27-32. nap, New York-Toronto

New Yorkból néhány kitérővel Washingtonba autóztunk, ahonnan északra vettük az irányt és átmentünk Kanadába.

New York nagy város, ezt most ismét megtapasztalhattam. Brooklynból hamar beértem manhattani lakosztályunkhoz – ahol Esztert felvéve ismét együtt volt a trojka: Eszter, a Toyota és jómagam. Felhívtuk házigazdánkat megköszönve neki, hogy jól tartott minket és nekivágtunk a Bostonba vezető autópályának. Jó pár óra eltelt, mire elhagytuk New York utolsó külvárosát is és átértünk Connecticut államba. Connecticut egyike azoknak az államoknak, amelyeket az amerikaiak New Englandként, azaz „Új Angliaként” ismernek. E hat állam északról délre a következő: Maine, New Hampshire, Vermont, Massachusetts, Rhode Island és Connecticut. Ezek voltak az első területek, amelyeket a britek a elfoglaltak a XVII-XVIII. században. Folytassuk egy kis USA történelemmel.

1492-ben megérkezett Kolumbusz Santa Maria nevű hajóján. Aztán jöttek a különböző európai nemzetek képviselői. Azok közül is legjelentősebb számban az angolok, a franciák, a spanyolok és a hollandok. A mai államok kialakulásában elsősorban az angolok játszottak szerepet. Az angol királyok úgynevezett „charta”-kat, földfoglalási engedélyeket adtak ki különböző személyeknek, akik kialakították saját kis birodalmukat az Újvilágban.

Az új emberek között az első konfliktusra 1640 körül került sor, amikor is az angolok szemet vetettek egy stratégiai helyet elfoglaló holland területre, New Amsterdamra (Új-Amszterdam). Komolyabb erőfeszítés nélkül angollá is tették és elnevezték a közép-angliai York városáról szabadon New Yorknak. Így születnek a metropoliszok.

Az akkoriban szokásos francia – angol versengés jelentette a konfliktusok újabb forrását. A két ősellenség közötti viták 1750-től kezdtek fegyveres arculatot ölteni. A franciáké volt a mai Dél-kelet Kanada, az angoloké a mai Észak-kelet USA és a két terület történetesen határos volt egymással. Ekkor kapcsolódtak be a „nemzetközi” perpatvarba a helyi őslakosok, az indiánok. Sajnos rossz lóra tettek, ugyanis a franciákat választották. (Híres film a sztoriról az Utolsó Mohikán.) A villongások eredménye az lett, hogy a franciák visszaszorultak a Nagy Tavak mögé és elfogadták az angol területek „szuverenitását”.

Ahogy az első telepek túlélték az első néhány telet és az indián törzsek támadásait, úgy vált egyre inkább vonzóbbá az európai nemzetek tele hócipőjű fiainak Amerika. Egyre többen jöttek, és egyre több királyi charta-t adtak ki. És a nemzet lassan öntudatára ébredt.

A problémák az adóknál kezdődtek. Az angol parlament – akkor Angliában már túl vagyunk Cromwell forradalmán, aminek eredményeként a parlament vált a nemzet törvényhozó hatalmává – látva az új aranybányát, adóztatni kezdte az Újvilág polgárait, akik egy ideig tűrték is azt. Jól ismert gazdaságpolitikai megoldás a költségvetési deficit fedezésére az adók növelése. Ám ez nem tetszett az akkorra már magukat már amerikai polgárnak hívó egykori angoloknak. Ők – mellesleg teljesen jogosan – arra hivatkoztak, hogy mivel nincs képviselőjük az angol parlamentben, ezért nem szívesen fizetnének adót az angol oroszlánnak. A dolog szép lassan a híres Bostoni Teadélutánig, majd 1775-ben a bunker hill-i (a mai Boston területe) fegyveres összecsapássá fajult. Ekkorra már az egyesült területek száma 13-ra nőtt. A területek élén álló – magukat kormányzónak nevező férfiak – rájöttek arra az aranyszabályra, hogy 1+1=3, azaz egységben az erő. Egy bizonyos George Washingtont neveztek ki az akkor formálódó Egyesült Államok képviseletére az angolokkal szemben.

