374–379. nap, Amritsar – Rajasthan

Az Amritsarba induló vonat az utca végén lévő vasútállomásról ment, igaz reggel 6-kor. A menetidő 8 óra és egy kicsi, ezt mondták. Bár csupán 450 km-ről volt szó, ez a sebesség elég jónak számított indiai viszonyok között. A jegyünk nem légkondis kocsiba szólt, ami délelőtt 10 óráig nem is okozott gondot. Ezután azonban, ha a vonat lassabban ment, vagy megállt, a hőmérséklet rekordot döntött. Mindemellett, mintha lázam is lett volna. Ahogy közeledtünk Amritsarhoz, úgy kúszott felfelé a hőmérsékletem. Meleg, tömeg és láz együttesen nem éppen kellemes trojka. Alig vártam, hogy odaérjünk és le tudjak feküdni.

A célállomáson már csak vánszorogtam, szerencsére Eszterem talált egy közeli hotelt és pár perc múlva vízszintesben mértük a lázam egy légkondis szobában. 39.3-nál állt meg a higanyszál. Ismét egy rekord dőlt meg. Biztos voltam benne, hogy valami bacilust kaptam be, mint Eszter Tibetben, valószínűleg a tegnapi bundás kenyér a bűnös. Csakhamar egy orvos is előkerült, aki megerősítette gyanúmat. A malária lehetőségét kizárta, így maradt az antibiotikum. Lázcsillapítónk volt, antibiotikumot pedig még Nepálban beszereztünk, mielőtt a Himalája csúcsai közé merészkedtünk volna. Gyógyszerünk volt tehát, időt kellett adnunk nekik. Éjfél felé már „csak” 38 fokig szaladt fel a higanyszál, és reggelre, mintha sosem lett volna, a láz eltűnt. Ez is bebizonyította, hogy bacilusfertőzés okozta a lázat. Több mint 2 hónapja jártuk már Ázsia higiénikusnak éppen nem mondható konyháit, és a végére mindkettőnket becserkészett egy-egy fránya baci.

Amritsarba a szikhek, azaz a szikh épületek miatt jöttünk. A szikh egy népcsoport Indiában és egy vallás is egyben. Mikor India függetlenné vált és Pakisztán levált róla, komoly megmozdulások voltak szikh földön is egy független állam érdekében. Ebből aztán nem lett semmi, a szikhek beilleszkedtek az indiai társadalomba. Érdekes módon az indiai hadsereg vezérkarának jelentős részét ma is szikh férfiak adják.

A szikheket turbánjukról lehet nagyon könnyen felismerni. Vallásuk alapján a férfiak nem vágathatják le a hajukat, amíg élnek, ezzel is kifejezve érettségüket. A haj viszont folyamatosan nő. Azt befonják és a fejük köré tekerik, majd ezt fedik be turbánnal. A házas emberek igazi turbánt viselnek, a nőtlenek csak egy „fejfedőt” és hajukat a homlokuk felett egy gombócba gyűrik a lepel alatt. Néhány igazán vallásos ember a szakállát sem vágatja le, hanem összepödri és feltekeri a haja mellé a turbán alá.

Indiában is – Malajziához és Szingapúrhoz hasonlóan – vallási kavalkáddal találkozik szembe az erre utazó. A lakosság nagy része hindu, ami egy sokistenhit. Abból fejlődött ki a buddhizmus, ami Buddha tanításaiban hisz és India északi részén laknak hívei az indiai Himalájában. Aztán itt vannak a muzulmánok is. Ugyan levált Pakisztán és Banglades, ahol a muzulmán népesség többsége él, ám India lakosságának 15-20%-a ma is muzulmán. Agrában például 30% Allah híveinek aránya. Az angolok, de különösen a portugálok itt hagyták a keresztény vallás gyökereit. És itt vannak a szikhek, akik az iszlám és a hinduizmus egy érdekes keverékében hisznek.

A legszebbnek mondott szikh épület a Golden Temple – Arany Templom –, ami egy mesterséges tó közepén áll. Az egészségem helyreálltával ezt a templomot vettük célba. A riksással ismét keményen kellett alkudozni, ám ez sem tartott túl sokáig. Néhány perces hajmeresztő mutatvány után ugrottunk ki a riksából. A szikhek szemmel láthatóan tisztább népség, mint az átlag indiai. Az utcákon nincs annyi szemét, a nyilvános WC-k sem az utcára nyílnak és a köpetek sem festik vörösre a falakat. A cipőinket itt is le kellett adnunk megőrzésre.

