339–344. nap, Xian – Chengdu

Xianba beérve ismét csak utat engedtünk az addig nyugis, ám az érkezéstől megbolydult tömegnek. Egy angolul beszélő srác jött oda hozzánk és szállást ajánlott, meglepően jó áron, így a nyomába szegődtünk.  Levezetett bennünket a pincébe és egy dohos szobát mutatott. Mivel nem volt kedvünk egy poros, őrült városban tovább bumszlizni, lepakoltunk. Jó esélyünk volt elcsípni egy, az agyaghadsereghez induló turistabuszt. Ám mindenekelőtt a másnapi vonatjegy beszerezése volt az elsődleges feladat. A következő vonatutat Yichangba terveztük, ami a Jangce folyó partján fekszik és onnan indulnak a hajók felfelé a folyón a Három Szoros – Three Gorges – felé. A szállásadó fiú felírta egy papírra a Yichang nevet kínaiul, meg azt, hogy „kemény ágy” és útnak bocsátott bennünket a vasútállomás 3-as ablakához. Az ablak mögött a szokásos unalmas arc bámult vissza ránk. Csépelni kezdte a számítógépét és kisütötte, hogy csak „puha ágyas” jegy van. Mivel nem akartunk tüdőrákban elpusztulni Xianban, megvettük remélhetőleg az utolsó kínai vonatjegyünket.

A kifutófiú hamarosan előállt egy busszal, ami az agyaghadsereghez ment, Xiantól 45 km-re. A busz még másik 4 helyen is megállt, ám minket csak a terrakotta katonák érdekeltek. Megvettük a két jegyet és felpattantunk a buszra. Ám a buszjegy árán kívül követelni kezdték tőlünk az 5 látványosság belépti jegyeit is. Mi mondtuk, hogy minket csak az agyagkatonák érdekelnek, de sajnos így nem működött az ajánlat. Vissza a buszjegyeink árát és felejtsük el az egészet – tört ki belőlem. Ez így is lett.

Fejünket ingatva indultunk a buszállomásra, ugyanis tömegközlekedéssel is el lehet jutni az agyaghadsereghez, csak kicsit lassabban. Egy fiatal leány futott oda hozzánk és magyarul szólított meg bennünket. Kiderült, hogy Dorottya Hong Kongban tanul, erdélyi származású és most holland barátjával fedezik fel Kínát. A pólómon lévő magyar feliratra lett figyelmes. Ők befizettek egy másik túrára, ami az utasok kedve szerint ment és kiderült, hogy ott van még két hely. 5 perc sem telt bele, máris egy másik kisbuszban ültünk és araszoltunk a 6 milliós, szmogos Xian utcáin. Két ausztrál és egy német hölgy egészítette ki kis csoportunkat. A kínai levegő nem elég, hogy poros, emellett rendkívül száraz is. Szinte minden éjszaka arra ébredtünk, hogy a torkunk kapar. A kaparás tartósnak bizonyult és enyhe hőemelkedés is társult hozzá.

A látványossághoz közelítve kilométereken keresztül a több méretben készült agyagkatona-másolatok sora lepte el az út menti butikok kirakatát. Az agyagkatonák több mint 2000 évig voltak a föld alatt, mielőtt kútásás közben egy parasztcsalád rájuk nem talált 1977-ben. Több mint 6,000 életnagyságú katonát és lovat ástak ki és még ugyanennyire becsülik a ki nem ásottak számát. A feltárások szerint a közelben nyugvó egykori uralkodó sírját hivatott a sok katona őrizni.

Három hatalmas hangár rejti az ásatások eredményét. Az elsőben, több sorban 1,000 katona és néhány tucat ló áll szép, rendezett sorban. A katonák arcán a vonások, a kezük tartása és az emberi testrészek mind olyan benyomást keltenek, mintha a katona meg akarna mozdulni. Elsőrendű látvány.

Közel 3 órai bolyongás, illetve egy 10 centis katonamásolat beszerzése után zötyögtünk tovább annak az uralkodónak a sírjához, akinek a sírját az agyaghadsereg „őrizte”. Közelebb érve kiderült, hogy az egész egy hatalmas domb csupán, így érdeklődés hiányában ez a program elmaradt. A nap utolsó helyszíne felé száguldottunk, amikor az út minősége kambodzsaivá degradálódott és nagyokat pattogva próbáltunk kapaszkodni egymásba. Egy igazi koszos, igénytelen városrészben állt meg autónk, itt egy 6,000 éves falu maradványait vélték felfedezni. Agyagtárgyak, csontvázak és néhány helyreállított, elképzelt házikó adták a kiállítás magját. A szemét szinte mindent belepett. Az útépítés úgy tűnt, elakadt több évvel ezelőtt, a por és a benzingőz pedig gondoskodott arról, hogy immár második hete ne lássuk a Napot.

Xianban elképesztő számú biciklis karikázott fel s alá. Egy büfé-utcán találtuk magunkat, ahol mindenki valamiféle eledelt próbált eladni. Nagyon szerettem volna egy kis zsíros kenyeret hagymával majszolni. Már öreg este volt, mikor bevettük magunkat dohos szálláshelyünkre és vártuk a másnapot.

Reggel lustán indultunk Xian felfedezésére. A város a középkor végén, több évszázadon keresztül Kína fővárosa volt. Ebből a dicső múltból mára már csak az egykori városfal maradt, az is foghíjasan. Xianban jelentős számú muzulmán él, ami meglepőnek tűnhet egy ateista-buddhista ország közepén. Egy nagy mecset is áll a hívő muszlimok rendelkezésére, ám az kínai stílusban épült, csak az arab feliratok és az imahely emlékeztetnek a hely muzulmán mivoltára.

Időnk lévén, beugrottunk egy utazási irodába, hogy érdeklődjünk a tibeti kaland után. Tibetbe elég körülményes bejutni akkor, ha az ember utána Nepálba távozik, ám ez évente több ezer turistának sikerül. Egy utazási irodában megtudtuk, hogyan lehetséges, de 3,000 jüan az ára. Ez lényegesen több volt, mint amit mi szántunk az ügyre. Csak úgy, az érdeklődés szándékával beugrottunk a helyi CTS – a külföldieknek szóló hivatalos utazási szervezet – irodájába is. Amikor előadtuk kérésünket, a savanyú hölgy csak annyit mondott, hogy nem lehetséges egyirányú jegyet venni. Nem akartuk mondani neki, hogy ugorjon már át a két ajtóval odébb lévő konkurenciához, aztán érdeklődje meg, hogy ugyan mégis hogyan lehetséges ez.

Mire a vasútállomásra érkeztünk, vonatunk már bent állt. Urak voltunk, hiszen négy személyes „puha ágyas” kabin jutott. A helyét már elfoglaló két útitársunk versenyezve eregette a füstöt. Eszter hangos „dobod el rögtön” mondatára mindkettő hamar elnyomta a csikket és háromcentisre húzták össze magukat. Nyilvánvalóan nem értették, de a hanghordozás magáért beszélt. Ezután a belépő után elég kedves társaságnak bizonyultak és kimentek, ha bagózni akartak. Eljött az alvás ideje, ám a két férfi nemcsak füsteregetésben, hanem horkolásban is bajnokságot nyerhetett volna. Hiába sziszegtünk, nem használt. Eszter dobálta őket a felsőágyról, én néha megbillentettem őket a lábammal. Kora hajnalban aztán lehorkolták magukat a vonatról, így pár órácskát tudtunk aludni.

Yichangban a kikötőbe kellett eljutnunk, hogy mielőbb hajóra szállhassunk. Egy, a számokat angolul ismerő fiútól megtudtuk, hogy a Három Szorosba a következő nem turista hajó délután két óra előtt indul. A turistahajó délután ötkor, ám háromszoros áron. Szerencsénk volt, hogy a fiú adott nekünk jegyet, ugyanis külföldieket nem szoktak felvenni a nem turista hajóra. Három óránk maradt a hajó indulásáig.

Xian pora elviselhetetlenül megtapadt rajtunk és a hajunk is a dróthoz kezdett hasonlítani. Fürdési lehetőség után néztünk. A kikötővel szemben lévő olcsó hotel megengedte volna a fürdést, ám ott nem volt melegvíz. Egyetlen másik hotel jöhetett számításba: egy nagyon elegáns több csillagos szálloda. Előadtuk a problémánkat, mire a recepciós mindjárt a főnökét hívta, ugyanis kérésünk egyedülállónak bizonyult. Egy szoba ára 55 dollár volt, és a jóindulatukon múlt, hogy kiadnak-e egyet nekünk egy órára. Rendesek voltak és belementek az üzletbe, igaz utazásunk legdrágább fürdését ejtettük meg ott. Ám volt melegvíz, tiszta törülköző és hajszárító is. Apró kis örömök, melyeket az ember nagyra tud értékelni egy olyan országban, mint Kína.

A hajónk már bent parkolt. Azt hiszem, ilyen hajón még nem utazott turista. Hogy nem kéjutazásra indulunk, azt már a partot és a hajót elválasztó mólón való átvergődésünk bizonyította. A hajóra 5 különböző kategóriájú jegyet árusítottak. Mi a harmadosztályú jeggyel beértük. Az ötödik osztály ülőhelyre szólt. A negyedik osztály három darab emeletes ággyal ellátott kicsi, sötét és természetesen füstös lyuk volt, amiben ágyneműre már nem futotta és egy ilyen kabin szaga még üresen is émelyítőnek tűnt. Elképesztő, hogy emberek milyen mélyre tudnak süllyedni az igénytelenség feneketlennek tűnő tengerében.

Elérkeztünk a harmadik osztályhoz, ahova a mi jegyünk is szólt. Ismét csak három emeletes ágy töltötte be a szobát, ám a berendezést egy mosdókagyló és egy TV is kiegészítette. Három lakója már volt a kiosztott kabinunknak, akikből természetesen dőlt a füst. Leszaladtam a kantinoshoz, aki a kabinhelyeket osztogatta. Legalább 10 kabin árválkodott még a szintünkön lakók nélkül. Felrángattam és próbáltam elmutogatni neki, hogy adjon nekünk egy másik kabint. Egy kivételes intelligenciájú hölgyet ismerhettünk meg a kabinos személyében, ugyanis elég hamar megértette problémánkat és szaladt lefelé a kabinkulcsokért.

A hajó lassan araszolt felfelé a Jangcén és egyórai ringatózás után értük el az épülő „Három Szoros” névre keresztelt gátat. Hatalmas építmény tűnt fel a láthatáron, 50 méterre a víz szintje fölé magasodva. Ez a gát számos gazdasági, szociális és ökológia problémát is felvet. Áramra szükség van. Egy vízi erőmű elkészülte után szinte költségmentesen tudja produkálni a 220 voltot. A probléma szociális részét annak a hivatalosan 2 millió – nem hivatalosan 5 millió – embernek a sorsa veti fel, akiknek jelenlegi lakóhelyét el fogja lepni a megemelkedett vízszint. Az ökológiai hatásokról nem sokat tudok, de az biztos, hogy a talajvíz szintje és ebből következően a művelhető területek mértéke is gyökeresen meg fog változni.

