345–349. nap, Tibet

Az út során betegségek, gasztronómiai kalandok és váratlan helyzetek nehezítették a továbbhaladást Nepál felé.

A 345-ödik napunk hajnalán fél ötkor kopogtattak ajtónkon. Érdekes csapat verődött össze. Két japán, akik közül az egyiknek feltűnési viszketegsége volt, folyton beszélt. Szerinte Tibet rendkívül veszélyes, ám az nem derült ki, hogy miért. Aztán volt egy ausztrál srác a vietnámi feleségével. A fiú csakhamar kiérdemelte a büdöske nevet, a szaga alapján. Két holland zárta a külföldiek listáját, akikkel csakhamar szóba elegyedtünk.

A reptéren természetesen a beutazási engedélyre helyezték a legnagyobb hangsúlyt. Miután minden stimmelt, beszálltunk a vadonatúj Airbus-ba és vártuk a felszállást a csepergő esőben. Megvallom őszintén, rendkívüli kíváncsiság lett rajtam úrrá, mikor arra gondoltam, hogy az átlagosan két és félpercenként köpő kínaiak ezen szokásuknak vajon hogyan tesznek eleget egy ilyen zárt, kultúrált helyen. Nyilvánosan senki nem köpött, bár néhány krákogás elhangzott. Ám a WC előtt folyamatosan sor állt. Jegyeket kellett volna osztani. Egyszer én is beneveztem az egyik ilyen sorba és már majdnem rám is került. Ám elkövettem azt a balgaságot, hogy egy pillanatra félrenéztem és máris egy apró kínait láttam magam előtt, mint aki jól végezte dolgát, ácsorgott és állta szúrós tekintetemet. Nagyon ébernek kell lenni, különösen egy ilyen fontos sorban. Leszállás után a „csoport” beült egy kisbuszba, és alig másfél óra múlva már Lhásza utcáin kanyarogtunk. Ennyi katonát egész Kínában nem láttunk, mint ez alatt a másfél óra alatt a Lhászába vezető úton.

Tibet önálló és nagy ország volt a középkor végén. A XVII. századtól aztán egy nagyon erős buddhista vonulat lett úrrá az országon, ami a Dalai Lámák kezébe tette a hatalmat. A Dalai Láma – aki az ország első embere – utódját a reinkarnáció szellemében választják ki. Mikor az öreg Láma eltávozik az élők sorából, buddhista szerzetesek lepik el az országot a monostorokból, akik minden újszülöttben az új Lámát keresik. Akit leginkább hasonlatosnak találnak az eltávozott Lámához, azt kiválasztják és belőle lesz az új Láma.

A XIX. századi nagyhatalmi helyezkedés Tibetet sem kerülte el. Tibet ügyesen lavírozott, ám 1910-ben a kínai Csing-dinasztia utolsó császára fegyverrel nyert, megszállta Tibetet. A tizenharmadik Dalai Láma Indiába menekült. A Csingek hatalmát azonban egy év múlva megdöntötték és a köztársasági kormány kezei közül kicsúszott Tibet. Egy felemás időszak következett. A Láma indiai száműzetése során megismerte a fejlődő világ lehetőségeit és belátta, hogy Tibet nem élhet elszigetelten. A száműzetésből Lhászába visszatérve próbálta rávenni kormányát, több-kevesebb sikerrel, hogy az támogassa reformelképzeléseit.

A boldog, buddhista és naiv népet villámcsapásként érte a népi Kína támadása, ugyanis az 1949-es győzelem hevében 1950-ben megszállta Tibet keleti részét. A tibeti hadsereg akkoriban nem volt ütőképesnek mondható, így a védekezés eszközei lényegében a diplomácia eszközeire korlátozódtak. Az új, fiatal Láma egy küldöttséget menesztett Pekingbe, hogy próbálják megtudni a kínaiak pontos szándékait. Egyoldalú kompromisszum született, miszerint a kínaiak megszállják Tibetet, ám mindezt magas fokú autonómia meghagyása mellett, nem szólnak bele Tibet belügyeibe. Ez volt az úgynevezett „egy ország – két rendszer” politika főpróbája.

Az 1959-es buddhista újév közeledte – ami a mi időszámításunk szerint április elejére esik – fesztiválhangulatban találta Lhászát. A városban tartózkodók száma megduplázódott. A kínaiak egy ünnepségre hívták a Lámát. Ő nem akarván megsérteni a megszállókat, elfogadta a meghívást. Ám ez a hír kiszivárgott és a tibeti nép – cselt és a Láma elrablását sejtve a kínai meghívás mögött – élő falat alkotott a Láma nyári palotája köré. A hangulat feszültté vált és elég volt néhány „Független Tibetet!” felkiáltás, a nép máris lázadásba kezdett. A tibeti rendőrök és katonák egyből átálltak az övéik közé, ám fegyverek híján a kínai hadsereg sárba tiporta a lázadókat, bombázta a Láma palotáját és gondolkodás nélkül lőtt mindenkire. A Láma Indiába menekült, Tibet elvesztette addig meglévő önállóságát is. A kínai hadsereg brutálisan viselkedett. Később 100 ezer tibeti követte a Lámát az indiai Dharamsalába, ahol megalakult a Tibeti Száműzött Kormány.

1959-ben több mint 1500 kisebb-nagyobb monostor létezett Tibet területén, 1979-re csupán 10 maradt! A szerzeteseket jobb esetben munkatáborokba küldték, rosszabb esetben kivégzőosztag elé. A kommunista Kínának ugyanis nem volt szüksége vallásra. Több mint 1 millió tibeti szerepel az eltűntek listáján, amit Kína máig csak részben ismer el.

Tibet határait egészen 1982-ig zárva tartották a külföldiek előtt. Ekkor engedték meg először, hogy csoportok szigorú útvonalengedélyekkel bejussanak ebbe az elszigetelt országba és záros határidőn belül távozzanak. 1987-re esett egy komoly Kína-ellenes függetlenségi megmozdulás. Ezt a kínai kormány brutálisan elfojtotta és Tibet határai ismét lezárultak, egészen 1992-ig. Azóta ismét látogathatják külföldiek, igaz, csak az előzőekben vázolt csoportos játékkal, illetve annak kijátszása árán. 1997-ben készült el a Barátság- (Friendship) főút, ami lehetővé teszi a szárazföldi összeköttetést Nepállal.

Abban a hotelben ért véget buszozásunk, ahol a szállásunknak lennie kellett. Terveink szerint 3 éjszakát töltünk majd itt és utána indulunk Nepálba, a híres Barátság-főúton. Egy kis pihi után indultunk első lhászai túránkra. A 3,700 méteres magasság miatt minden lépés nehezünkre esett.

A tibeti emberek arcvonása teljesen eltér a kínaiakétól. A bőrük színe egy kicsit sötétebb és ha rájuk nézel, visszamosolyognak. Ez Kína kínaiak által lakott területén nem fordult elő. Nemsokára megpillantottuk Tibet jelképét, a Potala palotát. Ez a hatalmas, 13 szintes építmény egy kőszirten foglal helyet Lhásza fölé magasodva. Séta közben mindkettőnkön mérhetetlen fáradékonyság uralkodott el. Bár nem másztunk, minden lépés nehezünkre esett. A hotelben egyre erősödő fejfájás lett úrrá rajtam. Elkapott az AMS.

Az AMS – Acute Mountain Sickness, azaz Akut Hegyi Betegség – nevű betegséget 3,000 méter felett a ritkuló levegő váltja ki és a tünetei a gyenge fejfájástól az ájulásig tartanak. Ha lassan jön fel az ember 3,700 méter magasra – ahol Lhásza fekszik – akkor nagy valószínűséggel nem lesz probléma. Ha azonban repül és hirtelen találja magát 900 méter helyett – ahol Chengdu fekszik – 3,700 méteren, akkor a tünetek nagy valószínűséggel jelentkeznek.

Az éjszaka is hasonló fejfájással telt. Reggelre egy kicsit enyhült, ám nem mertem még felkelni. Eszter a holland párossal elment egy kicsit várost nézni. Meglátogatták a Jokhang templomot, amit Lhásza második látványosságaként tartanak nyilván. Mire visszatértek, a fejfájásom – mintha sosem lett volna – eltűnt. Eszterem elmondása alapján egy percig sem habozhattam a Jokhang templom megtekintésével.

Keresztülsétáltunk Lhásza zsibvásár jellegű főterén és betértünk az egyik sarki házba, amiről kiderült, hogy hátsó udvara rejti a gyönyörű templomot. Előtte kántáló szerzetesek üldögéltek és nem érdekelte őket a fényképezőgépek kattogása. A templomot egy belső udvar veszi körül, a falakon úgynevezett imahengerekkel. A tibeti buddhista emberek rendkívül takarékosan bánnak a saját energiájukkal. Úgy gondolják, ha megforgatják ezeket az imahengereket, azok majd imádkoznak helyettük. Így minden buddhista látogató szorgalmasan pörgeti a kerekeket. A templom tetejére épült a szerzetesek otthona, egész Lhászát be lehetett látni onnan. Élvezettel néztem a templom előtti téren a piacozó emberek sokaságát és a hátsó kis utcák csendéletét. Eszter összefutott egy mexikói cégtársával, aki jelenleg Kínában járul hozzá a vállalat eredményes működéséhez. Ricardótól megtudtuk, hogy a cég számításai szerint a kínai piac 2010-re válik haszontermelővé és nagyobb lesz a felvevőképessége, mint az amerikai piacé!

Május 1-én reggel vettük célba a Potala palotát, ami egy kőszirtre épült 13 szintjével. A jegyet még a kőszirt alján kell beszerezni, aztán jöhetett a mászás felfelé. 3,700 méter magasan minden felfelé történő mozgás igazi erőfeszítést jelent. Az első emelet tetejéről nagyszerű kilátás nyílt a távoli hófödte csúcsokra és a kopár sárgás-barna hegyoldalra. A munka ünnepének megfelelően a város főtere megtelt majálisozó emberekkel. Ekkor döbbentünk csak rá, hogy ismét egy új hónap kezdődött.

A Potala palota tulajdonképpen templomok rengetege, fűszerezve néhány lakórésszel és hat Láma sírjával. A szépen berendezett, tiszta és rendben tartott belső helyiségekben csak jó pénzért szabad a fényképezés. Aki szeretne egy alapos fényképgyűjteményre szert tenni, annak többszáz USA dollártól kell megszabadulnia. A palotából a lefelé menet lényegesen könnyebbnek tűnt. Benéztünk a főtér forgatagába. Azt már láttuk felülről, hogy számos kis butik árul valami kelendőt, ám csak a nép sűrűjében tudtuk meg, hogy az a valami egy lottószerű sorsjegy. Ezt árusította legalább 20 kis stand. Így majálisozik a kommunistává vált Tibet büszke népe…

Nálunk a majálisok elengedhetetlen része a büfésor. Ezt errefelé nem ismerik. Már az éhhalál szélén álltunk, mikor megláttunk egy megbízhatónak tűnő éttermet, ahol gőzgombócokat – hús, kenyérszerű tésztába főzve – árultak. Eszter be is termelt vagy fél tucatot, bár a töltelékhús felvetett némi kérdést. Bennem a kambodzsai baci mély nyomokat hagyott, így csakis duplán sült és vegetáriánus ételeket voltam hajlandó magamhoz venni. Beszereztünk két jegyet a másnap reggel induló terepjáróba, amely a nepáli határra indult turistákért. Ez a legolcsóbb módja a Nepálba jutásnak. 2 napos útról van szó, és ha minden passzol, akkor a második nap éjszakáját már Nepálban tölthetjük.

Még messze volt az este, így egy kis sétára indultunk. A főútról letérve egy kisebb utcában ismét árusok tömkelegébe botlottunk. Az egyik kis mozgókonyha sült krumplit gyártott és valami rendkívül erős porral beszórva, egy zacskóban szolgálta fel azt. Egy sült krumpli rossz nem lehet, így biztosítva láttam a túlélést, amíg Nepálba érünk.

Eszternek nyugtalan éjszakája volt. Az a fránya gőzgombóc, illetve a belefőzött hús lehetett a bűnös. Kedves feleségem az éjszaka felét a WC-n töltötte és reggel bágyadtan nézett rám. Az csakhamar világossá vált, hogy aznap nem indulunk a nepáli határra. Az utazási ügynök megértőnek bizonyult, így 2 nappal elhalasztottuk indulásunkat. Kihívtuk a helyi ügyeletet. Ők is megállapították, hogy valószínűleg bacilusfertőzésről van szó. A dokitól kértünk antibiotikumot, ám szerinte az felesleges. Leugrottam az egyik internetlelőhelyre és küldtem egy levelet orvos barátomnak, leírva a tüneteket. Eszter próbált aludni és semmit nem evett.

Magyar állampolgárnak vízum kell Nepálba. Ezt a határon könnyedén be lehet szerezni. Ám mivel egy nepáli konzulátus települt Lhászába, jobb dolgom nem lévén, eltaxiztam magam a város túlsó végébe. Kiderült, hogy a vízum egy cseppet drágább, mint a határon, ráadásul egy napot vesz igénybe a pecsét beszerzése. A biciklis taximnak egyszer csak elszakadt a lánca. Sofőröm nem esett kétségbe. Hamar előkerült egy mozgó szerviz, ami biciklijavításra specializálódott. 5 perc sem telt bele és a láncunk egy új szemmel gyarapodott. Hazafelé beszereztem egy kis kekszet Eszternek diéta gyanánt. Feleségem kicsit jobban volt már, de még messze régi formájától.

Lhásza mellett számos nagy és szép monostor van, amit a kínaiaknak nem sikerült teljesen lerombolniuk. Egy Debruk nevű falucska monostora valaha a legnagyobb volt Tibetben. Fénykorában 7,000 buddhista szerzetes lakta, ám ma csupán ennek tizede. Felszállva egy helyijáratú buszra, ennek a felfedezésére indultam, ezúttal egyedül. A monostor egy komplett kis város. Szűk sikátorok, meredek lépcsősorok, fehér, tibeti stílusú, felfelé elvékonyodó házak. Egy ilyen monostorban számos templom található, az egyikbe behívtak a szerzetesek, hogy nézzek körül. Az oltáron Buddha ült, előtte az imazsámolyokon csuhák sorakoztak szép, rendezett sorokban.

Céltalanul barangoltam az épületek között. Megtaláltam a főtemplomot és a konyhát is, ahol hatalmas kondérokban főtt a vacsora. Az egyik kis udvaron épp helyreállították a falakat, egy másikon egy teljesen lerombolt házból próbáltak újat varázsolni. Mindenütt bordó csuhás szerzetesek dolgoztak és csak kéziszerszámokat használtak. A visszaút is rázósnak bizonyult. Eszter egy kicsit rosszabbul volt, mint amikor otthagytam. „Háziorvosunk” válaszolt interneten és azt javasolta, hogy a tibeti orvos javaslata ellenére sürgősen szerezzünk be antibiotikumot.

Gyógyszertárból akadt elég, ám azt a szót, hogy antibiotikum, nem ismerték. Több gyógyszertárban próbáltam megértetni magam, de az általam ismert antibiotikumokból nem volt raktáron. Mindemellett szinte minden kínai betűkkel volt felírva. A kórházba indultam, hogy onnan szerezzek segítséget. Útközben egy másik patika akadt utamba. Beugrottam és mikor ismét értetlenül nézett vissza rám a patikus, besétáltam a raktárába és nekiláttam a dobozokat egyenként átnézni. Ott az egyik gyógyszeren egyetlen latin betűs felirat díszelgett: ciprofloxacin, ez kell nekem. Az elképedt patikus gyorsan írta a számlát és talán azóta is egy furcsa idegenről mesél a szomszédainak, aki „betört” a raktárába.

Eszterem állapota változatlan volt, egész nap néhány kekszet és egy főtt krumplit evett. Az éjszaka közepén csörgött a telefon. Szerintem Csabának – a háziorvosunknak – fogalma sem volt a 6 órás időeltolódásról. Elmondtuk neki az eseményeket, mire ő azt válaszolta, hogy Eszternek helyre kell jönnie az antibiotikumtól. Bíztunk abban, hogy másnap reggelre lesz annyira jól, hogy neki tudunk vágni a nepáli határig tartó 2 napos útnak.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk és egy mód volna rá akkor vasúton utaznánk Lhaszába és garantéltann folytatnánk a vegetariánus étkezést (vagy legyen hámozható vagy kétszer megsütve).

A repülő Chengduból Lhásza repterére így nézett ki: