39-44. nap, Chicago-Yellowstone

Ismét egy vezetős nap következett. 1,350 km-t kellett megtennünk Wisconsin és Minnesota államokon keresztül a South Dakota államban található Badlands Nemzeti Parkig. Az autónk sajnos nem kapott nagyobb motort és szárnyakat sem, így óránként 80-90 km-t tudtunk megtenni. Tudott volna gyorsabb is lenni, de azt a pénztárcánk érezte volna meg. Jók az ilyen napok, mert az ember csak nyomja a gázt, beszélget és rengeteg ideje marad gondolkodni. Jó néhány – számomra okosnak tűnő – gondolat szállta meg agyamat részben az utazással, részben azt követő terveimmel kapcsolatban. Csupán tankolni és enni álltunk meg. Aznap Burger Kinges napot tartottunk. Olcsó volt és kényelmes, no meg „gumi kaja”, ahogy néhány barátom fogalmazott. Egy nagy síkságon mentünk keresztül. Áthaladtunk a Mississippi folyón, amely már északon is termetes méretű. Patakok, folyók szabdalta erdős, mezős, dombos vidékeken száguldottunk. Egyszer csak egy nagy, hosszú tó keresztezte utunkat, rajta több híd is átívelt. Megkértem Esztert, hogy lesse le a térképről a tó nevét. Nem tó volt, hanem a Missouri folyó az ő teljes valójában.

Egy időre átadtam a kormányt Eszternek és elolvastam – a még Washingtonban vásárolt – a koreai és a vietnami háborúkról szóló rövid könyvecskéket. Ismét elgondolkodtam a háborúk okain, értelmén és értelmetlenségén. Rousseau mondása jutott eszembe: „Amíg két ember van a földön, addig van enyém és van tied!” Nagyon igaza volt. Ha jól belegondolunk, minden háború valahol visszavezethető egy „enyém-tied” kérdésre.

Minnesota után South Dakota következett. Az autópálya mellett van egy kis város, a neve Mitchell. Ez a város messze földön híres a „Kukorica Palotájáról”. Ezt az épületet azért hívják így, mert a város színháza/sportcsarnoka egész homlokzatát különböző színű kukoricacsövekből kirakott motívumok díszítik. Kukoricából több színű is terem, ezáltal lehetőség van ezek előnyös kihasználására is. A kukoricacsövet, miután megszáradt, hosszában félbevágják és apró szegekkel az épület faborításához rögzítik. És ezt évente megismétlik. Pályázatot írnak ki a következő évi motívumra és a győztes viszontlátja tervét a valóságban a Corn Palace homlokzatán. Tetszett az itteni emberek akarása. Mitchell egy kis város egy nagy síkság közepén. Szeretett volna kiemelkedni a névtelenségből és a kukoricaföldek közül. Bár célunk volt eljutni Badlands Nemzeti Parkig, ez aznap nem jött össze. Attól 250 km-re tábort vertünk. Este próbáltam melegíteni némi ételt a benzinégőnkkel, de az nem volt hajlandó égni. Bizonyára dugulása volt. Még jó, hogy van egy kis „gáztűzhelyünk” is.

Másnap reggel az autópályán figyelmesek lettünk egy „1880-as Város” feliratra. Mint kiderült, volt egy város, aminek házait – a szennai falumúzeumhoz hasonlóan – összegyűjtötték és újra felépítették. Mivel kíváncsiak voltunk a „vadnyugat” maradványaira, ezért bementünk. Tudni kell az amerikai látványosságokról, hogy ha nem állami kézben vannak, akkor bizony borsos árat kérnek az arra járó kíváncsiskodótól. Ez a látványosság történetesen magánkézben volt.

39 kis épület képezte a várost. Volt ott hotel, szalon, kovácsműhely, szabóság, börtön és iskola is. De a legkellemesebb, illetve a legtöbb mosolyt fakasztó a WC volt. Már említettem a különböző színű kukoricákat (főleg pirosas barnák, sárgák és fehérek). Ezeknek különböző színű csutkái is vannak. Főleg vörösesbarnák és halványsárgás-fehérek. Régen szöget ütött a fejembe, hogy vajon mit használtak elődeink WC papír gyanánt, mikor az még nem volt minden utcasarkon kapható. Most választ kaptam rá, helyesebben megkaptam rá a vadnyugati választ. A WC falán egy dobozka csüngött, benne vörösesbarna és fehér kukoricacsutkák. A bodega hátfalán pedig a következő felirat: „Először használd a barnát, majd a fehéret! (hogy lásd, szükséged van-e még egy barnára!)” Eredeti és környezetbarát megoldás. Még napok múlva is megemlegettük és felnevettünk rajta.