Washington kikiáltotta a 13 állam közösségét egy Angliától független új állammá, amit Amerikai Egyesült Államoknak kereszteltek. Ez természetesen meghúzta a brit oroszlán orrán a szőrt és elkezdődött a függetlenségi háború. Az amerikaiak nem várt segítségre leltek a franciákban, akik a két rossz közül a kisebbiket választották az ősellenséggel szemben. Ha akkoriban lettek volna fogadóirodák, akkor Washington esélyei a béka alsóteste alatt lettek volna, de az idő és a távolság neki dolgozott. Két nagy győzelem (Yorktown és Saratoga) és máris Párizsban találjuk magunkat, ahol 1783-ban Anglia elismeri az Amerikai Egyesült Államokat. Ezzel hivatalosan is megszületett a mai világrendőr, az USA.

Akkor 13 állam alkotta, ma 50. Mi ez, ha nem expanzió? Nem mennék bele a gyarapodás lépéseibe, de a mai mércével mérve nem volt mindegyik „demokratikus” döntés/lépés eredménye. Elég, ha csak az indiánokra gondolunk, vagy a Mexikói Háborúra. Ahogy azt Dönitz admirális mondta: (Második Világháború, a Német Haditengerészet parancsnoka), „…a győztesnek joga van arra, hogy meghatározza, hogy mi a helyes…”. Az USA-nak is lehetősége volt arra, hogy megmagyarázza nem „demokratikus” lépéseit.

A kor legvéresebb polgárháborúját hozta az 1861-65 között vívott Észak-Dél háború, amely tulajdonképpen az USA kettészakadását gátolta meg. Azt hiszem, Oroszország 1867 óta folyamatosan veri a fejét a falba, amiért eladta Alaszkát az USA-nak. Az, hogy a kanadai államok ma nem az USA tagállamai, néhány csatának köszönhetők a XIX. század derekán, no meg az angol katonáknak, akik sikerrel tartották bent ezt a kontinensnyi országot az angol államszövetségben. Ennyit a történelemről.

Connecticut után jött az USA legkisebb állama, Rhode Island, ami nem nagyobb, mint Eszterem szülőhazája, Vas megye. Mivel autópályán voltunk, ezért nemsokára átértünk Massachusetts államba, ahol szállás után kellett néznünk. Az izlandi szép időknek – amikor is ott aludtunk, ahol ránk esteledett, helyesebben nem – vége lett, mert a népsűrűség vagy 10,000 szeresére nőtt.

Az USA-ban létezik egy nagyszerű intézmény, melynek neve State Park, azaz Állami Park. Ezek a parkok valamilyen oknál fogva nem ütik meg a Nemzeti Parkok mércéjét, ám az államok védelemre, kirándulásra jelölték ki őket. Egy ilyen State Parkban általában van kemping is kedvező áron. Kellemes érzés volt megszokott hálószobánk szolgáltatásait igénybe venni az autónk tetején.

Reggel természetes ébredést rendeltünk el, azaz ki mikor ébred, akkor kel. Többen is érdeklődtek nemzetiségünk felől és megdicsérték az autónkat. Mivel New Yorkban csak behánytuk a két hátizsákot, illetve a vámosok a hadra fogható élelmiszerektől is megfosztottak bennünket, ki kellett pakolni a rakteret a készletek pótlása céljából. Ez egy-két órás gyakorlatot jelentett, de a végén megjutalmaztam magam egy rizses lecsóval, aminek gyökeresen eltért az íze az addigra már megszokott hamburgerekétől. Dél körül indultunk Boston meghódítására.

Boston azért tér el az amerikai városoktól, mert európai jellegű, lévén a legrégebbi fennmaradt város. Utcáin sétálva egyszer Londonba, egyszer Amszterdamba másszor pedig Szicíliába képzeltük magunkat attól függően, hogy melyik városrészben sétáltunk. A kicsi, zegzugos utcák, néhány emeletes épületek szöges ellentétben álltak a párhuzamos utcákkal és a felhőkarcolókkal.

Boston belvárosa bejárható két lábon is, nem szükséges tömegközlekedni. A Freedom Trail (Szabadság Ösvény) nevű útvonal piros téglákból van kirakva. Azt követve a laikus turista is meg tudja ismerni Boston nevezetességeit. A legország kis színfoltja az USA legkisebb lakóháza, ami csak egy kicsit nagyobb salzburgi testvérénél (Európa legkisebb háza), mindössze 3 méter széles és csupán két emeletes. Az amik hajlamosak felfújni a történelmi eseményeket, valószínűleg azért mert alig 200 évbe kellett belesűríteni. Erről többet majd a gettysburgi emlékeknél szólnék.

