22-27. nap, New York

Angliát elhagyva Frankfurti átszállással egyenesen New Yorkba repültünk, ahol szállásunk egy pazar helyen volt a Wall Street sarkán, közel a New York-i tőzsdéhez és a World Trade Center ikertornyaihoz.

A frankfurti átszállást követően ismét egy 747-es gyomrában kötöttünk ki és itt zsibbadtunk 6 órán át. Mivel New Yorkba érve nem volt sürgős a városba való bejutás a reptérről, ezért metróval – ahogy itt hívják subway-jel – jutottunk be a manhattani Broadway-re. Érdekesség, hogy itt nem jegyet adtak, hanem egy lyukas érmét jegy gyanánt, amit be kell dobni egy beengedő automatába. Nincs jegy, nem kellenek ellenőrök. A szállásunkról annyit tudtunk, hogy a Broadway elejére – Manhattan déli részére – kell mennünk. Mikor megtaláltuk a házat, pontosabban egy korai felhőkarcolót, elállt a szavunk: pontosan a Wall Street sarkán meredt az égbe. Itt van a híres New York-i tőzsde, a World Trade Center ikertornyai szintén karnyújtásnyira állnak.

Mivel házigazdánkat nem találtuk még otthon, lepakoltunk a portán és elindultunk felfedezni Manhattant. Lesétáltunk a Broadway végéig, ahonnan már látszott a Szabadság-szobor. A Manhattan déli részén lévő parkban sétálgatva egy érdekes dologra lettem figyelmes, ami a háborúkhoz kapcsolódik: a vietnami háborúnak (1965-75) 58 ezer amerikai katona esett áldozatul, amiről millió film és könyv készült. A koreai háborúnak (1950-53), ami ráadásul ENSZ zászló alatt zajlott, 57 ezer, mégsincs benne a köztudatban, pedig alig egy évtized választotta el őket egymástól és hasonló mértékű véráldozatot követelt. Ezért is hívják a koreai háborút „Elfelejtett háborúnak (Forgotten War)”. Érdekesség még a koreai háborúról, hogy több katona „esett áldozatul” különböző fogbántalmaknak, mint az ellenség golyóinak.

Mire visszatértünk a lakhelyünkre, házigazdánk – Pranay (ejtsd Pröné), egy Madras-i (India) család elsőszülött fia – már várt reánk. Az este a kultúrák, szokások, életmódok összehasonlításával telt. Elbeszélgetve egy indiaival Indiáról, még inkább kíváncsiak lettünk hazájára.

Szombat reggel nyakunkba vettük a várost Pranay-vel. Manhattan déli részén még vannak utcanevek, ám a középső és északi részén már párhuzamos utcák rengetege fogadja az arra járót, amiket számokkal jegyeznek. Ez egyfelől gyenge fantáziára, másfelől viszont rendkívüli praktikusságra vall, ugyanis egyszerű megtalálni térkép nélkül is a címeket. A Broadway-n sétálgatva volt alkalmunk egy gyors betekintést nyerni az amerikai nemzet sokszínűségébe. Feketék, fehérek, – no nem tarkák, hanem – sárgák, kreolok, az emberiség minden színfoltja ott sétált egy kupacban.

Az amerikai kultúra számos ponton eltér az általunk megszokott európai kultúráktól. Először is, ők többnyire hangosak. Befelé jövet a reptérről Eszter feje belefájdult két fekete bőrű hölgy ordítozásnak is beillő „beszélgetésébe”. A másik meglepő ismertetőjel a kövérség. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, minden harmadik amerikai túlsúlyos.

Nem molett, hanem kövér. Amekkora itt a jólét, akkorák az ellentmondások is. Úton-útfélen a zsírmentes ételekről szólnak a plakátok, hirdetések, ám mégis mindenkinek sült krumplival van tele a szája.

Eszter hazaérkezésünk után panaszkodni kezdett egy kezdődő torokfájásra, ami betudható a légkondicionálók – bátran ki merem jelenteni – ész nélküli használatának. Minden zárt hely – beleértve a metrókocsikat – is légkondicionált. Az utca melegéből belépve egy légkondicionált helyiségbe, testünk egyszerűen nem tud mit kezdeni a hirtelen hőmérsékletkülönbséggel. Márpedig, ha az ember járja a boltokat, metrózik vagy múzeumokat látogat, gyakran kell hőmérsékletet váltania. Elsétáltunk az Empire State Buildinghez, amiről megtudtuk, hogy kevesebb, mint egy év alatt épült fel a maga 102 emeletével. A következő úticél az ENSZ székház volt. Kíváncsiak lettünk volna a tagországok zászlainak sokszínűségére, de azok nem lobogtak. Így a székház elvegyült Manhattan felhőkarcolói között.

A metrót okosan oldották meg. Szinte minden vonalon két vonat fut mindkét irányba. Az egyik megáll minden állomáson, míg a másik – úgynevezett express – csak bizonyos állomásokon, ezzel is felgyorsítva a közlekedést, ami egy ilyen városban elengedhetetlen. Viszont a metró napijegyének beszerzése egy kálvária. Az ember azt hinné, hogy lemegy az aluljáróba és megveszi a napijegyet, mint ahogy azt Európa metróval ellátott városaiban tenné. Itt azonban ez nem így van. A megállóban nem lehet napi metrójegyet venni. És nem lehet minden utcai újságárusnál sem, csak bizonyosaknál. De azt senki nem tudta megmondani, hogy melyek azok a bizonyosak. Aznap például fél órát töltöttünk napijegyünk beszerzésével.

Este Pranay meghívott bennünket egy dél indiai étterembe vacsorára, ahova egy munkatársa is elkísérte őt. Az indiai konyha olyannyira elnyerte mind Eszter, mind az én tetszésemet, hogy a házassági évfordulónkat mindig egy budapesti indiai étteremben ünnepeljük. Ez ebben az évben nem fog összejönni, legalábbis a budapesti része. Vacsora közben megismertük az indiai társadalom kasztosodásának alapjait, amit a bőr színe határoz meg. A világosabb bőrszín magasabb kasztot jelent. A felsőbb kasztokhoz tartozók vegetáriánusok, nem esznek húst. Aztán megtudtuk azt is, hogy lényegi különbség van a dél-indiai és észak-indiai konyha között. A finom vacsorát követően kéjesen nyúltunk el aznap este az ágyunkon.

Manhattan egyik kikötőjében ring egy látogatható leszerelt anyahajó, egy tengeralattjáró és egy romboló. Az anyahajó – Intrepid a neve – a Második Világháború alatt készült és kiszolgálta a koreai és a vietnami háborúkat is. Tele volt különböző repülő alkalmatosságokkal, lenyűgöző kiállításokkal és – Amerikáról lévén szó – gyorséttermekkel. Elámultam a méreteken. Több száz méteres fel- és leszállófedélzet, több mint 70 gépes kapacitás, és több ezer fős kiszolgáló személyzet. A Második Világháború amúgy is foglalkoztat, hát még egy olyan úszó erőd, amely részt vett abban. Többször érték kamikaze akciók, 1944 novemberében majdnem el is süllyedt. A hajó fedélzetén állították ki a világ leggyorsabb repülőgépének egy prototípusát, amit a 60-as évek közepén fejlesztettek ki az oroszokkal való versengés jegyében. A gép a hangsebesség 3.6 (!) szorosával képes szárnyalni, ami 4,400 km/órás sebességnek felel meg, ezzel a géppel elég lenne 10 óra a föld megkerülésére, ami pontosan 980-szor kevesebb a mi tervezett szintidőnknél. De nekünk csak egy 2.4 TD motorra futotta.

A romboló nem szolgált sok újdonsággal, a tengeralattjárónál pedig hosszú volt a sor, így az kimaradt. A kijáratnál szemünkbe ötlött egy találó mondat a múzeum alapítóitól, ami magyarul a következőképpen hangzik: „a múlt háborúinak ismerete tanulsággal kell, hogy szolgáljon a jövőre nézve”. Remélem ezzel tisztában van Milosevics elvtárs és Szaddam Husszein is.

A következő állomásunk a Central Park, ahol megcsodálhattuk a filmekből ismert futókat. A parkot elhagyva egy felvonulás fesztiváljába csöppentünk. Puerto Rico nem tartozik ugyan az USA-hoz, ám elég szoros szálak fűzik hozzá. A Puerto Rico-i állampolgároknak például amerikai útlevelük van. Nemzeti ünnepük volt aznap, így hatalmas felvonulást tartottak a 5. Sugárúton, több kilométer hosszan. Zsibongó, zenélő, táncoló forgatag fogadott bennünket. Elképesztő számú rendőr volt jelen a felvonulók kordában tartására, és bámulatosan hatékony takarítóbrigád követte az elvonuló tömeget. A takarítók hadserege 15 perccel az utolsó felvonuló elhaladta után az utat patyolat tisztává varázsolta. Itt kell megjegyeznem, hogy New Yorkban összesen 50,000 rendőr van – 40%-al több, mint 1995-ben. Ennek köszönhetően a bűnözés drasztikusan visszaesett. Este felmentünk az Empire State Building 86. emeletére a szabadtéri kilátóba, ahonnan nagyszerű képet kaptunk az éppen akkor felgyúló New York-i fényekből.

Hétfőn Pranay dolgozni ment, mi pedig „hadjáratot” indítottunk a kocsink visszaszerzéséért. Az Izlandon kapott New York-i telefonszámról kiderült, hogy már nem aktuális. Egy idő után megtudtuk az EIMSKIP (izlandi hajóstársaság) ingyen hívható norfolki (Virginia állam) számát. Egy kedves hangú izlandi hölgytől megtudtuk, hogy – ellentétben a korábban kapott információval – a szállítási díjat nem tudjuk kifizetni New York-ban a kikötőben, hanem valahogyan el kell azt juttatni Norfolkba, ami 500 km-re van Manhattantől. Gyors helyzetfelmérés után lementünk a postára és csekken átutaltuk a pénzt. Jött a következő probléma, a vámolás kérdése. Úgymond, nem szokványos dolog autót behozni az USA-ba tengeren, fel is adtuk ezzel a leckét a társaság vámügynökének. Az utolsó feladat a kocsi kötelező biztosításának megkötése volt. Sem Magyarországon, sem Angliában nem találtam olyan céget, aki hajlandó lett volna nemzetközi – az USA-ban érvényes – biztosítást kötni. Megkértem amerikai barátainkat, hogy nézzenek utána itt a biztosításnak, de ők sem tudtak zöld ágra vergődni. Hamarosan sikerrel jártunk egy manhattani biztosítási brókernél, aki tudott segíteni. Még otthon lefordíttattuk a forgalmi engedélyt angolra, ami itt jól jött. A hajó szerdán érkezik meg, de a kipakolása el fog venni még egy napot, így sajnos várnunk kell csütörtökig, hogy újra autózhassunk.

A biztosítás elemi érdeke minden autósnak, Amerikában, ugyanis a baleset okozója felel – a kár megtérítésén túl – a kárvallott mindennemű jogos követeléséért, így például a kiesett munkabérért is. Amerika híres a jogászok nagy létszámáról. Pranay viccesen meg is jegyezte, hogy elég elesned az utcán és máris három ügyvéd ajánlja fel, hogy hadd perelje be a közterület fenntartót. 1995-ös utunk során Las Vegas-ban számos óriásplakátot láttunk a következő felirattal: „Nem elégedett orvosával? Hívja ingyen a következő számot…”. Hiába, ez a lehetőségek hazája, ahol az etika szabályait más tollal írják, mint Európában. Metróra szálltunk és eldöcögtünk Manhattan legnagyobb használtkönyveket árusító boltjába, ahol több órai bolyongás és válogatás után vettünk néhány könyvet az előttünk álló várakozásokhoz, lefekvés előtti olvasgatásokhoz.

Napos reggel köszöntött ránk június 15-én, kedden. Célba vettük a Szabadság-szobrot. Manhattan déli csücskéből indulnak a hajók a Szabadság-szigetre, ahol a szobor is áll. Áthajózva a szigetre, a Szabadság-szobor előtt egy 3 órás várakozás várt volna ránk, ha fel akartunk volna menni a szobor koronájára, de ez túl nagy áldozatnak bizonyult, így csak a szobor talapzatáig mentünk – azt is több mint egy órai várakozás előzte meg. A talapzatról is nagyszerű kilátás nyílt mind Manhattanre, mind a környező szigetekre. A hajónk elhaladt Ellis Island mellett, ahova 1892 és 1954 között az USA-ba bevándorlók 70%-a érkezett. Itt volt a bevándorlási hivatal előretolt állása, itt döntötték el, ki jöhet és kinek kell visszatérnie. 62 éves működése alatt mintegy 12 millió embernek kellett elmondania, miért jött és mihez kíván kezdeni miután bebocsátást nyer. A bevándorlók első képe az Újvilágról a Szabadság-szobor volt.

Szerda reggel 8-kor a vámhivatalban kezdtünk, nem számíthattunk vámügynöki gyors segítségre. Egy kedves úriembernek előadtuk a problémánkat és beindult a gépezet. A hajóstársaság elmondta, hogy a hajó sajnos késik egy napot és csak csütörtök reggel kezdik meg kipakolni. A képviselő megdicsért bennünket a „rátermettségünkért”, hogy magunk intéztük el a vámot és a kipakolást. A biztosításért New York kínai negyedébe kellett utaznunk. A Chinatown (kínai negyed) kellős közepén találtunk magunkat. Az irodaház folyosóit kínai fűszerek illata lengte be.

Egy fényképész ismerősünk hívta fel a figyelmünket egy rendkívül olcsó boltra a 17. utcában, ami csak 15 utcányira volt tőlünk. Séta közben lassan változott a tájkép, a kínai negyedből fokozatosan amerikai negyed lett. A fényképész boltban beszéltek magyarul és tényleg olcsóbb volt a többi boltnál. Vettünk egy digitális fényképezőgépet, diafilmet és egy állványt a „profi” felvételekhez. Annyira égtünk a vágytól, hogy kipróbálhassuk új szerzeményünket, a digitális fényképezőgépet, hogy múzeum helyett inkább hazairamodtunk. Ismét alkalmam adódott elcsodálkozni a mai technikai lehetőségeken: egy fénykép a digitális kamerával, egy laptop és 1 perc múlva ott díszelgett Eszter gyönyörű arca az én enyhén szakállas ábrázatom mellett a monitoron. Nem kell film, nem kell előhívás, igaz, zabálja az elemet. A sikereken felbuzdulva leszaladtunk és készítettünk néhány fényképet a városról. A manhattani parkban kiélhettem régen használt alkuszi képességeimet pólóvásárlás kapcsán. Imádok alkudni. Eszter szerint a véremben van. Szerintem apám génjeiből szállt át egy kicsi rám.

Pranay-vel elmentünk a Times Square-re, New York szívébe. Óriási fényár, villogás, reklámok, színházak garmadája és hangzavar. Ez New York, a metropolisz, amely sosem alszik. Hazafelé jövet felmentünk a World Trade Center 107. emeletén található szabadtéri kilátóra. Ez a világ legmagasabb „kilátója”. A kiállító teremben találtunk egy statisztikát az USA-ba bevándorlók nemzeti hovatartozásáról. Meglepődve vettem tudomásul dobogós – igaz csak harmadik – helyezésünket. Több mint 1 millió honfitársunknak lett valamilyen okból elege az otthoni körülményekből 1896 és 1933 között. Este 11-kor az egész horizont fényárban úszott. Páratlan látvány. Körbementünk a teraszon, egész New York és New Jersey jelentős része ott hevert a lábaink előtt. Láttunk helikoptereket, repülőket felülnézetből, pedig repültek. Láttuk a gyönyörűen kivilágított hidakat és épületeket. És láttuk a kikötőt, ahova másnap reggel be fog futni autónkkal a Selfoss nevű hajó.

Csütörtök reggel autó-lázban ébredtünk. Alig vártam, hogy 9 óra legyen és telefonálhassak a kikötőbe. Ott egy elég hűvös hang fogadott, elmondása szerint talán délután 1 órára lehet valami, de nem ígért semmit. Elhatároztam, hogy 1-re kimegyek a kikötőbe és jelenlétemmel is sürgetem az autó kiadását. Nekivágtam Brooklynnak. A kikötő a világ végére települt. Az irodában éppen ebédszünet volt, így várakozásra voltam kárhoztattam.

Meglehetősen furcsán nézték a magyar forgalmi engedélyt. Megnyugtattak, hogy az autó megérkezett és éppen akkor vették ki a konténerből. Az autót meg kell néznie az amerikai Mezőgazdasági Minisztérium emberének és neki kell jóváhagynia a behozatalt. Nemsokára kiengedtek a vámszabad területre és végre a teljes valójában láthattam hőn szeretett Toyotánkat. A minisztérium egyenruhása már nyitogatta az ajtókat. Belenézett az utastérben lévő élelmiszeres ládánkba és „lefoglalta” az összes megtalált konzervet és levesport, mivel nem volt rajtuk angolul a leírás. Utána benézett még a ruhás ládákba, illetve kinyitotta a csomagteret, de megelégedett a pótkerekek és gázolajos kannák látványával és rátette az utolsó pecsétet is a vámpapírra. Ismét élvezhettük az autó nyújtotta szabadságot, immár az otthonunktól 9 ezer km távolságban. Irány Amerika!

Ha ma indulnánk….

Megmosolyogtam magamat, amikor újra olvastam a 25 éve írt naplórészlet azon részét, ami az akkori technológiai újítás azaz a digitális kameráról szólt. Mai szemmel nézve ez majdhogynem felfoghatatlan, hiszen ma egy okos telefonban százszor több fényképezési funkció van, mint a 25 éve vásárolt Nikon digitális kamerában. És mostantól – ennek a csodagépnek köszönhetően- már lesznek fényképek is bőven!

Sajnos a World Trade Center ikertornyaiba ma már nem tudnánk felmenni, de az Intrepid ma is ott horgonyoz a Hudson folyónál és New York ma is teljesen biztosan úticélunk lenne!

A bejegyzéshez tartozó képeket itt tudjátok megtekinteni.

A következő rész június 21-én fog megjelenni.

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések

Minden bejegyzés