Főpróbaút - Szíria

A nagy kaland előtt egy főpróbaútra indultunk Szíriába




Életünk nagy kalandja előtt úgy gondoltuk leteszteljük az autónkat és felszerelésünket egy olyan túrán, ami nem szokványos. A célország Szíria lett.


 

Egy 420 napos kaland előtt úgy gondoltuk, mindenképpen előnyös lehet letesztelni az autónkat és felszerelésünket egy olyan túrán, ami nem szokványos. A célország Szíria lett. Hogy miért? Mert nem Európa, mert az autó beviteléhez már nem elég egy magyar forgalmi engedély, mert a kultúrája gyökeresen eltér az európai kultúrától, és mert még nem jártunk Szíriában.

 

A szír vízum egy nap és 20 ezer forint kérdése. A szükséges oltások is már mind bennünk voltak egy Hepatitis oltás kivételével. Egy fontos dokumentumot is beszereztünk, mely az autó útleveleként szolgál, a neve Carnet de Passage. A papír a más földrész országába történő autóbevitelét teszi pofonegyszerűvé. Hogy miért kell? A papír azt biztosítja, hogy az idegen országba bevitt autó ki is kerül onnan, azaz nem adják ott el. Ha nincs carnet a szír a határon, akkor egy rakás – több ezer dollár (!) – pénzt kell letétbe helyezni azt biztosítandó, hogy a tulaj ki is viszi az autót az országból. A carnet-t a Magyar Autóklub csekély térítés ellenében adja ki. Megfelelő mennyiségű konzerv és miegyéb beszerzése után az indulást 1999. március 20-a, szombat reggelre tűztük ki. Az autóban lévő 6 gázolajos kanna közül egyet teletankoltunk. Megegyeztünk, hogy ehhez csak végszükség esetén nyúlunk. A vizeskannák – 95 liter – is megteltek. Ugyanis a magyar határtól keletre egészen Hong Kongig a csapvíz nem iható, azaz nem tanácsos meginni azt, mert a csapból víz mellett hamis kis bacilusok is folyhatnak. Eszter Törökországban egyszer ivott csapvizet, aminek következtében az elkövetkező 3 nap felét a WC-n töltötte enyhe hőemelkedés kíséretében…

Szombaton késő délután léptük át a román határt. A 7-es számú tranzitúton értük el Bukarest külvárosát. Itt egy elkerülő útra tévedtünk, amire a „bombaszaggatta” jelző lenne a leghelyesebb. A Dunán Romániában mindössze egy híd van a bulgár határon, ahova éjfél után értünk. A helyi bürokraták érdekes módját találták ki a vámszedésnek. Először útadót kellett fizetnünk, aztán úgynevezett ökológiai adót. Már majdnem a hídon voltunk, amikor az egyik fegyveres katona-suhanc tökéletes angolsággal megkérdezte: „Do you have something for me?” azaz „Van valamitek a számomra?” Erre a kérdésre éjjel egy órakor a román-bulgár határon csakis egy válasz lehet: igen. Az ilyen esetekre vettünk egy karton cigarettát, amiből az első pakli egy román határőré lett, aki felnyitotta előttünk a sorompót. A bulgár oldalon is „vámot” szedtek. Útdíjjal kezdték, aztán jött az „állategészségügyi fertőtlenítés”. Egy 20 centi mélységű kis medencén kellett áthaladni. A pénzt egy öreg tata szedte, aki egyre csak azt hajtogatta „10 deutsche mark, 10 deutsche mark”. A vámosok természetesen kíváncsiak voltak autónk tartalmára így ki kellett pakolnunk annak nagy részét. Hajnali fél 3 körül álltunk meg az út mellett egy kis erdős résznél és nyitottuk fel először a sátrunkat. Kellemes hűvös éjszaka volt.

 

Reggel két marcona katona ébresztett. Mivel közös nyelvet nem beszéltünk, arra gondoltunk, hogy biztosan nem lehet ott aludni. Továbbálltunk hát. Bár Bulgáriában csupán 300 km várt reánk, az út minősége csökkentette a tempót. Ezen az úton jár az Európából Törökországba és a Közel-Keletre igyekvő kamionok java része, ez azonban egy cseppet sem motiválta a bulgár kormányt az útépítésre. Törökországba magyar állampolgárnak vízum kell. Ez a határon 20 dollárért könnyedén beszerezhető. A vámos – mihelyt meglátta autónkat – megkülönböztetett figyelmet szentelt nekünk. Az autó hátulját teljesen ki kellett pakolnunk. Ez 3 pótkereket, 6 gázolajos és 4 vizes kannát, kempingfelszerelést és megannyi más apróságot jelentett. A koma megszagolta mind a 4 vizes kanna tartalmát, de csalódnia kellett, nem vodka volt. Azt azért beírta az útlevelembe, hogy 5 db pótkereket viszünk magunkkal. Igazság szerint 6 darabot, de nem firtattam.

 

Egy órai vizsgálódás után kezdtük meg a török 1,700 km első részét Isztambulig. Törökországban egészen Ankaráig kitűnő minőségű autópálya vezet, igaz fizetni kell érte. Kontinensünk határát – a Boszporuszt – késő este értük el. Egy benzinkútnál hajtottuk álomra a fejünket kamionok zaja közepette.

Reggel az egyik étteremben kialkudtam egy zuhanyt aztán következett a tankolás kalandja. A kutas srác rutinos volt, ám ehhez tudni kell, hogy egy dollár 360,000 török lírát ért, azaz egy liter gázolaj ára 180,000 líra. A srác nekiállt teletölteni kongó tankunkat, ám 200,000 líránál elakadt. Azt mondta, hogy újra kell kezdenie. A mutató 7 és fél millió líránál állt meg. Mikor fizetni akartam a srác elém tett egy papírost: „7,500,000 meg 2,000,000 az 9,500,00” és már kezdte is csépelni a pénztárgépet. Elmosolyodtam és áthúztam a 2-es után egy nullát. A fiú – mintha akkor kapna észbe – helyeselni kezdett és a 9 és fél millióból egyből 7,700,000 lett. Mikor elfordultam, a szemem sarkából láttam a fiú mosolyra fakadó arcát. A csalás a vérükben van.

 

Ankaránál elfogyott az autópálya és az út délnek fordult. Ahogy „belaktuk” autónkat, úgy jöttek elő a módosítási igények. Eszter elkezdte feljegyezni azokat. Törökország belső része meglehetősen kopár. Egy havas tetejű hegy felé vezetett utunk. A Hasan Dagival, egy rég kialudt vulkánnal szemeztünk. Faltuk a kilométereket és még világosban értük el a Földközi-tenger partját. A szír határ azonban már nem fért bele abba a napba. Attól nem messze egy Iskenderun nevű város autópálya díjszedője ajánlotta fel a parkolójukat szállásnak.

 

A határ török oldala gyorsan ment, igaz a határsegéd méltatlankodott, mert nem kapott baksist. A határsegéd egy foglalkozás a világnak ezen a táján. Ő vezeti a tudatlan turistát a megfelelő helyekre természetesen anyagi juttatás fejében. A szír határ egy zsibvásárra hasonlított. Millió ember, millió autó és millió határsegéd. Leparkoltam az autót és gyalogosan próbáltam szerencsét. Az útlevelünkbe kellett egy pecsét, illetve a carnet-ba egy bejegyzés. Csakhamar levadászott a Szír Turistahivatal képviselője, akinek a feladata „a turisták belépésének elősegítése”, ahogy a fiatal srác fogalmazott. Az útlevelünkbe csakhamar pecsét került. Az autó behozatalához azonban először egy szír biztosítás kellett, ugyanis az európai felelősségbiztosítás véget ér a szír-török határnál. A fiú teával kínált. A teát itt apró pohárkába mérik és rendkívül fűszeres. Azt mondta, hogy a biztosítás 60 dollár lesz. Alig egy órával korábban olvastam útikönyvünkben, hogy a biztosítás maximum 35 dollár lehet. Úgy teázgatás közben mosollyal a számon mondtam, hogy az bizony túl sok és helyet foglaltam, mint aki nem tágít, amíg nincs elfogadható ár. A hivatalos ifjú bősz beszélgetésbe kezdett az egyik segédével és az új ár 29 dollár lett. Az ügylet megköttetett. Már csak a dízeladót kellett kipengetnünk. Ez azért van, mert a gázolaj ára szemtelenül alacsony, úgy 30 Ft/l. Ezt kívánja kompenzálni a szír kormány a dízeladóval. A benzin három és félszer annyi, ám még ez is Kánaán a magyar árakhoz képest. Mikor végeztünk, a srác jó utat kívánt és még annyit tett hozzá, hogy ha úgy gondolom, hát megjutalmazhatnám a segítségéért. Kapott tőlem egy dollárnak megfelelő szír fontot. Kezébe vette, jól megforgatta, majd annyit kérdezett „Te diák vagy?”

 

Egy akadály volt már csak, a carnet bejegyzése. Egy határsegéd jött oda hozzánk. És magyarul köszönt. Kiderült, hogy a Hungarocamion sofőröknek szokott segíteni, amikor kellett. Elmondta, hogy van egy hivatalos sor, ahol az átlépés idejét csak Allah tudja megjósolni. Ám van egy másik – láthatatlan – sor, ahol lényegesen gyorsabban mennek a dolgok, és csupán néhány dollárba kerül. Nem volt kérdés, hogy melyiket választjuk. A fiú maga mellé vett és negyedórán belül megvolt a pecsét. Ára 2 dollár és egy doboz cigi.

A tankunk kongott, így az első benzinkúthoz vezetett utunk. Mikor megtelt a tank a kutas ész nélkül el kezdte rázni az autót. Mint megtudtuk, így több fér bele. Egy pillanatra félrenéztem és ez pont elég volt arra, hogy lenullázza a kút óráját. 600 szír fontot kért, ami pontosan 100 liter ára. A mi tankunk csupán 65 liter volt. 400-zal beérte és mosolyogva integetett utánunk. Szíriában az utak meglepően jók. Néha egy fekvőrendőr, egy-egy lyuk. Aleppo felé vettük az irányt, ami Szíria kereskedelmi központja. A városban ismét közlekedési káosz fogadott, ám az autónk mérete tiszteletet parancsolt. Leparkoltunk a város erődje mellett és felderítő körútra indultunk.

Az arab piacokat szuknak hívják. Aleppo belvárosának fele egy hatalmas szuk, amibe, ha egyszer bekeveredsz, mintha egy labirintusba lépnél be. Egyforma kis sikátorok, nagyrészük fedett. Árusok ezrei és mind neked akar eladni valamit. Az alku kötelező, aki nem alkuszik azt bolondnak nézik. A szuk felé vezető úton betévedtünk egy elitebb árusokkal teli kis árkádsorba. Gyönyörű ruhák, selymek és terítők sorakoztak. Betértünk az egyik boltba, ahol Hasszan – a tulaj – mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk hangos Sziával köszöntött bennünket. Kiderült, hogy egyik testvére egy magyar leányt vett feleségül, innét a magyar tudása. Rögvest nekilátott teát főzni. Az arab vendégszeretet párját ritkítja, ezt most személyesen tapasztalhattuk meg. Bár csupán 5 szó volt a közös szókészletünk, mégis nagyszerűen „elbeszélgettünk”.

 

Megleltük a szukot. Az árusok „tematikusan” helyezkedtek el, azaz egy helyen voltak a szappan-, a vas-, a fűszer- és ruhaárusok. Néha egy-egy kis shawarma – kebab szerű étel – lyuk tarkította a kínálatot. A bőrünk színe magáért beszélt. Mindenhova be akartak hívni bennünket, „nem kell venni semmit, csak nézelődni” felkiáltással. Eszünk ágában sem volt vásárolni. Részben, mert ez a piac volt az első szír kalandozásunk során, részben, pedig mert a haza vezető út is Aleppón keresztül fog vezetni. Egyszer csak megtaláltuk az egyik kivezető utat. A központi mecsethez értünk. Az araboknál általában a nők nem egészen egyenrangúak a férfiakkal. A különbség mértéke országonként változik, és Szíriában csak a nagyon vallásos családokban észrevehető ez a különbség.

A mecsetekbe cipő nélkül szabad csak belépni, és a nőknek le kell takarni a fejüket, karjukat és lábukat földig. Eszter kapott egy leplet és így már beléphetett. Az amúgy rendkívül szemetes város talán egyetlen tiszta helyére érkeztünk. Csillogó márványlapokon sétáltuk be az arab templomot. Az utcán vigyázni kellett, hova lép az ember. A csatornahálózat hagyott maga után kívánnivalót és szemetesek csak elvétve akadtak. Az egyik kis földes utcán egy kecskét vonszoltak a mészárszék felé. Ez az egyik kirakatban helyezkedett el, ahol a feldolgozás egész vertikumát megtekintheti az érdeklődő turista. Egy kis hotelt választottunk aznapi szálláshelyünkül. Igaz, az ágynemű szemrevételezése után felhoztuk hálózsákjainkat, de a zuhany működött. Az autót a „hotel” előtt hagytuk. Szíria – és az arab országok általában – rendkívül biztonságosak. Természetesen a pénzt kilophatják a farzsebedből, de más autójához, lakásához nem nyúlnak.

 

Reggel délnek fordultunk, a néhai keresztes lovagok egy gyöngyszem-vára felé. Hogy érthető legyen a történet, egy rövid történelmi összefoglaló következik. Szíria, a környékbeli országokkal egyetemben a XX. század szüleménye. Földgolyónk régészeti leletekben talán leggazdagabb területén jártunk. Az évezredek során népek jöttek, mentek, csatáztak. Mózes népe időszámításunk előtt 1100 évvel döntött úgy, hogy szerencsét próbál a Sínai-félsziget keleti oldalán és átjöttek a Vörös-tengeren. Azt hiszem, aki olvasta az Ótesta-mentumot, az tud mindent erről. Dávid és Salamon – nem kevés vérrel – a mai Jordánia, Szíria és Izrael nagy részét uralták. Az egyik elfoglalt területet Palesztinának hívták. Salamon halálát követően a birodalom kettészakadt Izraelre és Júdeára. Izraelt csakhamar felosztották egymás között az erős szomszédok és Júdeával is ez történt száz évvel később, miután elesett Jeruzsálem. A zsidókat elűzték a mai Irak és Irán területére. Idővel megengedték nekik a visszatérést.

Nagy Sándor is átviharzott a területen időszámításunk előtt 333-ban. A zsidóknak sikerült ismét egy saját államot alapítaniuk, ám a Rómaiak elfoglalták azt. Szíria nyugati fele is római megszállás alá került. A hatalmas birodalom helytartója volt Heródes, akinek fia feszíttette keresztre Jézust. Az ő apostolainak köszönheti a világ a keresztény vallást. Damaszkusz akkoriban a kereskedő Nabateánusok uralma alatt élte mindennapjait, akiknek a fővárosa a „kőváros” Petra volt, a mai Jordánia területén. A Rómaiak aztán felülkerekedtek a Nabateánusokon is és egészen az Eufrátesz folyóig hatoltak. A kor remekművei láthatók Palmyrában és szerte Szíriában.

Egy másik vallásalapítót is a világ e tája hordozott a hátán. Mohamed alapította meg a muzulmán vallást a 622-ben történt híres futása után. A vallás követői nem kegyelmeztek a környékbelieknek és csakhamar egy hatalmas birodalom urai voltak Spanyolországtól Észak-Afrikán és az Arab félszigeten át egészen Iránig. A főváros Damaszkusz lett. A vallási egységet azonban csakhamar megzavarták a politikai ambíciók és a hatalmas állam kisebb „családi vállalkozásokra” szakadt.

Ezt a megosztottságot használták ki a Keresztes lovagok, akik többször is tiszteletüket tették a környéken Jeruzsálem visszafoglalása céljából. Végül azonban a muzulmán törzsek összefogtak és mameluk vezetés alatt hazazavarták a vasba öltözött kereszteseket. A lovagok nagyszerű várakat hagytak maguk mögött az utókor számára. Épp ezek gyöngyszeméhez igyekeztünk.

A mongol hordák ide is eljutottak kardélre hányva fél Damaszkuszt és Aleppót. A legyengült nép 1516-ban a török birodalom részévé vált és ott is maradt 400 évig. A kereskedelem virágzott. Ez ért véget az Első Világháború kitörésével. Szíria területén súlyos harcok folytak a Központi hatalmak oldalán álló törökök, és az Antant támogatta egyiptomi-arab egység között. Az arabok segítsége nélkül valószínűleg nem tudták volna bevenni a britek sem Jeruzsálemet, sem Damaszkuszt. A háborút követően Szíria és Libanon francia uralom alá került, Palesztina az angoloké lett, amiből nem sokára kivált Transzjordánia (a mai Jordánia). A szíreknek nem tetszett a francia uralom, de nem volt elég erejük az iga levetéséhez. Ezidőtájt hangzott el először egy kijelentés a brit külügyminiszter szájából, miszerint támogatnák egy zsidó állam létrehozását Palesztina – a mai Izrael és Jordánia – területén.

A Második Világháború aztán meghozta a függetlenséget Szíriának, amit 1946-ban kiáltottak ki. 1948-ban létrejött a független Izrael, ami történetesen határos volt Szíriával és Palesztina jelentős részét magába foglalta. A gerillaháború azonnal kezdetét vette. 1958-ban, az arab egység jegyében egyesült Szíria és Egyiptom. Ám a szírek alárendeltnek érezték magukat, és 1961-ben felmondták az egységet. Tervek voltak egy új konföderáció kialakítására Irakot is bevonva, ám ebből nem lett semmi. 1967-ben az izraeli kormánynak elege lett a szír gerillák működéséből a határos területeken és nekiesett Szíriának. A 6 Napos Háború végén a Golán-fennsík izraeli területté vált, amit Szíria azóta sem ismer el. 1970-ben aztán egy Hafez Al-Asszad nevű repülőszázados vette magához a kezdeményezést. Kikiáltotta magát elnöknek és azóta egy elég komoly személyi kultuszon alapuló diktatúrát épített ki. 1973-ban volt egy kis affér az izraeli hadsereggel, amiben ismét a szírek húzták a rövidebbet. Izraellel azóta sincs békeszerződés csak egy tűzszünet. Egyébként az arab világ országaiban egy kivételével egyszemélyi vezetés, azaz diktatúra van. Hívják az illetőt királynak, elnöknek vagy szultánnak, teljesen mindegy. A kivétel Algéria, ahol a franciáktól való függetlenedés óta szinte folyamatos polgárháború dúl. Igaz az ország politikai rendszere demokrácia…

Letértünk a Damaszkusz felé vezető főútról és a Crac de Chevalier – a néhai lovagvár – felé vettük az irányt. Az út mellett megszámlálhatatlan ókori városrom hevert. Nálunk az ilyen helyeket kikiáltanák múzeumnak, ám errefelé annyi van belőlük, hogy egyszerűen csak a komolyabb romokkal foglalkoznak. Az egyik ilyen romos épületegyüttest egy népes cigány család lakta. Az épületek lényegesen jobb állapotban voltak, mint az óbudai Aquincum bármelyik maradványa. Az egyik teremből istálló lett, egy másikból karám.

A várhoz vezető úton számos keresztény emlékhelyet, apró templomot láttunk. A várhoz pontosan zárásra értünk oda. Egy étterem előtt parkoltunk és gyönyörködtünk a kilátásban, mikor az étterem tulajdonosa hívott bennünket tisztes vendéglátó egységébe. „Nem kell venni semmit, csak nézzetek körül.” Hatimnak hívták a fiút és rögtön teával kínált bennünket. Az angol nyelvet a turistáktól tanulta és rengeteget tudott a világról. Úgy szóba elegyedtünk, hogy besötétedett. Gyorsan vacsora készült és Hatim biztosított bennünket, hogy természetesen a vendégei vagyunk. Otthonába invitált bennünket, ám mi megelégedtünk a fedett parkolóval. A vendégszeretet határtalan ebben az országban.

Másnap Hatim reggelivel várt bennünket, majd következett a Crac, a vár. Kiderült, hogy Hatim nagyapja a várban élt mindaddig, míg azt múzeummá nem tették. Szír vendéglátónk tudott mindent a várról. Szájtátva ámultunk tárgyi tudásán. Egy üveg borral háláltuk meg vendégszeretetét és azzal az ígérettel váltunk el, hogy találkozunk még.

A Damaszkuszba vezető út mellett egy hatalmas Asszad szobrot láttunk. Épp le akartuk fényképezni, mikor egy fegyveres tizenéves forma egyenruhás lépett oda mellénk. Mondtuk, hogy semmi rosszat nem akarunk, csak egy fényképet. „OK. Asszad nagyszerű vezér!”, volt a fiú válasza. Damaszkuszba kora délután értünk. A várost tartják Földgolyónk leghosszabb ideje folyamatosan lakott településének 6,000 éves történelemmel. A város központjában számos félbehagyott épület éktelenkedik. Damaszkusz legnagyobb látványossága az Omayyad mecset, melyet a mekkai mecset után a második legnagyobbként tartanak számon. Az arabok nemcsak imádkozni járnak a mecsetbe, volt, aki itt tanult, volt, aki aludt. Eszterre ismét lepel került.

Az iszlám két fő ága a síita és a szunnita. A törést Mohamed próféta utódlása váltotta ki. A síiták a mai Irán területén vannak többségben (perzsák) a szunniták a többi arab országban Omántól egészen Marokkóig. Van egy gyönyörű síita mecset Damaszkuszban is, ahova mi is betértünk. A plafonja csillogott a tükrös berakástól és az iráni zarándokok éppen Khomeini ajatollah emlékének adóztak.

 

A szuk közvetlenül a mecsetek tőszomszédságába települt és az aleppóihoz hasonló hangulatot teremtett. Sötétben hagytuk el Damaszkuszt Palmyra – a legnagyobb és legszebbnek mondott római romváros – irányába. Egy autós pihenőben álltunk meg éjszakára. Egy benzinkút, egy étteremféle és egy gyönyörű zöld fényben úszó mecset alkották a pihenőt. Leparkoltunk a mecset mellett. Majdnem elszenderedtem mikor egy beduin koma kopogott a sátrunkon. Mondott valamit, nem értettük, ám a mutogatásából arra következtettünk, hogy aludni invitál bennünket a sátrába. Megköszöntük neki, de inkább a miénkben maradtunk.

 

Reggel 7-kor azonban ismét kopogott és hívott magával. Bekísért a sátrába és reggelivel kínált. Kiszaladtam Eszterért. A spártaian berendezett sátor közepén egy tűzhely állt körülötte leterített szőnyegek, néhány matrac. A testbeszédé lett a főszerep. Fűszeres kávét szürcsöltünk és kekszet majszoltunk hozzá. Előkerült 2 gyönyörű kisleány. Az egyiktől kaptunk egy narancsot, amit egy tábla csokival háláltunk meg földöntúli örömet szerezve ezzel az apróságoknak. Az édesanya épp egy birkát aprított a sátron kívül és mikor távoztunk, akart adni egy combot. Ismét elámultunk a vendégszeretetük mértékén, de az ajándékot nem fogadtuk el.

 

Palmyrában sosem látott romváros fogadott bennünket. Az ókorban egy fontos kereskedelmi központ és római erősség volt itt. Oszlopok szegélyezte utak, amfiteátrumok, fürdők és paloták maradványai vonzották a tekintetet. Egy hatalmas épület előtt hatalmas oszlopok alkotta árkádok alatt eltörpült az emberi magasság. Egy múzeumot is meglátogattunk, ahol egy hívatlan kísérőnk is akadt. Eszterrel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Állandóan körülötte sündörgött és hol a jobb, hol pedig a bal keze kedves feleségem fenekén nyugodott, már amíg ő hagyta. Egy arab férfi csak a saját felesége fenekét foghatja, ha pedig nincs felesége, akkor csak sóvároghat a tapintás után. Eszter kapóra jött neki. Egy nem arab nőre nem vonatkoznak az arab szabályok. Több órai csodálkozás után folytattuk utunkat az iraki határ irányába.

 

Még indulás előtt megtudtam, hogy valahol Szíria közepén a MOL próbafúrásokat végeztet. Megtudtuk a helyét és oda igyekeztünk. A próbafúrók a főúttól 20 km-re, a kősivatag kellős közepén kutatták az olajat. Mikor honfitársaink meglátták magyar rendszámú autónkat, rögtön vacsorázni hívtak. „Aki Magyarországról eljön ide kocsival, az megérdemli!”, mosolygott a fúrás vezetője. Vacsi után megtekinthettük a fúrótornyot, természetesen csakis védősisakban és vasorrú bakancsban. A fúrótorony éjjel-nappal működik. A cél 2,700 méteres mélység, aminek a felénél jártak akkor. Engem rendkívül izgatott, hogy miért pont ott fúrnak, miért nem egy km-rel arrébb. A helyi geodétáktól erre is választ kaptunk. A munkások 5 hetes turnusokban érkeznek. 12 órás műszakban dolgoznak és konténerházakban laknak. 3 hatalmas dízel generátor adja a szükséges áramot. Lenyűgözött a technológia, a méretek és a munka nagyságrendje. Az egyik konténerházban kaptunk szállást, a monoton zaj szolgáltatta az éji zenét.

Reggel a toronyvezető – miután megtudta, hogy autónk gázolajjal megy – minden kannát teletöltetett és egy kiadós reggeli után engedett csak utunkra. Nagyszerű emberekkel ismerkedtünk meg ismét. Az Eufrátesz folyónál fordultunk ismét keletre, követve annak partját. Igazi arab vidéken haladtunk keresztül. A nők lefátyolozva közlekedtek, kicsiny oázisok és hatalmas birkanyájak. A parttól néhány kilométeres távolságban minden zöldellt, ám attól távolabb már sivatagos a táj. Szíria egyik grandiózus építményéhez értünk, az Asszadról elnevezett hatalmas gáthoz. Úticélunk a folyó túloldalán lévő néhai erőd volt. Ám a gáton áthaladó hidat lezárják este 6-kor, így az átjutás másnapra csúszott. Igazi szocialista város épült fel a gát építésére, ami szovjet támogatással készült. Hatalmas blokkházak, széles sugárutak és szürkeség. Az egyik félreeső parkolóban nyitottuk ki a sátrunkat. Ám a vendéglátásból aznap estére is kijutott. A közeli épület éjjeliőre hívott be bennünket apró bódéjába. Tea készült és érdekes módon az orosz lett a közös nyelv, amit Eszterem elég jól beszélt.

 

Reggel mogorva katonák ellenőriztek és adtak szabad utat. A gátat féltve őrzik, ugyanis Szíria áramellátása komolyan támaszkodik erre az erőműre. Az a pletyka járja, hogy az Öböl-háború idején Asszad azt az üzenetet kapta az USA-tól, hogy amennyiben bármilyen segítséget nyújt Iraknak, búcsúzhat a gátjától. Az erőd a mesterséges tó partjára került, a duzzasztás előtt egy kis domb tetején állt. Nevezetességét az apró téglákból kirakott bástyái adják. Ismét letértünk a főútról és egy néhai erődítményt célozva meg a folyótól délre. Teljesen elhagyatott város romjait láthattuk, amibe szabad volt a bejárás. A szél homokot fújt és a látótávolság néhány száz méterre csökkent. Hama városánál értünk vissza a Damaszkusz-Aleppo autópályára.

 

Az autópálya fogalma errefelé egy kicsit eltér az európai fogalomrendszertől. A kétszer-két sáv között birkák legelnek, amik bizony néha át-át szaladnak az úton. Felüljárók nincsenek, így, ha balra akar kanyarodni a sofőr, akkor át kell vágnia a szembejövő forgalmon. A legnagyszerűbb azonban a szembejövő forgalom, ami egyáltalán nem ritka.

 

Hama messze a legkonzervatívabb város Szíriában. A nők szinte kivétel nélkül csadorban közlekedtek, ami esetenként az arcukat is teljesen eltakarta. Így néha nem tudtuk, hogy a hölgy jön-e vagy megy. Hama nevezetességei a méretes vízikerekek, amikből fél tucat ma is forog. Régen a víz kiemelésére használták őket, ám ma már csak a turistáknak forognak. Aleppóba visszaérve ismét a szukba vezetett utunk, ahonnan gyönyörű textíliákkal távoztunk.

Egyetlen dolgot szerettünk volna még megnézni ebben a gyönyörű országban. A török határtól néhány km-re lévő Oszlopos Simon templomának maradványait. Történt, hogy egy keresztény pásztor egy álom hatására szerzetesnek állt. A barát nem találta igazán aszkétának az életmódot, ezért felmászott egy oszlopra és ott is maradt. 36 évig! A nyakát egy bilincsbe fogta, amit kikötöttek más oszlopokhoz, hogy le ne szédüljön álmában. Mindez 423-ban történt. A híre futótűzként terjedt és még Angliából is érkeztek zarándokok. Keresztény létére Simon a nőkkel nem állt szóba, saját édesanyjával sem. Halála után az oszlop köré egy hatalmas templomot emeltek, ennek romjait kerestük. Már sötétedett, mikor odaértünk, így a belépés másnapra maradt. Egy parkolóban ért bennünket a hatodik szír reggelünk. A néhai kolostor közepén áll az oszlop maradványa, amin Simon barát élete nagy részét töltötte. Gyönyörű faragott kövek, boltívek vettek körül bennünket. Méltóképpen fejeztük be Szíria rövid felfedezését.

 

A határ előtt mindent teletankoltunk és bíztunk abban, hogy a török vámos szemet huny majd a 6 tele kanna fölött ismerve a két ország gázolajárai közötti 5-ös szorzót. A szír oldalon már ismerve a körülményeket kerestem fel a carnet pecsételő helyet. Alig fél óra múlva már róttuk a török km-ket. Az este a Hasan Dagi szomszédságában ért bennünket. Itt ismét keletnek fordultuk és Törökország premier látványossága, Kappadokia meseországába értünk. A meseország jelző használata helyénvaló, erről az apró csúcsos hegyecskék és érdekes kőformációk gondoskodtak. Egy „kőhotelben”, azaz egy kősipkába vájt szobában tértünk nyugovóra.

 

Másnap folyamatos vezetés és egy hófödte hágó legyőzése után értünk vissza Európába a Boszporusz hídján, Isztambul felett. Az éjszakát még Törökországban töltöttük. A török határ gyorsan ment, ám a bolgárok megizzasztottak bennünket ismét. Természetesen ki kellett pakolnunk és, hogy, hogy nem Eszter napszemüvegének is nyoma veszett. „A keze törne le”, ahogy feleségem fogalmazott mérgében.

 

A bolgár utak háborús körülményekre emlékeztetnek. Vigyáznunk kellett a nyelvünkre, nehogy megrövidüljön. Félúton lehettünk, mikor egy szembe jövő lovas kocsi egyetlen lova valahogyan megcsúszott az aszfalton és a négy lába négyfelé szaladt. Meg kellett állnunk a nevetőgörcs hatására.

A román határ előtt az út hirtelen kétsávosra nő és megjavul. „Repesztettünk” vagy 90-nel, amikor egy hivatalos közeg meszelt le és közölte, hogy sebességtúllépés miatt el kell vennie a jogsimat. 75-ös táblát láttunk, ám azt nehezen tudnám elhinni, hogy ez a kihágás egy átlag bulgár sofőr jogsijába kerülne. Szót szó követetett és a koma beérte 20 márkával. A határ bolgár oldalán ismét pakolás várt ránk kétszer is, a román oldalon csak a „fertőtlenítés” került pénzünkbe. Az eső is nekieredt, így jobbnak láttuk lehúzódni egy parkolóba az éjszakára. A magyar határ már csak párszáz km-re volt, és még délelőtt begurultunk Nagylakra. Bár alig két hétig tartott utunk, kellemes érzés töltött el bennünket a magyar szó hallatán. Este már az Öhler családdal osztottuk meg kalandjainkat és Eszter egy hosszú kívánságlistával lepte meg autónk tervezőjét. Ezeket szeretnénk, ha módosítaná, mielőtt a nagy kaland elkezdődne. Még két hónapunk volt és rengeteg dolgunk.

 

Ha ma indulnánk…..

 

Ha ma indulnánk akkor több száz digitális fénykép készülne. Ám 1999-ben még nem volt okos telefon és digitális kamerát is csak New Yorkban vásároltunk. Így addig csak kevés képet tudunk mutatni.

Ha ma indulnánk akkor Szíria sajnos nem lehetne az úti cél az ott, több éve dúló polgárháború miatt. Aleppo jelentős részét, Palmyra-t szinte teljesen lerombolták. Szerencsések lehettünk, hogy láthattuk ezt az országot békében.

Azóta többször is jártunk Romániában, Bulgáriában és Törökországban is, az utak határozottan javultak, de a baksis megmaradt. Érdekes módon a bolgár Walltopia cég a világvezető mászófalak építésében. Mi is tőlük vásároltuk a Katica Tanya 17 db 8 méter magas, interaktív mászófalát. Minden komolyabb beruházás előtt személyesen szeretem megnézni a gyárat, ahol a termékek készülnek, így Júlia lányommal és két kollégámmal személyesen látogattunk el a bolgár kisvárosba, Letnitsaba.

Hazafelé, a 400-ik napon ismét újraláttuk az aleppói szukot, de arról majd később lesz szó.

olás várt ránk kétszer is, a román oldalon csak a „fertőtlenítés” került pénzünkbe. Az eső is nekieredt, így jobbnak láttuk lehúzódni egy parkolóba az éjszakára. A magyar határ már csak párszáz km-re volt, és még délelőtt begurultunk Nagylakra. Bár alig két hétig tartott utunk, kellemes érzés töltött el bennünket a magyar szó hallatán. Este már az Öhler családdal osztottuk meg kalandjainkat és Eszter egy hosszú kívánságlistával lepte meg autónk tervezőjét. Ezeket szeretnénk, ha módosítaná, mielőtt a nagy kaland elkezdődne. Még két hónapunk volt és rengeteg dolgunk.

 

 

A „főpróbaút” 4000 km hosszú volt és térképen így nézett ki (természetesen Szíriában volt jó pár cikk-cakk):

 

 

Sziriai utunk a térképen

 

 

 

A következő blogbejegyzés 2024. május 25-én fog megjelenni.

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések



Minden bejegyzés