66-70. nap, Portland

Ezzel a kirándulással az utunk hatodán már túl vagyunk.

A határátlépés után az autópályán haladtunk Washington államon át Portland felé. Elhaladtunk Seattle mellett, majd a Mt. Rainert is láthattuk, amint Washington állam fölé emelkedik. Aztán az oregoni határtól nem messze a Mt. St. Helens, az 1980-ban kitört vulkán következett. Róla bővebben lesz szó, mikor megmásszuk majd néhány nap múlva.

Portland fontos állomása utunknak. Itt lakik Mike, aki régi jó cimboránk. Hogy honnan ismerjük? Egy kis bevezetés szükséges az ismeretséghez, amiben vissza kell mennünk – ha nem is Ádámig és Éváig, de – 1991-ig. Egy diákszervezet, az AIESEC, a gazdasági egyetemeken és főiskolákon tanuló hallgatók szabadon választott egyesületét fedi, amelynek vannak helyi szervezetei szerte az világban, többek között Pécsen is. A szervezet célja, hogy egy kis gyakorlatot vigyen a hallgatók elméleti és alkohollal teli mindennapjaiba. Ennek egyik nagyon fontos eszköze a nemzetközi diákcsere program, melynek keretében magyar vállalatok fogadnak külhoni diákokat hosszabb-rövidebb időre, hogy azok magyar földön kamatoztassák tudásukat. Ezen program keretében érkezett Mike Magyarországra 1991. januárjában egy másfél éves kiküldetésre.

Az egyetemista hétköznapjainkba csöppent bele az amerikai fiú a maga 175 centijével és hajszál vékony testével. Mi akkoriban egy egyetem közeli kollégiumban laktunk, ahol „megszerveztük” Mike szállását is. Ott élt velünk több mint két évig. Bár dolgozott a hét legalább 5 napján, a fennmaradó idejében csiszolta magyartudását és tökéletesen beilleszkedett a „kollégista társadalomba”. Minden buliban benne volt, segített az angolul tanulóknak és nagyon jól megtanulta amúgy nehéz nyelvünket, különösen jó volt a szleng területén. Egy idő után már vigyáznunk kellett, mit mondunk előtte magyarul… Mielőtt végül mégis hazament, kibérelt egy pécsi szórakozóhelyet, ott búcsúzott el magyar barátaitól. Akkoriban Londonban tanultam, így csak híreket hallottam a buliról.

Vasárnap este értünk Portlandbe és hála az amerikai párhuzamos és számozott utcáknak, hamar rá is találtunk Mike kétszobás apartmanjára. Nem változott semmit. Ugyanolyan vidám képű, sovány – egyszálbelű, ahogy Pécsen hívtuk – volt, mint 1992-ben. A fogadtatás ugyanolyan, mint Chicagóban: „Itt a szobátok, itt a fürdő és itt a hűtő. Addig maradtok, amíg tetszik…” Mike szinte semmit sem veszített magyar tudásából. Szinte végig magyarul beszéltünk, csak ha szakmai dolgokról esett szó vagy valami nem jutott eszébe, akkor váltottunk angolra. Aznap este későn kerültünk ágyba.

Mike minden reggel 6-ra jár brókerként dolgozni. Részvényekkel foglalkoznak, éppen ezért ők is a New York-i tőzsdéhez vannak kötve, ami 3 órával korábban kezdi meg életét az időeltolódás miatt. Így a portlandi 6 óra pontosan a New York-i 9-nek felel meg, akkor nyit a tőzsde.

Hétfőn reggel, mire mi felkeltünk, Mike már legalább tíz üzleten túl volt. Néhány kötelezettségünknek eleget kellett tennünk Portlandben. Toyotánk ismét megérett egy szervizre és ez alkalommal szerettük volna egy Toyota szervizbe vinni. Oregonban nincs értékesítési adó (kb. ÁFA), így minden egy kicsit olcsóbb, ezért érdemes itt vásárolni. Az internetes lemaradásunkat is be kell hozni, illetve kitűztünk egy „terepjárós” feladatunk is, meg szerettük volna mászni a már említett Mt. St. Helens nevű vulkánt. És Mike-kal is minél több időt szerettünk volna tölteni. Mindamellett, számunkra a „rendes” ágy is sokat jelentett.

Felhívtam az egyik Toyota szervizt, hogy időpontot kérjek. Nagyon elámultak, mikor megtudták, hogy dízel autót szeretnék vinni hozzájuk. Hétfő délután 5 órában egyeztünk meg. Időközben Eszter beindította a mosógépet az egyhavi szennyesünkkel. Mike 4 körül jött haza és indultunk a Toyota szervizbe. A középső dobozokat kivettük, így három személy is „kényelmesen” elfért. A szervizben kedvesen fogadtak bennünket, ám hamar kiderült, hogy a dízel motor – mint fehér holló – ritka példány egy amerikai autóban. Annyira, hogy a szervizben nem volt megfelelő olaj sem, el kellett szalasztani valakit, hogy hozzon.