A templom – nevéhez híven – arannyal volt borítva, a Nap sugarai megcsillantak rajta. A tó közepén állt és egy vékonyka járda vezetett hozzá. A tavat egy tiszta sétány vette körül. A szikh templomokban menedéket lel a fáradt vándor. Három napig maradhat akárki fia, vallástól függetlenül. Elalhat a számos fedett szoba valamelyikében és a konyhában kap ételt is. A Golden Temple konyhájában naponta 30 ezer adag étel készül. A tó partján néhányan szent fürdőt vettek, néhányan pedig az igazak álmát aludták az árkádok alatt. Odaértünk a vékony járdához, ami a templomhoz vitt. Csak a templom közvetlen közelében látható az a mérhetetlenül gazdagon díszített aranyköpeny, ami az egész építményt borítja. Belépve a többszintes épületbe, abban egy kisebb zenekar játszott vallásos zenét, amit kihangosítottak. Az ember bárhol leülhet és meditálhat, ez a templomok szépsége. Azt hiszem, erről már írtam új-zélandi kalandozásaink során.

A templommal szemben áll a néhai szikh parlament, ami éppen felújítás alatt áll. Történt, hogy egy szeparatista csoport 1984-ben megszállta az Arany Templomot, szikh függetlenséget követelve. Szép szóra nem vonultak ki, így az akkori miniszterelnök – Indira Gandhi – erőszakkal foglalta „vissza” a templomot és a parlament épületét. Innen erednek a sérülések a parlament épületében. A sors fintora – vagy elégtétele? – hogy a templom visszafoglalása után néhány nappal Indira Gandhit lelőtték szikh testőrei, akik nem értettek egyet miniszterelnök-asszonyuk fellépésével.

A Nap ismét kitett magáért és bebizonyosodott, hogy az aszfaltnak van olvadáspontja. Egy kis hűvösre és bacilusmentes ételre vágytunk. Meg is leltük. A vonatunk délután 2-kor indult vissza Delhibe, így lassan cihelődnünk kellett. Mikor belázasodtam, Eszter átcserélte a jegyeinket légkondis kocsira, így a visszaút lényegesen kellemesebbnek ígérkezett. Ugyanaz a vonat megy vissza, ami érkezik Delhiből. Sikerült mindössze egy órát késnie, így délután két óra helyett háromkor menetkészen ültünk az üléseinken. Ám az élet nem egyszerű, a kocsiban elromlott a légkondi és kezdett elviselhetetlenül meleg lenni. A vonat nekiiramodott, de az indiaiakat sem ejtették a fejükre, egy emberként húzták meg a vészfékeket, az én kezembe is adva egyet. A légkondis jegyár háromszor annyiba kerül, mint a normál, így érthető az aggodalom, arról nem is beszélve, hogy itt még az ablakokat sem lehet lehúzni. A vonat megállt, és kis idő múlva a hangos szóváltásba bekapcsolódott az állomásfőnök is. Szó szót követett, néha már azt hittem, ütésváltás következik. Ám ehelyett nekifogtak a javításnak. Mi átmentünk egy másik kocsiba és nem érdekelt minket, hogy az elfoglalt helyre is lesz majd utas. Fél óra múlva aztán megjavult a rendszer, azaz a légkondi beindult a mi kocsinkban is. Éjfél előtt értünk vissza Delhibe és zuhantunk bele ágyainkba. Úgy döntöttünk, hogy másnap Delhiben maradunk és csak aztán állunk tovább Rajasthanba, India legnyugatibb tartományába.

Reggel betértünk egy könyvesboltba, mivel tudtuk, hogy a Muscatba tartó repülő leszál Abu Dhabiban és több mint 12 órát kell majd várnunk, ezt az időt nem lehet csak nézelődéssel tölteni, különösen egy reptéren. Mindketten egy-egy nagyszerű könyvvel gyarapodtunk. Hazaballagtunk és betértünk egy utolsó internetes kapcsolatra. Ez maratoni kapcsolatfelvételnek bizonyult, ugyanis több mint két órát töltöttünk a csöppnyi helyen, s eközben nem több mint 45-50 percig sikerült használnunk a rendszert. Hol az áram ment el, hol a telefon, hol mind a kettő egyszerre. Ehhez is hozzá lehet szokni. Már a másnapon járt az eszünk, Rajasthanon.

