392–400. nap, Jordánia

Bár Egyiptom csábító közelségben volt, a hosszú út után a honvágy győzött, és úgy döntöttünk, hazatérünk – de talán nem végleg.

A reptéren meglepve vettem észre az Iraki Légitársaság régóta ott tartózkodó gépeit. Az Öbölháború alatt Jordánia volt az egyetlen arab ország, amely nyíltam kiállt Szaddam mellett, igaz, csak rövid ideig. Egy kis töri, ismét.

Könyvünk elején – Szíria történelménél – Jordánia történelmét is leírtam a Második Világháború végéig. Jordánia 1946-ban kapta meg függetlenségét, 1948-ban az akkori legbefolyásosabb úr – Abdullah – kikiáltotta magát királlyá, országát pedig a Jordán Királysággá. Akkoriban már létezett Izrael (1948-tól), de Kelet-Jeruzsálem és a Jordán folyó nyugati partja (a mai Ciszjordánia) Jordániához tartozott, mint megszállt terület.

1951-ben meggyilkolták Abdullah királyt, fia, majd egy év múlva unokája került a trónra. Husszein akkor 17 éves volt. 1960-ban Jordánia állampolgárságot ajánlott minden palesztinnak, ezzel tartva meg Kelet-Jeruzsálemet és a Jordán folyóig tartó Ciszjordániát. Akkoriban jött létre egy Palesztin Felszabadítási Szervezet névre keresztelt csapat, Jasszer Arafat vezetése alatt.

1967-ben a szírek mondvacsinált okból és egyiptomi buzdításra nekiugrottal Izraelnek. Egy nappal később beszállt Jordánia is, Egyiptommal vállvetve. Azonban az izraeli hadsereg 5 nap alatt elfoglalta az egész Sínai-félszigetet Egyiptomtól, a Golán fennsíkot Szíriától és Kelet-Jeruzsálemet a Jordán folyóig tartó területtel együtt Jordániától. Ezzel Jordánia elesett a turizmusból származó, valamint jelentős mezőgazdasági bevételeitől is. A megszállt területek elvesztése miatt a Jordániába betelepült palesztinok egyre agresszívebbé váltak, 1970-ben 4 repülőgépet raboltak el, a jordán hadsereggel szemben folytatott gerilla-háború pedig ugyancsak több ezer halottat jelentett az ország északi részén.

Az 1973-as arab-izraeli háborútól Jordánia bölcsen távolmaradt. Aztán Egyiptom után Jordánia is elismerte Izrael létezését, és napjainkban Marokkóval együtt ez az a három arab ország, amelynek van izraeli követsége. Az Irak-Irán háború (1980-88) alatt Husszein Irak mellé állt – a jordán külkereskedelem 25%-át ugyanis Irak adta – és tette volna ugyanezt 1990-ben Kuvait iraki megszállása során is, ám a király nem akart ujjat húzni a fél világgal. Azt hiszem, ezt bölcsen tette. 1998-ban meghalt a 40 éve uralkodó király, így európai feleségétől származó fia örökölte a trónt. Ő már a modern kor gyermeke és hatása révén az elmúlt években Jordánia is számos ponton nyitott a világ felé.

A reptéri határátkelés pillanatok műve volt. A pénzváltók elképesztő jutalékkal dolgoztak, így jordán dínár nélkül hagytuk el az ammani repteret, ami jó 20 km-re feküdt a várostól. Buszjegyet szerettünk volna vásárolni, ám elnevettem magam, mikor a kalauz a dollár-dínár arányt kiejtette a száján. Mivel már a pénzünk legvégén jártunk, – ami amúgy is kölcsön volt – úgy döntöttünk, inkább stoppolunk a városba. Egy angolul alig beszélő fiú vett fel bennünket, aki Amman szívébe tartott. Hotel után néztünk. Mivel nem főszezonban érkeztünk, az alkupozíciónk ismét nagyszerűnek mutatkozott. Egy frissítő zuhany után indultunk a jordán főváros felfedezésére.

Találtunk jutalék nélküli pénzváltót is és megterveztük a jordán hetet. A Holt-tenger kötelező program a petrai romok meglátogatásával egyetemben. Egyiptom innen már csak „egy köpés”, ahogy azt mondani szokták. Aqabából – a Vörös-tenger jordán kikötője – 20 óra alatt a piramisok lábánál lehetünk. Aztán ott van még Jerash is, ami a szír Palmyrához hasonlatos római kori romok lelőhelye. Programlehetőség tehát volt elég. Ám, ahogy közeledtünk Magyarország felé, úgy vágytunk egyre inkább az otthon után. Az első jordán éjszakánkon fáradtan dőltünk bele ágyunkba.

Pénteken a Holt-tenger sós vizét kívántuk megérezni. A Holt-tenger tulajdonképpen egy olyan tó, amelybe folyók szállítják a vizet, ám nincs lefolyása. A tenger vize is azért sós, mert abba folyamatosan ürülnek a folyók, ám párolgás útján csak a tiszta víz távozik, a belefolyt ásványok és hordalék marad.

A Holt-tenger sótartalma többszöröse a tengerekben található só mennyiségének. Emiatt a sűrűsége lényegesen nagyobb, mint az emberi testé, így nem lehet sem elmerülni, sem úszni benne. Ha egy kortyot lenyel belőle a figyelmetlen turista, akkor előre gondoskodik kétheti só adagjáról. A szemet szabályosan marja. Ilyen és hasonló dolgok fordultak meg fejünkben, mialatt zötykölődtünk Ammanból kifelé. Nagyon fontos, hogy olyan helyen mártózzunk meg a „vizes sóban”, ahol van zuhany, ugyanis a só szárazon elkezdi marni a bőrt és a rühes kutyához válhatunk hasonlatossá, ha nem zuhanyozunk le a mártózás után. Egy strandnál ért véget utazásunk. Kisgyerek módjára vágtattunk a part felé. Esztert érte a megtiszteltetés, hogy először tapasztalja meg a lebegés élményét. Mikor már olyan mélyre ment, hogy a lába nem érte a talajt, keljfeljancsi módjára kezdett el lebegni a vízben. Aztán hirtelen elvágódott a vízben, az pedig kidobta magából. Felfeküdt a tetejére és hangosan kuncogott. Jómagam is bemerészkedtem és csakhamar én is lebegtem a víz tetején. Volt, aki olvasott, volt, aki szendergett. Arra kellett vigyázni, nehogy túl messze sodródjunk a parttól, mert ebben a sűrű vízben nem lehet visszaúszni sem, ugyanis a víz minduntalan feldob.

Azt mondják, a Holt-tenger iszapja jót tesz a bőrnek. Eszter ezen felbuzdulva elkezdett fekete iszap után kutatni a köves talajon. Ezt látva, néhány helybéli HMCS (helyi menő csávó) rögtön mutatta, hogy „ide-ide, itt az iszap”. Szorgos kézben sem akadt hiány. Mind a hat kéz Eszteremet akarta kenegetni. Igaz, Jordánia sokkal szabadabb ország, mint például Omán, ám a női test érintése mégiscsak tabu. A fiúknak volt egy jó napjuk. A tenger túlpartján látszottak Izrael kopár hegyei. Míg Eszter szárítkozott az iszapban, én szóba elegyedtem egy líbiai családdal. Kadhafi tábornok alattvalói rendkívül kedvesnek mutatkoztak és biztosítottak róla, hogy Líbia biztonságos és barátságos ország. Még az is lehet, hogy meglátogatjuk egy napon…

A Nap kiszívta minden energiánkat. A délután csendes pihenővel telt, igaz, egy forgalmas utca teraszán. Petra és Jerash kerültek napirendre. Az utóbbival kezdtük a szombati napot. Ammanból számos turistajárat indul Jerashba, Ammantól 50 km-re északra, a szír határ irányába. Ám a jegyek ezekre a járatokra a normál jegy többszörösébe kerülnek. Megtudtuk egy helyi járat indulási helyét és elbaktattunk oda. Nagyszerű légkondis buszt fogtunk ki, ami alig egy óra alatt elrepített bennünket a római romok eme gyönyörű lelőhelyére.

