355–364. nap, Nepáli Himalája

A Himalájában tett túránk Katmanduból indult.

Kedden reggel indultunk a Himalája felfedezésére. Krishna – a vezetőnk – is befutott. Elballagtunk a parlamenttel szemben lévő alkalmi buszállomásra és 7 órakor megkezdtük 7 órás utunkat Katmanduból Pokharába, a túrázni vágyók bázisvárosába. A távolság kevesebb, mint 200 km, ám az út minősége és szerpentines jellege, a kamionok száma és a busz matuzsálemi életkora mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a 25 km/h-t ne haladja meg átlagsebességünk. Pokharában hallgattunk Krishnára és egy csendesnek vélt szállóban alakítottuk ki főhadiszállásunkat. Mivel csak másnap reggel vette kezdetét az igazi gyaloglás, felderítettük Pokharát. Egy gyönyörű tó partjára települt ez a város, a távolban látszottak a hófödte, 6-7,000 méteres csúcsok.

Szerdán reggel – miután az egyik fiatal és aktív kakas 6-kor kezdődő, menetrend szerinti kukorékolása nem hagyott aludni – pontban fél 9-kor ültünk be a taxiba, ami Nayapulba vitt bennünket, az Annapurna régióba induló turisták kilövőbázisára. Itt találkoztunk Ratnával, egy alacsony, inas emberkével, aki a hátizsákunk cipelését vállalta fel. Ismét egy új világot sikerül megismernünk, a hegyi emberek világát. Ahol nem járnak autók, áram is csak a nagyobb falvakban van és a fő áruszállítók a csacsi, illetve az inas nepáli férfiemberek.

Birethantinak hívják az első falut, ahová leereszkedtünk. Errefelé nincsenek viaduktok sem. Így, ha egy folyó keresztezi az ösvényt, előbb le kell ereszkedni a folyó szintjére, átkelni a függőhídon, aztán ismét lehet próbálkozni az elvesztett magasság visszaszerzésével. Faltuk a métereket és utat adtunk a kolompoló csacsikaravánoknak. A hozott vizünk elfogyott és rá kellett eszmélnünk, hogy nem az étel, hanem az ital fogja költségeink jelentős részét kitenni.

Hirtelen nagyon meredek hegyek vettek körül bennünket, és ha előre akartunk menni, akkor felfelé is kellett. Minden átmenet nélkül kellett 1,000 méterről 1,900-ra feljutni. Gyakran megálltunk pihegni, és utat engedni a szívós, sokszor 40-50 kilós csomaggal felfelé haladó helyieknek. Ullerinek hívták az első éjszakánknak helyt adó kicsiny falut. Nagyszerű érzés volt egy hideg zuhany után melegítőben, egy forró teát szorongatva a közeli hófedte Annapurna South 7,219 méteres csúcsát bámulni. A szállás spártai volt. A nagyméretű, egyterű helységből farostlemezek varázsoltak 8 kicsi szobát. A berendezés is csak a szükségesre szorítkozott. Két ágy, egy asztalka és két gyertya. Áram nem jutott ennek a hegyi falunak.

A nap legérdekesebb látványossága egy húspiac-szerű dolog volt. Nem találtam jobb kifejezést rá. Egy hatalmas gyékényszőnyegen osztottak szét egy nagytestű állatot. 25 kis kupacban gyűlt a hús és a belsőség. 25 fok lehetett, a faluban nem volt áram. Ebből következően hűtő sem. A legyek már ott szemtelenkedtek. Rá sem mertünk gondolni, hogy mi lesz azzal a hússal, ami nem fogy el aznap… Megerősödött bennem a hit, hogy a vegetáriánus életmód a legegészségesebb Ázsiában.

