364–368. nap, Pokharától Delhiig

Úgy döntöttünk, hogy egy napos szabadságot adunk magunknak Pokharában, mintegy felkészülésként Indiára. Indiáról annyit hallottunk már; azt, hogy hektikus, mindenki át akar verni és észnél kell lenni. A buszok reggelente indulnak a nepáli-indiai határra, ami ugyan csupán 130 km, ám jó esetben is 7 órás döcögést jelent keresztül a Himalája szerpentinjein a hatalmas indiai síkságig. Nem fűlt a fogunk egy gyors pakoláshoz. Arról nem is beszélve, hogy tiszta ruháinknak is a végén jártunk már és nem kívántunk Indiában mosatni, ahol a folyók vizét használják erre a nemes célra.

Egy könnyed ebéd után ellátogattunk egy internetes helyre, hogy megtudjuk az elmúlt 9 nap minket érintő történéseit. Egy nagyszerű hírrel gazdagodtunk: autónk megérkezett Ománba és ránk vár. Terveink szerint június 5-ére esik az újraegyesülés. Délután megjelent a monszun első jele, és az eső tartósnak bizonyult. A közelben láttunk egy pékséget, ott húztuk meg magunkat egy kellemes almás pite és egy kávé mellett. Elmélkedtünk az elmúlt – 1 nap híján – 1 év során minket ért kalandokon. Csak ámultunk magunkon, és ámultunk. Az már teljesen biztos, hogy életmódunkban számos változás fog beállni, ha hazaérkezünk. Úgy gondolom, a fontos fogalma változott a legtöbbet. Az otthoni „24 órából ki kell hozni 25-öt” hozzáállás fog gyökeresen megváltozni. Az étkezésre mindig lesz idő és a barátainkra is. Azért a Dél-Amerikában tapasztalt „mañana koncepciót" nem tesszük magunkévá, ám sokkal emberibben fogunk élni.

Nepálban három és háromnegyed óra különbség van Magyarországhoz képest. Kínában 6 óra, Indiában három és fél. Ha valaki veszi a fáradságot és ránéz a térképre, biztosan felvetődik benne a kérdés, hogyan tudott két ilyen gigantikus ország között független maradni egy csöppnyi Nepál, ami hazánknál csak másfélszer nagyobb? Egy röpke áttekintés reméljük, erre is magyarázatot ad.

A történelem könyvét errefelé is vérrel írták. Kisebb törzsek, népcsoportok uralták a Himalája déli lejtőit és egyben egy fontos kereskedelmi útvonalat, keresztül a világ akkor még nem túl ismert tetején. A tibetiek nem voltak kíváncsiak a harcos hegyi népekre, az indiaiakat pedig távol tartották a ghurka kardok. A ghurkák messze földön híres katonák, a brit sereg elitjét képezték. Az 1700-as években a Shah família – a mai királyi család – vette kezébe a kezdeményezést, majd nemsokára a Katmandu-völgy – az ország mai központja – termékeny lejtőit is.

Az angolok ebben az időben már mélyen bevették magukat India távoli részeibe, így nemsokára megjelentek Katmandu kapui előtt is. Ám nézeteltérés támadt India és Nepál határait illetően, így ismét háború következett, ezúttal a brit oroszlánnal. 1816-ban jött a béke és vele együtt veszett el Nepál területének közel fele. Nepál ekkor bezárkózott, 1951-ig senki nem tehette be ide a lábát a nyugati világból.

1947-ben India elnyerte függetlenségét, 1950-ben Kína megszállta Tibetet. A Nepáli Királyság a két ázsiai óriás ütközőzónájává vált. A királyi hatalom lassan csúszott át a polgári kormány kezébe, bár a királynak és korrupt támogatóinak ez nem állt érdekében. 1990-re azonban a helyzet annyira forróvá vált, hogy a király végül is – saját bőrét is mentendő – beleegyezett a demokratikus választások megtartásába és elfogadta a neki szánt szerepet. Övé lett a reprezentáció, a hatalom a parlament kezébe szállt. Ám a szegény ország szegény lakói ismét korrupt államférfiakat fogtak ki, ami gyakori kormányváltásokhoz és általános elégedetlenséghez vezetett. 1998-ban például 4 kormány váltotta egymást. 1999-ben aztán javult a helyzet, azóta mintha a gazdaság is kezdene talpra állni

A péntek reggel napsütést hozott. Leadtuk a mosnivalót a szálló recepcióján, amit kézzel mostak ki. A meleg ruhákat majd otthon fogjuk kimosni, arra októberig nem nagyon lesz szükség. Elmentünk buszjegyet venni. Pokharában utazási iroda utazási irodát ér, így a verseny is nagy. A busz másnap reggel fél 7-kor indul.

Este ünnepeltünk. Pontosan egy éve hagytuk magunk mögött a Hősök Terét és egy nappal később Magyarországot is. Ezt egy dél-indiai étteremben ünnepeltük meg és aznap sörre is futotta a végét járó költségvetésünkből. Folytattuk az előző esti elmélkedést. Annyi kaland, annyi kedves ember és emlék tolult fel bennünk, hogy felváltva emlékeztünk meg a jóról és néha a rosszról is. Sokat kupált bennünket ez az utazás. Ahogy a fontos fogalma, úgy a lehetetlen fogalma is gyökeresen megváltozott ez alatt az egy év alatt. Ha valaki kiejti a száján a lehetetlen szót, akkor mi annál kíváncsibbá válva kívánjuk megcáfolni azt.

A digitális fényképezőgéppel eddig 1,900 fénykép készült. Eszter aznap fűzte be a 85. tekercs filmet, ami 3,200 diát jelent. És a diákból még nem láttunk egyet sem! Csupán a felét hívták elő barátaink, így kisebbfajta vagyon lesz a maradékot előhívatni. De hát ezen majd otthon aggódunk. Kellemes emlékek ringattak bennünket álomba a 365. éjszakánkon.

Reggel csepergő esőre ébredtünk, negyed hétkor kecmeregtünk ki a taxiból a buszmegállóban. Azt hiszem, leginkább a csotrogány szóval illethetném az ott előállt buszt, ám a helyiek turistabusznak hívták. Két svéd és egy nagy tudású, savanyú spanyol csaj képezték rajtunk kívül a turistaállományt. Az indulási idő itt is csak tájékoztató jellegű, de azért 7 körül nekivágtunk a maratoni útnak. A busz lökésgátlói – ha voltak egyáltalán – sikertelenül próbálták csökkenteni a gyakori lyukak miatti folyamatos rángást. A nepáli átlagemberre szabott ülésből nekem kilógtak a lábaim, ám ez a tény nem zavart senkit. Csakhamar szerpentinessé vált az út és az eső hol esett, hol nem. A csomagjaink a busz tetejére kerültek és le is takarták őket egy ponyvával, bár ez nem jelentette, hogy nem lesznek csurom vizesek, mire leszállunk a járgányról. Bízni kell, ezt már sokan megmondták. Mikor már épp fészkelődni kezdtem a zsibbadás miatt, a busz is megpihent ebédre. Egy koszos kis faluban álltunk meg, ami fontos megállóhelynek tűnt. Az „étteremben” inkább nem próbáltunk szerencsét, a WC is díjnyertes helyet érdemelt volna.

Az utolsó 25 km-t már síkságon tettük meg, ami azt jelentette, hogy a határ percek kérdése volt. A forgalom is erősödött és végül befutottunk a határvárosba, Sonualiba. Azonnal riksasofőrök, utazási ügynökök és pénzváltók leptek el bennünket a legkülönbözőbb indiai városokba szóló jegyajánlatokkal. Róluk már tudtunk és nem is vettünk tudomást létezésükről. Általában a valós árak többszöröséért adták a jegyet.

Mivel a két vízum a két különböző útlevelünkben volt, ismét el kellett magyaráznunk, miért is van két útlevelünk. A két útlevelemben mindössze 11 oldal maradt már csak szabadon és még 6 arab vízum hiányzott. A határon soha nem látott káosz fogadott bennünket. Mindenki a másik oldalra törekedett minden elképzelhető eszközzel, a szamár vontatta kordétól kezdve a cicomás Tata típusú teherautókig. A szent tehenek mindent telepotyogtattak, így komolyan meg kellett fontolnunk minden lépést, nehogy bokáig süllyedjünk a szarban (elnézést, de erről volt szó).

Az úticélunk Varanasi, a hinduk egyik legszentebb városa a Gangesz partján. A távolság mindössze 300 km, ám ez indiai utakon 10-12 órás túra. Nem feltétlenül az utak minősége, mint inkább az elképesztő forgalom miatt. Kaptunk ajánlatot egy egyenesen Varanasiba tartó buszra is elfogadható áron. Ám mikor látni szerettem volna a „de luxe” buszt, egy széteső félben lévő csotrogányt láttam magam előtt. Így a legközelebbi nagyvárost választottuk úticélul, ahonnan sokkal könnyebb egy varanasi fuvart összeszedni.

Ghorakpurnak hívták a várost, ami félúton volt Varanasi felé. Két buszjegy beszerzése után már robogtunk is. Nekem az anyósülés jutott, ami jó is, és rossz is egyben. Jó, mert remek kilátás nyílt az indiai utak hektikus forgalmára, rossz azonban egy esetleges csattanás miatt, ami errefelé egyáltalán nem ritkaság. Indiában is a rossz, azaz a bal oldalon vezetnek. Tulajdonképpen Kína és Kambodzsa kivételével minden meglátogatott Ázsia országban a bal oldalon haladt előre a forgalom. A vezetési stílus valami elképesztő volt. A Dél-Amerikában tapasztalt, „én megyek, aztán valami lesz” stílus kiegészült egy jó adag erőszakossággal. A sofőr messziről látja, hogy nem lesz elég hely a buszának, ám ez még nem veszi rá őt arra, hogy rátegye lábát a fékre, inkább ráhasal a dudára. Aztán a csattanás előtt egy tizedmásodperccel megáll, hangosan elkezd kerepelni, manőverezni kezd, ami lényegesen több időt vesz igénybe, mintha utat adott volna „ellenfelének”. A szent tehenek mindenhol elsőbbséget élveznek és ennek tudatára is ébredtek. Hiába dudál a kamion, a tehén csak folytatja útját a felezővonal tájékán. És a kecskékről, birkákról és alacsonyabb felkészültségű emberekről nem is szóltam. Már több, Indiát járt ismerősöm mesélt érdekes történeteket a helyi közlekedésről, de csak így első kézből megtapasztalva adtam hálát az égnek, hogy az autónkat Muscatba vitettük és nem Indiába.

Ghorakpurba már félhomályban értünk. A vasútállomás előtt ért véget „kéjutazásunk”. Itt is ügynöknek álcázott csalók tucatjai vettek körül bennünket egy pillanat alatt. Egy megbízhatónak tűnő irodába betérve a srác azt mondta, hogy megy egy éjszakai vonat Varanasiba, amivel reggelre lehetünk ott. Azt is mondta, hogy ha mi próbálunk jegyet venni, akkor nem sokra megyünk, ám ő kis baksisért segít nekünk. Mivel még újak voltunk Indiában, belementünk az üzletbe. A vonatnak fél 12-kor kellett volna indulnia. Kínával ellentétben – ahol a peronra csak jeggyel rendelkező utas mehet le – itt boldog-boldogtalan ott lézengett és néhányan hosszútávra be is rendezkedtek a peronon. A vasutasok hétköznapi ruhában járnak, így információt sem könnyű beszerezni. Azt szerettem volna megtudni, hogy melyik vágányról megy a vonatunk. Erre három hivatalos helyről három különböző vágányszámot kaptam. Ezen a bizonytalanságon az állomásfőnök irodájában próbáltam úrrá lenni, aki azt mondta, hogy a vonat indulása előtt fél órával tegyem tiszteletemet az irodájában, akkor tud véglegeset mondani.

India népessége is közelíti az 1 milliárdot. Mindenhol ember, mindenhol árus és mindenhol koldus és nyomorék. Nem tartom magam egy szívtelen léleknek, ám nincs a földön annyi pénz, amit egy óra alatt ne tudnék szétosztani a kéregetők között. Az a hír járja, hogy Indiában egyes családok rögtön a születés után megnyomorítják gyermekeiket, hogy belőlük aztán a család pénzkereső kéregetője lehessen.

A peronokon többszázan aludtak, de a legmeglepőbbnek a WC elhelyezése tűnt. Azt a vasútállomás elé, a főút mellé telepítették. Nem vacakoltak egy takarófallal. 15 beálló, aztán kész. Ez a megoldás csak kis dolog elvégzését tette lehetővé, azt is csak a hímnem jeles képviselőinek. A nyílt megoldásból következően elképesztő latrinaszag terjengett és a sok pisilő ember látványán nem is tudtuk, hogy nevessünk, avagy sírjunk-e. Fél órával a vonat tervezett indulása előtt beballagtam ismét az állomásfőnökhöz és érdeklődtem. Ő a fejét vakargatva időt kért, majd kibökte, hogy minden eddigi hírrel ellentétben a második vágányról fog indulni vonatunk.

A vonat befutott, ami furcsamódon már tele volt, bár a végállomáson voltunk. Egy középső és egy felső ágyat utaltak ki nekünk, amik már foglaltnak bizonyultak. Ekkorra kellő hangulatba kerültem, pillanatok alatt eltakarítottam a két jegy nélküli betolakodót. A fejünk alá tettük minden csomagunkat és vártuk az indulást. Eljött a fél 12, aztán az éjfél, aztán álomba merültünk. Éjszaka jött egy eső, majd felkelt a Nap. A jegyeket nem ellenőrizte senki és szerencsére minden cuccunk megvolt. Egy intelligens, angolul beszélő úriember tanácsot adott Varanasi látnivalóiból.

Érkezés után az első dolgunk a következő jegy beszerzése volt, ezúttal Delhibe. Az iroda éppen akkor nyitott, ám fennforgás volt, adminisztratív akadályok merültek fel (erre csak az események folyásából jöttünk rá). A vonatjegyeket egy előre sorszámozott papírra nyomtatják. Igen jól szervezett, egész Indiára kiterjedő számítógépes rendszert használnak erre a célra, amivel több hétre előre is lehet jegyet venni India bármelyik vonalára. (Kína jut eszembe, és a sok nem.) A papírtekercs azonban el volt szakadva és hiányzott belőle három jegy. Ez jegyzőkönyv felvételét tette szükségessé, amit egy főnöknek is alá kellett írni. Az angolok a bürokrácia szeretetét mélyen az indiai kultúra részéve tették.

Vasárnap révén ez lassabb ügymenetet jelentett, ám egyórai várakozás után helyreállt a jegyeladás rendje. Aznap késő este indult egy vonat Delhibe, amivel hétfőn kora délután érhetünk a fővárosba. Mivel ismét vízumszerző körútra kell indulnunk – ezúttal a legnehezebbekért –, ildomos volt kedden ezzel kezdeni a napot.

A vasútállomás előtt a riksások sokasága fogadott bennünket. Az egész napot a városban kívántuk tölteni, de már délelőtt 10-kor folyt rólunk a víz. Úgy véltük, a legcélszerűbb egy vendégházban szobát bérelni, ahol tudunk fürdeni, pihegni és a csomagjainkat hagyhatjuk.

Az 5-10 rúpiás riksaajánlatok azt jelentették, hogy nem tiszta az ügy, azaz a riksasofőr jutalékot kap a vendégért és nem abba a vendégházba viszi, ahova az kéri, hanem ahhoz a tulajhoz, akivel a sofőr leszerződött. Hiába volt nekünk egy kinézett hotelünk és hiába egyeztünk meg a hotel nevében a sofőrrel, ismét bepaliztak minket. A Yogi Lodge vendégházba kívántunk menni, ez az egyik legrégebbi és neves vendégház. Ebből kifolyólag sokan másolják is, leginkább a nevét. Az csak később derült ki, hogy a Yogi vendégház, amit mi annak hittünk, a Ganga Yogi Lodge vendégház, ahol a Ganga szó 1 centis betűkkel volt csupán kiírva. Indiában sok a csaló, ez ismét kiderült.

Azt mondják, ahogy minden muszlimnak el kell zarándokolni Mekkába, úgy minden hindunak meg kell mártóznia a Gangesz vizében. Varanasi a folyó bal partján fekszik és a parton szinte végig úgynevezett ghatok vannak, amiket fürdőhelyeknek lehetne fordítani. A folyó partját hajnalban ellepik a hinduk, ám ilyen meleg órában, amikor mi kiértünk, már hűvösebb helyre húzódtak. A hindu vallás alapköve a reinkarnáció, azaz a lélekvándorlás. Azt tartják, hogy az egyik élet után jön a másik és mindegyikkel közelebb lehet kerülni a Nirvánához, az örökkévalósághoz. Azt tartják, aki Varanasiban hal meg, az többé nem születik újjá, azaz eléri legvégső célját, a Nirvánát.

Egy csónakba ültünk és a folyó partján hajóztunk a fürdőzőhelyek mellett. Néhány bölény hűsölt a vízben, tőlük néhány méterre emberek vettek szent fürdőt. Reméljük, senki nem vizelt a folyóba… Azt mondják, aki európai létére átússza oda és vissza a Gangeszt egyszer, az annyi bacilust szed magára, mint amúgy egész életében.

Kiszállva a csónakból gyalogosan közelítettünk kiindulási helyünkhöz. A hőség kezdett a tetőpontjára hágni. A folyó partján régi épületek sorakoztak. Mecsetek, hindu templomok és néhány halottégetőhely. A hinduk nem temetkeznek. Halottaikat elégetik és poraikat a Gangeszbe szórják. Egy hatalmas máglya közepére helyezik az élettelen testet és meggyújtják. Mint mindennek, ennek is ára van. Hatalmas farakások tarkítják a Gangesz partját az égetőhely mellett. Egy testhez úgy 120 kg fára van szükség, amit pontosan ki is mérnek. Egy kg fa ára 120 rúpia. Egyszerre több tűz is ég. Az el nem égett csontokat – általában a koponya- és szegycsontokat – a hamuval együtt a Gangeszbe szórják. Hatalmas hamutömeg gyűlt össze a víz partján, amit folyamatosan mos el a lassan folyó víz…

Hazafelé vettük az irányt, hogy egy kicsit lehűljünk. A zuhany után ismét belevetettük magunkat a város forgatagába. Bosszút álltunk a vendégházon és nem ettünk az éttermükben (a bosszúnk ennyiben ki is merült). Egy kis étteremben kötöttünk ki, a szűk kis utcák egyikén.

Varanasi másik híressége a számos selyemmanufaktúra. A házak sötét zugaiban és a nagyobb műhelyekben kézzel szövik a finom selymet. Az étteremben szóba elegyedtünk egy selyemgyáros fiával – legalábbis ezt mondta magáról -, aki megragadta az alkalmat és bevezetett minket a selymek világába. Egy kis boltban találtuk magunkat a földre terített lepedőn kuporogva, körös-körül színes selymek között. Megtudtuk a különbséget selyem és selyem között, illetve azt is, hogyan tudjuk megállapítani, ha valaki nem selymet akar ránk sózni selyem áron. Egy szálat ki kell húzni belőle és meggyújtani. Ha a szag az égett hajéra emlékeztet és nem marad utána hamu, akkor valódi selyemhernyó fonta selyemmel van dolguk. Ha azonban égett papírszagú és hamu is marad, akkor az eladónak vaj van a füle mögött.

Úgy elbeszélgettünk, hogy majdnem besötétedett. A vonatunk este 11-kor indult a Varanasitól 20 km-re lévő állomásról. A selymes fiútól megtudtuk, hogy mennyi a reális riksaár. Riksás jelentkezőből nem volt hiány, ám mindegyik magas árat szabott. Mikor látták, hogy tisztában vagyunk az árviszonyokkal, végül is egyikük belement az üzletbe és megkezdtük a 20 km-es életveszélyes túrát. Az állomás a Gangesz túlpartjára települt. Több híd is van Varanasiban, ám mindegyikért fizetni kell. Van azonban egy pontonhíd a város déli részén, boldog-boldogtalan azt használja. Szinte folyamatosan szólt a duda és néha csak milliméterek választottak el bennünket a mellettünk jövő autóktól. A pontonhídon komoly dugó alakult ki és méretes lyukak is tarkították azt. Egy hatalmas teherautó-bázis jött szembe. Ennyi teherautót még nem láttam egy helyen. A 20 km legyőzéséhez majd másfél óra kellett. Megkönnyebbülve szálltunk le a riksáról és ballagtunk be a váróterembe.

A vonatunk innen indult, így reméltük, nem lesz komolyabb késés. A tájékoztató táblán az szerepelt, hogy az egyik vonat 530 perces késéssel érkezik. Ez majdnem 9 óra! Kiderült, hogy melyik vágány lesz a nyerő és a vonat is előkerült. Az „ágyaink” természetesen foglaltak voltak, ám határozott fellépésünkre kiürültek. A vágányok errefelé sokkal szélesebbek – 1.7 méter –, mint otthon. A vonat elképesztően zsúfolt volt és szerintem az utasok felének nem volt jegye, ami úgy tűnt, senkit nem zavart. Az alsó ágyon egy félig punk német srác utazott, a felső ágyon egy indiai kinézetű izraeli.

Az éjszaka problémamentesen zajlott. A délelőtt azonban már kicsit nyűgösebben telt. A meleg a tetőfokára hágott és egy három személyes padon öten ültünk. Megváltás volt beérni Új-Delhi vasútállomására. Szálláskeresési stratégiát változtattunk. Én maradtam a vasútállomáson, vigyázva a csomagokra, Eszter pedig nekilátott egy elviselhető szállás felkutatásának. 20 perc után került elő szeretett feleségem és egy közeli vendégházat vettünk célba.

A vasútállomással szemben kezdődik a Main Bazaar, Delhi turistaközpontja. Millió vendégház, utazási iroda és kis bolt ajánlotta termékeit, szolgáltatását. Mindenhova be szerettek volna hívni bennünket és mindenki nekünk akart eladni valamit. Lépten-nyomon riksasofőrök szólítottak meg és folyamatosan „No, No” volt a szánkon. Egy idő után már az sem. Az utca közepén lévő hotelben találtunk menedéket a zajos és piszkos bazár lakói elől. Első dolgunk a zuhany meglátogatása volt. Délután 3 óra felé járt az idő, mikor egy kis pihi után nekiláttunk a követségek címeinek összegyűjtéséhez. 4 vízumra van szükségünk, a 4 legnehezebben megszerezhetőre. Az első az ománi, az autónk már ott vár ránk. A második a jordán, ahová, ha megérkezünk, olyan lesz, mintha hazaérkeztünk volna. Aztán jön a 2 legnehezebb, a szaúdi és az Emirátusokba szóló, ahová csak tranzitvízumot kaphatunk. A rijádi (Szaúd-Arábia) magyar követség egyik munkatársától azt az információt kaptuk, hogy tranzitvízumot aránylag könnyen kaphatunk Muscatban (Omán), reméljük ez tényleg így lesz.