Rajasthan egy hatalmas nyugati tartomány. Sivatag, oázisok és erődök tucatjai tarkítják. Kaptunk több ajánlatot is, hogyan jussunk el erre a vidékre, de a tapasztalat azt súgta, hogy Rajasthanban sokkal olcsóbb lesz a túrák szervezése, mint Delhiben. A 377. napunk reggelén meglepő módon vizesek voltak az utcák az éjszakai futózápornak köszönhetően. Nem kapkodtuk el az indulást és keményen alkudtunk a riksásokkal. Az utóbbi napokban már sikerült elérni, hogy nem turista, hanem indiai – azaz normál áron – közlekedjünk velük. A szorzó 2-3 szoros a két ár között.

Jaipur, Rajasthan fővárosa Delhitől 300 km-re fekszik. Ez azonban 6 órás utat jelent. Bevettük magunkat a busz közepére és bíztunk a szélben légkondi hiányában. Azt mondják, épeszű ember nem megy májusban Rajasthanba, ugyanis ez a legmelegebb hónap. Nekünk azonban ismét nem akadt más lehetőségünk, vagy megyünk, vagy nem, ugyanis októberig – az időjárás szempontjából a legalkalmasabb hónapig – nem tudunk várni. Buszunk kora délután futott be Jaipur állomására. Miután leráztuk a magukat drágán ajánló riksásokat, szállás után néztünk. Számos hotel települt a buszállomás köré, ám a minőségük csapnivaló volt és a zaj is meghaladta a számunkra elviselhető szintet. Elmentünk hát egy távolabbi, csendes helyre a város túlsó végére. Egy zuhany és egy kis pihenő után terveztük meg a következő napok programját. Szerda volt és nekünk szombaton kellett visszaérnünk Delhibe. Majdnem 3 napunk maradt India ezen részére.

Jaipurtól északra található egy Shikawati nevű terület, amelynek városkái híresek gazdagon festett házaikról. Az okok megértéséhez vissza kell mennünk 100 évet a történelemben. Rajasthan fontos kereskedelmi útvonal volt a múlt században, és ez komoly jólétet jelentett az itt élő kereskedőknek. A befolyt pénzzel egy idő után nem tudtak mit kezdeni, elkezdték hát a házaikat a belső díszítésen túl kívül is festeni, hatalmas méretű festményekkel tarkítani. Így lett a Shikawati terület Földgolyónk legnagyobb „szabadtéri galériája”.

Indiában egészen elterjedt szokás a sofőrrel együtt történő autóbérlés. Csak a nagyon bátrak – vagy inkább őrültek? – bérelnek autót sofőr nélkül, ami mellesleg lényegesen drágább is. A stresszt nem lehet megfizetni. Létezik egy Ambassador nevű autómárka, ami nekünk mindig az 1960-as éveket juttatja eszünkbe. Ez a bérautók prototípusa és a sofőrrel együttes bérlése 30-35 dollár naponta. Ez megfelelt a céljainknak. Lefixáltuk az árat és megegyeztünk a másnap reggel 6 órai indulásban.

A csütörtök reggel is eljött, kicsit korábban, mint gondoltunk. Igazából csak a zuhany alatt ébredtünk fel. Az Ambassador előállt, mi pedig bevágódtunk a kocsi hátsó ülésére. Az ébredező Jaipur teljesen más képet mutatott, mint az előző délutáni őrült forgalomban. Azt hiszem, nem emlékeztem még meg a sivatag lováról, a tevéről. Rajasthanba belépve szinte azonnal feltűntek a tevék által vontatott kocsik. Lassan, komótosan baktattak, felsőbbrendű tekintettel néztek alá háromméteres fejmagasságukból az apró emberekre. Ügető ló, tehén vagy szamár vontatta kocsit láttam már, ám a tevéket nem lehet könnyedén lázba hozni, ők nem fognak ügetni. Jaipurból kiérve számos teve vontatta kocsit pillanthattunk meg az utakon. A szájuk folyamatosan körkörös mozgást végez. Némelyikük időnként méltatlankodva elmordulta magát.

Az első városkát, ahová beért fehér autónk, Fatehpurnak hívták. Ahogy haladtunk a központja felé, úgy tűntek fel a festett házak. Sofőrünk kitett bennünket, hogy nézelődjünk. Az egyik kereszteződésnél csőtörés lehetett, mert úszott ott minden, még a jövő hét is. Ha teljesen hű akarok lenni a látottakhoz, akkor le kell írnom, hogy csatorna nincsen, hanem kis árkocskák, amik egyszerűen megteltek a szeméttel, és az utcára kiömlő szennyvizet nem tudták már elvezetni.

A házakat a XIX-ik század vége körül kezdték festegetni. Ezt jól tükrözik a motívumok. Az elefánt-, lovaskatona- és maharadzsa-ábrázolások alapján a tudatlan turista öregebbnek is hihetné őket, ám a vasút, az automobil, a telefon vagy Viktória királynő mása jelzik, hogy nem is olyan régiek. Némelyik már giccsesnek tűnt, némelyik viszont igazán remekbe szabott alkotás volt. Annyi ilyen festett ház van, hogy egyszerűen nem lehet mindegyiket múzeummá kikiáltani. Ebből következően számos festett házban laknak is. A főtér egyenlő volt egy közlekedési káosszal. Egy teve vontatta kocsi betévedt és patthelyzetet alakított ki a kocsik és buszok között. Aztán kis centizgetéssel a tevének sikerült kisurrannia az egyik mellékutcán keresztül. Fatehpur után következett Mandawa. Ez egy kicsit nyugodtabb városka volt, ugyanolyan gazdagon festett házakkal, amelyeknek haveli a nevük.

Az amritsari kaland óta megkülönböztetett figyelmet szenteltünk az étkek beszerzésének. Olyan olcsó bacilusgyárak, mint ahonnan a fertőzést szereztem, ebben a kisvárosban is akadtak, ám mi inkább a drágább, de biztonságos szendvicsek mellett döntöttünk.

A harmadik városkát Nawalgharnak hívták és itt találtuk a legérdekesebb falfestményeket. A telefon, a repülőgép és az autók széles választéka szerepelt a falakon szép színesben. Csak ekkor – úgy a 200-adik festmény láttán – kezdtem elgondolkodni azon, hogy korunk graffitiművészei tulajdonképpen ugyanazt művelik, mint egy évszázaddal korábban indiai elődeik, csak ez utóbbiakat megfizették, míg az előbbiek fizetnek, ha rajtakapják őket.

A visszaúton, Jaipur egyik piacán beszereztünk egy méretes görögdinnyét, ami kedvenc gyümölcseim egyike. Megkértem a hotel szakácsát, hogy tegye be a hűtőbe, így nagyszerű desszert lett a vacsi után. Élményektől gazdagon estünk bele ágyunkba immár 378-adik alkalommal.

Pénteken reggel csak későn sikerült kikecmeregnünk az ágyból. Aznapi tervünk egy közeli várkastély – Amber – meglátogatása volt. Mindössze 11 km-t kellett megtennünk, ám ez több mint egy óránkba került az indiai tömegközlekedés eszközeit igénybe véve. Útközben 2 elefántot is lehagytunk, akik megfontoltan araszoltak céljuk felé. Az erődhöz vagy 200 lépcső vezet, ám a lustább fajta turista választhat az autó és egy elefánt háta között, ha nincs kedve sétálni. Mi természetesen lépcsőztünk. Az erőd falai belül egy palotát rejtettek, melynek csak a mecsetjeit láthatja földi halandó, a többi helység zárva van. Legszebbnek a palota bejáratát találtam, ez mozaikszerűen piros, sárga és zöld berakásos, fehérmárvány mintázattal készült. Lefelé ismét sajnálkoztunk az elefántok sanyarú sorsán és a hátukon vigyorgó japán turistákon, akik természetesen egymást fényképezték. Eszter öltözéke – bár hosszú ruhát viselt – vonzotta a hímnem jeles képviselőinek tekintetét. Ők nem csak úgy félve bámultak, hanem bátran bele az arcunkba és le nem vették a szemüket kedves feleségemről. Hiába bámultunk vissza rájuk, nem jöttek zavarba. A visszaúton ismét fohászkodtunk a mindenhatóhoz, hogy élve megússzuk ezt a 11 km-t.