385–392. nap, Omán

Humood azt mondta, hogy akkor kelünk, mikor kedvünk tartja. Ettől függetlenül ő reggel 7-kor már kopogott az ajtón és keltett bennünket. Úgy látszik, itt az „addig alszol, ameddig akarsz” pont reggeli 7 órát jelent. A datolyás reggeli után ültünk autóba és indultunk Humood nagybátyjának farmjára. Már írtam a víz értékéről. Ez itt élet és halál kérdése. Eső híján a föld alatti erek jelentik a víz elsődleges forrását. Minden farm – vagy oázis – alapfeltétele egy gazdag ér, ami biztosítja a fennmaradást. A farm előtt két teve lege­lészte a száraz füvet. A család férfi tagjai egy fa alatt hűsöltek és kedvesen fogadtak bennünket. Mikor Humood közölte nagybátyjával, hogy Eszter szeretne egy tevére felülni, az habozás nélkül szalajtotta egyik fiát, hogy hozza a tevét. Szegény állat rosszat sejtett és futásnak eredt, ám ez nem fogott ki a fiún és néhány perc múlva hozta a jámbor három méter magas állatot. A teve leült, Eszter pedig félénken közelítette. Mikor ráült, a teve egy keserveset bődült aztán tovább folytatta a szüntelen csámcsogást. Nyereg nem volt rajta és púpja is csak egy volt, ezért nem állt fel, nehogy Eszter lecsusszanjon róla.

A teve rendkívül jól bírja a szárazságot, hetekig is tud víz nélkül élni, persze csak akkor, ha előtte fel tudott tankolni. A bácsikától megtudtuk azt is, ha a kísérőnek elfogy a vize, akkor a teve lábában tárolt vízhez – egy ügyesen ejtett seben keresztül – hozzá tud férni!

A datolya itt is előkerült, úgy vettük észre, itt ez a keksz helyettesítője. Mindenhol datolyapálmákat láttunk, rajtuk bő termés. Magyarországon nem túl elterjedt e gyümölcs, így életemben csupán egyszer próbáltam ki. Itt azonban naponta többször is ehettem belőle. Ízét nem tudnám semmihez sem hasonlítani.

Egyórai hűsölés után álltunk tovább, ezúttal Humoodék farmjára. Ismét – reményeink szerint utoljára – sor került egy kipakolásra. Az indiai hátizsákokból kikerült a szennyes és utolsó konzervjeinkkel cserélt helyet. A meleg kezdett elviselhetetlenné válni, ám mi már hozzászoktunk ehhez. Az egyik vizeskannánktól, ami a sok rázkódástól kilyukadt, búcsút vettünk a farmon. Alig egy órás megfeszített pakolás után már csak egy zuhany hiányzott. Erre is sor került Humood lakásán. Lassan ebédidő lett és vendéglátónk ifjú felesége ismét kitett magáért. Érdekes módon a hölgyek mindig külön falatoztak tőlünk. Ez egy olyan kulturális dolog, amit a helyiek természetesnek vesznek, mi pedig elfogadtuk. Ám Eszter nem számított „nőnek”, így ő a férfiak asztalánál étkezett.

Ebéd után vágtunk neki a teknősökig tartó 100 km-nek. Az autónkból kipakoltuk a rossz hűtőt és még két műanyag ládát, így hátul is kialakíthattunk egy embernyi helyet. Eszter bevette magát a két ruhásláda közé és Humood útmutatása mellett elindultunk a tenger felé. A hőmérséklet az errefelé szokásos 45-50 fok felé tartott, így a természetes légkondicionáló – a két leeresztett ablak – is csak 50 km/h-s sebesség felett mutatta hatását. Ismét a forró és kopár kövek között vezetett utunk. Surnak hívják a várost, ahol megpillantottuk a tengert. A városkában van két erőd, ám mindkettő zárva tartott azon a kora délutáni forró órán. Sur után aztán hirtelen vége szakadt az aszfaltútnak és a lakott területeknek is. Az útjelző tábláknak is nyoma veszett, néha egy-egy poros tábla utalt arra, hogy még itt is van civilizáció. Aki ide jön, az általában helyiekkel jön.

Nemhiába mondják, hogy a sivatagban rendkívül veszélyes ismeretlenül kavarogni. Bár ezen a helyen nem homokbuckák foglalták el a látóterünket, hanem kisebb, ám annál kopárabb köves dombocskák, az egyik olyannak tűnt, mint másik. A változatosság kedvéért szinte minden 2-3 km-en egy útelágazás tarkította a látképet, útbaigazító táblákat azonban egy helyen sem láttunk. Humood nélkül, azt hiszem, sosem találtuk volna meg a teknősöket rejtő telepet és jobb esetben élve kerültünk volna ki ebből az útvesztőből. Már számtalan történetet hallottunk felelőtlen turistákról, akik nagy bátran vágtak neki a sivatagnak és bizony néha csak az autójukat találták meg, néha még azt sem…

A tengeri óriásteknősök, amelyek idejárnak tojást rakni, Ausztrália nyugati partján és a Maldív-szigeteken (Indiai-óceán északi részén) fordulnak még elő, ám – csak ők tudják, hogy miért – pont Ománt választották tojásrakásuk helyszínéül. Ez azt is jelenti, hogy nagyon könnyen kelepcébe csalhatók. Sok kalandor jött ide a teknősök teknőjéért mindaddig, amíg a szultán meg nem szigorította a védelmüket. Azóta elzárták a területet a nyilvánosság elől, és az egyetlen bejáratához őrség települt. Elméletileg engedélyt kell beszereznie minden kíváncsi turistának, aki be akar menni a teknősrezervátumba Omán e legkeletibb részén. Humood jelenléte azonban felért mindenféle engedéllyel. Hangos szóváltást hallottunk. Ha először jártunk volna arab országban, azt gondolhattuk volna, hogy vitatkoznak. Ám tudtuk: a hangos szóváltás itt arab beszélgetést rejtett.

A parkőr ismertette a játékszabályokat: nincs szemetelés, éjszakára ki kell jönnünk, nem lehet vakuzni és a teknősökhöz csak az ő kíséretében mehetünk. A teknősök csak éjszaka „szállnak partra”, így nappal nem kellett kíséret ahhoz, hogy a parton sétálgathassunk. Mintha bomba szaggatta volna fel a fövenyt. Másfél méteres lyukak tarkították a homokot rendszertelenül. Minden lyuktól egy „lánctalpasnyom” vezetett a tengerhez. Ez a „lánctalpasnyom” a teknősök uszonyainak nyoma. Ezek a hüllők ugyanis életük nagy részét a vízben töltik és ott sokkal hatékonyabb az uszony, mint a láb. Tojást viszont a szárazföldön raknak, így az uszonyaikon kell „járniuk”. Rendkívüli program elé néztünk. Ekkora teknősökhöz még nem volt szerencsénk, a tojásrakásról nem is beszélve. Az est azonban még nem jött el. Sétálgattunk a parton és az apró rákokat kergettük. Ám azok mindig fürgébbnek bizonyultak.

9 órakor már fent volt a Hold és megjelent a parkőr is. Egy indiai családot hozott magával, akik meglehetősen zajosnak bizonyultak. Lámpát csak az őr használt. Megtudtuk, hogy a teknősök szeme rendkívül érzékeny a fényre, ezért nem lehet rájuk világítani és vakuzni sem. Már akadtak friss „lánctalpnyomok”, ami azt jelentette, hogy van már teknős a parton. A természet eme érdekes alkotása 80-150 kilót nyom, páncélja eléri az egy méteres átmérőt. Érthető, hogy meglehetősen nehézkesen mozog a szárazföldön, különösen lábak nélkül. Nemsokára be is cserkésztünk egyet. Az éppen két hátsó uszonyával ásta a lyukat tojásainak. Ez a művelet jó félóráig tartott. Mikor a teknős már egészen belefért a lyukba, annak hátsó felén egy kisebb lyukat ásott. Ide kerülnek majd a tojások. Aztán jött a nagy esemény. Lassan hullottak a pingponglabda nagyságú hófehér tojások az apró lyukba. Egy alkalommal 80-140 tojást rak egy teknős és ezt kétszer teszi meg egy szaporodási időszakban. Aztán 4 év múlva ismétli meg újra. Az utolsó tojás is kipottyant, így hatalmas teknősünk nekilátott betemetni a lyukat. A munka végeztével fáradtan araszolt a tenger felé. Ahogy közeledett, úgy gyorsult fel és szinte hallottuk, amint felsóhajtott örömében, mikor visszaért a hazai pályát jelentő vízbe.

