380–384. nap, Emirátusok – Omán

Abu Dhabin, az Egyesült Arab Emirátusok fővárosán keresztül repültünk Muscatba. Ismét másfél órával közelebb kerültünk Magyarországhoz. Délelőtt 9 körül szállt le repülőnk a kies sivatag kellős közepén. Felkészültünk a 12 órás várakozásra. Csak úgy érdeklődésképpen megközelítettük a Gulf Air irodáját, ahol se szó, se beszéd elkérték az útlevelünket és 15 perc múlva két tranzitvízummal tért vissza a kisasszony. A Gulf Airnek van egy hotelje a reptér mellett, ahol többek között a tranzitutasait is elszállásolja, természetesen díjmentesen. Azon kaptuk magunkat, hogy egy autóban ülünk és robogunk a hotel felé. Erről elfelejtett szólni a delhi jegyárus, de sebaj. Ezúttal nagyon kellemes meglepetésben volt részünk. Kipihentük az előző álmatlan éjszaka fáradalmait, majd megettük az elmúlt 2 hónap legfenségesebb ebédjét. A hotel díjmentes buszokat indított a belvárosba. Mivel jobb dolgunk nem akadt, illetve Abu Dhabi ki is esett eredeti útitervünkből, beneveztünk egy buszos városnézésre. Másfél órát kaptunk a város felderítésére. 10 perc után kiderült, hogy ez rendkívül sok idő. Abu Dhabi egy modern város különösebb látnivalók nélkül. A város fő látványossága egy hatalmas betonból kiöntött ágyú. Erről készült az egyetlen fényképem.

Az Emirátusokban olajon, tevén és modern felhőkarcolón kívül más nem igen akad. Az ókorban kereskedők vertek gyökeret a mai Dubai területén. A különböző törzsek úgynevezett emírségeket alkottak és általában egymással voltak elfoglalva. Az egység hiányát először a portugálok használták ki, aztán az angolok. Védelmet alkudtak ki fegyverrel, területért cserébe. A cél a másik hatalom távol tartása volt, ami sikerült is. 1853-ban aztán új nevet kapott a brit protektorátus. Szerződéses Part lett a neve a 7 emírségnek, amely ma az Egyesült Arab Emirátusokat alkotja. A legnagyobb Abu Dhabi, az ország területének 85%-ával. Aztán jön Dubai, a Közel-Kelet kereskedelmi központja. Sharjah, a harmadik a néhai főváros. 4 “szegény” emirátus követi ezeket, Umm Al-Qaiwain a legharciasabb, Ras Al-Khaimah a legkonzervatívabb, Ajman a legkisebb és Fujairah a legfiatalabb. Érdekes módon a legszegényebb Abu Dhabi volt, amíg olajat nem találtak. Most ő adja a támogatást a 4 kicsinek.

1968-ban úgy döntöttek az angolok, hogy lelépnek a környékről. Ez sokkolta a helyieket, akik hozzászoktak a status quóhoz. Lázas tárgyalások kezdődtek, tervek készültek Bahrein és Katar beolvasztására is, ám ők kiléptek az egységből. 1971-ben fogadták el az emírek az Egyesült Arab Emirátusok alkotmányát, amely Abu Dhabi és Dubai kezében összpontosította a hatalmat, Abu Dhabi elsőségét meghagyva. Az olaj rengeteg pénzt hozott az ország alig egy milliós lakosságának, mára pedig ugyanannyi vendégmunkás is országukban tartózkodik. Kezük által a XXI. század előhírnökeként épülnek Abu Dhabi, és különösen Dubai felhőkarcolói.

Este fél 10-kor szálltunk fel és alig 40 percnyi repülés után döccentünk le Muscat nemzetközi repterén. Ománról nem sokat tudtunk és kellemesen meglepődtünk a terminálból kiérve. Modern reptér, modern boltok, ahol minden kapható. A hajóstársaság irodájához közeli hotelt kerestünk és alig vártuk már a másnapot, autónk viszontlátását. Reggel pontban 8:30-kor kerestük Mr. Pintót, akivel már e-mailen keresztül kapcsolatban álltunk. Kiderült, hogy rendkívül ritka feladat elé állítottuk a vámügynöküket, ugyanis évente mindössze 5-10 autó érkezik Ománba külföldi rendszámmal. Egy vámügynök maga mellé vett bennünket, és kezünkben a carnet-val irány a kikötő. Előkerült egy fiatal srác, aki tudta, hogy mire való az a narancssárga dokumentum. Kis idő múlva már a főnök íróasztala előtt ültünk és megtudtunk, hogy be kell szereznünk egy biztosítást, akkor válik szabaddá a kocsi. Egy taxi és 20 perc múlva már a kezünkben is volt egy 10 napos biztosítás is. Az idő közben szaladt, így mire visszaértünk a kikötőbe, már csak egy óránk maradt zárásig. A vámosok húzták a szájukat, s abban maradtunk, hogy másnap reggel fél 8-kor nyitjuk ki a konténert.