Most már csak néhányszor 10 km-re voltunk a Badlands Nemzeti Parktól. A nagyobb nemzeti parkokban belépti díjat számítanak fel. Kapható viszont egy Golden Eagle nevű kártya, amellyel egy gépkocsi – létszámtól függetlenül – egy évig díjmentesen léphet be minden USA beli nemzeti parkba. A kártya ára 50 dollár. Mivel célunk számos nemzeti park meglátogatása, ezért vettünk egy ilyen kártyát. A kapus néninek nem lehettünk szimpatikusak, mert mindkettőnk hitelkártyáját visszautasította, mondván: „Le vannak tiltva!” Érdekes, gondoltuk, hiszen alig egy órája fizettünk vele egy benzinkútnál. A készpénz magáért beszélt.

Beérve a parkba holdbéli táj fogadott bennünket. A Badlands magyar jelentése „Rossz Föld”, ami igaz is volt mezőgazdasági értelemben, ugyanis nem sok minden termett meg a köves-agyagos domboldalakon. Nekem az az érzésem támadt, mintha az Alpokat látnám kicsiben. Csipkés hegyormok, elvékonyodó élek és színes „hegyoldalak” rengetege vett körül bennünket, holott az egész nem volt 100 méternél magasabb. A szíriai főpróbaútról hazafelé tértünk be Törökország sokak szerint legszebb tájára, Kappadokiába. Kappadokia több mint 12,000 km-re volt Badlands-től, a látkép azonban kísértetiesen hasonlított.

Egy fennsíkon haladva apró állatokra lettünk figyelmesek. Ők a prérikutyák. 30-40 cm-es földlakó, a kutya és az ürge keresztezéséből létrejöhetett (bár biztosan nem így történt) állatocskákat képzeljetek el, akik nagyon fürgék. Kis vakondtúrásnak tűnő buckákból dugják ki a fejüket és érdekes cincogó hangot hallatnak. Nekem úgy tűnt, hogy nem nagyon hozták őket lázba a fényképezőgépek, elég közel merészkedtek. Eszter vagy negyedóráig szobrozott egy lyuk fölött, hogy annak lakója az ő teljes valójában feltűnjön.

Badlands-i kalandozásunk után délre fordultunk. Egy évszázaddal korábban, véres harcok folytak ezen a földön az indiánok és a sápadtarcúak között, természetesen a földért. 1868-ban ugyan született egy megállapodás a két fél között, de a fehérek ezt hamar felrúgták, mivel az indián földek gazdagnak mutatkoztak ásványokban, főleg aranyban. Így hát az indiánok tovább szorultak nyugat felé. Ma kisebb-nagyobb rezervátumokban élnek. Az egyik fontosabb csata helye 40 mérföldre van a Badlands-től, így arra vettük az irányt. Keresztülhajtottunk egy indián rezervátumon. Lehangoló látvány. Lakókocsikban, tákolt házakban élő embereket láttunk. Gondozatlan területek, rossz utak. Bizony igénytelen környék.

A „Wounded Knee Massacre” a „Megsebzett Térd Mészárlás” helyszínén egy halvány tábla állt, leírva a történteket. A feljebb található temetőbe – ahova az áldozatokat temették – egy göröngyös út vezetett fel jobbról-balról méteres gazzal. Elgondolkodtunk, hogy is van ez? Egy büszke nép földjén járunk, akinek a legfontosabb érték a föld, és az ott hever gondozatlanul, műveletlenül, parlagon?

Kaptunk egy brosúrát, amiben leírták az indián törzs történetét. Kiderült, hogy az USA kormánya 100 év késéssel hajlandó lett volna kártalanítani az indiánokat az elvett földért. De ők ezt nem fogadták el, mondván, a földet akarják vissza. De miért is – kérdezem én – mikor a meglévő is parlagon hever? A rezervátumban képet kaptunk a közép- és dél-amerikai viszonyokról. Jó, ha szép lassan hozzászokunk.

