71-79. nap, Oregon-Kalifornia

Irány Kalifornia!

Egy kötött időpontunk volt. Augusztus 3-án, kedden déli 12-kor a San Francisco-i Tengerészeti Múzeum előtt szerveztünk randevút Eszter egyik unokatestvérével és családjával. Ők 3 hetet töltenek az USA-ban és San Francisco-ba hoztuk össze a randevút interneten keresztül. Addig 1,500 km várt még ránk és volt három és fél napunk, hogy megtegyük. Aznapi célunk az Oregon állam déli részén lévő Kráter-tó volt, ami egy kialudt vulkán kráterében alakult ki.

Oregon híres lenyűgöző óceánpartjáról is. Kiérve az óceánhoz, az csendesen, napsütéssel fogadott bennünket. Mint egy óriási hullámvasúton, úgy haladtunk az úton, hol a tenger szintjén, hol pedig felette 100 méterrel. Nemsokára búcsút mondtunk a partnak és egy út menti városban megebédeltünk. Az amerikai gyorséttermek között óriási a verseny. Az ilyen „junk food” (gyorskaja) annyira olcsó, hogy amikor lehetőségünk van rá, ezt esszük, ugyanis lesznek még ínségesebb idők, amikor jól jön majd a rizses lecsó…

Egy számomra megfejthetetlen paradoxonnal találtam szembe magam, az amerikaiak jégfogyasztási imádatával. Úton-útfélen lehet vásárolni üdítőt, általában egyliteres pohárban is. Az automatából rendkívül hidegen jön ki az ital. Az átlag amerikai ennek ellenére mit csinál? Félig engedi a poharát jéggel aztán ráenged egy kis üdítőt. Más szavakkal, jeget vesz üdítő áron. Megfigyeltem azt is, hogy amikor kidobják a poharat, az alján még mindig ott csörög a jég.

Ahogy közelebb kerültünk a kráter tóhoz, úgy emelkedtünk felfelé. A célállomás 2,500 méter magasan várt ránk. Attól 30 km-re találtunk egy szimpatikus tavat és annak a partján egy kempinget. Nagyon szép naplementében lehetett ismét részünk.

Vasárnap egy kényelmes reggeli után jött a Crater Lake. A kráter úgy 4 km átmérőjű és elképesztő kék vízzel teli. Itt láttam először aktív hóhányót júliusban! A kráter peremén út vezet körbe, amelyről le is lehet sétálni a vízhez. Természetesen lementünk és Eszter megmártotta a lábát a vízben. A víz kéksége leginkább fentről látszott, de a hidegségének érzéséhez be kellett dugni a lábunkat. A Crater Lake után ismét a Csendes-óceán partja és Kalifornia állam következtek.

A parttól nem messze található a Redwood National Park, Észak-Amerika legmagasabb fáival, némelyik közülük 100 méter feletti magassággal. Aki járt már Kalifornia e területén, az most gondolhatja, hogy tévedek, mert a legnagyobb fák a Sequoia National Parkban vannak. Ez utóbbiban vannak a legvastagabb törzsű fák, míg a Redwoodban a legmagasabbak. Kalifornia állam határán meg kellett állnunk és el kellett mondanunk, hogy nincs nálunk kereskedelmi mennyiségű palánta vagy csemetefa. Kaliforniának ugyanis – akármilyen furcsa – a mezőgazdaság az egyik legfontosabb bevételi forrása.

Kalifornia meglehetősen rohamos fejlődésen ment keresztül az elmúlt 150 évben. Az eredetileg mexikói területet az USA kormánya meg szerette volna vásárolni Mexikótól. Mivel szép szóra nem adták, ezért az USA fegyverrel akarta megszerezni, így kitört 1846-ban a mexikói háború. Ennek 1848-ban lett vége, természetesen amerikai győzelemmel. Kalifornia amerikai területté vált – a mai Arizona, Colorado, Utah és New Mexico államokkal egyetemben - és meglepő gyorsasággal, 1850-re állammá is. Rohamosan fejlődött. 1849-ben aranyláz, majd a mezőgazdaság fellendülése, a gyors iparosodás jelentették az állam életében a fontosabb állomásokat. Ha Kalifornia önálló állam lenne, a nemzeti kibocsátása a hetedik lenne a Földön. Ez az USA legnépesebb állama, szokták is mondani, hogy akire Kalifornia szavaz, az lesz az USA elnöke.