A másnapra kitűzött táv nem tűnt jelentősnek, ám ez is majdnem 1,000 méteres emelkedést jelentett. A hegyvidéken minden talpalatnyi termőföld kincs. Elképesztő teraszrendszereket alakítottak ki az itt élők, amelyeket szinte kivétel nélkül művelnek. A teraszokat faekével és jobb esetben vízibölénnyel szántották, többségében azonban maradt a kapa és az ásó. Az emelkedő egy idő után dzsungeles terepen vezetett keresztül. Ez az árnyék miatt mindenképpen előnyösnek tűnt. Illedelmesen és csodálattal adtunk utat a teherhordóknak. Az úttól ilyen messze már a csacsikaravánok is ritkábbá váltak. Őket váltották fel a teherhordó emberek. Egy, a motorizált világban felnőtt ember el sem tudja képzelni az életet motorok, járművek nélkül. Mindenfélével megrakott emberek hagytak le bennünket egy szusszanás vagy panaszhang nélkül. Volt, aki egy 4 méteres fagerendát vitt, volt, aki egy cementes zsákot. Volt, aki becsomagolt üveglapot. A málhát a hátukon, és a fejükön átvetett kötéllel tartották, azt mondják, így könnyebb a cipelés.

Ghorepaniba kora délután érkeztünk. 2,890 méter magasra jutottunk fel. A vendégházban egy kis erőmű biztosított áramot, ám az áramszünetek rendszeresek voltak. Ghorepani felett 300 méterrel magasodik a Poon-hegy, amire felmászva káprázatos kilátás nyílik a környező hegyekre. Egyikük 8,180 méteres, a világ 6. legmagasabb csúcsa. Érdekesség, hogy a világ 10 legmagasabb hegycsúcsából 8 Nepálban, vagy annak határán található.

Éjszaka villámlás fénye szűrődött be az ablakon, ami veszélybe sodorta a hajnali felhőtlen eget. 5-kor Krishna kopogott az ajtón. 10 perc múlva már baktattunk felfelé a hegyen. Az ég nem sok jót sejtetett. Sűrű felhőpamacsok takarták el a hegyeket. Ám gyorsan mozogtak, így akár szerencsénk is lehet a napfelkeltével a világ tetején.

Sajnos azonban a monszun előszele nem kegyelmezett és félúton felfelé már mi is felhőbe borultunk. Az egyik csalódott turista szerint az év legrosszabb reggelét fogtuk ki. A túránk legszebb kilátóhelyéről volt szó és úgy döntöttünk, hogy amíg jó idő nem kerekedik, addig bizony mi maradunk. És lám, 9 óra felé egy erős szél kitisztította az eget és még azelőtt sikerült felmásznunk hegyre, mielőtt egy újabb felhőhullám ismét eltakarta volna a látványt. Káprázatos kilátás nyílt több tucat hófödte hegyre. Megérte várni pár órácskát. Krishna megjegyezte, hogy többszáz (!) 5,000 méternél magasabb csúcsnak nincs is neve, hiszen annyi van belőlük Nepálban. Mi már a 300 méteresnek is nevet adunk.

Visszaballagtunk, majd kis idő múlva nekivágtunk az út folytatásának. Egy hágón kellett átvágnunk, amely 3,300 méter magasan húzódott, ám előtte le kellett ereszkednünk 2,600 m-re, hogy átkeljünk egy patak fölött. Hiába, errefelé nincsenek viaduktok… Aznapi éjszakánkat egy Tadapani nevű csöppnyi faluban töltöttük. Itt ismét gyertyafényes este köszöntött ránk. A zuhany csak egy fülke volt, benne egy csap, melyből hideg víz folyt, a szerencséseknek egy veder forró víz is jutott mellette egy kis merőkével. Gyorsan ment a fürdés.

A reggel természetesen ragyogó kék éggel köszöntött ránk. Kukoricakenyeret reggeliztük lekvárral és tele bendővel álltunk tovább. Ismét a dzsungeles ösvény és ismét a számtalan teherhordó. Kora délután értünk Chhomrongba, ami az eddigi legközelebbi hely az Annapurna South és a Machhapuchhare hegyekhez. A vendégházban találkoztunk egy angol leányzóval, aki éppen visszatért az Annapurna Base Campből. Ez mélyen bent fekszik a hegyek mögött. Annyi sok szépet mesélt, hogy kedvet kaptam túránk kiterjesztéséhez és erről Esztert sem kellett sokáig győzködnöm. Az Annapurna Range magja egy patkó alakjához hasonlatos. Chhomrong ennek a patkónak a bejáratánál van, a Base Camp pedig a patkó belsejében, 4,230 méter magasan. Ide igyekeztünk.

A Nap előtt keltünk és gyönyörködtünk a látványban, ahogy annak sugarai kezdték megvilágítani a hegyek csúcsát. A túra kellemetlen része azonban ismét egy hatalmas folyóvölgy, mely utunkat állta. Megint le kellett ereszkednünk 1,800 méterre, hogy aztán késő délutánra felérjünk 2,700 méter magasan lévő célállomásunkra. Az út azonban sok kis meglepetést rejtett. Elsőként egy kicsi erőművet vehettem közelről szemügyre. Az egész csak egy kis ház volt. Hátul egy 15 centis csőben érkezett a víz a magasból és a ház alján folyt bele a közeli patakba. Időközben pedig készült annyi áram, hogy egy kis falunak elegendő legyen. Igaz, a feszültség 150 és 220 volt között ingadozott, de a lámpa égett.

Csakhamar egy lavina maradványain kellett átkelnünk. Illedelmesen előre engedtük Krishnát, hogy tapasztalt vezetőnk mutassa az utat. A probléma abból adódott, hogy egy patak folyt valahol a hófödte mező alatt. A meleg miatt a hó folyamatosan olvadt, azaz a természetes híd a víz felett egyre vékonyabbá vált és elképzelhető volt az is, hogy egyszer csak beszakad. Reméljük, ezzel a természet vár még néhány napot. Az első lavina nem okozott komolyabb problémát. Még négy kisebb lavinát kereszteztünk, aztán következett a legnagyobb, több mint 200 méteres szélességgel. A többszáz méter magasból aláhulló hótömeg nem ismer kegyelmet. Több méter átmérőjű kövek hevertek szanaszét. A letarolt fák élettelenül várták az enyészetet. A hó feketéllett a kő-, és földtörmeléktől. Krishna elmondta, hogy márciusban a legveszélyesebb a környék, a lavinák olyankor bármikor jöhetnek. És ha már hallod, hogy jön, akkor már késő…

Deuraliba 6 körül érkeztünk. Az egyik vendégházban vettünk ki egy spártai szobát. Az „éttermi” asztal pereméhez egy hosszú, földig érő pokrócot szegeztek, alatta egy kerozin-égővel kellemes meleget biztosítva az alsó testrészeknek. Az ivóvíz ára annyira felment, hogy bevezettük Eszter egyik újítását. Még Mexikóban vettünk egy fertőtlenítő szert, ami megöli a vízben lévő bacikat jód tartalma segítségével. Ebből cseppentettünk a patakvízzel megtöltött palackba, majd nagy várakozással mentünk WC-re.

Az este már fagyot hozott, másnap pedig ragyogó reggelre ébredtünk. Ismét fenyegetett az AMS – ami miatt Tibetben elviselhetetlen fejfájás gyötört –, ám a folyamatos és lassú felfelé haladás során akklimatizálódtunk. Az utolsó megálló az Annapurna South csúccsal szemben lévő Machhapuchhare Base Camp. A név – alaptábor, azaz a hegymászók utolsó biztos pontja – egy kicsit megtévesztő, ugyanis a Machhapuchhare szent hegy, azt még senki nem mászta meg.

További 430 métert kellett emelkednünk a célunkig. Ebben a magasságban már csak a fű és néhány kicsi bokor jelenti a növényzetet. Kora délután értünk fel az Annapurna alaptáborba. A hatalmas hegyek –néha részben felhőbe burkolózva – ott tornyosultak körös-körül. Ismét a világ tetején érezhettük magunkat. A legmagasabb látható csúcs az Annapurna I, 8,000 m feletti magassággal. Egyébként ez volt az első 8,000 méternél magasabb hegy, amire ember feljutott.

A múlt század közepéig nem is tudott a fejlettebb világ a Mt. Everest létezéséről. Akkoriban az angol hadsereg, amely megkörnyékezte a nepáli királyságot, egy különítményt küldött a Himalájába, akik felfedezték az akkor legmagasabbnak sejtett hegyet. Mihelyt híre ment hegymászóberkekben a magas hegynek, azonnal megindult a hajsza a meghódításáért. Sokan próbálkoztak, legtöbbjük vissza sem tért. Végül 1953-ban az új-zélandi Edmund Hillary és nepáli serpa kísérője, Tenzig voltak az első ismert emberek a világ tetején. Azóta már több ezren jártak ott és az utóbbi időben szinte bárki – aki járni tud és van 70,000 felesleges dollárja – feljuthat 8,848 méter magasra.

Lassan leszállt az est. Az egész régiót nem láttuk egyben, felhő nélkül, ám az egyes hegyeket külön-külön igen. A magasságok igen csalókák. Egy hegy hiába alacsonyabb akár egy kilométerrel is egy másiknál, mégis magasabbnak tűnik annál, ha közelebb van. Az Annapurna South egyik völgyében egy hatalmas gleccser húzódott, szinte a táborhelyünkig. Mihelyt eltűnt a Nap, a levegő hőmérséklete drasztikusan csökkent. A szobákban nincs fűtés, egy meleg takaró és a hozott meleg ruha felelnek a test melegéért. Az ebédlőben ismét lábmelegítésre került sor. Minden turista a másnapi tiszta reggelben reménykedett. Ám ehhez nekünk úgy tűnt, nem volt sok szerencsénk akkoriban. Sűrű felhő borította a tájat. Ezúttal tartósnak bizonyult. 11-ig vártunk a szerencsénkre, ám a felhőtakaró csak nem akart mozdulni. Egy szép napon még vissza kell jönnünk ide…

Lefelé lényegesen könnyebb volt a járás. A lavinák egy nap alatt is elképesztően sokat olvadtak, az egyik beszakadt, így új utat kellett vágnunk rajta. A leghosszabb nap volt ez kirándulásunk során. Este 6 körül értünk Bamboo Village-be, éppen időben ahhoz, hogy éhen ne haljunk. Egy spanyol fiúval sakkcsatába kezdtünk. A sakkszerencse – ha van ilyen – nekem kedvezett. Ramon férfiasan vette ezt tudomásul. Gyorsan címet cseréltünk, s megállapodtunk, hogy valahol Európában megvívjuk majd a visszavágót. Ő Madrid mellett lakik, ám sok időt tölt Londonban. Nekünk mindkét hely megfelel.

A túránk végéhez közeledtünk, de akadtak még kihívások. Az első ezek közül a hatalmas lépcsősor Chhomrong előtt. Mikor két nappal azelőtt lefelé jöttünk rajta, bele sem mertünk gondolni, hogy milyen lesz a visszaút. Hát most eljött. Legyőzve a lépcsőket, üdítő érzés volt eldőlni a dombtetőn, ahol néhány napja aludtunk. Egy kis pihenő után folytattuk utunkat, a folyót követve. Le és fel, ám mindent összevetve lejjebb és lejjebb jutottunk. Május 17. éjszakáját egy Kyumi nevű kis falu vendégházában töltöttük.

Másnap délelőtt 11 körül értünk vissza Nayapulba, ahol túránkat 9 nappal korábban kezdtük. Taxiba ültünk és egyórás kocsikázás után értünk vissza Pokharába. Ugyanannál a vendégháznál szálltunk ki a taxiból, ahol csomagjaink egy részét hagytuk. Elnyúltam az ágyon és kirekesztettem a külvilágot egy pillanatra. Búcsút vettünk Krishnától és Ratnától, akikre még egy 6 órás buszút várt Katmanduba. Egy zuhanyt követően automatikusan lecsukódtak szemeink.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk a hosszabb Anapurna körre mennénk, ami megkerüli az Annapurna régiót.

Az út Kathmanduból a túra kezdetéig így nézett ki: