6-13. nap Izland

A hajó május 26-án este 6 órakor indult Tórshavnból. A tenger jóval szelídebb volt a három nappal ezelőttihez képest. Ám kiérve a Feröer-szigetek biztonságot nyújtó fjordjaiból a nyílt tengerre, ismét csak elkezdett a hajó – és vele együtt a gyomrunk is – táncolni. Érdekes megfigyelést tettünk a kikötőkben. Ahogy közeledtünk az izlandi hajóúthoz, úgy nőtt a hozzánk hasonló turisták száma is. Speciálisan kialakított terepjárók, lakóautók tulajdonosai alkották az utasok többségét, az egyszerű hátizsákos turisták száma lecsökkent.

16 órai hajózás után, május 27-én érkeztünk meg Izland egyik keleti, védett fjordjában lévő Seydisfjördur kikötőjébe. Itt le kellett szurkolnunk a vámosoknak a dízeladót. Az off-road szerelmeseinek Kánaán Izland. A sziget belsejében számos – csak jól felkészített terepjáróval – járható út van, ami vonzza a kalandvágyó terepjárósokat, akik nem esnek kétségbe, ha egy méter mély patakon vagy hasonló mélységű szakadékon kell autójukkal átkelni. Az utakon igazi terepjárócsodákat láttunk, többségében Toyotákat. A sziget 265 ezres népességével szerintem messze az első az egy személyre jutó terepjárók tekintetében. Izland egy kicsit nagyobb Magyarországnál, lakosainak fele Reykjavíkban és környékén él. Ilyen népsűrűség mellett könnyen előfordulhat, hogy az elakadt autós nem talál egykönnyen segítőre.

Reykjavík felé vettük irányt. Az izlandi távolságok sokkal nagyobbak, mint azt gondolnánk. Ennek az egyik oka, hogy Izlandon csak a sziget peremén van út. A másik ok a fjordok nagy számában keresendő, amiket meg kellett kerülni hidak híján. Az 1-es számú „körút” Reykjavíkban kezdődik és ott is ér véget. Az út burkolata jó esetben aszfaltos, rossz esetben durva murva. A lejtők és emelkedők nem egyszer elérték a 18%-os szöget.

Próbáltunk rövidíteni is egy szakaszon – gondolván terepjárónk van, – ám alig párszáz méter, illetve 3 hófödte patakmeder után jobbnak láttuk visszatérni az éppen akkor murvás 1-es számú „körútra”. Forduláskor a hátsó kerekek tengelyig fúródtak a sárba, tolatáskor a bal oldali sárvédő gumi a kerék alá került és leszakadt. Mivel nem volt kedvünk könyékig a sárban turkálva megkeresni, leírtuk. Ekkor fogadtam meg először, hogy Izlandra még vissza kell térnem, egy teljes difizáras, emelt karosszériás terepjáróval, ami nincs annyira megpakolva, mint a mi autónk most. Az 1-es úton gyönyörű tájakon haladtunk keresztül. Először egy téli tájra emlékeztető, teljesen hófedte fennsík, majd egy tavaszi–őszi esős–napsütéses szakasz következett, ahogy a hegyekből lassan alább ereszkedtünk. Ezután jött az izlandi, a 10-15 fokos nyár.

Itt az ideje, hogy pár szót ejtsek az izlandi árakról: skandináv mértékkel is magasak. Elképesztően magas árak ellen elképesztően kevés vásárlással védekeztünk. Még tart a hazai. Egyedül a gázolaj olcsóbb, mint nálunk, ezt hivatott kompenzálni a dízeladó. Izland déli részén található a sziget legnagyobb gleccsere, ami szinte közvetlenül a tengerbe „borjadzik”. Találtunk egy olyan tavat, amely tele volt éppen leszakadt jéghegyecskékkel. Az estét – immár a hetediket – egy Jökulsárlón nevű gleccsertónál töltöttük.

Izlandon nem megy le a Nap május végén, így nincs teljes sötétség éjszakánként. A mi biológiai óránk is teljesen összezavarodott. Hajnali kettőkor bújtunk a hálózsákba a gleccsertó partjánál.

