14-21. nap, Anglia

Átrepüljük a csatornát.




Izlandból egy kis kitérővel délre, Riminin keresztül érkeztünk Londonba, ahol ismerősen mozogtunk.


A repülőút Reykjavíkból Riminin keresztül vezetett a Londontól 40 percre lévő Stansted repteréig. Az aznapi londoni szállásunk helyszíne még kérdéses volt. Riminiben várakozva felhívtam cégem londoni irodájában Kathie-t, néhai főnökömet, akit szerencsénkre elértünk, mivel egy nappal korábban jött vissza Washingtonból. Már többször laktam nála hosszabb-rövidebb londoni tartózkodásaim alatt. Megbeszéltük, hogy hol és mikor találkozunk és már repültünk is London felé.

 

Leszállás után meglepően gyorsan túl jutottunk a bevándorlási hivatal emberén – az USA vízum magáért beszélt. Két óra múlva Kathie lakásán kuksoltunk London belvárosában a Hyde Parktól 5 percre. Leugrottunk egy Fish & Chips étterembe sült krumpliért és rántott halért, amit a Hyde Parkban költöttünk el elbeszélgetve az elmúlt másfél év történéseiről, mikor is legutóbb találkoztunk.

Itt az ideje, hogy nosztalgiázzam egy kicsit Londonról. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy 1992/93-ban eltölthettem egy évet a JPTE társegyetemének – az észak-londoni Middlesex University – padjaiban, ahol egy 12 hónapos MBA kurzust végeztem el. Nem kívánom részletezni egy angol anyanyelvű egyetem fizetős kurzusa elvégzésének nehézségeit, annyi elég, hogy az első tanulásmentes hétvégém valamikor februárban, fél évvel érkezésem után volt. Londoni tanulmányaim során ismerkedtem meg Mike-kal és még sok más emberrel a Világ messzi tájairól, akiket fel szeretnénk keresni az utazásunk során. Ez alatt az egy év alatt szerettem bele Londonba és feleségembe. Sikerült elég jól megismernem a várost, térkép nélkül sem veszek el.

 

A következő napot a New York-i repülőjegy beszerzésére szenteltük. Nem fogjátok kitalálni, hogy melyik repülőtársaság ajánlata volt a legkedvezőbb: a reykjavíki székhelyű IcelandAir-é, de ők már az összes jegyet eladták, így nekünk a Lufthansa jutott, ami egy héttel később fog Frankfurton keresztül New Yorkba repíteni bennünket. Mike-kal – néhai iskolatársammal – fél négykor találkoztunk és robogtunk Southampton melletti lakunkhoz. Mike, mikor meglátta Eszter rövid frizuráját, elkeresztelte G.I. Jane-re, Demi Moore után szabadon.

 

A legutóbbi – 1997. októberi – találkozásunk óta Mike új helyre költözött Alisonnal (a továbbiakban Ali), a barátnőjével, így számomra eddig ismeretlen helyre mentünk. A lakásuk tipikus angol otthon. Kétszintes, keskeny lépcsővel, kandallóval. Megkaptuk a vendégszobát, amit terveink szerint 6 napig fogunk bitorolni. Vacsorázni egy szintén tipikus angol kocsmába, ahogy itt hívják őket „inn-be” mentünk.

 

Szombaton egy kései kelés után a régi ismerősök felkeresését terveztük. Mike-nál volt lehetőségünk az internet szinte korlátlan használatára is, amit ki is használtunk és levelek tucatjai készültek el.

 

A vasárnapi pihenésre Ali édesanyja által készített tradicionális angol vacsora tette fel a koronát. A tradicionális alatt véres marhahúst, 5 féle zöldséget, 3 féle mártást, 2 féle édességet és az én kedvemért sült csirkét kell érteni.

 

Hétfőn egy lusta napot tartottunk. Egy sétából hazafelé jövet jól eláztunk, ezzel is emlékeztetve magunkat, hogy bizony Angliában vagyunk, ahol nincs két egymást követő nap eső nélkül. Kedd reggel folytattuk a vasárnap megkezdett kazetták másolását. Otthonról hoztunk 48 darabot, ezt egészítettük ki további tízzel. Nem is gondolná az ember, hogy mennyire unalmassá tud válni a kedvenc előadója, ha ötödszörre hallgatja meg. Délután jött egy hívás egy kedves barátunktól, Nórától, aki egyéves amerikai tanulmánya alatt jött össze egy indiai fiúval (a neve Pranay). Pranay azt üzente, hogy szívesen lát bennünket New York-i lakásán az autónk felvétele előtt. Megoldódtak New York-i éjszakáink problémái.

 

Érdekességként megjegyzem, hogy Dél-Angliában a gázszolgáltató és az elektromos szolgáltató egybeolvadt, sőt Wales-ben a vízszolgáltató is, az amerikai felvásárlástól való félelem miatt. Logikus lépésnek tűnik, hiszen azonos iparágakról van szó. Ebből a szemszögből egyértelművé kezd válni a százhalombattai finomító- vagy akár az egész MOL Rt. – részleges eladásának gondolata is. Ha beköszönt az EU, meg fogják enni a kisvállalatokat a nagyok. El kell felejtenünk a „magyar vállalat” jelzőt. Helyettük hozzá kell szoknunk a „nemzetközi” jelzőhöz. És csak reménykedhetünk abban, hogy a felvásárolt vagy összeolvadt magyar vállalatok meg tudják őrizni gazdasági potenciáljukat, azaz nem fogják becsukni kapuikat. (Bocs, közgazdászok vagyunk…)

 

Sokan nem tudják rólam, hogy mélyen beleástam magam a Második Világháború történelmébe. Számos emlékhelyet, nevezetességet látogattunk már meg Európában, ami a Második Világháborúhoz kapcsolódik, illetve számos, a témával foglalkozó szakirodalmat olvastam. A normandiai partraszállás előtt (1944.június 6.) Southamptonra és környékére koncentrálódott több mint 1,000,000 szövetséges katona állomáshelye. Innen indult a 6,000 hajóból álló flotta többsége azon a júniusi hajnalon. Innen indult bevetésre az angol-amerikai bombázó kötelékek jó része, és itt volt Eisenhower főhadiszállása is, Mike lakásától alig 15 mérföldre. Számos múzeum található a területen, amely a világháborúval foglalkozik, és ezek nagy többségét volt már szerencsém bejárni.

 

A szerdai nap ismét nosztalgiázással és Martinnal – Mike édesapjával – telt. Ismét barangoltunk Anglia első fővárosában, Winchesterben, ahol az állítólagos Artúr király állítólagos kerekasztalának 1250-ben készült másolata látható. Talán nem tudják sokan, hogy Angliában azokat a városokat hívják city-nek, amelyeknek van katedrálisa, a város méretétől függetlenül. Így például Winchester – ami kisvárosnak számít – city, mivel van egy XIII. századi katedrálisa, ugyanakkor Birmingham vagy Manchester town (azaz város), mert nekik „csak” templomaik vannak.

 

A Stonehenge következett. Ezt a monumentális kőépítményt még akkor állították fel, amikor az ember nem ismerte a kereket. Így az akár 40 tonnás kövek 300 km-ről történő szállításának kérdése azóta sem hagyja nyugodni a kort kutató történészek jelentős részét. A legújabb elmélet szerint nagy falapokat (deszkákat) készítettek, azokat bekenték állati zsírral, és azokon húzták el a laposra csiszolt köveket. Viszont az a kérdést, hogy hogyan emelték a helyére – csiga nélkül -, illetve, milyen számítások alapján érinti a belső kör egy bizonyos pontját évente csupán egy napon a Nap, ismét lázba hozza a történészeket. Däniken professzor – az „Istenek ivadékai vagyunk” című könyv írója – elintézi ezt a problémát azzal, hogy valami Földön kívüli segítséggel épült.

 

A Salisbury-i katedrális volt a következő állomás a Stonehenge-től 15 mérföldre. Itt őrzik a Magna Charta – 1215, az angol nemesség valamint a király közötti játékszabályok tisztázása, hasonló a mi 1222-es Aranybullánkhoz – egy eredeti példányát. A másik nevezetessége, hogy itt állították ki a világ legrégebbi fennmaradt és működő ingaóráját.

 

Csütörtök reggelre maradt a két hátizsák bepakolása. Martintól egy londoni metrómegállónál vettünk búcsút és indultunk Kathie lakására, hogy megszabaduljunk a hátizsákjainktól. Ismét egy nosztalgiázós nap következett. Oxford Street-i séta, a Piccadily Circus, a Trafalgar Square után pont elcsíptük az őrségváltás pillanatát. Majd megnéztük Tony Blair házát a Downing Streeten, aztán jött London szimbóluma a Big Ben. Séta a Temze partján, a Tower Hill, majd a vezető nélküli Docklands vonaton Greenwich. Felsétáltunk a Királyi Obszervatóriumhoz és egyszerre álltunk a keleti és nyugati féltekén.

 

Mivel a repülő másnap reggel 7-kor indult, nekünk reggel 6-ra kint kellett lennünk a Heathrow reptéren. Ez sajnos metróval megoldhatatlannak tűnt, így úgy döntöttünk, hogy kimegyünk aznap este és kint töltjük az éjszakát a reptéren. Ez az elmélet megdőlt Kathie hazaérkezése után, aki elfogadhatatlannak tartotta a reptéri éjszaka ötletét és felajánlotta egyik barátját kora reggeli fuvarosunknak. Kathie rendkívül kemény nő, ami a munkát illeti, de amennyire kemény, akkora a szíve is.

 

Elérkezett ez alkalommal is utolsó angol reggelünk. A kihalt városon át alig fél óra alatt kiértünk a reptérre. A bejelentkezésnél már állt a sor. Nóra megsúgta, hogy Pranay-t leginkább egy krikett újsággal tudnánk meglepni, így vettünk egyet és rövidesen az Airbus hátuljában repültünk Frankfurt felé.

 

Ha ma indulnánk….

 

Ha ma indulnánk Anglia csak akkor lenne az út része, ha Izlandról nem találnánk optimálisabb repülőjáratot New Yorkba. Az utóbbi 25 évben – különösen a fapados járatok megjelenése óta – évente egyszer minimum jártunk Angliában, kis részben munkaügyben, jelentős részben pedig kedvtelésből. Rendkívül gazdag történelme, csodás tájai és számos barát köt Angliához.

 

Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, néhány kis kitérővel. Ez az első ország, ahol nem az autónkkal voltunk.

 

A következő bejegyzés június 14-én jelenik meg és ekkor már lesz digitális fényképezőgépünk és jönnek a képek is!

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések



Minden bejegyzés