Meglepődtünk, mikor megtudtuk, hogy az átlagosan 110 tojásból jó, ha két apró teknős eléri a nyílt tengert. A tojásokat a környékbeli kutyák és rókák fenyegetik, az apró teknősöket pedig a ragadozó madarak, illetve millió rák sebesítheti halálra. A teknősök egy hatalmas háromszöget úsznak le. Ománt elhagyva Ausztrália nyugati partjainál bukkannak elő ismét, majd az Indiai-óceán közepén lévő Maldív-szigeteken. Hogyan tájékozódnak és hogyan találják meg négyévente ezt a néhány kilométeres partszakaszt? Egy biológus tudna választ adni erre a kérdésre. Legnagyobb meglepetésünkre a parkőr egy apró, mindössze 8 centis teknőst húzott elő a zsebéből. Előző nap kelt ki és egy apró jelet festettek a hátára. Másnap már igazi otthonában, a tengerben evezhet. Éjfél is elmúlt már, mikor kihajtottunk a parkból és rögtön a bejárat mellett nyitottuk fel sátrunkat, úgy, hogy lehetőleg járja át a szél. A meleg és a páratartalom a parttól néhány száz méterre ismét elviselhetetlenné kezdett válni. Humood bekéreszkedett a parkőr lakába.

Reggel ismét ománi vendéglátónk ébresztett. 8-kor már Al Khamilban üldögéltünk és csemegéztük a friss datolyát. Ebéd után vágtunk neki a Muscatig tartó 250 km-nek. Humood maradt még, az ő autójával ráér visszaindulni a fővárosba. Minden egyes megyehatáron megcsodáltuk az apró építményeket. Éltünk Sugathan úr ajánlatával és az aznapi éjszakát is náluk töltöttük. Reméltük, hogy az utolsót, azaz, hogy a szaúdiak megadják másnap a vízumot.

Szombaton nyitásra már a követségen tobzódtunk. A mogorva konzulsegéd csak annyit mondott, hogy nincs válasz, talán próbáljuk meg másnap. A konzul közölte telefonon, hogy ő bizony nagyon elfoglalt és nem tud fogadni bennünket. Azt is mondta, hogy hívjuk délután 2 után, biztosan bent lesz még. Mi hívtuk is, de ő akkor már nem volt elérhető. Kezdett gyanússá válni a fickó. Szinte az egész napunk értelmetlen várakozással telt, azt az egy órát kivéve, amikor az Omán FM rádió vendégei lehettünk és 20 percben összefoglalhattuk kalandjainkat. Felvételről fog szólni, így mi is meghallgathatjuk!

A vasárnap reggel is a szaúdi követségen talált bennünket. Ismét kétórai várakozás. A konzul már letagadtatta magát. A rijádi magyar követségen semmi újat nem tudtak mondani, az ottani külügyminisztériumban nem fogadták a konzulunkat. Erre mit mondjunk? Nagyon elkeseredtem, ám sürgősen kiutat kellett találnunk. Ha nem mondták volna három különböző forrásból, hogy megkapjuk a tranzitvízumot, akkor nem jöttünk volna ide. Ha viszont nem jövünk ide, akkor ki tudja, mikor láthatunk legközelebb óriásteknősöket és mikor nyerhetünk bebocsátást egy arab család mindennapjaiba? Nyilvánvalóvá vált, hogy a szaúdiak hazudnak, és nem tudhatjuk, hogy valaha is kapunk-e vízumot.

Bekocsikáztunk a hajóstársaság irodájába és latolgattuk a lehetőségeket. Rotterdam, Hamburg, Jordánia vagy Isztambul? No és mennyi idő? A lehető legrövidebb idő alatt kellett a lehető legközelebb lennie autónknak kicsiny hazánkhoz. Mert ahogy teltek a napok, ahogy közeledett a hazaérkezés, úgy hiányzott egyre inkább az otthon, a barátok és természetesen a kaland sikeres befejezése. Isztambul nyert. CC Fernandez, a P&O Nedlloyd munkatársa ismét példát mutatott segítőkészségből, amiért adósai maradtunk. Lekötöttük a konténert. Repcsijegyet is sikerült szereznünk. A Gulf Airnél a Business Class-on „egyet fizet, kettőt kap” akció volt, ami olcsóbban jött ki, mint két turistajegy. A repülő csütörtökön száll fel, az autót kedden kellett konténerbe tennünk. Már csak az az „apró” feladat volt hátra, hogy pénzt varázsoljunk a bankszámlánkra, mivel azon már messze nem volt elég fedezet még egy hajózás kifizetéséhez. Édesapámnak jutott az a „megtiszteltetés”, hogy ismét kölcsönözhetett nekünk.

Maradt tehát két napunk, amit Muscat környékének szentelhettünk. Nyugat felé indultunk a tenger partján. Útközben hallhattuk saját hangunkat az Omán FM hullámhosszán. Az est egy Barka nevű városka határában ért bennünket. Letáboroztunk a tenger partján. Az esti szél átfútta sátrunkat. Egy hideg sör hiányzott csupán. Eljött a reggel. A Nap egy pillanat alatt felfűtötte a kocsit. Földünk ezen távoli és homokkal teli táján a Nap a legnagyobb úr.