Visszatérve az irodába, felhívtuk a szaúdi követséget tranzitvízum ügyben. Jéghideg zuhanyként ért bennünket a hír, hogy mivel nem vagyunk ománi rezidensek, nem kaphatunk vízumot. És az ügyintéző ezzel le is rakta a telefonkagylót. Nem kaptunk levegőt. Három forrásból – két szaúdi követség és a rijádi magyar követség – biztosítottak bennünket arról, hogy Muscatban megkaphatjuk a tranzitvízumot, ennek most pont az ellenkezője derült ki. Más út pedig nincs haza, csak Szaúd-Arábián keresztül. Fogtunk egy taxit és elrohantunk a követségükre. Ott egy hűvös, sunyinak tűnő férfi – tudniillik sosem nézett a szemünkbe – azt mondta, hogy nincs semmiféle lehetőség. Mi a konzullal kívántunk beszélni. Csak telefonon engedték meg. Azt a tanácsot kaptuk, hogy kérjük meg a rijádi magyar követséget: folyamodjon a nevünkben vízumért a szaúdi külügyminisztériumhoz. Gyorsan megírtuk a levelet és elfaxoltuk Rijádba, miután beszéltünk a magyar nagykövettel. Ő nem sok jóval kecsegtetett. Egyszerűen nem tudtuk, mit csináljuk. Azért jöttünk mi és a kocsi is Ománba, mert innen szárazföldön akartunk hazajutni. Mehettünk volna egyenesen Jordániába, ha nem hitegetnek bennünket a tranzitvízummal. Nem kívánom senkinek azt az álmatlan éjszakát, amit akkor Ománban töltöttünk.

Másnap reggel egy másik ügynök szegődött mellénk. Csakhamar a konténerek között kavartunk, keresve a miénket. A konténernyitás mindig nagy pillanat, ez most is így volt. A bordó csodakocsi ismét előkerült. A konténerben pokoli meleg volt és ötször leizzadtam, mire kioldoztuk az autót. Akkor jött a következő meglepetés, az akkumulátorokat nem kötötték le a „profi” és drága ausztrálok, így azok ismét teljesen le voltak merülve. Bika kellett. Kigurultunk a kikötőből és ismét együtt volt a hármas, több mint két hónap után. Ám az örömünk a szaúdi vízum miatt nem lehetett teljes.

Ománban megáll az élet délután egy és négy óra között. A hivatalok és a boltok bezárnak, a forgalom minimálisra csökken. Aki teheti, sziesztázik. A Toyota szervizben – ahova aksit tölteni mentünk – is azt mondták, hogy délután négy után térjünk vissza. Fél 4-kor be is állítottunk. A munkafelvevő rendkívül készségesnek bizonyult és autónknak is népes közönsége támadt. Mikor kinyitottuk a sátrat, már a Toyota vezetésben is megmozdult valami és előkerült a PR-es kolléga. Azt mondta, hogy szeretne egy interjút készíteni, illetve, ha kész az autó, akkor fényképeket is. Mellesleg megemlítette, hogy a költségeket természetesen ők állják. Ismét eszembe jutott a Toyota Motor Hungary marketingese…

A szerviz előtt összefutottunk Humooddal, a vámos sráccal. Mikor megtudta, hogy este 8-ig nincs mit tennünk, maga mellé vett bennünket a kocsijába. Muscat nem egy klasszikus értelemben vett város, hanem települések laza közössége, ahol minden városkának megvan a saját neve. Csak az egyszerűség kedvéért hívják a területet Muscatnak. Egy másik fontos település Mutrah, ahol a kikötő és a piacok találhatók. Az üzleti központ neve Ruwi.

Omán történelme is viták története. A vita természetesen a hatalom körül zajlott a mindenkori szultán – a politikai vezér – és a mindenkori imám – a vallási vezér – között. A szultán területe a tengerpart volt, míg az imám a belső területeket uralta. Jöttek a portugálok, aztán a hollandok, de csak az angoloknak sikerült tartósan megvetniük a lábukat. Különböző szerződéseket kötöttek a szultánokkal, amik kereskedelmi jogokat és azon keresztül beleszólást biztosítottak a politikába. Angol tisztek vezényelték a helyi hadsereget.

A XIX. század közepén aztán a szultán végleg maga alá gyűrte az imámot és Omán – terület szempontjából – a fénykorát élte a mai Pakisztántól a mai Eritreáig. A XX. század lendületes fejlődése azonban nem hatott nagy mértékben az országra. Szigorú vallási előírásokat vezettek be. Nem voltak könyvek, nem volt oktatás és a nőket alig vették emberszámba. A trónörökös viszont Angliában kapott oktatást és az ott szerzett tapasztalatai gyökeresen eltértek az otthoni légkörtől. A fiú nemtetszése csakhamar láthatóvá vált apjának, így miután a trónörökös hazatért Angliából, házi őrizetben élt 6 évig, nehogy valami, az apjának nemtetszőt tegyen. Hogy, hogy nem azonban, a fiúnak titkos pártfogói akadtak, akik apja hadseregének angol tisztjeként szolgáltak. 1970 egyik reggelén a fiú kitört az őrizetből, a tisztek segítségével semlegesítette apját, aki csakhamar Londonban találta magát és ott is halt meg házi őrizetben.

A fiú – a mai szultán -, akit Qaboos-nak (ejtsd: Kabúz) hívnak, gyökeresen megváltoztatta országát. Az elmúlt 30 évben Omán soha nem látott fejlődésen ment keresztül. A vallási előírásokon lazítottak, hatalmas pénzt fektettek a korábban nagyon elmaradott oktatásba és infrastruktúrába. Ehhez természetesen szükség volt az olajra, ami hozta az állami bevételeket, ám ma már a halászat és a halexport az olaj mellett a másik húzóágazat. A hatalom a szultán kezében összpontosul. Politikai pártok nincsenek, a média a kormány kezében van. Mondhatnánk azt is, hogy puha diktatúrában élnek, ám az rendkívül hatékony és az embereknek hihetetlen jólétet hozott.

A szultán egyik vesszőparipája a környezetvédelem. Az utcák tiszták, az utak mellett zöldell a fű a perzselő 45-50 fokos forróság ellenére, ugyanis rendszeresen öntözik. A csapvíz iható, amit legutóbb Hong Kongról mondhattunk el. Betévedtünk egy szupermarketbe is. Ilyenhez utoljára Ausztráliában volt szerencsénk. Minden kapható és szinte hazai árakon.

Este fél nyolc körül értünk a szervizbe, ahol azzal a hírrel fogadtak, hogy az aksiknak legalább reggelig a töltőn kell maradniuk. Viszont mi a kocsinkban akartunk aludni, mert még egy szállodai éjszakára nem volt keretünk. Ahhoz azonban el kellett volna mennünk, ehhez viszont akkumulátor kellett. 22-es csapdája. Épp azt ötlöttük ki, hogy visszatesszük az aksikat, kimegyünk a szerviz melletti üres területre, ott letáborozunk, az aksikat pedig visszavisszük tölteni. A terv megvalósításába fogtunk, mikor odajött hozzánk egy alacsony indiai úr. Őt Sugathannnak hívták és a szerviz egyik vezetőjeként dolgozott. Amint megértette dilemmánkat, habozás nélkül felajánlotta, hogy aludjunk náluk. Örömmel fogadtuk el a felajánlást. Búcsút vettünk Humoodtól, aki időközben meghívott minket hétvégére.

A Toyota szervizben szinte kivétel nélkül indiaiak dolgoztak. Sugathantól megtudtuk, hogy ez részben a munkaerőhiánynak, részben pedig az indiai munkaerő olcsóságának köszönhető. Ahhoz, hogy valaki Ománban tudjon dolgozni, mindenképpen egy munkáltatóra van szükség, aki felelősséget vállal és mintegy szponzorrá válik. Ha a munkás igent mond, tisztában van vele, hogy munkáltatót nem tud váltani. Munkahelyet csak akkor lehet váltani, ha abba a munkáltató is belemegy. Ha nem, akkor vagy marad az elégedetlen munkás, vagy visszamegy az országába. Hiába dolgozza le valaki akár az egész életét Ománban, mikor nyugdíjba megy, el kell hagynia az országot, azaz nem kaphat állampolgárságot. Sugathan 24. éve tekeri a Toyota kerekét és tisztában van vele, hogy dolgos évei alatt kell, hogy gondoskodjon a nyugdíjas éveiről és beteg feleségéről. Ám boldog az az indiai ember, aki Ománban dolgozhat, ahol nincs kosz, a csapvíz iható, az egészségügyi ellátás a csúcson van, az oktatás ingyenes, magasak a keresetek és nincs jövedelemadó, azaz a bruttó fizetés megegyezik a nettóval. A vállalatnak kell gondoskodnia teljeskörűen az alkalmazottairól. Ez kiterjed az egészségbiztosításra és szállásra is.

A Toyota indiai vezetői egy lakótelepen laknak tágas lakásaikban. A családfőtől megtudtuk, hogy az utóbbi években több megrázkódtatás is érte a családot. Feleségét agytumorral műtötték, ami ma tolószékhez köti. A nagyobbik fiuk meghalt egy repülőgép-szerencsétlenségben, a kisebbik pedig súlyos sérülést szenvedett, ami szerencsére teljesen helyrejött. Én csak ámultam azon a szereteten, amit a férfi a felesége iránt mutatott, tudva, hogy az asszony érzi ezt. Sugathan egyik rokona is a családnál tartózkodott. Miután meghallotta, hogy mi a történetünk, felhívta egy rádiós ismerősét. A hölgy kapott az alkalmon és meghívott minket a rádióba egy interjúra. Kellemes légkondicionált éjszakát töltöttünk a Sugathan lakban.

Reggel fél 8-kor azzal a jó hírrel fogadtak a szervizben, hogy az aksik megjavultak. A szaúdi követségen a konzullal kellett beszélnünk, akinek papíron 9-től 2-ig tart a munkaideje. 2 órás várakoztatás után méltóztatott fogadni bennünket. Miután a kezébe nyomtuk a követségünkről kapott faxot, átfutotta és végre megtalálta a hibát, amit nagy bőszen keresett. Azt mondta, hogy helytelen a fogalmazás, mert abban az van, hogy az Emirátusokban kérjük a vízumot és nem Ománban. Nem vitatkozhattunk, hisz a jegyzék arabul készült. Kérésünkre felhívta a rijádi követségünket és mézesmázosan kérte a konzulunkat, hogy írjon egy másik jegyzéket a helyes helymeghatározással. A konzul szerint néhány napos rutineljárásról van szó, nyugodjunk meg, meglesz a vízum.

Szerda az arab világban a hét utolsó munkanapja. Legközelebb majd szombaton kell a tiszteletünket tennünk a követségen. Visszamentünk a szervizbe, ahol befejezték a munkálatokat. Egy mosás után ismét újszerű állapotban várt ránk az autó. Előkerült a fotós és a PR-es munkatárs és minden irányból, velünk és nélkülünk is lefotózták hűséges társunkat. Azt hiszem, jó reklám lesz ez a cégnek. Ismét eszembe jutott a Toyota Motor Hungary marketingese, aki vitatta a garanciális idő alatt bekövetkezett javítási számlákat, azzal az érvvel, hogy azok Európán kívül történtek…

Időközben elmúlt dél is. Felhívtuk Humoodot, aki nem sokkal később előállt vadonatúj Chryslerével. Célba vettük szülővárosát, Al Khamilt, 250 km-re Muscattól délre. Az autók teljesítménykülönbségei miatt megegyeztünk, hogy amikor megérkeztünk Al Khamilba, felívjuk. A táj kietlen és kopár volt. Csakhamar kisebb-nagyobb hegyek határolták be a látóteret. Ahol volt víz, oda oázisok települtek, datolyapálma-ligeteket alakítva ki. Ahol azonban a víz nem volt jelen, ott a köveken kívül semmi, de semmi nem akadt.

Este fél 8 előtt értünk a megbeszélt benzinkúthoz. Humood néhány perc múlva meg is jelent rövidgatyában egy koros kisteherautóval. Humood néhány hónapja házasodott, azóta él külön a szüleitől. A házban rendkívüli tisztaság és az egyik szobában – a légkondinak köszönhetően – kellemes 25 fok uralkodott. Csakhamar előkerült az egész család. Mikor megkérdeztük Humoodot, hogy hány testvére van, kicsit elbizonytalanodott és lázas fejszámolásba kezdett. „Azt hiszem, 8” volt a válasza, ő a legidősebb. Aprószentben nem akadt hiány, mind látni akarták a különös külföldieket. Kértük, hogy semmit ne tegyenek másként, mint ahogy szokták. Errefelé nem használnak asztalt és székeket. A társasági szobában a szőnyegen ülnek, esznek és alszanak. Helyi specialitásokat kaptunk: datolyát, kecskejoghurtot és különböző halféléket.