Az új jordán király amellett, hogy megkönnyítette a vízumbeszerzést, meg is drágította országát a turisták számára. Míg egy jordánnak fillérekbe kerül a beugró, addig a külföldinek jó pár dollárjába. Jerasht leginkább a szíriai Palmyrához tudnám hasonlítani. Hatalmas oszlopcsarnokok, boltívek, épületrészek és egy akkori színház is fennmaradt az utókornak a Római Birodalom nagyságát bizonyítandó. Engem egyre inkább lenyűgöz az építészet, annak a tudata, hogy azok az emberek, akik ezeket építették, bizony híján voltak a gépeknek, azaz mindent emberi erővel és leleményességgel kellett megmozgatniuk. A néhai város főutcáján sétálgattunk a színház felé, mikor egy ismert formájú járműbe botlottunk. Egy Wartburg volt az, a néhai kelet-német ipar remekműve, messze, messze szülőhazájától.

Időnk volt bőven, ezért visszafelé stoppolással próbálkoztunk. Jordániában a stoppolásra más szabályok vonatkoznak, mint Európa nagy részén. A sofőr egy kis hozzájárulást vár el az alkalmi utastól, amelynek összegét jó előre tisztázni, a későbbi viták elkerülése érdekében. Néhány autós marslakónak képzelt bennünket, mikor a buszjegy árának többszörösét kérte. A harmadik azonban nem kért semmit, úgy tűnt, csak társaságra vágyott. Beszélt egy cseppet angolul és mindvégig dicsérte Arafatot meg Szaddam Husszeint, mint igazi arabokat. Mi politikai témában nem foglaltunk állást, immár 394 napja.

A délután Amman belvárosának felderítésével telt. Ammanban – nem szép ilyet mondani – nem sok minden akad, ami szemet gyönyörködtet. Egy római színház maradványa a belvárosban, az egyik dombtetőn egy kis „romhalmaz”. Damaszkusz hangulatos utcáitól messze elmaradtak az ammani sikátorok.

Petra kétségtelenül Jordánia premier látványossága, félúton a Vörös-tenger és Amman között. A nabateánusok főhadiszállása volt, ám a rómaiak nyoma is ott maradt. Megtudtuk, honnan megy a helyi busz és ismét felcuccoltunk. A buszok itt is úgy mennek, mint Peruban, azaz, amikor megtelik, akkor indul el. Félórát vártunk az utolsó utasra. A buszos itt is madárnak nézett minket, mert külön pénzt akart szedni a csomagjaink után. Az egyetemes emberi jogok „egyenlőség” alapszabályából kiindulva azt mondtam, hogy ha a jordánok is fizetnek a csomagok után, akkor természetesen mi is fogunk. Patthelyzet alakult ki, 5 percig farkasszemet néztünk a sofőrrel. Aztán az utasok kezdtek zúgolódni, hogy miért nem megyünk már, ami véget vetett az állóháborúnak.

A minibusz egy turistaszálló előtt tett ki minket, nem sokkal dél előtt. A szálló tetején egy 25 matracos tömegszállást alakítottak ki, ami természetesen a legolcsóbb a környéken. Néhány lakója akadt csupán. A szél átfújt rajta, kellemesen csökkentve a tomboló meleget. A romok három km-re kezdődtek. Egy kisbusz vitt le a völgybe. A jegyárak az égbe szöktek (28 dollár egy belépő, ami egyenlő 5 napi élelmiszer költségünkkel). Számos vállalkozó kedvű próbált bennünket egy öszvér vagy szamár hátára ültetni, „nem drága” áron. A romokhoz egy több kilométeres, nagyon szűk hegyszoroson keresztül vezet az út. A szorost kivájó víz nyomai ott látszottak a falakon. Lenyűgöző látvány és érzés volt ebben a labirintus-szerű folyosóban sétálni.

