58-65. nap, Kanada – Alaszka

Kanadából Alaszkába ki és be.

Nagyrészt murvás úton jutottunk el a kanadai-amerikai határhoz. Reggel 8-tól este 8-ig tart nyitva. Az, amik ránk se bagóztak, a kanadai hölgytől pedig kaptunk egy nagyon szép pecsétet. Mivel a legközelebbi lakott terület Dawson City a határtól több mint 130 km-re, meg kellett kérdeznünk, hogyan jár az ifjú hölgy haza. Erre ő a határállomás konténere mögött lévő lakókocsira mutatva elmondta, hogy egy hétig ad szolgálatot, majd jön a váltás.

Átérve Kanadába, az út egy csapásra megjavult. Kopár hegyeken vezetett keresztül a Yukon folyóig. Dawson City-nél nincs híd a Yukonon, egy komp szolgál hídként. Dawson City még ma is az aranylázból él. Múzeumok, aranymosó helyek, régi stílusú házak veszik körül a látogatót. Honnan az aranyláz? Íme a története. A Klondike folyó Dawson City mellett folyik bele a Yukonba. Dawson City Whitehorse-tól 540 km-re északra van, amit 100 évvel ezelőtt csak ösvényeken és a sebes folyású Yukon folyón lehetett megközelíteni. Történt, hogy 1897 tavaszán három, ereje teljében lévő úriember aranyat talált a Klondike folyóba vezető patak mentén. Miután kimostak két tonnányi aranyat (!), levitték San Franciscóba. Ez elég is volt mintegy 100 ezer embernek, hogy ők is elinduljanak a Dawson City melletti Klondike vidékre szerencsét próbálni. A vállalkozók többsége egyszerű, nincstelen ember volt, de köztük volt például Seattle polgármestere is. Az utazás hajón kezdődött San Franciscóban vagy Seattle-ben. A hajóút Skagway-ig vagy Dyea-ig tartott, mindkettő dél-alaszkai kikötők egymástól kevesebb, mint 10 km-re. Ezt követően jött a 700 km-es gyalogtúra.

Whitehorse-ig tartott a legkeményebb 180 km, mert keresztül kellett vágni a hegyeken. Biztosan sokan hallották már a Chilkoot hágó nevet. Ez volt az egyik hágó – Dyea-ból indult az út -, amin csak gyalogosan lehetett közlekedni. A másik a White hágó volt – ez indult Skagway-ből -, amin lovakkal és öszvérekkel is át lehetett vágni. Ez a hágó rövid idő alatt kiérdemelte a Döglött Lovak hágója becenevet, mivel egy tél alatt több mint 3,000 ló és öszvér halálozott el a fagy, vagy éhhalál következtében. A két hágón volt az USA-Kanada határ. Az aranyláz kirobbanásakor megerősítették a határőrizetet. Persze nem a túlnépesedéstől féltek, hanem az éhínségtől. Azon a területen ugyanis nem volt civilizáció, így boltok sem. Mindenki azt ette, amit vinni tudott.

Hamarosan bevezették azt a szabályt a kanadai határőrök, hogy mindenki csak egy évi élelemtartalékkal léphetett be Kanadába. Ez elég tetemes mennyiség volt, úgy 1 tonna! Ezen kívül kellett még bányászfelszerelés, ruha, edények. A Chilkoot hágót könnyebb volt télen megmászni, mint nyáron, mivel télen kis lépcsők vájhattak a hóba, de ugyanakkor hideg is volt. Belegondolni is veszélyes, hogy hány fordulót kellett megtenni a hágón, míg felvittek több mint egy tonna élelmet és egyéb eszközöket. Felérve a hágóra, mindenkinek el kellett készítenie fuvarozó eszközét. Ez tavasszal és nyáron egy kis tutaj vagy csónak volt, télen szán vagy a természetbarátoknak a gyalogtúra. Hamar rájöttek a szerencsevadászok is, hogy 1+1 néha =3, azaz összeálltak néhányan és együtt próbálkoztak a szárazföldi 550 km-rel. Whitehorse-nál már ott várt rájuk a sebes folyású Yukon, ami 500 km-en keresztül volt az aranyászok fuvarosa. 100 ezren indultak, 30 ezren értek oda, és alig néhány százan találtak több aranyat, mint amibe a vállalkozásuk került. Sokan megfagytak, belevesztek a Yukonba. Sokan visszafordultak. Dawson City virágzott. Több mint 50 ezer ember fordult meg a századforduló környékén ott. Ma csupán pár ezren lakják. A városban nagyon sok a korhű, helyreállított ház. Mindenhol vendéglő, butik és ajándékbolt. És internetet is találtunk. Dawson City felett emelkedik egy hegy, ahonnan nagyszerűen látható a Klondike és a Yukon folyók találkozása. A Klondike hozza a maga békés tiszta vizét, a Yukon pedig a heves iszapos szürke áradatot. A két folyó találkozását követően még több száz méteren át úgy tűnik, hogy a két víz nem keveredik, aztán győz a heves Yukon.

Dawson City után dél felé vettük utunkat. A következő állomás Skagway volt, mi azonban lényegesen gyorsabban kívántuk megtenni a távot, mint a 100 évvel ezelőtti átlagos 3 hónap. Félúton találtunk kempinget és éjfélkor már aludtunk is. Másnap a whitehorse-i könyvtárban a világhálón keresztül értesültünk családunk új tagjának megérkezéséről: Eszter húga életet adott Annának, Eszter első unokahúgának. El is döntöttük, hogy Anna egyéves születésnapjára haza kell érnünk.

Érdekesség, hogy bár Skagway Alaszkában van, közúton csak Kanadából érhető el. Mint írtam már, Alaszkának van egy hosszan délre elnyúló kis „fogantyúja”. Skagway ott van, ahol ez a fogantyú kezdődik. Ezt az elnyúló részt csak Kanadából lehet megközelíteni közúton. A Skagway-be vezető út mellett láttuk a világ legkisebb sivatagját! Évezredekkel ezelőtt az egész területet tenger borította. Miután az valamilyen oknál fogva eltűnt, ott maradt a homokos föveny, amin a növények nehezen tudnak megkapaszkodni humusz hiányában.

Erős emelkedőn jutottunk fel a hágóra, ami teljesen felhőbe temetkezett. A kanadai határőrök a határ előtt 12 km-re, az amerikaiak utána 15 km-re települtek. A határon csípős hideg fogadott bennünket és egy nagyon szép Alaszka tábla. Az amerikai pecsét egy vonatot ábrázolt, ami a hágón átvezető vasutat hivatott szimbolizálni. A hágó alaszkai oldalán gyönyörű vízesésekkel tarkított szakadékok csábítottak a mélybe. Skagway is a múltjából él. A belvárosát teljesen restaurálták és természetesen tele van a Klondike Láz emlékeivel. Átmentünk a rivális városba Dyea-ba is egy murvás úton, de ott csak romokat találtunk, illetve egy érdekes történetű temetőt. Történt, hogy 1898 tavaszán egy hirtelen jött meleghullám lavinát okozott, ami több mint 70 aranyásót maga alá temetett. Az ő sírjaik voltak ott. Egyébként a vállalkozó kedvű turisták itt kezdhetik meg 33 mérföldes túrájukat a Chilkoot hágóhoz, majd vissza, vagy tovább az aranyásók útvonalán. Visszafelé jövet búcsút mondtunk immár másodszor Alaszkának. A kanadai határon nem kaptunk pecsétet.

Felvirradt utazásunk 61. reggele. Ismét jöttek a hosszú kilométerek, csak most visszafelé. Ez a nap egy unalmas vezetős nap volt. 400 km-t kellett megtennünk az Alaska Highway-en mivel nem vezetett más út. A táblarengeteges Watson Lake előtt kezdődik a 37-es Cassiar Highway, ami Vancouver felé vezet. Jöttek a macik. Egy pont előttünk ment át az úton

Alaszkában és Yukonban számos autónak egy konnektor dugó lógott ki az elejéből, illetve számos parkolóban voltak nyilvános konnektorok. Megtudtam, hogy a zord télen az autók motorjában lévő olaj megdermed és indítás után nem áramlik, ami a motor besüléséhez vezethet. Ezért indítás előtt néhány perccel bedugják az autók elejéből kilógó dugót egy konnektorba. Az áram egy, az olajteknőhöz – bocsánat a hölgyektől a szakmai dumáért – rögzített melegítőhöz fut, ami felmelegíti a dermedt olajat. Ismét gazdagabb lettem egy technikai megoldással.

Másnap reggel betértünk egy útszéli egy házas faluba vásárolni. A boltban egy biciklis fiatal srácba botlottunk, aki melegen érdeklődött autónk befogadó képessége felől. Őszintén meglepődtünk, mikor megtudtuk a fiú történetét. Marc 17 éves holland srác, aki fejébe vette, hogy leteker Anchorage-ból a Grand Canyonig, ami 6,000 km. Szerzett otthon egy biciklis céget, aki kifizette a repülőjegyét és nyakába vette Észak-Amerikát. Egy 17 éves középiskolás sráctól ez nem mindennapi tevékenység. Előző nap egy patak vizéből ivott és valami bacilust is lenyelt, mert aznap elég gyengének érezte magát. Ott aludt sátrában a bolt környékén, reggel pedig bejött a boltba és stoppolni szeretett volna. Elég csapzott volt, a ruhája itt-ott sáros, ami teljesen érthető, ha az ember esőben egy murvás úton kerékpározik.

Hamar találtunk a biciklinek helyet. Lenyitottuk az autó hátulját és két spaniferrel hozzákötöztük a biciklit az autóhoz. Utána jött a nehezebb mutatvány, valahogy be kellett préselni 3 embert egy kétüléses, eléggé tömött autóba. Marc akkora termetű, mint én (190 cm). Végül is helyet kapott a két mindenes láda tetején, a hűtőt pedig előre vettük Eszter lábához. Marc-tól 250 km-rel később váltunk el, ahol mi letértünk az útról gleccsernézőbe, ő pedig megpróbálta összeszedni magát és felpattant biciklijére. Megígérte, hogy a Grand Canyonból küld majd egy képeslapot.

Ahol elváltunk, ott kezdődött egy 65 km-es zsákutca, ám két szép gleccsert ígért. Az út Stewartba, egy kanadai kisvárosba vezetett. Az első gleccsert csakhamar elértük. Képzeljetek el egy 100 méter széles vízesést, ami sebesen fut le a hegyekből 5 méter vastag vízhozammal. Aztán képzeljétek el, hogy ez a víz hirtelen jéggé fagy, és máris kijön a gleccser halványkék látványa, 200 méterre az úttól egy folyó túloldalán. A természet egy nagyszerű csodája.

Stewartba beérve az eső továbbra is hol esett, hol nem, mindenesetre elvette a kedvünket a főzőcskétől. Betértünk hát egy gyorsbüfébe egy tradicionális amerikai hamburgerre. Ez a hamburger gyökeresen eltér a megszokott McDonald’s-os vagy Burger Kinges 3 falásnyi névrokonától. Ez a hamburger óriási, sült krumplival szolgálják fel és tömve van zöldséggel.

Nemsokára ismét Alaszkában találtunk magunkat. Alaszka elnyúló „fogantyújának” a legvégén, egy Hyder nevű településnél. Itt már nem is volt amerikai határőr, csak kanadai. Egy gyönyörű hegyi út visz fel a Lazac-gleccser tetejére, ezúttal nem lentről, hanem fentről láthattuk ezt a természeti csodát.

Előtte azonban áthaladtunk egy hivatalos medvefigyelő helyen. Ott folyik egy sekély vizű patak, amiben meglehetősen nagy számú lazac igyekszik vissza születési helyére utódokat rakni. Ez nagyszerű hely a medvéknek halászni. Persze egy medvét sem láttunk, miért is jöttek volna egy zajongó fényképezőgép-tengerbe több tucat hangoskodó turista közelébe az éhes medvék? Gyorsan továbbálltunk és nekivágtunk a 30 km-es hegymenetnek.

Az út kezdetben elég barátságosnak tűnt, majd megjelentek az első igazán meredek részek, egy kis eső, és mikor a gleccser fölé értünk megjelentek az első felhőfoszlányok is. Egyszer csak egy medvecsalád állta utunkat. Egy anyamedve két kis bocsával. Az anya nem tudta, hirtelen mit is csináljon. Érdeklődött is volna irántunk, hisz nem sok duplakabinos Toyota-t látott, meg el is iszkolt volna. Többször elment, aztán visszajött, mert a bocsoknak felkeltettük az érdeklődését és azok nem akartak elmenni. Aztán győzött a medvei ész és eltűntek a sűrű erdőben. Ekkor láttunk először bocsokat. Az úton több helyütt is földcsuszamlásokat, lecsúszott fákat vagy hótorlaszokat kellett kikerülnünk. És nem volt védőkorlát. Ám felérve a látvány lenyűgözött mindkettőnket. Akkor és ott úgy éreztem, hogy a világ tetején állok.

Bizonyára sokan tudják, hogyan képződnek a gleccserek. Amikor a hó leesik, kristályos formát ölt és rengeteg levegőt temet maga alá. Ahogy egyre több hó esik, úgy az súlyánál fogva összenyomódik, a levegőt kipréseli és jéggé fagy. Amikor jön a tavasz és vele a felmelegedés, ez a jég elolvad és tiszta vizű patakként csörgedezik alá. Ám ha ez a jég több méter vastag, nem éri elegendő napsütés ahhoz, hogy teljesen elolvadjon, akkor megmarad. És a következő évben, már a gleccserre esik a hó, és az ismét stabilizálódik.

Mikor a Columbia-gleccsernél jártunk Alaszkában, a hajóskapitány felhívta a figyelmünket arra, hogy a gleccser 15 éve „visszahúzódik”, azaz veszít a vastagságából és hosszúságából is. Ez betudható a felmelegedésnek, illetve a kevesebb hóesésnek. Vannak, amelyek szép lassan elvékonyodnak és patakot képeznek – például a mostani Lazac-gleccser – és vannak olyanok, amelyek több méter vastagon érik el a „borjadzási” helyüket és zajosan jéghegyként esnek alá az alattuk levő tóba – Jökulsárlón, Izland – vagy a tengerbe – Columbia-gleccser.

Mire leértünk, már félhomály borította a vidéket. A macileső helynél már csak egy-két megszállott álldogált. Megfigyeltük a vízfolyással szemben felfelé igyekvő lazacokat, akik küszködve az áramlatokkal, szintkülönbséggel és sekély vízzel, arra a helyre igyekeztek, ahol ők is megszülettek, hogy ikráikat letegyék és elpusztuljanak. A természet érdekes állatokat és szokásokat alkotott. Bár maci nem jött elő, egy fehér fejű sas – az USA címerállata – leszállt pár méterre tőlünk, így azt is megfigyelhettük.

Elhagytuk harmadszor is Alaszkát és beléptünk – ha jól számolom ötödször – Kanadába. Mivel öreg este volt és másnap reggel telefonálnunk kellett a Petőfi Rádiónak, a kanadai határvárosban, Stewartban kerestünk egy kempinget, annak hiányában letáboroztunk a helyi iskola előtt és ott töltöttük a 62. éjszakánkat.

Másnap, ahogy haladtunk délre, úgy tért vissza a civilizáció egyre több jele. Farmok, városok, autók, emberek. Az éjszakát egy tartományi park kempingjében töltöttük. A következő nappal véget érnek a vezetős napok egy időre, hiszen legyőztük az Alaszkába vezető közel 10,000 km-es út megpróbáltatásait. Este 8 körül értünk Vancouverbe, ahol könnyen megtaláltunk aznapi vendéglátónk, Péter lakását. Ő az a kedves fiú, akivel az izlandi kompon ismerkedtünk meg.

A szombat és a vasárnap úgy telt, mintha otthon lettünk volna. Késői kelés, hosszú beszélgetések és egy kis séta. Vasárnap, reggeli után mondtunk búcsút Péternek és Vancouvernek. Eltankoltuk az összes kanadai aprópénzünket és nemsokára a határt átlépni kívánó autók között masíroztunk.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk is ugyanezt az utat választanánk, de a végén biztosan meglátogatnánk Point Roberts-et, ami egy icipici USA Vancouver alatt. A történetének megértéséhez a Kanada-USA határ megállapításáig kell visszamennünk 1846-ig amikoris az USA nyugati része – a mai Washington-Oregon-California államok még nem léteztek, de mivel ezek a területek is hamar benépesedtek ezért kellett egy határvonal az USA és Kanada között a nyugati részen is. Ezt az úgynevezett 1846-os Oregon Treaty határozta meg a 49. szélességi fokot kijelölve határként. Ezért ilyen egyenes au USA észak-nyugati határa és ez a szélességi fok egy kicsivel Vancouver alatt húzódik és amikor kiér a tengerre van egy kis félsziget, ami a 49. szélességi fok alá nyúlik, azaz az már az USA területe, de csak Kanadából lehet szárazföldről megközelíteni.

Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, néhány kis kitérővel.

A bejegyzéshez tartozó képeket itt tudjátok megtekinteni.

A következő rész július 31-én fog megjelenni.

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések

Minden bejegyzés