Ahogy a folyómeder szűkült, úgy gyorsult a víz folyása. Néha már azt hittem, vadvízi evezésen veszek részt az árral szemben. Az összeszűkült részben szinte karnyújtásnyira voltak a meredek falak, melyek felett az elmúlt 15 napban először láttuk meg a lefelé menő Napkorongot. A hajó közben többször is kikötött, néha csak nekiütközve a part menti köveknek. Az emberek jöttek-mentek, néha állatokkal. A WC-t a hajó farába telepítették. Ismét egycsatornás rendszer, azaz kis szerencsével láthattuk a szomszéd produktumát. Eszter figyelt fel arra az érdekes tényre, hogy székletünk egyenesen a Jangcét színesítette, anélkül, hogy akár egy kanyart is vett volna.

Leszállt az est. Már sötét volt, mikor egy új lakó érkezett kabinunkba. Kedves társunk első dolga volt, hogy a cigije után nyúljon. Épp meggyújtotta, mikor szinte egyszerre emeltük fel hangunkat. Erre illemtudóan elnyomta azt a két ujjával és elvigyorodott. Csak abban bíztunk, hogy nem fog horkolni. 6-kor kezdett világosodni, ami engem rögtön a hajó elejébe vonzott. Az u­tolsó szorosban kelt fel épp a Nap, próbálva megvilágítani a Föld e sötét részét. Igazi szocreál tanulmányt lehetett volna írni a folyóparti városok építészetéről. A koszos-szürke egyen-betonházak mindenhol domináltak. És az egész szmogos, koszos volt. Innen kapta Kína tőlünk a Szürke Kína nevet.

11-kor viharzott be a kabinos nénink, hogy nemsokára le kell szállnunk. Azt hiszem, Wanxianban – ahol leszálltunk – egy darabig beszélni fognak két fehérbőrű idegenről, akik valamilyen csoda folytán ebben a poros városban találták magukat. A buszállomást kerestük, ahonnan el tudunk jutni Chengduba, Tibet kapujába. A buszállomáson megtudtuk, hogy délután ötkor indul egy alvóbusz, ami másnap reggel ér oda. Hallottunk már a XX. század eme tömegközlekedési csodájáról és most eljött az alkalom, hogy ki is próbáljuk azt.

A buszban nem ülések, hanem emeletes ágyak vannak, szám szerint 19, azaz 38 ember tud egyidejűleg feküdni. Az alvás egy teljesen más kérdés. Ugyanis az „ágyak” szélessége 45, hosszúságuk 165 cm. Ez a leosztás egy átlag kínai méretének felel meg, ami gyökeresen eltér az én méreteimtől. A buszos kaland előtt egy kis sétára indultunk.

A város élte mindennapi zűrzavaros életét. Egy étteremben csillapítottuk éhségünket. Pálcikával „kanalaztuk” bendőnkbe a rizst és miegymást. Egy utcai cipésznél megvarrattam a bakancsom szakadozó oldalvarrását. Aztán lassan 5 óra lett.

Ilyen igénytelen buszt még nem láttam, pedig jártunk már szegényebb helyeken is. A műbársony ágyhuzaton még látszott itt-ott, hogy eredendően kék színű volt. Mára azonban egy kissé elsötétült, ám csak ott, ahol még nem égette ki cigaretta. Az illatukról inkább nem is szólnék, különösen a fejrészéről. Villámgyorsasággal előkerült két sál és azzal terítettük le a „párnákat”. Csak az lebegett a szemünk előtt, hogy 15 óra múlva megszabadulunk ettől a mozgó bűzbombától.

A sofőr eszeveszetten vette a kanyarokat. Még jó, hogy az ágyon volt egy korlát, ami meggátolta, hogy lehemperedjünk róla. A „figyelmesség” és a „más érdekeinek figyelembevétele teljesen hiányzik a híres 2000 éves kínai kultúra mai nagyköveteiből. A gravitációnak hála, minden köpés lefelé esett, ám a cigarettafüst felfelé szállt. Még szerencse, hogy volt egy-egy saját ablakunk, amin kifelé hajolva inkább a port nyeltük, mint a füstöt. Az egyik WC stopnál lettem figyelmes egy libára, aki szintén velünk utazott az ülések alatt.