Barkában van egy szép erőd, mint kiderült, pont a halpiac tőszomszédságában. Bár én nem eszem a tonhalon kívül más tengeri herkentyűt, nagyon élvezem a különböző halak látványát. Itt akadt számos szép példány. Papagájhal, kardhal és egy kisebb cápa is. Az erőd őre még nem került elő, így sétáltunk a városkában, amíg ki nem nyitott. Barkát elhagyva az ország belsejébe vettük az irányt. Nizwa, az ország harmadik legnagyobb városa alig 150 km-re feküdt. A meleg kezdett elviselhetetlenné válni, különösen légkondi nélkül, piros lámpánál. Mikor már az alsónkból is csavarni lehetett a vizet, beugrottunk egy benzinkúthoz lehűlni. Nizwán túl szintén van egy nagyszerű erőd, Jabreen a neve. Hála a jó táblázottságnak, csakhamar az erőd árnyékában parkoltunk. A várat rendkívül tisztán tartják és szinte minden helyiségébe bekukkanthattunk a konyhától a hálón keresztül a WC-kig. Gyönyörű szőttesek és párnák sorakoztak a szobákban, akár le is pihenhettünk volna. Az erőd meglepő módon egy síkság kellős közepére épült és néhány tucat datolyapálmafa vette körül. Aztán a nagy arab sivatag, a távolban néhány kopár, barnás heggyel. A hegyeken túl pedig az „Üres Negyednek” hívott homoksivatag terül el, ahol a határ csak a térképeken van bejelölve, őr nem vigyázza azt. Nem is lenne értelme.

Az ománi boltosok délben lehúzzák a rolót és csak délután négy körül nyitnak ki ismét. Legyen szó bankról, étteremről vagy fotólaborról. Kevés a kivétel. A szieszta kellős közepén értünk Nizwába, ahol az erődben szerencsénkre volt jegypénztáros, azaz nyitva tartott a szieszta idejére is. Nagyszerű látvány tárult elénk a vár bástyájáról a lapos tetős házakra, a közelben emelkedő, kék kupolájú mecsetre és a mellette ágaskodó minaretre. Szürkületre értünk vissza a tengerpartra. Iszonyú párás levegő és hőség volt ezen a kései órán is.

Egy csendes helyet kerestünk, ahol eltölthetjük az éjszakát. Találtunk egy félreeső építkezést a tenger partján. Néhány apró hajó akkor készülődött az éjszakai halászatra, hogy kora reggel megtöltsék a környék halpiacait. Egy alapos fürdés is ránk fért volna. Elővettük „házi zuhanyunkat”, amit az USA-beli Utah államban használtunk utoljára. Víz a tartályba, felmászni a tetőre, aztán irányítani a zuhanyrózsát. Eszter volt az első, én a második. Épp felfedtem mindenem az anyatermészet előtt, mikor egy autó reflektora közelített. Gyorsan helyet foglaltam egyik székünkben és nekiálltam bámulni a csillagokat. Az autó néhány perc múlva elment, mi pedig folytattuk az akciót. Épp habzott a fülem, amikor egy másik autó közelített. Eszter majd lefordult a nevetéstől az autó tetejéről, míg én kényszeredetten húztam meg magam a székben ismét. Egy csepp szellő fújdogált, ami kellemessé tette az éjszakánkat. Eszter többször nevetve emlegette fürdésem történetét. Ez volt a 389-edik éjszakánk, történetesen egy hétfő.

Reggel nyitásra a P&O Nedlloyd irodájában kopogtattunk. A gépezet beindult, még ebéd előtt jött Humood és elvitte autónkat a konténerek rengetegébe. Megint magunkra maradtunk, hű társunkat Isztambulban fogjuk viszontlátni két héten belül. Ha minden jól megy.

Ismét a két hátizsák jelentette minden „vagyonunkat” és szállás után kellett néznünk. Ománban nincsenek igazán olcsó helyek, igaz hátizsákos turistából sem terem túl sok errefelé. Bevettük magunkat egy tengerparti hotelecskébe, pontosan a kikötővel szemben. Azt mondják, az Arab-félsziget leglátványosabb piaca – ahogy ezt az arabok hívják: a szuk – van itt, Muscat Mutrah nevű városrészében. Kellemes séta után értünk oda az arab piachoz. Az árusok mind invitáltak bennünket, ám mi csendes nézelődők maradtunk. A légkondi zümmögésére hajtottuk álomra fejünket.