Mike barátnője – Tracey – egy étteremhálózat oktatási vezetője, egy kedves fondue étterembe hívott bennünket. Megvallom őszintén, nekem fogalmam sem volt, hogy mit jelent ez az étterem típus. A fondue éttermekben az a sajátságos, hogy az ételt részben a vendég készíti el saját szájíze szerint. Újszerű élményt nyújtó helyre bukkantunk az ízek garmadájával.

A keddi napot a bevásárlásokra szántuk. Bár vettünk 20 tekercs diát New Yorkban, az vészesen fogyott, így pótolnunk kellett, hasonlóan a digitális kamera elemeihez. Addigra már több mint 200 kép készült a digi kamerával, amik a laptop merevlemezén várták a biztonsági mentés idejét.

A Mt. St. Helens megmászásának szenteltük a szerdai napot. Ez a vulkán még ma is aktív és 1980-as kitörésekor a felső 300 méter lerepült róla, illetve északi kráterének pereme is eltűnt. Akkoriban az egész világ légkörére hatást gyakorolt ez a kitörés. A szél északi irányba fújt, és a kitörés után fél órával teljes sötétség borult a vulkántól északra fekvő településekre nappal is. A településekről kamionszámra vitték el a lehulló hamut, aminek átlagos vastagsága 1 métert tett ki. Az autók motorjai sorra sültek be, mert a légszűrőiken beosont az apró kvarcpor. Speciális légszűrőket kellett alkalmazni. A hegy tetején lévő 6 méter vastag gleccser hirtelen elolvadt és sártengerré változtatta a hegy déli oldalát. Ahol lefolyt, letarolt maga előtt mindent, még a vastag törzsű fákat is. Ahol folyt, ott ma sincs növényzet, csak nyomokban.

1995-ös túránkon már felmásztam a csúcsra. Akkor megfogadtam, hogy soha többet nem leszek ennyire ostoba, hogy megmásszak egy ilyen hegyet. Az idők során újragondoltam ezt a fogadalmat. Nem tudom, hogy az emlékeim csaltak-e, de én úgy emlékeztem, hogy 5 óra alatt megjártuk le és fel, és nem volt hó. Ezúttal elég későn indultunk és délután egyre érkeztünk a hegy lábához. 3 km erdei sétát követően jött a meredek hegygerinc. Dermesztő látvány fogadott. Ameddig a szem ellátott, hó és hó borította az erdős tájat, ahova nem sütött be a Nap. Botladozva futottunk neki és hamarosan rájöttünk, hogy ez nem lesz meg 5 óra alatt és mérgelődve visszafordultunk. Hihetetlenül mérges voltam magamra. Azért, mert nem indultunk el időben, azért, mert rosszul emlékeztem, és azért, mert felelőtlennek tűntem Eszter szemében.

A környéken azonban számos más turistaút is akadt. Mivel a túra másnapra halasztásával hirtelen sok szabadidőnk támadt, tettünk néhány kisebb sétát a környéken. Elmentünk arra a helyre, ahol a megolvadt gleccser okozta sártenger alázúdult, elsodorva mindent, ami az útjába került. Egy kis kanyonban vezetett a sétánk, ahol szinte folyamatosan vízesések tarkították utunk. Volt ott több 20-30 méteres farönk, ami 19 éve került a kanyonba és ott is marad, míg el nem bomlik. Vagy ki nem tör Heléna még egyszer és magával sodorja a láva. Hazaérkezésünk után beismertük Mike-nak botorságunkat. Tracey meghívott mindannyiunkat aznap este az egyik saját éttermükbe vacsorára. Nagyon ízletes ételek garmadájával lepett meg bennünket a Shari’s étteremlánc. Köszönet érte!

Másnap 6-kor már az autóban robogtunk Helénához. Fél nyolckor értünk a hegy lábához és 8-kor kezdtük meg a vulkán meghódítását. Mivel a lendületünk meglehetősen nagy volt, ezért hamar kiértünk a meredeken emelkedő havas gerinchez az erdőből. Valami hasonló látvány fogadhatta a Klondike láz aranyásóit a Chilkoot hágó előtt, de itt plusz 15 fok uralkodott és mi rövidnadrágot viseltünk mind a ketten. A gerinc alja 1,440 méteren fekszik, a cél a 2,400 méteren lévő csúcs.

Az előző napi híradóban vezető hírként szerepelt, hogy egy hölgy alatt beszakadt a szűz hómező és bizony elég volt helikopterrel kimenteni. Ebből tanulva csakis olyan hómezőt szeltünk át, amelyet már előttünk átszeltek jó páran. Ezután következett a „fekete leves”. Egy mászós-kapaszkodós rész. Tudni kell az útról, hogy nincs semmiféle kitaposott ösvény, vagy efféle. 100 méterenként elhelyeztek egy cöveket. Ha látod a következőt, jó irányba haladsz. Ha nem, jobb, ha visszafordulsz. Ezeken a mászós részeken gyakrabban meg kellett állnunk, egyszer aludtunk is 20 percet egy szélvédett kis völgyecskében. Néhány mély szakadék is tarkotta a mellettünk lévő hómezőt, ahol a hó megcsúszott. A repedések 2-3 méter szélesen és 5-10 méter mélyen tátongtak. Következett a legnehezebb szakasz, a csúcshoz vezető 200 méteres szintkülönbség legyűrése. Porszerű hamu és erős szél voltak útitársaink. Kettőt léptünk előre, egyet csúsztunk hátra. Többször megfordult a fejemben, hogy lehettem ekkora b.m, hogy nekifogtam ennek a menetnek, immár másodjára. (Szerintem Eszter fejében is megfordult ez a gondolat.)

Délután 1 óra 3 perckor Eszter meghódította a Mt. St. Helens-t. Ez nekem csak 1 óra 8 perckor sikerült. Beértem a második hellyel és boldogan ültem le a kráter déli peremén. A látvány kárpótolt az izzadságért. Mint említettem, az 1980-as kitöréskor eltűnt a vulkán északi pereme és ott folyt ki a láva. A kráter másik három égtáji belső oldalát por fedte hó borította. Apró gőz és gáz felhők azért mutatták, hogy rengeteg energia feszül még alatta. A szélnek köszönhetően félelmetes robajjal hullott alá néhány kisebb kőlavina a kráterbe, porfelhőt hagyva maga után. A csúcson nem volt tumultus, rajtunk kívül talán, ha tízen lehettek. Egy hegymászónak ez biztos nem olyan nagy szó, viszont egy hétköznapi halandónak ez bizonyítja, hogy bírja a gyűrődést és erőt ad a még nagyobb kihívásokhoz.

Lefelé egy kicsit könnyebb volt a menet, különösen a hamus részen. A havas területeken jól jött volna egy síléc. Csak néhányszor került hátsónk közelebbi kapcsolatba a hóval. Nagy megkönnyebbülés volt visszaérni a kocsihoz és végre beülni. A hazafelé vezető úton kicsit lassabban mentünk, mint szoktunk és este fél nyolcra már a zuhanyzóban mostuk le magunkról a ránk rakódott kilónyi port.

Eredeti terv szerint péntek reggel kívántunk megválni régi jó barátunktól, de aznap este úgy döntöttünk, hogy csúszik a program egy napot és csak szombaton reggel fogunk ismét útra kelni.

Azt a pénteki napot legszívesebben törölném. Minden lépés, különösen a lépcsőn lefelé való mozgás egy tortúra volt a lábainkban lévő izomláz miatt.

Aznap reggel hazaküldtem a honlapunkhoz szükséges fényképeket. Mike meghívott bennünket, hogy menjünk be a munkahelyére és nézzük meg, hogy dolgozik. Barátunk – fején egy telefon fülhallgatójával – két monitort figyelve éppen részvényeket adott el. Vagy vett? Délután egy óra körül értünk oda, ami New Yorkban 4 óra, tehát éppen zárt a tőzsde. Részletesen elmagyarázta, hogy miért jó a befektetőknek az ő cégük, miért hozzájuk fordulnak és hogyan működik egy ügylet.

Portland belvárosában, a belső kerületben ingyenes a tömegközlekedés, ezzel is csökkenteni igyekeznek a magángépkocsik forgalmát. Találtunk egy helyet, ahol diszkont áron – egy kis alku után – tudtunk venni 20 újabb tekercs diát. Ez elég lesz úgy Peruig. Eszter aznap fejezte be a 19. tekercset. Megszorozva 36-tal elég tekintélyes szám. Csinos kis összegbe fog kerülni az előhívásuk is…

Portlandbe települt a NIKE cég központja és egy Nike Town nevű bolt, ami a cég termékeit mutatja be több szinten sportágak szerint. Ezt is megnéztük, aztán hazakocsikáztunk. Este be kellett pakolnunk a kocsiba, illetve még az internetes levelezésünket is befejeztük. Ismét útra kellett kelnünk. Utálok búcsúzkodni. Olyan szívszorító érzés búcsút venni azoktól, akik közel állnak hozzánk, különösen ilyenkor, mikor a viszontlátás olyan bizonytalan. Éppen ezért rendkívül rövidre szoktam fogni a búcsúzkodást. Egy meleg ölelkezés, egy viszlát és ha szerencsénk van, könnyek nélkül el tudunk válni. Ez történt azon a szombat reggelen is, de a könnyeket nem úsztuk meg. Mike annyit mondott, „kár, hogy nem itt laktok” és még annyit „Isten veletek!”. Ez volt utazásunk 71. reggele, azaz utunk hatoda már a múlté.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk is biztosan beugranánk Seattlebe és felmennénk a Space Needle nevű világhírű kilátótoronyba és átugranánk az Olympic National Parkba Washington államban egy kis túrázásra. És biztos, hogy nem volnék annyira balfék, hogy délután érkezzek egy hegymászótúrára.

Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, néhány kis kitérővel a Mt St Helens vulkán körül.

A következő rész augusztus 7-én fog megjelenni

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések

Minden bejegyzés