Aludni rendkívül nehéz lett volna. 2 órába telt egy olyan testpozíció kialakítása, aminél nem kellett attól rettegnem, hogy esetleg átpördülök a korláton egy hajtűkanyarban. Az út menti szakadékokról pedig egyszerűen nem vettünk tudomást. Már majdnem elaludtam, mikor koccant a buszunk egy teherautóval, a busz hibájából. A busz elvesztette jobb első jelzőlámpa-felületét, a teherautónak pedig behorpadt a lökhárítója, ám a teherautós nekiállt problémázni. Ilyet láttunk már máshol is Kínában. Egy kis karcolás elég, hogy a fél város hallja az üvöltözést.

Lassan megvirradt, és mint a megváltást, vártuk a reggel 8 órára ígért érkezést. Chengdu egyik külvárosában álltunk meg először. Ezzel véget is ért első és utolsó alvóbuszos kalandunk. Próbáltunk a lehető legkevesebb kosz összeszedésével leszállni. Az teljesen világos volt, hogy az összes rajtunk lévő ruhát ki kell mosnunk, bár inkább ki kellene főzni őket. Az i-re a pontot azonban a szerencsétlen liba tette fel.

Este egy zacskóba tettük a cipőinket. Eszteré valahogy átkeveredett a liba térfelére, akit elfelejtettek megkérdezni az esedékes WC stopoknál. Szegény, nyakig ült a saját piszkában és az Eszter cipőjét rejtő zacskó is abban hempergőzött. Legyőzve undoromat másztam be a cipőért és óvatosan araszoltam kifelé úgy, hogy a lehető legkevesebb ám mégis kellő mennyiságű illatos libaszarral illessem magam. Ekkorát, ilyen hosszút és választékosat már régen káromkodtam, az egész busz elcsendesedett és mereven figyelt rám. Azt hiszem, édesanyám is megbocsátotta volna ezt. Végül a sofőr, kínjában mosolyogva kinyitotta az ajtót és mi levergődtünk a csodálkozó szempárok kíséretében. Az úticélunk a Traffic Hotel volt, ami a Tibetbe indulók főhadiszállása.

A Tibetbe való bejutásnak megvan a saját receptje. Azt is mondhatnám, hogy a kínai bürokrácia kígyója a saját farkába harapott. Hogy miért? Tibetbe csakis egy hivatalosan bejegyzett utazási iroda által szervezett, csoportos túrán lehet bejutni, ez az előírás. Ám az onnan történő kijutásról nem szól a fáma és ebben van a nagy hátrabukfenc. Ezt a kiskaput kihasználva – ugyanakkor az előírásoknak megfelelve – az utazási irodák begyűjtik a beutazni kívánók útleveleit, elszaladnak velük a bürokratákhoz, akik, miután beszedték a megfelelő díjat, egy papírra felírják az újdonsült „csoport” tagjainak neveit és ráteszik a pecsétet. Ezzel megvan a csoportos engedély. Aztán az ügynök elmegy és vesz annyi repcsijegyet, ahány jelentkezője van a Chengdu – Lhásza vonalra. Majd felhívja a kontaktját Lhászában, hogy érkezni fog másnap x számú ember. Ő, miután tudomást szerez erről, foglal 2 napra szállást egy közepes hotel tömegszállásán. És a csomagtúra ezzel kész is. Az utazni kívánó lelkes turista pedig kifizeti a vaskos díjat, hiszen neki azt mondták, hogy Tibetbe nagyon nehéz bejutni. Az, hogy a 2 nap letelte után mit is tesz a turista, már senkit nem érdekel.

Számos utazási iroda járt el a fent leírt módon. Egynél mi is beneveztünk egy túrára és a Xianban kapott árajánlat kétharmadáért sikerült bekerülni egy „csoportba”. Bevackoltuk magunkat a hotelbe és egy kiadós fürdést követően álomba merültünk.