Már csak mérföldek választottak el bennünket célunktól. Itt alig találtunk állami kempingeket. A megtaláltak pedig sorra megteltek. Beparkoltunk az egyik kemping piknik területére. Egy szemfüles parkőr azonban felfigyelt ránk és nagyon kedves hangon tudakolta ottlétünk okát. Felhívta figyelmünket, hogy ott nem aludhatunk, hanem 10 mérföldre délre van egy másik kemping, ott vannak helyek. A megjelölt kemping a főúttól pontosan 5 méterre volt és percenként robogtak el a kamionok az éjszaka ellenére. Ettől függetlenül több száz (!) lakókocsi tanyázott ott, némelyik úgy tűnt, hogy hosszú távra berendezkedve. Az volt az addigi 73 éjszaka közül a legzajosabb. Korán keltünk, 5-kor már a kávénkat kavargattuk.

Annyi előnye van a korán kelésnek, hogy egy ilyen napból kétszer annyit lehet kihozni. Visszamentünk az előző este elhagyott parkba, és nekifogtunk az óriásira nőtt vörösfenyők felderítésének. Az egyik leágazónál egy tábla hívta fel a figyelmünket egy „Big Tree” -re, azaz Nagy Fára. Az átmérője 6, a kerülete 20, a magassága 100 méter. Hatalmas élő fa, a korát 1,500 évre becsülik.

Több erdei sétaút is ajánlgatta magát. Hatalmas fák között vezetett a kiválasztott ösvény, a Napnak csak itt-ott adva esélyt, hogy bevilágítson. Jónéhány kidőlt fa mellett is elhaladtunk, számos közülük több mint 50 méteres törzzsel büszkélkedhetett. Voltak erdőtüzek az elmúlt évszázadok alatt, de ezeknek a fáknak combnyi vastagságú a kérgük, ami kibírt és túlélt minden tüzet. Találtunk néhány fát, aminek a tűz kiégette a belsejét, de ennek ellenére állt, élt és át tudtunk sétálni a törzsén! A hatalmas fák néhol hidat, néhol alagutat képeztek a gyors folyású patakok felett. Hírtelen egy szarvastehén vágott elém a sűrű bokrokból az útra. Nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban, a szarvas vagy én. Pár másodpercig farkasszemet néztünk, aztán amerről jött, arra el is tűnt, nekem pedig helyreállt a szívverésem.

Visszatérve a kocsinkhoz, az sivatagi hőfokkal fogadott bennünket, de 5 perces kereszthuzat után – légkondi a la Handó – visszaállt a hőmérséklet a normálisra. Dél felé vettük utunkat egy Petaluma nevű városba, San Franciscótól 40 mérföldnyire északra. A vendéglátóink Christie és Hank lesznek, egy nem hétköznapi házaspár. Hogy honnan az ismeretség?

1998 októberében elkocsikáztunk Szicíliába. Szicíliától északra található Európa egyetlen folyamatosan működő vulkánja Stromboli szigetén. Este tízkor érkeztünk a szigetre és hajnali egyre értünk a kitörő láva látótávolságába egy teliholdas éjszakán. Másnap reggel kissé viharos volt a tenger, így az értünk – és a további 100 turistáért – jövő kis hajó nem tudott kikötni. Sebaj, mondták az olaszok, jön délután egy nagyobb hajó, az majd biztosan ki tud kötni. A véletlen egy idősebb házaspárral hozott össze minket, akikkel beszélgetni kezdtünk. Ők voltak Christie és Hank, egy amerikai és az ő skót felesége. Elmondtuk nekik akkor még csak a tervezés fázisában lévő nagy tervünket, mire ők felajánlották, hogy ha Kalifornián keresztül vezet utunk, ugorjunk be hozzájuk. Hát az utunk Kalifornián vezet keresztül és leleveleztük e-mail-en a találkozást. Este 9 körül értünk Petalumába, ahol ismét meleg fogadtatásban volt részünk.

Hank felajánlotta, hogy levisz bennünket másnap reggel a tőlük 20 mérföldre lévő kikötőbe és onnan egy rendszeres kompjárattal 45 perc alatt bent lehetünk San Francisco kikötőjében. Nem kell a kocsi, nincs parkolódíj, nincs lopás veszély. Másnap reggel a 8:40-es kompon a helyünk.

Reggel Hank autóversenyzőt megszégyenítő ügyességgel vezetett és 8:39-kor tett ki bennünket az éppen kifutni készülő hajó előtt. Ezt ügyesen csináltuk, nem kellett sokat várnunk. Fél 10-kor már Frisco kikötőjéből sétáltunk ki. Volt 2 és fél óránk a rokoni találkozóig, ezt vízumszerzésre használtuk. Peruba, Guatemalába és Hondurasba magyar állampolgárnak vízum kell. Megszerezhettük volna otthon is, de lejártak volna, mire odaérünk, ugyanis 3 hónapig érvényesek csak.

Először a guatemalai konzulátust látogattuk meg. Kitöltöttük a szükséges papírokat, ráragasztottuk a fényképeket. Már éppen fizetni akartunk, mikor is kiderült, hogy a vízum csak egy hónapig érvényes, ami nekünk nem elég. Így sztornóztuk a dolgot és kaptunk egy listát a Mexikóban található guatemalai konzulátusokról. A hondurasi konzulátus következett. A vízum átfutási ideje 30 (!) nap, mert Hondurasba kell elküldeni a kérvényt. Dokumentáció, útlevél fénymásolás. Elmondtuk, hogy egy hónap múlva mi már Houstonban szeretnénk lenni, de ez a fiút abszolút nem érdekelte. A vízumot – ha megkapjuk (!) – San Franciscóban pecsételik be az útleveleinkbe. Marad a gyorsposta. Végül jött a perui konzulátus. Itt mentek legszaporábban a dolgok. Elmondtuk kérelmünk okát, erre ők kérték a retúr repcsi jegyet, erre mi mondtuk, hogy kocsival megyünk, erre ők elcsodálkoztak. Kitöltöttük a vízum kérelmet, délután fél kettőre ígérték a vízumot.

Azt hiszem, nem említettem már, hogy fejenként két darab hivatalos útlevéllel indultunk utunkra. Erre minden magyar állampolgárnak lehetősége van, aki alá tudja támasztani a kérelmét. Erre azért van szükség, mert utunk során 15 vízumot kell még beszereznünk és amíg az egyik útlevél az egyik követségen van, a másikat tudjuk használni. Induláskor mindössze 4 vízumot tudtunk beszerezni, a többi lejárt volna idő előtt.

A vízumügyintézést követően 20 percünk maradt arra, hogy a Tengerészeti Múzeum elé érjünk, ahol remélhetőleg vár ránk az egész László család. 12:07-kor értünk oda és várt ránk az egész László család. Az örömünk leírhatatlan mértéket öltött. Szinte szóhoz sem hagytuk őket jutni, annyira meg szerettük volna osztani az élményeinket. Elmentünk a Lombard Streetre, amiről azt mondják, hogy Földgolyónk legkanyargósabb utcája. Láttuk Alcatraz néhai börtönszigetét, aminek belső berendezéseiről Al Capone tudna többet mesélni, ha élne még. Este kikísértek bennünket a 9 órás busz elé. Hála az égnek a busz gyorsan jött, így nem maradt sok idő a könnyeknek.

A busz másfél óra alatt vitt el bennünket Petaluma főutcájára. Voltunk olyan oktondiak, hogy nem kérdeztük meg a pontos útirányt, így most csak nagyjából tudtuk, hogy merre van az arra. 8 km gyaloglás után estünk bele ágyainkba.

Terveink szerint szerda reggel tovább szerettünk volna állni, de Hank mondta, hogy összehozna néhány barátjával bennünket. Maradtunk. Hank – aki gépészmérnök – kíváncsi volt a motorra, ezért felnyitottam a motorháztetőt. Körülnézett, s sasszemével kiszúrt egy apró olajszivárgást a turbómotor olajcsövén. Nem tocsogott, de diszkréten szivárgott. Ezzel mindenképpen kell kezdeni valamit.

Kalifornia ezen vidéke híres az 1906-os földrengésről. Itt húzódik a Szent András törésvonal, ami két kontinentális lemez ütközési vonalát jelöli. Itt bármikor előfordulhat egy földrengés. 1906-ban volt a legutóbbi komoly földrengés, amely szinte teljesen elpusztította San Franciscót és környékét. Hank elvitt bennünket egy olyan helyre, ahol jól láthattuk a földrengés nyomait. A Point Reyes félsziget például odébb csúszott 4-6 méterrel a földrengés következtében. Korabeli fényképek is mutatták a rombolás eredményét.

A szandálom egyik csatja megadta magát, így keresnünk kellett egy cipészt (micsoda problémák!). Hank helyismerete segített és a törésvonaltól hazafelé már ismét újszerű állapotban volt a kedvenc lábbelim. Christie számítógépében volt egy CD író is. Ezt kerestünk már Portland óta, mert a digitális fényképekről szerettünk volna egy biztonsági másolatot készíteni. Időközben befutottak Hank barátai, a „tiszteletünkre adott” vacsora vendégei. A feleség honlapok karbantartásával foglalkozik, a férj pilóta. Akadt közös témánk bőven. A nap poénja is elhangzott, két üveg bor után. Idézem:

„Tudjátok, hogy mi tart a levegőben egy Boeing 747-es Jumbo repülőgépet?” – kérdezte Randy, a pilóta.

„Az aerodinamika törvényei.” – válaszoltam naivan én.

„Az nem, egy Jumbo túl nehéz ahhoz!” – replikázott Randy faarccal.

„Akkor mi?” – kérdeztem ismét én.

„Ugyanaz, ami az internetet is működésben tartja, a P.F.M” – válaszolta Randy, majd látva az értetlenséget mindannyiunk arcán, hozzátette – „Pure Fucking Magic”. Ez magyarul kissé profánul hangzik, de azért lefordítom, igaz szebben, mint az angol verzió: „egy marha nagy varázslat”.

Reggel valahogy nem tudtunk időben elindulni. Egy villásreggeli után megegyeztünk, hogy 2000. októberében találkozunk Stromboli szigetén. Az aznapi célállomás a Sequoia Nemzeti Park, ahol a legvastagabb törzsű fák nőnek. Az úton lehetőségünk volt látni, hogy Kalifornia tényleg a mezőgazdaságából él. A mellesleg elég száraz éghajlatú államot keresztül-kasul szelték a mesterséges csatornák, amelyek az öntözéshez szükséges vizet szállították. Barack-, olajbogyó-, alma- és narancsültetvények százait hagytuk el. A tenger szintjéről ismét 2,000 méter fölé emelkedtünk. Az éjszaka elég hűvös volt, de azért nem kellett a hálózsákunkat felhúzni.

Napsütéssel köszöntött ránk utazásunk 78. napja. A sequoia fák a 2-3 ezer éves kort is elérik. A rendszeresen jelen lévő erdőtüzek ellen ezek az óriások is vastag kérgükkel, a sok kis rovar ellen pedig egy bizonyos, a kérgükben és törzsükben megtalálható vegyi anyaggal védekeznek. Ez a hosszú élet titka az ilyen típusú fenyőfáknál. Először a legnagyobb fához vezetett utunk, a General Grant Tree-hez. A törzse 20 méter vastag, a magassága „csak” 70 méter. Itt-ott kikezdték már az erdőtüzek. Korát 2,700-3,000 évre becsülték. Mikor kihajtott, Periklészről még nem hallott a világ…

Amerre csak elnéztünk, óriások vettek körül bennünket. Állt néhány fiatal fa, 20-30 évesek lehettek. Mikor „felnőnek”, vajon milyen lesz a világ?

A következő fa a General Sherman Tree, ami kicsit öregebb a Grant fánál, ám kisebb annál (Grant és Sherman is Északi hadvezérekként szolgáltak a polgárháborúban, Grant később elnök is lett). Az emberek kis hangyáknak tűntek mellette. A parkban volt egy kidőlt fa is, amelyre egyszerűen rá lehetett parkolni. Szembetalálkoztunk egy másikkal is, amely alatt autóval hajtottunk át. Az egyik kanyarban hirtelen egy barnamedve és két kis kajla bocsa keresztezte utunkat. A nagy fáknak kora délután mondtunk búcsút, a Yosemite Nemzeti Park felé indultunk. Csak este értünk a parkba. Másnap reggel kávézás közben találtunk néhány óriás tobozt, úgy fél métereseket.

A Yosemite Park csalódást okozott nekünk. No nem azért, mert nincs sok látnivaló, éppen ellenkezőleg. De rengeteg ember volt ott és szabályos közlekedési dugó alakult ki még a WC előtt is. Kora délután hagytuk el a parkot és indultunk a Death Valley-be, a Halál Völgyébe. Közben a Hank által felfedezett olajfolyás folyamatosan nőtt, már lefolyt a cső végéig. Death Valley előtti utolsó lakott területen feltankoltunk és nekivágtunk életünk eddigi várhatóan legmelegebb kalandjának.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk áthajóznánk Alcatraz börtönszigetére. Igaz ez nem ehhez a részhez tartozik, de az autónkban biztosan lenne légkondi. Az 1998-ban vásárolt új Hilux-ot nem lehetett gyárilag légkondival kérni. ma már ez nem lenne kérdés. A tömegturizmus fogalma akkoriban még nem forgott közszájon, ám ma már több szakcikk is megjelenik szinte hetente, azaz ez már valós probléma. Ahogy az utazás egyre könnyebbé válik – már pedig a 25 évvel ezelőtti és a mai utazási lehetőségeket össze sem lehet hasonlítani – úgy lesz egyre több népszerű látványosság a tömegturizmus áldozata.

Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, néhány kis kitérővel a Mt St Helens vulkán körül.

A következő rész augusztus 20-án fog megjelenni.

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések

Minden bejegyzés