A szoros végén tűnt fel a Kincstárnak hívott épület egy kis részlete. Ahogy haladtunk a folyosóból kifelé, úgy bukkant fel az egész, szép fokozatosan. Az épület tulajdonképpen nem is épület: egy hatalmas, függőleges sziklába faragott óriási homlokzat, kis kivájt teremmel. A szűk és magas sziklák miatt a Nap csupán pár óra hosszat süt be, ezért kellemes hűvös uralkodik. A petrai romok egy több négyzetkilométeres területen szóródnak el. Egy nap nem elég a felderítésükhöz, ez csakhamar kiderült. Befelé haladva számos, szép homlokzatú sírboltot láttunk, majd egy „testidegen” római színház nyomait. Az építészeti stílusok érdekesen keveredtek. A szorosból kiérve ismét a Nap vált mindenhatóvá. Méltó befejezésként egy távoli építményt, a Monostort látogattuk meg. Egy másik hatalmas homlokzat függőleges sziklába faragva.

A petrai vendégfogadókban kötelező esti mozi az „Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag” című műalkotás. Az ok igen egyszerű: a film utolsó öt percét Petrában forgatták, az említett szorosban és a Kincstárnál. A személyzet már kívülről tudhatja a szöveget! Ez a mozi zárta a 395-ödik napunk kalandjait.

Egy fontos döntés született azon az estén. Az egyiptomi piramisok már karnyújtásnyi távolságra voltak csak tőlünk. Petrából kevesebb, mint egy nap alatt oda lehet érni. Megterveztük még Ammanban az oda-, és visszautat. Ám most mégis lemondtuk azt. Bolondok vagyunk? Nem hiszem, csak már mennénk haza. Inkább majd máskor, az autónkkal.

Ismét egy új hét kezdődött azzal a hétfővel. A romokból még volt mit megnézni, ezért a kiadós reggeli után nemsokára ismét a hegyszoros alját koptattuk. Drámai látképek, építészeti alkotások és ugyancsak drámai hőség. Néhány teve bágyadtan várakozott a völgyben. Késő délután alkudtunk ki egy fuvart vissza Ammanba. Interneten értesültem róla, hogy egyedülálló dolog történt családunk életében. Az öttagú szűkebb Handó família öt tagja öt különböző országban hunyta le a szemét aznap. A nővérem berlini házukban, édesanyám szennai házunkban, a húgom Chicago mellett egy gyermektáborban, ahova aznap érkezett három hónapra dolgozni, édesapám pedig Jeruzsálemben, ahova egy jutalomút keretében jutott el. Ammanból Jeruzsálem csupán néhány óra, ám a látogatás ismét egy komoly döntés.

A problémát Szíria és Izrael politikai viszonya jelenti. A két ország között a mai napig nincs békeszerződés és a néhány napja elhalálozott Asszad elnök fiára – mint utódra – vár a béke megkötése. Vagy a status quo fenntartása, ez már az ő dolga. A Szíriából érkező turistát egy kis kérdezősködés után a Moszad – izraeli titkosszolgálat – emberei simán beengedik Izraelbe, viszont az izraeli pecsét egy útlevélben automatikus visszafordítást jelent a szíriai határon. Ha tehát Izrael mellett döntünk, akkor onnan kell valahogy eljutnunk Törökországba, mivel Szíriába már nem mehetünk. Ez csak hajón vagy repülőn lehetséges, mindkettő lényegesen drágább, mint a Szírián keresztül vezető szárazföldi út. Igaz, kihasználhatnánk a két útlevél adta előnyöket, de ha a szírek mégis rájönnek arra, hogy átvertük őket, az komoly következményeket vonhat maga után. Tehát az izraeli kaland kimaradt, pedig ilyen közel már régóta nem voltam édesapámhoz.