Engem nagyon izgatott a „borjadzás”, vagyis a jéghegy gleccserről történő leválásának pillanata, így a következő délelőttöt arra szántuk, hogy a gleccser különböző „borjadzó” helyeit becserkésszük. A harmadik próbálkozásra ez sikerült is. A szemünk elé tárult egy több száz méter széles gleccser és egy ugyanilyen széles tó, tele jéghegyekkel.

A következő megállót egy Vík nevű városka adta, majd egy gyönyörű vízesés következett, a Skogafoss. A vízesés közelébe érve finom zuhanyként szórta ránk a permetet a 60 méteres esést követően felcsapódó víz. A vízesés falujában találtunk egy kis helytörténeti múzeumot. Annak ellenére, hogy este fél 10-kor jártunk ott, szinte az összes ház nyitva volt.

Izland első lakói ír szerzetesek voltak. Őket találták ott a nagy számban érkező norvégok a IX. század végén. Ezt a korszakot hívja az izlandi történelemírás a Telepesek Korának, amikor a Skandináv félsziget lakói a politikai bizonytalanság elől ide menekültek. A betelepülők nagyon jól ismerték a királyságok lényegét, éppen ezért döntöttek a parlamentáris kormányzás mellett. Területi és nemzeti gyűléseket alakítottak és ezzel létrehozták Európa legöregebb demokráciáját a görögök után. 999-ben a kereszténység lett a hivatalos vallás. Izland az Északi-tenger felfedezőinek előretolt bázisává vált. Vörös Erik – egy született izlandi – kolonizálta Grönlandot. Az ő fiát tarják az első európainak, aki látta az észak-amerikai partokat. Ezek a kalandozások szolgáltak alapul számos középkori regéhez. A helybéliek komoly kulturális alapokat raktak, ami részben a hosszú téli sötét napoknak is köszönhető.

A 200 éves virágzásnak a Hákon Hákonarson nevű erőskezű norvég király vetett véget, aki Izlandot norvég provinciává tette. Erre tett rá a Hekla nevű vulkán, ami 1300 és 1341 után 1489-ben is kitört, komoly károkat okozva és számos emberéletet követelve. Ezt fokozta még a pestisjárvány, ami végül elvágott minden kapcsolatot Norvégiával. A XIV. század végén jöttek a dánok és velük később a protestáns vallás is. A következő 2 évszázad Izland kirablásáról és természeti katasztrófákról szólt. 1874-ben aztán eljött a függetlenség első jele, Izland belső önállóságot kapott a dán koronától. 1918-ban vált a dán királyság független államává, ami Koppenhágában tartotta a hadügyi és védelmi tárcát.

1940-ben Dániát megszállták a németek és így megszűnt annak Izland feletti uralma is. Ezt használták ki a szigetlakók és végül 1944-ben nyerték el függetlenségüket. Viszont a háború még javában folyt és a sziget nemsokára angol és amerikai katonák otthona lett. Az amerikaiak a NATO színeiben ma is ott vannak. Érdekes módon Izlandnak nincs saját hadserege, csupán egy cseppnyi flottillája. Ezt a kis flottát használták az 1970-es években az angolok ellen is, mikor vita volt köztük a szabad halászat kérdésében. Ezt hívták a hírhedt Tőkehal Háborúnak. Az 1990-es évek elején tapasztalt gazdasági válságból már teljesen kilábalt izlandi gazdaság ma már stabilan áll.

Víkben láttunk néhány képeslapot egy Landmannalaugar nevű helyről. A hozzá vezető út F-jelű volt, ami annyit jelent, hogy nyáron járható csak. A kérdés csupán az, hogy mikor kezdődik a nyár? Nekivágtunk a 26-os útnak, amiből F26-osnak kellett volna lennie. Ám az átmenet előtt ki volt téve egy zsákutca tábla, ami azt jelentette, hogy a nyár még nem érkezett el, azaz az út nem járható. Mivel elég friss nyomok voltak a tábla után, Eszter nemtetszését is vállalva bekapcsoltam az elsőkerék-hajtást és nekilendültünk. Holdbéli tájakon autóztunk. 8 km után ismét egy elágazóhoz értünk, ahol ismét csak kint volt az út lezárva tábla és itt már friss nyomok sem voltak. Győzött a józan ész, illetve a ránk váró 39 ország és visszafordultunk.

Hűvös, borús reggelre ébredtünk szombaton. Aznapra volt kitűzve a sziget talán két leglátványosabb természeti jelenségének meglátogatása, így reggeli nélkül indultunk a Gullfoss vízesés és a Strokkur gejzír meghódítására. Elsőként a 40 km-re lévő vízesést néztük meg. Ez Izland leglátogatottabb vízesése. Egyrészt, mert közel van Reykjavíkhoz, másrészt, mert tényleg a legszebb. A Gullfoss két – egy 11 és egy 20 méteres – egymást követő vízesés alkotja, majd ezt követi egy 40-50 méter mély, több km hosszú kanyon. Páratlan látvány. Következett a Strokkur gejzír és vele a melegvizű források tucatja. Mikor 1995-ben először láttam, elakadt a lélegzetem, most csak Eszteré akadt el. Képzeljetek el egy 5 méter átmérőjű tavacskát, aminek a közepén bugyog és fortyog a gázok tömkelege. Aztán a tó hirtelen visszahúzódik, majd a következő másodpercben 15 méter magasra lő ki. És ezt megteszi 5-10 percenként, néha 3-szor egymás után. A Strokkur mellett ott bugyognak a forró vizű patakok és a sárfürdők. 1995-ben mikor itt voltunk, valaki éppen tojást főzött az egyik forrásban. A sárfürdők szintén érdekes látványt nyújtanak. Egy nagy tál sarat képzeljetek el, ami kifelé köpköd. Hol kicsit, hol nagyobbat. Az illata kémikusok szerint kénes, szerintem a záptojáséhoz hasonlít.

A Strokkur után Krysúvik felé vettük az irányt. Ez a hely híres sárfürdőiről, illetve egyéb geotermikus tevékenységéről. Este 11-kor értünk oda szakadó esőben és tomboló szélben. Az autónk elég masszívnak tűnt (több mint 2 tonna), ám a szél meglengette párszor. Eszter panaszkodott is másnap reggel, hogy attól rettegett, vajon a sátrunk bírja-e a szó szoros értelmében vett gyűrődést. Szerencsére bírta a vitorlavászonból készült hálószobafal.

Reggel a szitáló eső ellenére kimerészkedtünk megnézni a gejzíreket és a sárfürdőket. Elképesztő energiák lappanganak alattunk, állapítottuk meg egy „nagy teljesítményű” gejzír láttán. Aztán egy nagy, mohával és fűvel vastagon benőtt lávatenger következett a Kék Lagúna nevű híres fürdőhely felé. Egy hatalmas gejzír Grindavík mellett tör a felszínre. Erre épül egy erőmű. A 100 fok alá hűlt és lecsapódott gőzt kiengedik, ami egy természetes medencén keresztül folyik a tenger felé. Ez a természetes medence a Kék Lagúnának nevezett fürdőhely. Több órát töltöttünk a 40-50 fokos vízben.

Délután 3 körül indultunk Reykjavíkba. Úton-útfélen elkísértek minket a sziget geotermikus csodái, gejzírek és sárfürdők képében. Reykjavík békés, nyugodt város benyomását keltette. Nincsen benne semmi extra, ugyanolyan, mint egy dán vagy holland kisváros. Tovább is mentünk volna északra, de másnap be kellett mennünk az EIMSKIP – a hajóstársaság, aki az autót szállítja Észak-Amerikába – irodájába és pontosítani a szállítás mikéntjét, illetve valahogy elintézni, hogy a konténer hajó – ami nem szállít utasokat – mégis felvegyen a fedélzetére két elszánt magyar turistát.

A reykjavíki, még zárva lévő kempingben eltöltött éjszaka után napsütéssel köszöntött ránk a hétfő reggel. Beugrottunk az EIMSKIP irodájába, ahol megtudtuk, hogy autónkat június 3-án kell letennünk, ami 4-én fog elindulni az „Újvilágba” a Selfoss nevű konténerhajó fedélzetén. Azt, hogy mi is tudunk-e az autóval együtt hajózni csak másnap reggel fogjuk megtudni, amikor is a Selfoss kiköt Reykjavíkban és alkalmunk lesz a kapitánnyal beszélni. Mindenesetre elkezdtünk egy mentőterven is dolgozni, ami repülőutat jelentene az USA-ba. Betértünk egy utazási irodába, ahol rövid böngészés után találtunk egy Reykjavík – London járatot. Bár ez a jegy „csupán” Londonig segít bennünket, ott reményeink szerint könnyebb lesz olcsó jegyhez jutnunk New Yorkba.

Mivel a hajó – és vele együtt a kapitány – keddre várható, ezért hétfőn csak Reykjavík környékén tettünk egy kis kirándulást a Pingvellir Nemzeti Parkba. Az első útlezárást már az előttünk menő autó sofőrje félretette. Aztán az F jelű útra érve eljött az elsőkerék-hajtás ideje. Út közben megálltunk egy úgynevezett „Emergency Shelter”-nél, ami laza fordításban Menedékházat jelent, ám ez sokkal több annál. Ezek a menedékházak a bajba került természetjárót, eltévedt turistát segítik akkor, amikor már – a szó szoros értelmében – az élete kerül veszélybe. Ne feledjük, hogy a nyári időszak több hónapos egész napos világosságának télvíz idején jön el a böjtje, amikor a Nap nem jön fel. Egy ilyen házikóban van rádióadó, gázmelegítő, egységcsomag (gyufa, levespor), víz, ágy és két száraz hálózsák. Aki már ázott el mínusz fok környékén, és a kesztyűjétől a bakancsáig csurom víz volt, az nagyra tudja értékelni egy ilyen narancssárga ház szolgáltatásait. Visszatérve az útviszonyokhoz, igazi terepgyakorlat következett, patakátkeléssel, lendületes sárdagasztással és végül egy méteres hóakadállyal. Ismét győzött a józan ész. Visszafordultunk a „rendes” – ám lezárt – útra. Itt már csak egy félméteres vízhordás állta utunkat. Otthonunknak ismét a reykjavíki kempinget választottuk.

Felvirradt a nagy nap, amikor kiderül, hogy hajózunk vagy repülünk. Csakhamar kiderült, hogy bizony repülünk. A kapitány nem vállal felelősséget két, a tengeri utazásban tapasztalatlan turistáért. Elballagtunk az utazási irodába és megvettük a két, előző nap lefoglalt repülőjegyet. Ráeszméltünk, hogy a gép 3-án korán reggel indul, tehát nekünk 2-án délután le kell adnunk az autót és valahogy ki kell jutnunk a reptérre. A repülő csütörtök délután érkezik a Londonhoz közeli Stansted repterére. Az info birtokában felhívtam régi jó barátomat Mike-ot Angliában, hogy valószínűleg egy hétig a vendégei leszünk dél-angliai otthonuknak. Mivel Mike és én jól ismerjük egymást idestova 7 éve, nem lepődött meg a hívásomon. Londoni MBA tanulmányaim alatt ismerkedtünk meg. Először tankörtársak, majd lakótársak lettünk. Azóta évente egyszer-kétszer összefutunk valahol a nagyvilágban.

Még maradt másfél napunk Izlandból. Ezt kihasználva észak felé vettük az irányt. A napnyugtát – helyesebben a Nap nem nyugtát – szerettük volna éjfélkor lefényképezni Izland egyik legészakibb pontjáról. Aznap délután csörgött a telefon. A Petőfi Rádióból hívtak minket, egy élő interjút szerettek volna velünk készíteni. Kaptunk 45 percet, hogy egy visszahívható telefont találjunk. Ez nem volt könnyű feladat izlandi népsűrűség mellett, de végül megzavartuk egy békés izlandi család kedd délutánját, gyorsan felhívtuk a Petőfit, elhadartuk a telefonszámot, és ország világ hallhatta – illetve, aki rá volt hangolva – a Háztól házig című műsorban a Handók kalandjairól szóló beszámolónk első fejezetét. Felérve a Skagaheidi félszigetre lesben álltunk, hogy lefényképezzük az éjféli Napot. Az időjárás kegyesnek mutatkozott eső tekintetében, de a felhők mögé bizony egyre gyakrabban bújt el a Nap. Több fénykép is készült, ám az éjféli Napot nem sikerült lefényképeznünk, mert az éppen a felhők mögé bújt. Sebaj, majd Alaszkában!