A következő állomásunk Mt. Rushmore, ahol négy amerikai elnök képe van bevésve egy hatalmas sziklafalba. Washington, mint államalapító, Jefferson, mint az állam megszilárdítója, Lincoln az állam egybentartója és Theodore Roosevelt (F.D.Roosevelt bácsikája), a jóléti állam megteremtője. Az 1920-as évek végén egy Borglum nevű dán származású úriember azzal a gondolattal állt elő, hogy milyen szép is lenne egy maradandó, monumentális emlékművet alkotni, ami hangsúlyozná Amerika nagyságát. Az akkori szenátus belement, a munkák megkezdődtek. Az akkori mérnöki lehetőségek minden fortélyára szüksége volt Borglumnak, hogy művét tökélyre vigye. Ő 3 elnök képét tudta befejezni, a negyediket fia fejezte be, mivel az idősebb Borglum az örök vadászmezőkre távozott.

Mielőtt azonban a „Big Faces” (Nagy Arcok) sziklaportrékhoz értünk volna, egy annál sokkal monumentálisabbra tervezett indián főnök – Crazy Horse (Őrült Ló) – lovas szobra esett utunkba. Történt, hogy az 1940-es évek végén egy indián főnök megkeresett egy Korczak nevű szobrászt. Megkérte, hogy készítsen el egy, a négy elnök képénél nagyobb emlékművet egy neves indián vezérről, megmutatva, hogy nemcsak a sápadtarcúaknak, hanem a rézbőrűeknek is voltak nagy embereik. A munka 1948-ban kezdődött meg. A különbség a négy elnöki portréhoz képest, hogy míg azt kormány pénzen faragták, addig a Crazy Horse emlékmű indián pénzekből és adományokból készül. Talán ezért is készül oly lassan. Mára megvan Crazy Horse feje, de a karja és a lova már a következő évezred gyermeke lesz. Megismerve a sztorit, kicsit másolásnak tűnt a munka. Még nagyobbat alkotni. Mint a felhőkarcolók magassági versenye. A négy arcnál azért abban több ez az emlékmű, hogy itt szeretnének kialakítani egy Indián Központot mellette, iskolákkal, egyetemmel, kulturális központtal. Ez sokkal gyorsabban is kialakulhatna, ha az indiánok nem a földjüket követelnék vissza, hanem elfogadnák az érte felajánlott megváltást. De hát az a fene nagy büszkeség, ami felett már eljárt az idő…

A négy archoz pont villanyoltásra értünk. Még láttuk a kivilágított arcokat, mire megfordultunk, az energiatakarékosság jegyében kialudtak a lámpák. Az emlékműtől néhány mérföldre lévő kempinget vettük célba. Ott egy enyhén alkoholos, szebb napokat is látott hölgy fogadott bennünket, aki közölte, hogy a kemping sajnos megtelt. Kis győzködésünkre 5 dollárért azért beengedett. A néninek meg megvolt a következő napi borravalója.

Egy sátras éjszaka után általában Eszter ébred fel előbb, én csak utána. Viszont én egyből felkelek, míg ő szeret „lustizni”, ahogy ő hívja. Hozzászoktam, hogy a nap első tevékenységeként főzök egy kávét. Ez az otthoni körülmények között nem egy nagy teljesítmény, ám a mi vándor körülményeink között azonban egy kicsit macerás. Vizet kell önteni egy kis lábasba, elővenni a gáz- vagy benzinégőt, megforralni a vizet, miközben elővenni a tejet a hűtőből. Mindez egy 5-10 perces mutatvány, de ezt követően már a kempingszékünkben ülve tudjuk élvezni a természet adta szépségeket és a kávé aromáját. Aki szereti a természetet, (no meg a kávé ízét), az tudja, milyen klassz ez az érzés.

Az a reggel is kávéfőzéssel kezdődött. Eszter is csatlakozott hozzám és elbeszélgettünk a világ nagy dolgairól. Néha szükség van az ilyen világmegváltó beszélgetésekre. Aztán jöhetett a négy arc megtekintése. Mély benyomást keltenek a több tízméteres arcok. Természetesen van „Visitor Center”, ami töviről-hegyire bemutatja az emlékmű történetét, jelenét és jövőjét. A kijáratnál egy oszlopsoron lengenek az államok zászlai alattuk a dátum, amikor államokká váltak. Visszatérve a kocsihoz, egy cetlit találtunk az ablaktörlő alatt, rajta a következőkkel: „Sziasztok, én Stine vagyok Dániából, láttam az autótokat és rajta a matricát. Sok sikert és élményt kívánok nektek.” Aláírás és egy e-mail cím. Köszönjük neked ismeretlenül is, Stine!

Hamarosan Wyoming államban találtuk magunkat, amely véleményem szerint az USA egyik legszebb állama. Az első látványosság egy vulkanikus eredetű „tanúhegy” a „Devil’s Tower”, azaz az „Ördög Tornya”. Ez a természeti képződmény egy bazalttorony, ami itt maradt a dombok fölé magasodva, dacolva a természet erejével. A lábához érve bontakoztak csak ki valóságos méretei. Hegymászó paradicsomként is számontartják. Először egy amerikai család mászta meg még az 1930-as években. Nekik egy napig tartott fel és egy napig le. A rekordidő 28 perc, 18 perc fel és 10 le. Hacsak nem helikopterrel tette meg az illető, akkor nem tudom, hogy tudta megcsinálni. A kocsihoz visszatérve egyszer csak magyar hangra lettünk figyelmesek. Fülünk nem csalt. Két magyar sráccal hozott össze bennünket a sors. Egyikük ösztöndíjasként tanult Washingtonban, a másikjuk a barátja volt, aki kijött meglátogatni és együtt nyakukba vették az Egyesült Államokat. Szóba elegyedtünk és mikor megtudták, hogy saját autónkkal vagyunk ott, nem akarták elhinni. Ittuk a szavaikat, ugyanis mi több mint egy hónapja nem kaptunk alapos híreket szeretett hazánkról. A vendég fiú néhány nap múlva repült haza, így megkértük, hogy vigyen magával két kis csomagot. Ő boldogan vállalta.

Az Ördög Tornya után már „csak” párszáz mérföld választott el bennünket Amerika első nemzeti parkjától, a Yellowstone Parktól. Mivel a lakosság népsűrűsége és ezzel együtt a benzinkutak száma is konvergált az izlandihoz, így minden adandó alkalommal megtankoltunk. A naplemente valami csodálatos volt. Egyre feljebb és feljebb másztunk a Sziklás-hegység keleti oldalán. Begurultunk egy úgynevezett „primitív” kempingbe, ami annyit jelent, hogy légöblítéses WC-n kívül nincs más szolgáltatás.

Ahogy haladtunk a Yellowstone felé, úgy kúsztak fel a gázolajárak. Az egyik kisvárosban megálltunk tankolni és reggelizni. Odajött hozzánk egy Grady nevű srác és töviről hegyire kifaggatott bennünket az útitervünkről, az autóról és magunkról. Mikor kiderült, hogy internetet keresünk, rögtön felajánlotta, hogy hazaszalad a laptopjáért és az anyja által vezetett cukrászdából rácsatlakozhatunk a világhálóra. 10 perc múlva „lógtunk a neten”. Volt számos jó hír és kellemetlenebb is. Bizony vannak emberek, akik visszaélnek azzal, hogy több mint 10,000 km távolságba kerültünk és nem úgy cselekszenek, ahogy abban előzőleg megegyeztünk. Ismét megbizonyosodtam arról, hogy az igaz barátoknak nincs párja – tudja kire gondolok – és a kétszínű emberek kétszínűek is maradnak. Mondhatnánk azt is, hogy kutyából nem lesz szalonna.

Nem tudom hogyan, de eltévedtünk, ami művészetnek számít egy olyan államban, ahol van tíz út. No, nem vészesen, csak 50 mérföldes kerülőt tettünk. Viszont így legalább megtaláltuk a világ legnagyobb forró vizű forrását egy több száz méter hosszú ásványpárkánnyal. Hegyek, gyorsfolyású patakok, kék vizű tavak mellett vezetett utunk. Megálltunk egy szorosnál, ahol még a század elején épült egy hatalmas gát. Hihetetlen erők összpontosulnak egy ilyen helyen. Fülsiketítő zajjal tört elő a víz a gát aljában. A Nap gyönyörűre festette a hegyeket, minden szögből más és más színben tüntetve fel azokat.

Végre megérkeztünk a Yellowstone Parkba. Július 1-je volt, utazásunk 42. napjának estéje. Még Chicagóból foglaltunk helyet az egyik kempingben, így csak be kellett jelentkeznünk. Itt már fennhangon hirdették a táblák, hogy lassan a testtel, medvék vannak a környéken. Semminemű élelmiszer, szagot kibocsátó anyag ne maradjon elöl éjszakára. A Yellowstone park volt az első nemzeti park az USA-ban. Egy 150x150 km-es négyzetben helyezkedik el főleg Wyoming állam területén. Yellowstone-ról azt tartják, hogy ide minden amerikainak el kell jönnie egyszer. Számos kempingje van, de tanácsos előre foglalni helyet, különösen hétvégén. A parkban egy nagy 8-as alakú út mentén található a legtöbb látnivaló.