Kedden az utolsó előtti vízum beszerzése jelentette a programot. A Szíriába szóló vízum. Mivel hazánkban van szír követség, alapesetben mindenképpen ott kellett volna vízumért jelentkeznünk. Ám az lejárt volna idő előtt. Ebben a tudatban indultunk az ammani szír követségre. Ott egy nagyon kedves konzul fogadott bennünket, aki 4 évet lehúzott már Magyarországon konzulként. Elmondta, hogy ő pillanatok alatt kiállítja nekünk a vízumot, ha hozunk egy „jegyzéket” a magyar konzulátusról, amiben elmagyarázzák, hogy miért itt, és nem Magyarországon kérjük a vízumunkat. Érdekes párbeszéd zajlott:

„Te is magyar vagy?” – tette fel a különös kérdést Eszternek a konzul úr.

„Igen” – válaszolta Eszter, nem értve a kérdést.

„Biztos?” – firtatta a dolgot tovább a kedves arcú szír.

„Egészen biztos!” – válaszolta Eszterem.

„Akkor miért ilyen sötét a bőröd?” – kérdezte mosolyogva ő. Erre mindhárman elnevettük magunkat.

Bár követségünk nincs Ammanban, egy magyar konzulátus nemrégiben nyitotta meg itt kapuit. Irány a magyar konzulátus, ahol pillanatok alatt elkészült a kért papír. Éppen zárás előtt értünk vissza a szírekhez. Ott ismét egy nem várt bürokratikus akadályba ütköztünk. A vízumkérő lapot ugyanis írógéppel kell kitölteni. Ritka az az ember, aki egy írógépet hordoz magával a retiküljében. Ám a követség bejárata előtt egy fényképész és egy írógépes vállalkozó is várta a reményvesztett vízumkérőket. Az írógépész azonban nem ismerte az angol ABC karaktereit, hiába voltak rajta a 100 évesnek tűnő masinán. Talpraesett feleségem vette át a kezdeményezést és villámgyorsan kitöltötte a dokumentumokat. Mivel csak az írógépet használtuk – az írógépészt nem –, félárat fizettünk. Miután elhárult az utolsó bürokratikus akadály is, már csak fizetnünk kellett és ismét egy-egy vízummal lett gazdagabb útlevelünk. Az utolsó előttivel.

Este a damaszkuszi magyar nagykövettel volt találkozónk. Történt, hogy miután elhagytuk kicsiny hazánkat, felfüggesztettük autónk kötelező biztosítását, ugyanis az Európán kívül úgysem használható. Ám most ismét közeledtünk Európához és egy zöld kártya kellett ahhoz, hogy beengedjenek, akármelyik európai országba is érkezik autónk. A kézenfekvő helyszín, ahol a zöld kártyát át tudjuk venni, Szíria volt, ugyanis Törökországban már szükségünk lehet rá. Szíriában a nagykövetség tűnt a legbiztosabb pontnak, így szüleim már ki is küldték az új zöld kártyát. Interneten leleveleztük a találkát, ugyanis a nagykövet úr éppen Ammanba tartott. Pereszlényi nagykövet úr igazi társasági ember. Nem kellett közös témák után kutakodni. Szóba került egy érdekes egyesület, a Magyarországon Végzett Jordánok Egyesülete, amely pár nappal későbbre szervezte összejövetelét. A nagykövet úr meghívott bennünket erre az eseményre. A zöld kártya gazdát cserélt, mi pedig egy kellemes séta után kerültünk ismét ágyba. Ma volt a 13 hónapos „évforduló”, azaz 13 hónapja koptattuk cipőinket, távol otthonunktól.

