52-58. nap, Alaszka

Járjuk Alaszkát

Alaszka alakja egy serpenyőhöz hasonlít. Az állam déli részén van egy vékony földcsík, ami hosszan lehúzódik Kanada mellett, ez a serpenyő fogója. Érdekesség, hogy Alaszka fővárosát Juneau-t, – ami a serpenyő fogójában található – nem lehet szárazföldi úton megközelíteni. Vagy komppal, vagy repülővel tud – aki akar – oda eljutni. Az egész út során Alaszka az egyik terület, ahová nagyon vágytam. Mivel a hócipőnk is tele volt már a vezetéssel, letelepedtünk egy Tok nevű város utáni State Parkban és pihenőre fogtuk a dolgot. Eszter nem tudta elfogadni, hogy a benzinégő hol működött, hol nem, ezért alapos tisztításnak vetette alá. És lám megjavult! Jól házasodtam.

Július 12-e, hétfő esővel köszöntött ránk. Már régóta terveztük, hogy felújítjuk készleteinket az autó hátuljából, de ahhoz ki kellett pakolni. Egy órai vezetés után kitisztult az idő és megkezdődött a pakolás. Eszter kiseperte az autó hátulját, ahol már vastagon állt az út pora. Ismét lett egy hónapos készletünk elérhető közelségben. Az út Fairbanks-ig meglehetősen egyhangúnak tűnt. Erdők, patakok és bukkanók. Helyes volt Toknál pihenni egy napot, így ismét „kiéhezve” indultunk a világ felfedezésére. Fairbanks-ben bevásároltunk és teletankoltunk mindent, amit csak lehetett. Az Északi Sarkkörhöz igyekeztünk.

Délután 5 óra körül indultunk Fair-banks-ből, először nagyon kellemes au-tópálya-szerű úton. Ahogy azonban elhagytuk a város vonzáskörzetét, az út állaga is egy csapásra romlott. Megtudtuk azt is, hogy Fairbanks után az első benzinkútig 420 km-t kell megtennünk, ezért volt a nagy betankolás. Utunk változatos tájakon vezetett keresztül. Egyre többször vált láthatóvá az olajvezeték, ami szállítja az olajat Prudhoe Bay-ből a dél-alaszkai Valdez kikötőjébe, majd 1,300 km-en keresztül. Az olajvezeték megépítése szintén alapos körültekintést és a kor minden mérnöki ismeretét igényelte. A legnagyobb problémát az infrastruktúra hiánya okozta. Nem voltak utak, repterek és lakott bázisok. Voltak olyan földterületek, amelyek az év több mint felében folyamatosan fagyott állapotban vannak, illetve olyan talajrétegek, amelyek fél méteres mélységtől lefelé állandóan fagyottak (ezt hívják permafrosztnak).

Az olaj 65-70 fokosan kezdi meg útját, és 50-55 fokosan érkezik meg Valdezbe. A cső átmérője 120 cm. El lehet képzelni, mekkora hőmennyiséget ad le ekkora tömeg. Ha folyamatosan beásták volna a csövet a földbe, akkor a folyamatosan fagyott föld „felolvadt” és sokkal instabilabbá vált volna. Ezért az 1,300 km-es út több mint a felén a föld felett, mint egy emelt pályás villamos, úgy utazik a fekete arany. A csővezeték 3 év alatt épült meg, az egész privát pénzből. 3 hegységen, 800 patakon és folyón vezet keresztül. Az Északi-sarkkörhöz vezető út – az úgynevezett Dalton Highway – is az olajvezetéknek köszönheti létét, mivel amiatt épült meg. Utunk elején úgy határoztuk meg a céljainkat, hogy lássuk a természet és az ember alkotta „csodákból” minél többet. Ez a vezeték jó példa az utóbbira.

Másodszor értünk a Yukon folyóhoz, ahol végre sikerült megörökítenünk az éjféli napot. A folyó először a kanadai Whitehorse-ban keresztezte utunkat, még kis folyóként. Itt azonban már terebélyes méreteket öltött. Ahogy haladtunk észak felé, úgy változott a növényzet is. Először fenyvesek, majd csökevényes, úgynevezett „spruce” fák (fenyő jellegű örökzöldek, de maximum comb vastagságúak és göcsörtösek) következtek, aztán apró bokrok és fű. Szerintünk ez a tundra.

Számos kisebb-nagyobb repteret hagytunk el. Ahogy – szerintem – Izlandon van az egy főre vetített legtöbb terepjáró, USA-ban a legtöbb pick-up jellegű kisteherautó, úgy Alaszkában a legtöbb repterecske. Ezek közt van aszfaltos, murvás és füves is. Egyszer egy reptér keresztezte az utat, amit egy sorompó jelzett. Ha jön a gép, megáll a forgalom. Éjjel kettő körül értünk az Északi Sarkkörhöz. Álomra hajtottuk a fejünket, de az csak nem akart megjönni. Még szoknunk kell a nappali világosságban alvást.

Reggel tűző napsütésre ébredtünk. Meglepő meleg volt, ahhoz képest, hogy mennyire északon voltunk. Az Északi-sark már „csak” 1,760 km-re volt tőlünk. Izlandnak egyik pontja sem érinti a sarkkört. Viszont Izlandot körülveszi az Atlanti Óceán a maga szeles természetével, míg itt Alaszkában csak a szúnyogok vettek körül bennünket egyre nagyobb számban. Odaálltunk a tábla elé és fényképeket készítettünk. Úgy éreztem magam, mint annak idején a felfedezők. A Sarkkörnél jól szemléltették a Föld Naphoz viszonyított helyzetéből adódó évszakváltozásokat. Alaszka északi részén május közepe és július vége között a Nap szinte sosem megy le. Ennek csupán az a hátránya, hogy november közepe és január vége között azonban nem nagyon jön fel.

A visszaút nem volt annyira sietős. Többször is megálltunk. A Yukonnál töltöttünk egy kis gázolajat autónkba és elolvastuk az olajvezeték építésének történetét. Később betértünk egy kis „fogadóba”. Kis büfé és ajándékbolt, messze a civilizált világtól. Elképzeltük az életet, amikor méteres hó veszi körül őket és ki sem tudnak mozdulni a konténer házaikból. Nem lehet egyszerű. Alaszka egyébként sok tekintetben eltér az USA többi államától. Az életszínvonal alacsonyabb, a házak, autók, az emberek ruhái öregebbek, kopottasak. Számos kis benzinkút, bolt van az út mellett. Régi, kopott festésű házakban öreg töltőállomások. Ilyennek képzelem Közép-Amerikát.

Nagyon kíváncsi voltam az orosz gyökerekre Alaszkában. Nem tudom elképzelni, hogy az egyik napról a másikra megvásárolt földön a kultúra is egy csapásra megváltozott volna. Van néhány oroszos hangzású településnév, például Nikolai. Vannak görög keleti templomok, és van sok szőke, kék szemű ember. Alaszkába egyébként könnyű kivándorolni. A kontinensnyi országot alig több mint 600 ezren lakják.

Az úton visszafelé már „nappal” jöttünk, mármint munkaidőben, így élénkebb volt a forgalom. Mikor egy-egy kamion elment mellettünk, azon rettegtem, nehogy egy kő a szélvédőnket aprítsa apró darabokra. Fairbanks-ben pótoltuk gázolaj készletünket és nekivágtunk a Valdezig tartó közel 600 km-nek.

Másnap ismét egy vezetős nap következett. Az út mindkét oldalán hatalmas hegyek tornyosultak. Az USA 20 legmagasabb pontjából 17 Alaszkában található, köztük a legmagasabb, a Mt. McKinley is. Áthaladtunk a Thomson Pass-nak nevezett hágón, ahol egy gleccser szinte az útig ér. Aztán egy vízesésekkel tarkított kanyon következett, majd Valdez a maga 4,000 fős lakosságával. Még Tokban szereztünk tudomást egy kedvező árú hajókirándulásról, amely kivisz a Columbia-gleccserhez Valdezből.

A hajó másnap 11-kor indul és 6 órás lesz utunk. Valdez „belvárosa” egy nagy lakókocsi – ahogy itt hívják: Recreational Vehicle, röviden RV – parkhoz hasonlított. Itt az ideje, hogy szóljak az amerikai szabadságos utakról, azaz, hogyan utazik egy tipikus amerikai család. Amerikában több mint 10 millió RV – lakóautó – rója az utakat nyaranta. Alapvetően 3 típusa létezik: az első egy európai utakon is megszokott lakókocsi, csak kb. kétszer akkora. A második fajta egy utánfutó lakókocsi, amit pick-up kisteherautók húznak és nyergesvontató módjára csatlakoztatható. Ezek a lakókocsik 6-12 méter hosszúak! A harmadik típust egyszerűen busznak tudnám nevezni, ami általában maga után húz egy másik autót. Amerikában, ha valaki útra kel egy lakókocsival, az általában leparkol egy parkban és onnan tesz kirándulásokat. Ez az utóbbi két esetben igen egyszerű, ugyanis vagy van egy kis teherautó vagy egy plusz autó. Az ilyen „egyéjszakás” turisták, mint mi, nagyon ritkák ezekben az RV parkokban.

Mi inkább egy külső kempinget választottunk a városkától 10 km-re. Bejelentkezéskor a parkőr elmondta, hogy két fiatal medve ott ólálkodik a parkban és nagyon könnyen be tudják azonosítani az élelmiszeres dobozokat. Reggel a kempingből kifelé jövet meg is pillantottuk az egyik tinédzser mackót, amint éppen előttünk iszkolt át az úton. A kikötőnél leparkolva körbejártam az autót. Szomorúan vettem észre, hogy a bal lámpán egy 50 forintos nagyságú lyuk tátong. A Dalton Highway egyik kamionja megjelölte szeretett autónkat. Nagyon nem izgatott a dolog, ugyanis elég sok autónak volt hasonló problémája vagy repedt szélvédője.

Valdez egy hosszú fjord végébe települt. A fjord egyik felén van a város, a másikon az olajterminál, az olajvezeték vége. Éppen akkor érkezett egy üres tankhajó. A hajónk kapitánya – egy öreg tengeri medve – kommentálta az utazást és nagyon értett a manőverezéshez. Először tengeri vidrákhoz kormányozta a hajót, aztán arra a helyre, ahol annak idején az Exxon Valdez nevű tankhajó 1989-ben zátonyra futott és az öbölbe ürítette 38 millió liter nyersolaj rakományát. Ennek az olajnak mindössze 14%-át sikerült visszanyerni, a többi szép lassan eloszlott, maradandó kárt okozva az öböl élővilágának.

Ekkor láttuk meg – utazásunk során először – a Csendes-óceánt. Nemsokára fókák tűntek fel a színen, napoztak. Olyan volt a hangjuk, mint azé az emberé, aki evés közben sok levegőt nyelt és elnyújtottan szabadul meg tőle a száján keresztül. Ugrándoztak, forogtak, sebesen úsztak. Kicsit távolabb a horizonton feltűntek az első jéghegyek, majd a Columbia-gleccser, méltóságteljesen elterülő valójában. Ez a gleccser közvetlenül a tengerbe „borjadzik”, mintegy 3 km hosszan. Kapitányunk bevitt minket a jéghegyek sűrűjébe. Igaz, ezek lényegesen kisebbek voltak, mint amelyek a Titanic vesztét okozták, és sokkal lassabban is közlekedtünk közöttük, mint annak idején a kor legnagyobb hajója, mégis éreztük, mikor a hajó egyik másik jégdarabot odébb taszigálta. A jéghegyek között volt hófehér, átlátszó, halványkék és sötét színű. Attól függően, hogy a gleccser mely részéről szakadt le.

Visszatérve Valdezbe nekivágtunk a Wrangell – St. Elias Nemzeti Park meghódításának. A célállomás egy McCarthy és egy Kennicott nevű szellemváros voltak. 1908-ban rezet találtak e két település környékén. Mivel el volt zárva a külvilágtól és nagy mennyiségű ércet kellett szállítani, egy vasútvonal építését határozták el, ami 1911-re el is készült. A bányák 1938-ig működtek, aztán bezárták őket. Ez megpecsételte a két kisváros sorsát is. McCarthy a közelebbi település, Kennicott tőle további 5 mérföldre van. Az út véget ér McCarthy előtt egy mérfölddel, egy heves folyású folyónál. Az út katasztrofális minőségű volt. Dönthettem, hogy 5-10 km-es sebességgel döcögünk vagy 50-60-nal, vállalva a néhány nagy döccenő kockázatát. Ez utóbbit választottam. Éjfélre értünk az alkalmi kempinghez.

Másnap reggel gyalogosan indultunk McCarthy felfedezésére. McCarthy tipikus századfordulós város. Boltok, hotelek, lakóházak és az elmaradhatatlan szalon. Egy apró múzeum bemutatta a 70 évvel ezelőtti életet. Már írtam Alaszka egy kicsit lepattant mivoltáról. Ezt ismét lehetőségem volt megerősíteni. Roncs jellegű autók tucatját láttam ott, hasonló emberek kíséretében.

McCarthy-ból az út ugyanolyan döcögős volt kifelé, mint befelé. Egy rendkívüli hídon haladtunk át, ami a 100 méterrel alattunk zubogó folyón ívelt át. Megálltunk fürdeni egy pihenőben, ugyanis Alaszka State Parkjaiban nincsenek zuhanyzók. Tipikus amerikai pihenő volt: motel, mosoda, benzinkút, bolt, étterem és egy kezdetleges RV park. Már a rendes úton haladtunk, amikor egy seszínű rókát pillantottunk meg az út szélén lapulva. Se nem szürkés, ami sarki rókára vallott volna, se nem vöröses, ami a vörös rókák színe. Aznap este ismét egy State Parkban hajtottuk álomra fejünket.

Ránk köszöntött utazásunk 58. napja egy ragyogó szombati reggelen. Berobogtunk a környék „nagyvárosába”, Tokba. Tok egy fontos útkereszteződésben helyezkedik el, már áthaladtunk rajta Fairbanks-be menet. Megkezdődött a visszaút, ami Vancouverig 3,500 km-t tesz ki. Volt rá egy hetünk, ami kényelmes tempót diktált. Terveink szerint péntek este kell Vancouverbe érkeznünk Izlandon megismert barátunkhoz, Péterhez és vasárnap este az Oregon állambeli Portlandbe, Mike-hoz, akihez több mint 7 éves barátság köt mindkettőnket. Nem sokkal Tok után letértünk az Alaska Highway-ről és egy másik úton haladtunk Dawson City felé. A következő napok a Klondike Láz jegyében fognak telni. Azt hiszem nincs olyan ember, aki ne hallott volna a múlt évszázad végi aranylázról. Mindez itt történt Alaszkában és Yukonban.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk elmennénk Prudhoe Bay-ig, a közúton elérhető legészakibb pontig.

Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki néhány kis kitérővel.

A bejegyzésehez tartozó képeket itt tudjátok megtekinteni.

A következő rész július 24-én fog megjelenni.

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések

Minden bejegyzés