Bostoni belvárosi túránk végeztével annak egyik külvárosa felé indultunk Cambridge-be, ahol a híres Harvard Egyetem van – a nagy, bár kevésbé ismert riválisával – az MIT-vel (Massachusetts Institute of Technology) együtt. Ez az egész városrész az egyetemekre épül. Kiadó szobák, boltok, gyorséttermek tömkelege van itt, egy ismét európai jellegű városrészben. Elhagyva Bostont a következő úticélunk Washington volt 600 km-re délre. Egy connecticuti State Parkban hajtottuk álomra fejünket.

Szombaton ismét láthattuk Manhattan felhőkarcolóit, igaz tisztes távolságból. Philadelphia mellett elhaladva úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be. Annak belvárosa bostoni jellegű és rendkívül koszos (1995-ös tapasztalat). Egy újabb nagyváros helyett inkább egy szép természeti látványosságot választottunk: a Chesapeake öblöt és környékét. Ez Maryland államban található. Letelepedtünk egy State Parkban és úri módon megvacsoráztunk. Az idő nagyon kellemesnek bizonyult, meg is fordult a fejemben, hogy kint alszom az autó mellett. Szerencsére nem így tettem, ugyanis az éjszaka közepén leszakadt az ég. És egész vasárnap esett. Reggel rekordidő alatt pakoltunk be és vágtunk neki Washingtonnak.

Washingtonról megoszlanak a vélemények, már ami a város szépségét illeti. Azt hiszem Washington volt az első „csinált” főváros. Nevét az USA első elnökéről kapta, akinek a mai város szélén áll renovált háza. Washington D.C. egy szabályos négyzet alakú területen helyezkedik el Virginia és Maryland állam között. Közigazgatásilag nem tartozik egyik államhoz sem, az USA parlamentje dönt a költségvetéséről.

Washington a „legszínesebb” város, lakosainak több mint 70%-a színes bőrű. Belvárosa, a kormányzati negyed rendkívül impozáns. A Capitolium, a Fehér Ház, a Lincoln Memorial, a Washington emlékmű, a különböző minisztériumok, az FBI központ mind-mind gyalogosan bejárhatók (bár jó néhány km). A Pentagon a Potomac folyó túloldalán már egy kicsit messzebbre esik.

Az adófizetőnek joga van megtudni, mire is költi az állam az ő pénzét. A Capitolium, a Fehér Ház, a Pentagon és az FBI központ is látogatható. A Capitoliumba mi is bemerészkedtünk. Mivel egész nap szakadt az eső, ezért jólesett egy kicsit szárazon lenni. A Capitolium – az USA parlamentjének otthont adó épület – egy többszintes, tágas építmény. Folyosóin barangolva a történelem iránt érdeklődő látogató órákat tud eltölteni a különböző festményekhez, rajzokhoz tartozó információ olvasgatásával. A Capitoliumban áll egy Kossuth szobor, ami szabadságharcunkról emlékezik meg.

Az amerikai parlament előtt kezdődik egy hatalmas park, a Mall, melynek másik végén a nemzet egybentartójának emlékére készült Lincoln Memorial áll. A két impozáns épület között félúton van a Washington emlékmű, ami nem más, mint egy hatalmas fehérmárvány torony, amit éppen ott tartózkodásunk alatt mostak a július 4-i fesztiválra készülve. A Lincoln Memorial előtt a Vietnami háború áldozatainak emléket állító fekete márványból készült emlékmű áll. 58,000 bevésett névvel…

A következő állomás a Potomac túlsó partján lévő Arlington National Cemetery, az amerikai központi katonai temető lett. Ide temetik a haza szolgálatában elhunyt katonákat és civileket, hacsak a családjuk másként nem rendelkezik. 270,000 sír található itt, szépen rendezett sorokban, ameddig a szem ellát. Ha valaki veszi a fáradságot, megtapasztalhatja Amerika egész történelmét itt: a függetlenségi háborútól az Öböl háborúig. Itt temették el John F. Kennedy-t és az öccsét, Robertet is. Mindketten merénylet áldozatai lettek 5 év különbséggel. Naponta hússzal nő a sírhelyek száma.

Az eső még mindig szemerkélt és mindkettőnk torka kapart egy kicsit, így a város szélén lévő egyik McDonald’s-ban magunkhoz vettünk két forró teát és nekivágtunk a Niagara vízesés meghódításának. Útközben be akartunk menni a Gettysburgi csata (1864) színhelyére, de mivel sötétedésre értünk volna oda, ezért kiegyenesítettük utunkat és egyenesen Torontót vettük célba. 1995-ben természetesen meglátogattuk a polgárháború (1861-65) eme döntő csatájának színhelyét. Az európai ember egy nagy emlékművet várt volna a csata színhelyén. Ehelyett több tucat is akadt. „Itt esett el 10 floridai katona”, „Ennél a falnál sebesült meg 35 georgiai katona”, és így tovább, 50 méterenként egy-egy kisebb-nagyobb emlékmű. Nagyon kedves történelemtanáromat kell idéznem e pontnál: „Az amerikaiak, mivel a történelmük alig 200 évre tekint vissza, szeretik felfújni a dolgokat. Minden nevezetes helyszínnél egy-egy emlékmű áll. Például, előfordulhat egy olyan emlékmű, hogy „Itt pisilt George Washington…” Ha nem is ennyire profánul, de igaza volt Pellion tanár úrnak.

Aznap este fordult elő először velünk, hogy nem találtunk meg egy State Parkot. Az eset Pennsylvaniában történt. Több benzinkutast is megkérdeztünk, de fogalmuk sem volt róla. Így éjfél felé megelégeltük a vadászatot és egy félreeső parkolóban „felvertük” sátrunkat.

Június 21-én, hétfőn borongós, szeles reggel köszöntött ránk. Mint utólag kiderült, egy kis faluban vertünk tanyát. Míg Eszter ébredezett, szétszedtem az utastérben lévő szivargyújtót, ugyanis – hasonlóan az egyszeri rendőr és az index esetéhez – hol jó volt, hol nem. Hamar kiderült, hogy az egyik forrasztás adta meg magát. Mivel volt más használható szivargyújtó, ezért úgy döntöttünk, hogy majd alkalomadtán megforrasztjuk.

Az idő hamar jobbra fordult, hasonlóan tette azt a kedvünk is. Washingtonból nincs egyenes autópálya a vízeséshez, valószínűleg a közbeeső Appalache hegység miatt, így meglehetősen lassan haladtunk célunk felé. Dél körül megálltunk egy autós pihenőnél és kinyitottuk a sátrat, hogy a Nap kiszárítsa az elmúlt két nap alatt bennragadt nedvességet. Mivel lassan tudtunk csak haladni az autópálya hiánya miatt, illetve időben szerettünk volna a kanadai Torontóba – aznapi szálláshelyünkre érni – úgy döntöttünk, hogy a Niagaránál majd Torontóból visszafelé jövet tesszük tiszteletünket.

A kanadai határ az Erie és az Ontario tavak közötti húzódó folyónál található. A hídon áthaladva a kanadai határőröktől kaptunk egy-egy pecsétet, de az autó nem nagyon érdekelte őket. Kanadában – talán a francia tartományok miatt – a metrikus rendszer dívik, így ismét át kellett állítanunk agyunkat mérföldről kilométerre, gallonról literre.

Toronto határához érve Eszter felhívta aznapi szállásadónkat, egy néhai emigráns barátnőjét pontos útbaigazításért, és alig egy óra múlva már a Stranszky család nappalijában múlattuk az időt. Ez volt utazásunk 32. napja. Autónk az indulás óta több mint 7,000 km-t tett meg, és lassan kiérdemelt egy olajcserét.

Ha ma indulnánk…

Ha ma indulnánk, akkor Boston után nem fordulnék vissza délre, hanem kiugranánkk Cape Cod-ra és megnéznénk a Hálaadás ünnepénet megalapozó Mayflower nevű hajó érkezésének helyét, felmennénk egész Maine államig és Vermont államban is időznénk. Itt van egy nagyon érdekes épület a Hasskell Free Library and Operahouse, ami pontosan a Kanada-US határvonalra épült és van olyan könyvespolc aminek egyik fele Kanadában van míg a másik fele az USA-ban.

Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, néhány kis kitérővel.

A bejegyzéshez tartozó képeket itt tudjátok megtekinteni.

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések

Minden bejegyzés