A szerdai napunk semmittevéssel telt. Az egyetlen eseményt a Toyota Magyarország Kft-től kapott e-mail szolgáltatta, amelyben PR-es munkatársuk lekezelő hangon közölte, hogy az USA-beli javítás és a brazil csapágycsere számláit valószínűleg nem áll módjukban megtéríteni, mert a garanciális időn belül történt meghibásodások nem Európa területén következtek be. Ez azért is hatott meglepetésként, mert ugyanez az úriember egyszer már szóban megígérte a számlák kiegyenlítését, és édesanyám el is küldte neki a számlák egy részét. „Kicsinyes, rövidlátó társaság”, fogalmazott egyik barátom, mikor megismerte a részleteket. Majd ha autónk előkerül, jól „letolom”, amiért nem Európában hibásodott meg… Nem, nem, azt hiszem, mégsem, hiszen ez az autó olyan helyekre vitt el bennünket, ahová nélküle sosem jutottunk volna el.

Csütörtökön egy újabb paradox helyzetet kellett megoldanunk. Egy estélyen kellett megjelennünk, ám az ahhoz alkalmas ruháink tőlünk 3 és fél ezer km-re lógtak a szekrényünkben Pomázon. Nekem az indiai vászonnadrág és egy galléros póló gyors mosása áthidalta a problémát, ám Eszteremnek fel volt adva a lecke. A legalkalmasabb ruhájának egy forró vizes mosásra lett volna szüksége, ám ilyen mosógép nem volt talán egész Ammanban. Áthidaló megoldásként egy vederbe melegvizet engedtünk, abba egy kis tusfürdőt. Az elhasznált fogkefém körömkefévé alakult és Eszter ruhája ismét eredeti színében pompázhatott. Az estélyre menet futottunk össze egy érdekes turistaautóval. Az egy teherautó volt, melyet „busszá” alakítottak át, 15 ülést helyezve el platós részén. A résztvevők Kairóból haladtak Isztambul felé. Ugyanez a cég a dél-afrikai Fokvárosból az etióp fővárosig – Addisz Abeba – is szervez hasonló utakat. Az is egy remek kaland lehet, keresztül Afrika békés felén.

Meglepőnek tűnt az est folyamán annyi arab embert magyarul beszélni hallani. Ötvenen lehettek és szinte valamennyi tudományágat képviselték. Pécs, Szeged, Budapest és Debrecen egyetemi iskolapadjait koptatták jó néhány évvel ezelőtt. Számos vegyes házasság is köttetett, a gyerekek kisebb része keresztény, többségük muzulmán lett. Ha legközelebb jövünk Jordániába, már lesz kit meglátogatnunk. Az egyik néhai diák – aki kitűnően beszélte nyelvünket – elvitt minket egy kis éjszakai városnézésre utolsó ammani éjszakánkon.

Azon a péntek reggelen kelt fel a Nap 400. alkalommal utazásunk kezdete óta. Az úticélunk Damaszkusz, Szíria fővárosa, Ammantól mindössze 5 órányira. Alig másfél óra múlva gurultunk be a határra. Érdekes módon Jordániából távozáskor is fizetni kell, ami ismét tuti árbevétel az államnak. Mivel itt sem akartunk letelepedni, inkább fizettünk és átálltunk a szír oldalra. A szír határőr gondosan végiglapozta mindkettőnk útlevelét. Természetesen az izraeli nyomokat kereste. Miután nem talált, beütötte a pecséteket.

Isten – vagy Allah? – hozott Szíriában, immár másodszor.

Ha ma indulnánk….

Mai fejemmel az autót az iráni Badar Abbasz kikötőjébe szállíttattam volna, ami pár száz km-re van Muscattól és onnét szárazföldön keresztül mentünk volna haza, igaz akkor Jordánis és Szíris kimaradtak volna. A mai polutikai helyzetben az iráni utazás ki van zárva.

A repülő út Ammanba így nézett ki, annyival, hog Katarban is leszáltunk: