350–354. nap, Lhásza – Katmandu

Egy kimerítő tibeti átkelés és határátlépés után érkeztünk meg Nepálba.

Reggelre Eszter lényegesen jobban érezte magát, így vállalkozott az útra. Egy 15 éves Toyota Landcruiser lett a szállítóeszközünk, és egy fiatal, angol pár az útitársunk.

Tibet második számú városán – Shigatsén – vezetett keresztül utunk. A vízforralás egy érdekes módjára lettem figyelmes. Tibetben rendkívül magas a napos órák száma, ezt használták ki. Az eszköz egy nagyméretű, parabola formájú tükör, a fókuszpontjában pedig egy nagyméretű, vízzel teli teáskanna. Hitetlenkedve tettem a kanna alá a kezem, ám villámsebesen húztam vissza, ugyanis a levegő forró volt.

Shigatse után búcsút mondtunk az aszfaltútnak. Szinte egész Tibet 3,500 méter magasan, vagy afelett fekszik. A Himalája láncaihoz közeledve ez a magasság folyamatosan nő. Egy hatalmas, 4-5 ezer méter magasan fekvő fennsíkon kellett átvágnunk. Láttunk néhány igazi jakot, amint azok a fagyos füvet legelészték. Ez az állatfajta csak 3,000 méter felett érzi jól magát, ugyanis e magasság alatt valami parazita feltámad a vérében és megöli. Kopár vidéken haladtunk keresztül. Néha egy hágóhoz vezető szerpentinen araszoltunk felfelé. Bíztunk sofőrünk képességeiben és néha nem mertünk lenézni a szédítő mélységbe. Az egyik szerpentinen népgyűlésre lettünk figyelmesek, aztán vettük csak észre a nem sokkal előttünk lezuhant, ronccsá töpörödött teherautót…

5,200 méter volt a legmagasabb hágó, amin áthaladtunk aznap. Ez rekordmagasság eddigi életem során, természetesem a repülőutak kivételével. A Himalája hófödte csúcsai már feltűntek a távolban. Az est közeledtével megálltunk egy Lhatse nevű kisvárosban. Ott tisztában voltak turista mivoltunkkal és rögtön 3-szoros szorzóval felsrófolt árat kezdtek emlegetni. A ránk sózni kívánt szobának földpadlója, dohos falai voltak és az ablaküveg helyén egy farostlemez árválkodott. Kiderült, hogy van egy 5 ágyas szoba az emeleten. 5 percnyi alku után beadták a derekukat. Fürdőszoba nem volt, a WC-ről inkább nem írnék. A szobánk ajtaját nem lehetett becsukni, be kellett támasztani azt. Fűtés híján a vastag takarókban bízhattunk ott, 4,300 méter magasan.

Tibetben olcsóbb a sör, mint a víz. Egy 6 és fél decis üveg 55 forintba kerül. Ennek ismét politikai okai vannak. Ha az ember iszik, akkor előbb utóbb elalél és nem foglalkozik politikával. Ez jó érv az alacsony sörárak mellett.

Reggel 7 órakor hagytuk magunk mögött Lhatsét. A városka akkor ébredt, nomád emberek, akik a csupasz földön fedél nélkül aludtak akkor bújtak ki vastag takaróik alól. Ismét a kopár fennsík következett. Az egyik hegy mögül hirtelen felbukkant három 8 ezres csúcs a távolban. A legszélső közülük a világ teteje, a Mt. Everest 8,848 méter magasan tornyosult a vidék fölé. A legmagasabb hágó 5,220 méteren volt. Ettől a ponttól fogva már csak ereszkedtünk bele a Himalájába. Zhong Mu, a kínai határváros előtt meredek szerpentin következett, ezúttal lefelé. Ismét csak a sofőrünk képességeiben bízhattunk a több száz méter mély szakadékok mentén, ahol nem volt védőkorlát…

5 körül értünk Zhong Muba. Csupán néhány kilométerrel távolabb már várt reánk a határ, ám utunkat útépítők hada állta. Már-már beletörődtünk még egy kínai – tibeti – igénytelen éjszakába, mikor 6 óra előtt pár perccel utat engedtek nekünk és feltűnt a határátkelőhely. Az autónk eddig jött.

A senki földje 8 km-en keresztül kígyózott lefelé a nepáli határig. Normál esetben számos teherautó viszi le és fel az utasokat a két határ között, ám most az út közepe táján robbantottak, így gyalogosan kényszerültünk a 8 km legyőzésére. A kínai határon megtudtuk, hogy a nepáli határ kínai idő szerint negyed 8-kor bezár, azaz alig egy órával a kínai után. Nepálban érdekes módon kettő és egynegyed órával van kevesebb, mint Kínában. Azaz, a kínai negyed nyolc Nepálban csak 5 óra. A Barátság hídjára – ami a hivatalos határ Dávid és Góliát között – pontosan 5 órakor léptünk rá. Egy utolsó kínai ellenőrzési pont és végleg elhagytuk ezt az igényesnek még a legnagyobb jóindulattal sem mondható országot.

Kínát jó volt látni és megtapasztalni, ám egy ideig nem vágyom vissza ide. Számos szegény országot látogattunk már meg utunk során, de ennyire igénytelen, koszos, poros és buta országhoz még nem volt szerencsénk. A 2000 éves, híres kínai kultúrából mi csak morzsákat láttunk. Ha valakinek esetleg eszébe jutna köpő világbajnokságot rendezni, véleményem szerint az első 50 hely látatlanban kínaiaknak jutna. Más nemzet köpőművészei csak utánuk következhetnének.

A nepáli határ éppen a zárórára készült, de azért nekünk még jutott vízum. Megkönnyebbülten ültünk be egy idő előtti taxiba és vágtunk neki a Katmanduig tartó 130 km-nek. Egy hatalmas folyóvölgyben vezetett utunk, amit kicsi vízi erőművek tarkítottak. A vidék az ecuadori Andokra hasonlított. 4 órai döcögés után a Kathmandu Guesthouse-nál ért véget utunk. A forró zuhany ismét megváltásnak tűnt a tiszta ágyneművel egyetemben. A környék a bangkoki Khao San Road környékéhez hasonlított, ám szerencsére csak messziről. Nem volt hangzavar, az emberek mosolyogtak és az aberrált, „önmegvalósító” nyugati turisták sem jöttek ide.

Nepáli kalandjaink fénypontjának egy Himalája-túrát terveztünk. Szerettünk volna elmenni a közeli Annapurna régióba egy 5-6 napos gyalogtúrára. Ebben a régióban „csak” két 8 ezer métert meghaladó hegy van, ám az könnyen megközelíthető és egy magyar turistának mindenképpen egyedülálló élményt kínál. A legfőbb túraszezon október-novemberre, illetve március-áprilisra esik. E négy hónapon kívül a túrázni vágyók száma drasztikusan csökken, az árakkal egyetemben. Az egyik irodában bejelentkeztünk egy 6 napos túrára azzal, hogy ha lesz még kedvünk, akkor hosszabbíthatunk.

A nepáli városok központi terét általában Durbar térnek hívják, ami magyarul palotateret jelent. A katmandui Durbar sétányi távolságra feküdt. A hozzá vezető utcákon szinte méterenként ámultunk el egy ház, vagy annak kifinomult faragású homlokzata stílusán.

Azt hiszem, írtam már a mosoly fontosságáról. Ha az ember elmegy két hétre nyaralni, valószínűleg nem azzal fog foglalkozni, hogy a helyi emberek mosolyognak-e rá. El van foglalva a pihenéssel, a fényképezéssel vagy éppen a pénzköltéssel. Hiszen két hét múlva ismét otthon lesz a megszokott környezetben. A mi helyzetünk azonban egy kicsit más. A mosoly számunkra a jókedvet jelenti, mely nélkül a mi verklink már rég elakadt volna. Hiszen, ha nincs jókedv, akkor jön a honvágy és ha az itt van, akkor lehetünk mi akár a Himalája tetején is, akkor is inkább otthon lennénk. Ha egy maszatos arc rád mosolyog, mindjárt neked is mosolyogni támad kedved. Nepálban a mosoly mindennapos jelenség.

Eközben az eszmefuttatás közben megérkeztünk a Durbar térre. Templom és palota és még egy templom és még egy palota. Szépen rendben tartva a valódi nepáli stílusban. Ezt a stílust „tetőn a tető” jelzővel lehetne illetni. A téren barangolva majmok csatározására figyeltünk fel. A régi királyi palota – amely évente csupán egyszer fogad látogatókat – kertje ideális hely a majmoknak. Mi, járókelők nagyon jól szórakoztunk ezeken a mozgékony állatokon. Az egyik valószínűleg kihúzta a gyufát, mert a többiek egy emberként – azaz egy majomként – üldözték a csintalan példányt.

Másnap ismét a Durbar tér felé vettük az irányt. A tér közepe táján van egy magasabb templom, ahová fel lehet kapaszkodni, és ott üldögélve megfigyelni a tér történéseit. Felülről teljesen más az élet. Sürgés-forgás, árusok tömege, bámészkodó turisták és itt-ott – a szemben lévő homlokzaton – egy-egy majom. Katmanduban minden séta külön élmény, annyi a látnivaló. Katmandu környékén pedig még több akad. Mi egy Swayanbunath nevű helyre indultunk, ahol hatalmas buddhista templom emelkedik egy domb tetején, a helyiek csak majomtemplomnak hívják. Egy mototaxit fogtunk, amit itt autóriksának hívnak. Ebből a járgányból többféle verzió is akad. Van két személy plusz sofőr kapacitású, de van 6 személy plusz kilógók – általában két-négy személy – plusz sofőrös is. Egy nagy domb lábánál ért véget a motoros túránk. A templom előtt még többszáz lépcső legyőzése várt ránk.

Miközben haladtunk felfelé, majmok hancúroztak, játszadoztak mellettünk. Kisebb-nagyobb példányok ugrándoztak, a legjobb látványnak azonban az anyuka-kicsinye páros bizonyult. A kicsi majom az anyja hasába kapaszkodva próbált nem leesni, miközben az átlendült egyik fáról a másikra.

A domb tetején feltárult a templom. Ez nem egy épület, hanem emlékhelyek sokasága, amelyek közepén egy nagyméretű stupa – egy felfelé elvékonyodó buddhista szent építmény – áll. A dombtetőn nemcsak a templom kapott helyet, hanem számos boltocska, lakóház és monostorépület. Majmokból itt sem volt hiány. Bátran ugrándoztak az emlékhelyek között, illetve árgus szemekkel lesték az arra járót, hogy az mikor és mit dob el és az ehető-e.

A visszautat sétálva tettük meg. A húsboltokon akadt meg a szemem. Számtalan alkalommal volt már részem disznóölésen aktívan serénykedni, ám az ott tapasztalt higiénés viszonyok nagyságrendekkel múlták felül a nepáli szabványt. Az első probléma, hogy nincsenek hűtők. Nem is mertünk belegondolni abba, hogy mi történik a megmaradt áruval. A következő problémát a legyek jelentették, amiktől néha feketéllett a hús felülete. A többiről inkább nem írnék. Egészen bizonyossá vált, hogy legközelebb húst majd csak otthon eszem.

A hétfői napot Katmandu egyik külvárosának, Patannak szenteltük. Útikönyvünk szerint Patanban a legnagyobb a templom/m² hányados. Ismét egy motoros riksával közelítettünk célunk felé. Ez egy nagyon mozgékony közlekedési eszköz, ám néha Eszterrel minimális méretűre kellett összehúznunk magunkat, mikor egy-egy busz 2 centire robogott el mellettünk sebesen. Patanban az esőisten ünnepére készültek. Egy hatalmas fakerekű járgány állta utunkat, amire egy 10 személyes kis fedett bodega épült és a tetejéből egy 15 méter magas fatorony állt ki.

Patan Durbar tere hasonló Katmanduéhoz, azzal a kivétellel, hogy itt szednek belépőt és a templomok egymást érik. Egy hírhedt majom dekkolt az egyik kő-oroszlánszobor talapzatán. A helyiektől megtudtuk, hogy banánra specializálódott, azaz, ha valakinek a szatyrában banánt vél látni, akkor megpróbálja megszerezni azt, a tulajdonjoggal mit sem törődve.

Az egyik templomon erotikus faragások díszítették a homlokzatot, némelyikre azonban konzervatívabb nézők rásütötték volna a pornográf jelzőt. Csodálattal bámultuk a formációkat és a kifinomult munkát. A Durbar teret elhagyva még számos templom kínálta magát, ám mi csak kettőt választottunk ki. Barangoltunk a szűk utcákon és a járgányokról szóló fényképgyűjteményem ismét remek példányokkal szaporodott. Egy tucatnyi katona is pózolt ott, ők a ghurka katonák, a messzeföldön híres nepáli harcosok válogatottjai. A ghurkák egy hegyi nemzetség fiai, akik félelmetes hírnévre tettek szert a hadviselésben. Az angolok is előszeretettel toboroztak ghurka katonákat. Mikor az első világháború egy csataterén elterjedt a hír, hogy jönnek a ghurkák, egy török erőd harc nélkül megadta magát.

Ismét egy tartalmas napunk ért véget, immár a 354-edik. Hazatérve a csomagolás várt Eszterre. Az már régen világossá vált – ám egy ilyen pakolás előtt mindig megbizonyosodunk róla –, hogy 14 hónapot nem bírtak volna az idegeink folyamatos pakolással.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk is ugyanazt az utat választanánk, Tibet csodálatos tájait mindenképpen közúton javasolt megnézni.

A tibeti út így nézett ki:

A nepáli útunk pedig így: