369–373. nap, Delhi – Agra – Delhi

Az első felkeresendő követség az Egyesült Arab Emirátusok követsége volt. Reggel 9-kor pattantunk ki riksánkból az épület előtt. Rövid úton megtudtuk, hogy tranzitvízummal ők nem foglalkoznak, azért majd Ománban kell jelentkeznünk. A következő követség az Ománi Szultánságé. Egy kedves hölgy fogadott bennünket és rögtön a szponzorunk után érdeklődött. Az Arab-félsziget országaiba nem lehet egyszerű turistaként belépni. Mindenképpen kell egy meghívó, azaz szponzori levél, amiből kiderül, hogy van vendéglátónk az országban, aki a gondunkat fogja viselni. Egy ilyen szponzor lehet minden, az adott országban élő állampolgár és a drágább hotelek, akik jó pénzért vállalják ezt a tisztet.

Mikor előadtuk, hogy nekünk nincs szponzorunk, mert az autónk vár reánk és szeretnénk gyorsan hazatekerni, a hölgy elvezetett bennünket a konzul úrhoz. Ő azt mondta, hogy esetünkben eltekintenek a szponzor személyétől, és ha minden jól megy, 1-2 napon belül meglesz a vízumunk. A jordániai követség időközben elköltözött, így először ki kellett derítenünk a pontos címüket. Alig 15 perc múlva egy újabb pecséttel szaporodott a vízumgyűjteményünk. Az új jordán király első intézkedéseinek egyike volt a vízumszerzés lényeges megkönnyítése. Ezért telt alig negyedórába. Elmentünk Ománba szóló repülőjegyet nézni. Majdnem lefordultam a székről, amikor meghallottam az árát. Indiában a kormány elég komoly mértékben beleszól a jegyárakba, talán ezért ilyen magasak.

Eszter talált egy kellemesnek tűnő esti programot. Egy hang- és fénybemutató Delhi szimbólumában, a Red Fortban (Vörös Erőd). A műsor este fél 9-kor kezdődött, addig maradt még egy kis időnk pihegésre. Pontban fél 9-kor léptünk be az erődbe. Egy kellemes történelemórában volt részünk, melynek során végigkalauzolták a hallgatót a XVI. századtól a XX. századig. A program után vettük csak észre, hogy ismét átverés szenvedő alanyai lettünk, ugyanis 20 rúpiával többet fizettünk a jegyért. Az India-szerte nyilvánvaló csaláshullám ezzel kormányszintre emelkedett.

India első lakóinak emléke 4,500 éves. Különböző népcsoportok versengtek ezért a földért is. A mai kasztrendszer alapjai az időszámításunk előtti VIII. század körül körvonalazódtak a hindu papokkal a csúcson. A buddhizmus időszámításunk előtt az V. században kezdett teret hódítani. India északi részén dinasztiák jöttek-mentek, ám a vallások állandósultak. Észak-India 600 körül szétesett apró kiskirályságokra a hun invázió következtében. A kereskedelemből élő Dél-India azonban nem sokat vett észre az északi problémákból.

1192-ben megjöttek a muszlim erők a Közel-Keletről és 20 évvel később már a Gangesz völgyét is meghódították. Ám közöttük sem volt békés a légkör így a mai Afganisztánból érkező mogulok (szintén muzulmánok) bevették Delhit 1525-ben. A mogulok 6 császára hagyományozta a mai Indiára a vörös homokkő erődökön kívül a Taj Mahalt is.

Időközben egy Vasco da Gama nevű portugál hajós Kolumbusz nyomdokaiban tényleg eljutott Indiába és 1510-ben magukénak tudhatták Goát, mint portugál kereskedelmi központot. Ezen kívül voltak még francia, dán és holland kereskedelmi központok is. Ám az igazi európai erőt a britek képviselték, akik 1612-ben a Brit Kelet-Indiai Társaság fedőnév alatt megalakították az első kereskedelmi központjukat Suratban. Az angolokat csupán a profit érdekelte, így a vallásra és a kultúrára nem sok figyelmet fordítottak. Jó viszonyt próbáltak fenntartani az éppen aktuális dinasztiákkal, ám nem titkolt szándékuk volt a politikai hatalom befolyásolása. Szén-, és vasércbányákat nyitottak, kávé-, tea- és gyapotültetvényeket alakítottak ki és nekifogtak a vasúthálózat széleskörű fejlesztésének is.

Miután 1803-ban kijátszották egymás ellen a nagyurakat, helyi maharadzsákkal paktáltak le, akik nagymértékben segítették a közigazgatást és az adóbehajtást, ám mindez egy hatalmas nincstelen földművelő réteg kialakulásához vezetett. Az India néhány keleti tartományában ma is tapasztalható elképesztő szegénység ebben a korban gyökerezik. 1857-ben egy lázadás vetett véget a Brit Kelet-Indiai Társaságnak, azaz a britek a kereskedelem porondjáról átléptek a politika porondjára, átvéve a közigazgatás irányítását és Indiát gyarmati sorba taszították. Szinte ugyanabban a pillanatban egy erős, angolellenes mag alakult ki, amelynek idővel egy Gandhi nevű békés úr lett a vezetője. Ő jól képzett jogászként kereste a kenyerét és a passzív rezisztencia – Deák Ferenc által is eredménnyel használt – taktikáját alkalmazta. Időközben 87 ezer indiai adta életét az első világháborúban az antant hatalmak győzelméért és a második világégésből is aktívan kivette részét.

A világháború vége India függetlenségének előszelét is elhozta. Ám az országban óriási vallási feszültségek törtek felszínre. A muzulmán kisebbség úgy vélte, hogy a majdani független országban a hinduk diktálnának. Az ellentétek kibékíthetetlennek tűntek a hindu szószóló Nehru, és a muzulmán politikai vezér, Ali Jinnah között. A muzulmánok egy saját független államot akartak, ami teljesen elválik az új hindu államtól. A brit kormányzó – nem találva helyesebb megoldást – az ország felosztása mellett döntött. Rögtön probléma adódott azonban ebből is, ugyanis a két többségi muzulmán terület az ország két ellentétes oldalán helyezkedett el, azaz az újonnan megalakuló Pakisztánt két részre osztaná az ellenséges India.

Amikor a mesterséges határokat meghúzták, az emberi történelem eddigi legnagyobb tömeges ki- és bevándorlása kezdődött meg, melynek végére több mint 10 millió ember cserélt országot, a pakisztáni területekre eső hinduk és szikhek jöttek Indiába, míg az indiai területen élő muzulmánok vándoroltak Kelet- vagy Nyugat-Pakisztánba, természetesen konfliktusokkal tűzdelve. A legkonzervatívabb becslések szerint is legalább 250 ezer ember halt meg az erőszakos népvándorlás során 1947-ben, mikor a mai India, Pakisztán és Kelet-Pakisztán (a mai Banglades) határait meghúzták. Gandhi, aki a legkisebb rossz elvét követve támogatta a szétválást, 1948-ban szélsőséges hindu merénylők áldozatává vált.

Az új miniszterelnök – Nehru – a szocialista tervgazdaság módszereit alkalmazta, belépett a Brit Nemzetközösségbe, ugyanakkor szoros kapcsolatot épített ki a Szovjetunióval is, részben a kínaiakkal való rivalizálás miatt, részben az USA által Pakisztánnak nyújtott támogatások miatt. Az India és Pakisztán közti ellentétek azonban kibékíthetetlennek tűntek, aminek alapvető oka a muzulmán többségű Kasmír Indiához tartozása. 1965 és 1971 is háborút hozott a két ország között. Nehrut lánya, Indira Gandhi követte, akit demokratikusan választottak miniszterelnökké és 1984-ben gyilkolták meg testőrei (részletek később, az amritsari kirándulásnál). Indira után az ő fia, Radzsiv következett, aki Indiát egy modernizációs pályára állította, ám a mezőgazdaságból élő milliókon ő sem tudott segíteni. Ő is merénylet áldozata lett vele a Sri Lanka-i Tamil Tigrisek golyói végeztek.

1998-ban India felrobbantotta első kísérleti atombombáját, amire nemsokára Pakisztán is válaszolt az övével. Indiában – ellentétben a régió többi országával – az állam megalakulása óta demokrácia van, ami mindenképpen figyelemre méltó tény.

Delhiben gyakran van áramszünet. Ehhez az itt lakók hozzá vannak szokva, és fel vannak készülve rá. Minden magára egy kicsit is adó bolt előtt aggregátor található, ezt naponta átlagosan 5-ször kapcsolják be és ki. A hotelekben egy méretesebb áramfejlesztő kap helyet, és csak a vakszerencsén múlik, hogy kit nem hagy aludni. A feszültség 150 és 220 volt között ingadozik, változó módon. Minden valamire való internetlelőhelyen feszültségszabályozókat szereltek be. Érdekesség, hogy Indiának volt pénze atombombát fejleszteni, ám annyi nincs, hogy egy tisztességes erőművet építsen Delhinek.

A 370. napunk szerdára esett. Az ománi követségről azt a hírt kaptuk, hogy megvan a vízumunk. Gyorsan fogtunk egy riksát és fél óra múlva már a követségen kopogtattunk. Itt alig fél óra alatt bekerült a második arab vízum útlevelünkbe. Igaz, a legkomplikáltabb – a szaúdi – még hiányzott.

Új-Delhitől délre található egy muszlim mecset romja, a világ legmagasabb minaretjével egyetemben. A 80 méteres monstrum felfelé vékonyodik és rozoga állapota miatt nem lehet rá felmenni. Gyönyörű kapuk és építmények sorakoztak egymás mellett ott a több évszázados muszlim megszállás eredményeként. A következő megálló az India Gate nevű emlékmű volt. Ez érdekes keveréke a párizsi diadalívnek és a washingtoni Mallnak. Egy hatalmas kapu – diadalív – áll egy park közepén, amibe belevésték az Első Világháború 85 ezer indiai áldozatának nevét. A vasútállomásra irányítottuk a riksát. Szerettünk volna elhúzni ebből a kosztengerből már másnap Agrába, a világhírű Taj Mahalhoz. A vasútállomáson két sorban álltak az emberek. Az egyik sorban úgy 5 ezren, a másik sorban pontosan ketten. Kiderült, hogy az első sorban rúpiáért adják a jegyeket, a másikban amerikai dollárért. Nem akartuk ott tölteni az elkövetkező 5 napot, ezért bevágódtunk a dolláros sorba.

Mivel Delhit csak aznap kezdtük felfedezni, a délutánt a Red Fort és a fő mecset – a Jama Masjid – felfedezésére szántuk. Először a mecsetet látogattuk meg, ahol komoly fényképezési díjat akartak rajtunk bevasalni. Még forrón élt bennem az előző esti átverés, így nem átallottam letagadni, hogy van kamerám. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, tartja felénk a mondás. A mecsetnek négy tornya volt és az egyikbe fel is lehetett menni. A tetőről kitekintve nagyszerű képet kaphattunk az indiai főváros életéről. Kicsi, színes, lapos tetős házak, szűk utcák és a mindent belepő embertömegben megbúvó szent tehenek. A Napba ismét bele tudtunk nézni, ami a levegő szennyezettségéről árulkodott. Azt mondják, egy Delhiben eltöltött nap felér 20 cigi elszívásával.

A mecsettől a Red Fort 5 percnyi sétára van csupán. A vörös jelző az erőd építőanyagának színére, a vörös homokkőre utal. Hatalmas erődbe cseppentünk, amelynek jelentős része ma is laktanya. Besétáltuk az előző este megvilágított épületek közé és leültünk elmélkedni. Már minden második gondolatunk valamilyen módon Magyarországra vezetett. Ahogy közeledtünk, úgy vált egyre fontosabbá. Hiányzott már az otthon, a családjaink és barátaink…

Az ébresztőóra másnap reggel fél hatkor szólalt meg, a vonat 7-kor indult egy 6 km-rel odébb lévő állomásról. Egy riksa vitt el bennünket az állomásra, ahol a vonat már bent állt. Két iszonyúan elkényeztetett kisfiút fogtunk ki padtársunknak. Mindketten megállapítottuk, hogy két hatalmas füles hiányzott nekik, ehelyett ők méregdrága sült krumplit kaptak.

Elbóbiskoltam és Eszter bökdösésére ébredtem. Feleségem kifelé mutatott az ablakon. Nem akartam hinni a szememnek. A vonat vagy 30-as sebességgel ment, így jól meg tudtuk figyelni a jelenséget. Átlagosan 100 méterenként egy-egy koma guggolt és végezte a dolgát. Egy hatalmas leplet viseltek, ami alól kikandikált a két lábuk között valami. (Érdekes, ha egy férfiember hosszasan guggol, akkor megnő neki.) Mindegyik dolgát végző koma előtt egy kis üvegcsében víz volt, a papír gyanánt itt a bal kéz szolgál, amit vízzel mosnak „tisztára”.

A vonat 11 körül futott be Agrába. A turistaszezon leges-legvégén jártunk, amikor minden turistára 10 riksás jut. Az egyik szerényebbnek tűnő biciklis riksásnak – Mustaknak hívták – mondtunk igent és mentünk vele az előre kinézett hotelbe. Eszter döntésébe belejátszott a kapott miniszappan, amiből már komoly gyűjteményre tettünk szert. A riksás út vagy félóráig tartott és megkönnyebbülve szálltunk le a másfél fenekes ülésről. Megfigyeltem, hogy egy átlag indiainak is volt akkora feneke, mint nekünk, ám ettől függetlenül a riksáknak rövid ülést adtak, azaz másfél ülésen kellett elférnie két egészséges fenéknek...

Megtudtuk, hogy 4 hónappal ezelőtt a Taj Mahal belépőjegyét 10-szeresére (!) emelték. Ám péntekenként ingyenes a belépés, ez egyértelművé tette a másnapi – pénteki – programot. Agrától 30 km-re van egy Fatehpur Sikri nevű városka, amely az egyik muszlim uralkodó palotájának adott helyet. Ám utódjának már nem tetszett a környék, így elhagyta azt. Mustak kivitt bennünket a buszállomásra. Mintegy 50, mindenféle kacatot áruló gyerekember lepte el a buszt és kiabálták tele a fejünket. A 30 km legyőzéséhez közel másfél órára volt szüksége buszunknak, ám ha lassan is, de megérkeztünk. Millió úgynevezett „idegenvezető” ajánlkozott, hogy megmutassa nekünk Fatehpur Sikri nevezetességeit. Inkább hideg ivóvízre költöttünk.

A városka nevezetességeinek sorát a mecset kezdte. Azt mondják, a mekkai mecset kisebb másolata készült itt közel 400 évvel ezelőtt. Egy mecsetbe nem szabad cipőben belépni. Azt már megtanultuk, hogy – ha csak nem muszáj – nem szabad otthagyni az önkéntes őrzőknek, mert ők csillagászati árat számolnak a cipők őrzéséért. Természetesen itt is akadt önjelölt vezető. Az egyik állította magáról, hogy itt dolgozik és ingyen vezet. Ha valaki azt mondja, hogy valami ingyen van, az nekem eleve gyanús. Ám ha mindez egy indiai szájából hangzik el, amögött valami rejtett szándékot sejtünk. A megérzésünk be is igazolódott, amikor a fiú be akart hívni bennünket a boltjába, ahol szintén „ingyen volt a nézés.” A mecset falain belül az árkádok árnyékot nyújtottak az arra járó halandóknak. Néhányan imádkoztak, ám a nagy többség vagy aludt, vagy el akart adni valamit. A nap sztárja egy éppen borotváló borbély volt, aki az egyik árkádsor alatt serénykedett. A mecset tőszomszédságában kezdődnek az egykoron elhagyott palota romjai. Gyönyörű vörös homokkőből álltak a palota épületei, amit itt-ott már kikezdett az idő vasfoga. Az egyik külső falnál elkészült az utóbbi egy év egyik legjobb felvétele Eszteremről. Egyszerűen gyönyörű volt az arabos kendőjében a vörös falak előtt!

Visszafelé egy kisebb busszal mentünk, ám a méret nem gátolta meg a sofőrt, hogy minden jelentkezőt bepréseljen a buszba. Csakúgy, mint annak idején Ecuadorban, mikor az ember már azt hitte, hogy a busz tényleg megtelt, akkor egy népes család még felszállt, még az a szerencse, hogy kecskék nélkül. A buszállomáson Mustak várt reánk. Az étellel nagyon vigyázni kell errefelé. Olvastuk, hallottuk és Mustak is megerősítette híreinket a szervezett ételmérgezésről. A képlet egyszerű: a gyanútlan turista megéhezik és megkéri a riksa sofőrjét, hogy szállítsa el őt egy étterembe. Ő természetesen fel van készülve erre a kérdésre és elviszi egy bejáratott helyre. Ott a turista bekap egy-két falatot és nemsokára rendkívül rosszul kezdi érezni magát. Az éttermes csak erre vár és máris hívja a történet harmadik szereplőjét, egy orvost. Ő nem kér mást, csak a szerencsétlen turista biztosítását, aztán kezdődik a kezelés. Néhány nap és mintha mi sem történt volna, az egészség helyre áll, ám a biztosítót a szívinfarktus kerülgeti az orvos által benyújtott számlától, ami több tízszerese a ténylegesen felmerült költségeknek. A pénz befolyik és a három szereplő – a riksás, az éttermes és az orvos – igazságosan megosztoznak rajta. Rafinált népség. A baj csak ott van, hogy ebbe néhány turista belehalt. Mielőtt még akárki is emiatt mondaná le indiai útját, egy javaslat: olyan étteremben egyél, ahol az indiai közép / felső osztály is eszik, és nem lesz probléma.

Pénteken reggel alig vártuk már a napkeltét, a Taj Mahal, a szerelem emlékművének napja jött el. A Taj Mahalt többszörös kapuréteg veszi körül, amin egy idő után csak gyalogosan lehet keresztülmenni. Ám ez a rafinált népség valahogy csak átpréseli a lyukon a biciklijét. Péntek lévén a belépő ingyenes, ami hatalmas számú indiait vonz ehhez a csodaszép építményhez. A Taj Mahal egy hatalmas, fehér márványból készült síremlék. Történt, hogy Sah Jalah mogul uralkodó elvesztette fiatal feleségét. A bánata kimondhatatlan volt, ezért megfogadta, hogy örök mementót állít szeretett asszonya emlékének. Egy fehér márványpalota-szerű épület lett az eredmény, amit egy vörös homokkő erőd vesz körül. Megcsodáltuk a tökéletesen szimmetrikus építményt. A homokkőfal kapuján belépve egy hosszú sétány végén látszik a fehér márvány épület. Csak egészen közel kerülve látható igazán a fehér márványba beépített sok kicsiny virágdíszítés. A síremlékbe belépve látható a néhai királyné sírja. A tökéletes szimmetriát azonban itt megtöri a néhai férj sírja.

A Taj Mahal építéséhez több történet is kötődik. Azt, amelyik nekem legjobban tetszett ezek közül, megosztom az Olvasóval. Eszerint a Taj hosszú évekig készült és az öregedő királynak fogyott a türelme. Már a vége felé járt az építés, csak az állványok lebontása maradt hátra. Az építés vezetője azt mondta a királynak, hogy több hónapig is eltarthat az állványzat lebontása. Ám a király jól ismerve népét, azt találta mondani, hogy aki segít lebontani az állványzatot, az hazaviheti az általa lebontott anyagot. Pontosan 1 nap kellett az állványzat eltüntetéséhez.

Ámulva hagytuk magunk mögött ezt a csodálatos építményt. A piacon megejtettük a reggelit. Igaz, a szandálom mellett tornyosult a szemét, a szent tehenek ott köröztek. A következő látványosság a mókásan Bébi Tajnak hívott síremlék volt. A története majdnem egyidős a Taj Mahaléval. A Taj-ot építő király miniszterelnöke is az idő tájt halt meg, és leánya méltóképpen kívánt megemlékezni nagyszerű apjáról. Ennek eredménye lett eme szintén fehér márvány, ám méreteiben lényegesen kisebb, „gyermek” Taj. A méretein kívül azonban semmi egyébben nem marad el nagyobb testvére mögött.

A délelőtt utolsó programjának az Agra Erőd meglátogatása maradt. A két látványosság között húzódik egy folyó, melyben a víz alacsonyan állt. Ahol csordogált, ott bivalyok hűtötték fekete testüket. Azt már csak érdekességként jegyzem meg, hogy tőlük alig 100 méterre asszonyok éppen kézzel mostak. Nem tudom, egy bivaly van-e annyira intelligens, hogy nem piszkít a vízbe. Ha viszont nincs…

Az erőd nagyon hasonlónak tűnt a delhi Red Forthoz. Vörös homokkő, ugyanazok a motívumok és ez nem is csoda, hiszen ugyanahhoz a királyhoz fűződik mindkét építmény. Ebben az erődben azonban sokkal szabadabb a járás, mint Delhiben található testvérében. Számos kis járat, szép termek sokasága és köpésnyomból is kevesebb díszítette a falakat.

Az indiai férfiaknak gyakran vörös a szájuk. Nem a nyelvüket harapták el, hanem ilyen színű bagót rágnak. Amikor aztán megelégelik eme foglalatosságot, hát köpnek egy hatalmasat, ami vörösre festi a környező falat. Vasútállomásokon és nyilvános WC-kben általában ennek köszönhető, hogy nem kell festeni. A nyilvános köpködés bajnokait – természetesen csak Kína után – India is termeli.

A forró Naptól elaléltan értünk vissza szálláshelyünkre. Mustakkal megegyeztünk, hogy másnap reggel még kivisz bennünket a vasútállomásra. Versengtünk az első zuhanyhelyért. Az estebédet követően még egyszer tiszteletünket tettük a Taj Mahalnál, immár a lemenő Nap fényében vetve egy utolsó pillantást reá. Fuvarosunk egy 10 gyermekes riksás lett. Elpanaszolta szegénységüket. Megkérdeztem, hogy ha ennyire szegények, akkor miért van 10 gyermekük. Nem értette kérdésemet…

Másnap reggel Mustak már várt reánk. Az út mentén érdekes kis lepények száradtak. A lepények arasznyi átmérőjűek lehettek és trágya-szalma keverékből készültek. A két összetevőt kézzel összegyúrják, kilapítják, aztán hagyják a napon száradni. Miután csontkeménnyé szárad, tüzelőként használják. A fa hiányában a népesedő Indiában ez a massza egyre fontosabb tüzelő. Ám mind a trágyát, mind a szalmát a földtől vonják el, annak humusztartalmát radikálisan csökkentve. A népesség ugyanis 20 millióval – 2 Magyarországnyival – nő évente, és ha ez így halad, India nemsokára megelőzi Kínát!

4 órával később ismét Delhi egyik vasútállomásán landoltunk. Aznap repülőjegyünknek kellett a végére járni. Előtte azonban egy internetes tortúra következett. Hogy miért tortúra? Az internethez egy számítógépen kívül szükség van egy telefonvonalra és némi áramra. E két utóbbi tényező egyike sem erőssége Delhinek. A vonal átlagosan hárompercenként szakad meg. Az áramszolgáltatásról pedig már írtam. Azt hiszem, a helyzetet legjobban leíró kifejezés az eseti lenne, azaz hol van, hol nincs. Ez azt is jelenti, hogy bármelyik szakadás – akár telefonvonal, akár áram – egyet jelent a hajhullással. Alig két óra alatt sikerült 1 aktív órát töltenünk a hálózaton. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez ilyen formában és áron megéri az üzemeltetőknek. Az internetes hajhullasztás után megvettük a korábban lefoglalt, Muscatba szóló repülőjegyeket. Szállodát váltottunk, összepakoltunk az Amritsarba, a szikh fővárosba induló útra. Míg Eszter pakolt, én bekaptam egy indiai bundáskenyeret. (Erről csak másnap derült ki, hogy egy bacilusgyár terméke volt.)