44-52. nap, Montana – Kanada

Vissza Kanadába!

Július 3-a estéjéhez közeledtünk, illetve a Missouri folyó eredési pontjához. Ott vertünk tanyát és elsétáltunk a világ leghosszabbnak mondott folyópárosának (Missouri és a Mississippi) eredési pontjához. Megvallom őszintén, egy kis patakra számítottam, amit át tudok majd ugrani. Ehelyett két folyót találtunk, mindkettő Rába széles. E két folyó – Madison és Jefferson – találkozásától új nevet kap a folyó: Missouri lesz.

Eljött a Függetlenség Napja, július 4-e. Az autópálya mellett található egy szellemváros, amit mindenképpen meg kívántunk látogatni. A városka neve Garnet, a századforduló aranyőrületének szüleménye. Hirtelen nőtt nagyra és ugyanolyan hirtelen el is néptelenedett. Egy hotel, egy kovácsműhely, néhány lakóház és természetesen egy szalon alkotta a városképet. Missoula következett, az állam egyetemi központja. Csalódnunk kellett, mert július 4-e ide vagy oda, semmi felhajtást nem észleltünk. Semmi felvonulás, semmi majális jellegű kirakodóvásár. Így folytattuk utunkat a Gleccser Nemzeti Park felé. Montana Wyominghoz hasonlóan ritkán lakott állam. Egy-egy nagyobb útkereszteződésnél megtelepült néhány benzinkút, boltocska, motel és étterem. Ezek a kis „városkák” adják az amerikai nyugat sajátos képét.

A Gleccser Nemzeti Parkba érve megtudtuk, hogy gleccsereket ugyan nem, de gyönyörű, hófedte csúcsokat és kék vizű tavakat, vízeséseket láthatunk. Kinéztünk egy kempinget, úgy 40 km-re a park látogatói központjától és nekivágtunk a rengetegnek. Több mint egy órai vezetés után végre megleltük célunkat, ami – mondani sem kell – a primitív jelzőt kapta. WC, egy vízcsap, tűzrakóhely és a rengeteg. Aztán jött a következő megpróbáltatás, a szúnyogok. A legapróbb rést is megtalálták. Gyorsan összeszedtem a környék aprófáját és tüzet raktam. Igaz, füstös szagom lett, de legalább nem kellett vakaróznom. Egy-két sör mellett egyetértettünk Eszterrel abban, hogy szerencsések vagyunk, hogy a földgolyó ennyi szépségét láthatjuk, megtapasztalhatjuk.

Másnap reggel egy parányi településen keresztül vezetett utunk. Annyira megtetszett, hogy bementem a boltba, amiről csakhamar kiderült, hogy nemcsak bolt, de posta, vendégfogadó és pékség is egyben. Annyira csábító volt a frissen sült péksütemények illata, hogy ott ragadtunk egy kényelmes reggelire.

A parkon keresztül vezet egy 51 mérföld hosszú „Going-to-the-Sun”, azaz „A Naphoz vezető” út, ami 1932-ben készült el és évente mindössze 4-5 hónapon keresztül járható. Ebben az évben május végén takarították el az utolsó lavina maradványát. Ismét gyönyörű tájakon, szerpentineken vezetett utunk. Számos helyen az autónk többszörösét is meghaladta a hó fal magassága. A hágóra felérve úgy éreztük magunkat, mintha egy síparadicsomban lettünk volna. Napsütés, hegyek és körös-körül mindenütt hó. Egy séta következett egy vízeséshez. Sebesen zúdult alá a temérdek víz és utána a kiszélesedett folyómederben 20-30 centis magasságban folyt el. Késztetést éreztem, hogy a vízben sétáljak. Lementem a patak partjára, alsóra vetkőztem és felmértem a lehető legalacsonyabb vízállást. Beugrottam és sikerült talpon maradni. A víz rendkívül sebesen folyt, így óvatosan kellett lépkednem a köveken. Stabilizálódás után kezdtem érezni a víz hidegét. Inkább mutatnám, de mivel nem tudom, ezért inkább tegyétek a következőket. Tartsátok a bal kezeteket az arcotok elé 40 cm-re. Aztán formáljatok egy kört a hüvelyk és mutatóujjatokból. Majd távolítsátok a két ujjat fél cm-re. Hát ilyen hideg volt a víz. Aki esetleg nem értené a hasonlatot, az kérdezze meg egy közeli, lehetőleg férfi ismerősét. E kaland után mondtunk búcsút a parknak és kis idő múlva az Egyesült Államoknak is. A kanadai határ a semmi közepére esett. Néhány kérdés és felelet, egy újabb pecsét és máris Kanada Alberta nevű tartományában róttuk a kilométereket. Hosszú út várt ránk Alaszkáig, több mint 3,500 km. Alberta nem túl érdekes tartomány (Kanadában tartományok vannak, nem államok). Farmok és a Sziklás-hegység keleti része határolják. Egy tartományi parkban leltünk szállásra aznap éjszaka.

Kolumbusz előtt több ezer évvel már voltak lakói a mai Kanadának, akik valószínűleg a Bering-szoroson keresztül érkeztek. Időszámításunk szerint 1000 körül a vikingek is láthatták keleti partjait. Amerika felfedezése után 1534-ben egy Cartier nevű úriember alapította az első folyamatosan lakott telepet a Szent Lőrinc folyó torkolatánál. Az 1600-as évek elején alapították Quebec városát. 1663-ban vált Kanada Franciaország provinciájává. 1670-ben aztán megjöttek az angolok és a prémkereskedelemben elkezdődött a verseny. Egy darabig békésen vadászgattak egymást nem zavarva, ám 1745-ben az angolok elfoglaltak egy francia erődöt. Az igazi háború azonban 1756-ban kezdődött és a Hétéves Háború néven vonult be a történelemkönyvekbe. 1763-ban Franciaország lemondott Kanadáról, átengedve azt az angoloknak.

Az amerikai függetlenségi háború alatt több mint 50 ezer, az angol koronához hű brit vándorolt át Kanadába kiegyenlítve a francia-brit népességi arányt. Folyamatosan zajlottak a háborúk az új USA és a királyhű Kanada között 1812-ig. Aztán kiegyeztek a felek. 1867-ben az angol parlament elfogadta a Brit Észak-Amerikai Törvényt, ami tulajdonképpen a kanadai alkotmánynak fogható fel. 1885-ben készült el a keleti és nyugati partot összekötő vasútvonal. 1912-re az összes terület a központi kormányzat ellenőrzése alá került Newfoundland kivételével, ami 1949-ben lépett be a közösségbe. Az Első Világháborút követően Kanada lassan növekedett, majd 1931-ben önként lépett a Brit Nemzetközösségbe. A Második Világháborúban a kanadai katonák a briteket erősítették, igaz hadat üzentek Japánnak is a Pearl Harbor-i terrortámadás után. A világháború után Kanadát elárasztották a bevándorlók hadai. 1975 óta több megállapodást is aláírtak az őslakos indiánokkal területi kérdésekről. Bár Kanadában békésen éltek egymás mellett a francia és az angol anyanyelvűek, a francia nacionalizmus nem hagyott alább. A québec-iek többször is népszavazást szorgalmaztak a szétválásra, ami 1995-ben mindössze néhány ezer szavazaton múlt.

Másnap reggel egy Red Deer nevű városban végre megejthettük a régóta esedékes bevásárlásunkat. Akartunk sört is venni, de ahhoz egy külön boltba kellett mennünk. Az alkoholbeszerzési nehézségek Kanada Angliához való szoros kötődésére emlékeztettek, ott ugyanis este 11 után elég körülményes alkoholhoz jutni. (De nem lehetetlen…)

Az USA nagy ország, Kanada még nagyobb. Több száz mérföldet megtettünk, és még mindig Albertában voltunk. Ahogy haladtunk északra, úgy szaporodtak a fenyvesek és tűntek el a farmok, hosszabbodtak a nappalok. Betértünk egy pihenőhelyre, hogy vacsoránkat elköltsük. Egy nagyon kedves hölgy fogadott bennünket, aki – miután megtudta, honnan jöttünk – lázas telefonálásba kezdett. Kisvártatva megjelent a helyi lap egyik újságírója, aki kifaggatott bennünket. Megkértük, hogy küldjön édesanyáinknak egy lapot, amiben benne leszünk. Aznap éjszaka még Albertában aludtunk.

Másnap reggel átértünk Kanada British Columbia nevű tartományába. És végre megtört a jég. Láttunk egy élő barnamedvét. Ott bandukolt az út menti bokrok között, mikor elhaladtunk mellette, ránk nézett, éppen csak nem integetett. A tartományi határtól nem messze van egy Dawson Creek nevű város, ami arról híres, hogy itt veszi kezdetét az úgynevezett Alaska Highway és fut egészen Fairbanks-ig (Alaszka), ami további 2,450 km-re fekszik. Dawson Creekben betértünk a könyvtárba és megnéztük a leveleinket interneten. Délután vágtunk neki az Alaska Highway-nek és a leghosszabb vezetésnek egész utunk során. Az Alaska Highway létének megértéséhez vissza kell mennünk 1932-ig.

Ekkor egy alaszkai úriember felvetette a szárazföldi kapcsolat lehetőségét az USA-val, ugyanis addig csak hajón, vagy repülőn tudták Alaszkát elérni az USA-ból. Az ötlet elnyerte Roosevelt elnök támogatását is, ám Mackenzie King kanadai miniszterelnökét nem, aki félt az amerikai befolyás növekedésétől Kanadában. 10 évig haldoklott a dolog, ám mikor Japán megtámadta az USA-t Pearl Harbornál, felgyorsultak az események. Amerika rájött, hogy legnyugatibb része – Alaszka, amelynek Aleut-szigetei csak párszáz mérföldre vannak Japántól, teljesen védtelen és nehezen védhető logisztikai nehézségek miatt. Ekkor ismét napirendre került az Alaska Highway gondolata. 1942 februárjában hagyta jóvá a szenátus a tervet, amire Kanada két hét múlva igent mondott. Megindulhatott az akkori legészakibb út – Dawson Creekből – továbbépítése az alaszkai Fairbanks-ig, ahonnan ismét voltak már utak. Közel 2,500 km utat kellett megépíteni hegyen, völgyön, patakon, mocsáron és folyón keresztül. Megindult a világtörténelem legnagyobb útépítése. Alig 8 hónapra rá elkészült, az úgynevezett pionírút, amin keresztül tudtak már katonai gépjárművek közlekedni. Rá egy évre, 1943 novemberére, elkészült a murvával, vagy aszfalttal fedett kétsávos főút is.

Másnap induláskor vettem észre, hogy a kilométeróra pontosan 50,000 km-t mutat, ami azt jelentette, hogy 14,500 km-t tettünk meg Toyotánkkal az indulás óta. Illetve azt is jelentette, hogy ismét dukál egy olajcsere. Ekkor kezdtük meg utazásunk 50. napját. Ez a nap immár két barnamedvével örvendeztetett meg bennünket. Ott legelésztek az út jobb oldalán, békésen. Watson Lake-be siettünk, ahol megejtettük az időszakos szervizt. Megnyugtató érzés volt a sikeres szerviz, hiszen itt a lakott települések átlag 400 km-re vannak egymástól.

Watson Lake híressége a táblarengeteg. Történt, hogy 1942-ben egy Illinois állambeli katona, akinek a feladata volt, hogy tábori táblákat készítsen, kitűzte saját szülővárosának tábláját is, ráírva az aktuális távolságot. Ebből mára több mint 20,000 táblás rengeteg lett. A világ minden részéről találhatók itt táblák, köztük feltűnően sok német. Magyar táblát nem láttunk. Ha hallottunk volna erről, hoztunk volna egy Pomáz, Szenna vagy Szombathely táblát, így csak az utazásunk nagyméretű matricáját tettük ki. Ha valaki arra járna, a Visitor Center mögött 2,5 méteres magasságban van egy hatalmas Burlington tábla. A balról mellette levő oszlopon kicsit lejjebb megtalálja a matricánkat. Ha Watson Lake-ben jársz, ne felejts el otthoni helységnév táblát magaddal vinni!

Ismét úton voltunk, immár Yukonban, ami az emberek többségének a századforduló aranylázát juttatja eszébe. A főutat szinte folyamatosan karban tartják. Így vannak rajta teljesen új részek, és vannak durva murvás, izlandi jellegű szakaszok is. Nem versenypálya, de a célnak megfelel. Medvenéző túránk újabb fejezete következett Watson Lake után. Két grizzly (rőt szőrű) mackó bóklászott az út menti bokrosban. Ezek egy kicsit nagyobbak a barnamedvéknél. Nem foglalkoztak velünk, bár mi sem mertünk igazán közel menni hozzájuk, mert ők az agresszívebb fajtából valók. Aznapi esténket egy yukoni kempingben töltöttük. Itt ugyan még lement a Nap, de nem volt teljesen sötét, ismét kezdett felborulni a biológiai óránk.

Talán még emlékeztek az ohiói mosómedvére, aki szeretett volna egy kis vajas kenyeret. Ugyanez történt itt is, csak mókusokkal. Több is jött egyszerre és szemtelenül felugráltak a padra. Végül már úgy kellett elkergetni őket.

Az útitervünkben Whitehorse, Yukon fővárosa a következő úticél. Harmadik napunkat kezdtük meg az Alaska Highway-en. A város előtt betértünk egy kempingbe fürödni és találkoztunk egy Hans nevű svájci férfiúval és az ő svájci rendszámú terepjárójával, ami természetesen Toyota. Jó érzés volt egy másik megszállottal találkozni. Összehasonlítottuk autóink felszereltségét és sok hasonlóságot véltünk felfedezni. Whitehorse-tól már csak egy karnyújtásnyira – 250 km-re – húzódik az alaszkai határ. Számos útépítési zónán haladtunk keresztül. Egyszer meg is álltunk, mivel hatalmas dömpereket láttunk parkolni az út mellett. Az autónk pont a dömper kerekének feléig ért. Készítettem is egy összehasonlító fotót, ami akkor lett volna igazán jó, ha egy kis Polski még a Toyotánk mellé állt volna.

Az egyik útkereszteződésben egy furcsa templomra lettünk figyelmesek. Egy katonai fém-barakkból kialakított 15 személyes templom volt. Egy tábla állt előtte, ami elmesélte a templom történetét. A végén egy mondat: „Azt tudjuk, hogy nem túl szép, de a legtöbbet fotózott templom egész Yukonban”.

Mivel nem sötétedett be, ezért vezettünk a késői órákig. Mikor fáradni kezdtünk, betértünk egy kempingbe. Éjjel egy óra volt. Beparkoltunk egy helyre és nekikészülődtünk az éjszakának. A bevett szokás szerint késői érkezés esetén másnap reggel szoktunk bejelentkezni. Egy perc sem telt bele, egy részegnek tűnő férfi jött oda hőbörögve, hogy mit képzelünk mi, becsusszanunk az ő saját kempingjébe. Nyomdafestéket és klaviatúrát nem tűrő szavakat használt és tökrészeg volt. Jobbnak láttuk, ha odébbállunk és egy pihenőhelyen, másik 10 társunkkal együtt töltöttük az éjszakát. Eszter kiérdemelte a szúnyogvadász jelzőt, ugyanis két órán keresztül vadászta a valamilyen úton a sátrunkba jutott dögöket a félhomályos éjszakában.

A kilépés Kanadából a hivatalos határ előtt 30 km-re lévő utolsó kanadai faluban volt, míg az amerikai belépés a hivatalos határtól 2 km-re. Beléptünk Alaszkába, vágyaim államába.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk egy kicsit több időt töltenénk a Sziklás hegység felfedezésével. 2008-ban volt szerencsém egy amerikai multinak dolgozni, akinek volt egy gyára Edmontonban (Alberta). Télen jártam ott és ott tanultam meg a „feels like” fogalmát, azaz a hideg érzetet szélben. Mikor kiszálltam a repülőből az első utam egy bevásárlóközpontba vezetett, ahol vettem egy rendes téli kabátot ugyanis reptéren a következő kijelző fogadott (magyarra fordítva): hőmérséklet -22 °C, ami a szél miatt -33 °C-nak érződik. Szintén itt tanultam meg, hogy télen az utakról nem letolják a havat, hanem rátiporják, így van, hogy akár fél méterrel is magasabb az út felszíne az aszfaltnál.

Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, néhány kis kitérővel.

A bejegyzéshez tartozó képeket itt tudjátok megtekinteni.

A következő rész július 17-én fog megjelenni.

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések

Minden bejegyzés