79-84. nap, Kalifornia – Nevada – Utah

Bekapcsoltuk a légkondit, azaz lehúztuk mindkét ablakot. A naplemente színjátéka által kísérve folyamatosan emelkedtünk. A Death Valley, ahogy neve is jelzi, egy hosszú völgy, melyet mindkét oldalról magas hegyek határolnak. Ahhoz, hogy be tudjunk jutni, előbb hegyet kell mászni. Már sötétedett, mikor odaértünk. Érdekesség, hogy a kempingek többsége a völgyben októbertől áprilisig tart nyitva, az útikönyvünk is azt írta, hogy nyáron csak „őrült” európai turisták mennek oda. Az egyik ingyenes kempingbe betértünk. Bár a Nap már rég lement, a levegő hőfokán ez mit sem csökkentett. Úgy döntöttem, hogy az éjszakát kint töltöm az egyik ott található padon. Nem akart álom jönni a szememre. A csillagos égen fél tucat hulló csillagot láttunk és mindig ugyanarra gondoltam, mikor egy-egy „leesett”…

Itt korábban volt reggel, mint bárhol máshol eddig. A napkeltét már mindketten ébren néztük végig, aztán mikor a Nap felbukkant a keleti hegyek felett, felgyorsult az élet. Árnyékot adó fa nem volt, így nem védett semmi sem a gyilkos meleget árasztó sugarak ellen. Egy kisebb sivatag mellett vezetett a főút, egy leágazó murvás úton be tudtunk menni a homokdűnék közé. Ekkor már az alsógatyámból is lehetett volna vizet nyerni, pedig nem a nyilvánvaló helyről folyt. Szinte egyszerre mondtuk: „Senki nem hívott ide, magunktól jöttünk, tehát kuss!”

A Death Valley az 1849-50-es kaliforniai aranyláz idején kapta a nevét. Történt, hogy aranyat találtak errefelé. Erre több ezer, jobb sorsban reménykedő ember eredt útra Kaliforniába. Akkoriban azonban az a terület szinte teljesen ismeretlen volt. Néhány család az ökrös szekerével betévedt erre a helyre és nem találták a völgy túloldalán a kiutat. Bár december végét írták, a tartós hőség elviselhetetlennek tűnt. Két vállalkozó kedvű ifjú aztán útra kelt és 16 napi 600 mérföldes (!) útjuk során meglelték a kivezető utat. Ez a két család adta a Halál Völgynek ezt a bizalomgerjesztőnek éppen nem mondható nevet. Az arany hírére útnak eredőket pedig csak 49-esekként (fortyniners) említik a források.

Számomra a legmeglepőbb érdekesség az élővilág széles körű jelenléte volt. Az évi 5 centiméternyi eső minden cseppjének megvan a megfelelő helye. Igaz gyéren, de meghúzódnak itt kisebb bokrok, fák és füves „ligetek”. Gyíkok és madarak tucatnyi fajjal képviseltették magukat, kígyókról – hála az égnek – nem esett szó.

A Death Valley-ben valaha volt egy lefolyás nélküli tó is, ami vastag, ásványokban gazdag só-réteget hagyott maga mögött, miután kiszáradt. Ezt ma is látni lehet, sőt be is lehet menni néhány ilyen „sóbányába”. Messziről olyan síknak tűnt a táj, közelről nézve azonban éles, lábszárnyi hosszúságú kristályok húzódtak meg a hajdani tómederben.

Death Valley központjában van egy igazi golfpálya is. Nekem eszembe nem jutna egy ilyen forró helyen golfozni, de ez nem jelent semmit. A pályát folyamatosan öntözik egy, a völgy alatt húzódó artézi kútból. Nem lehet olcsó mulatság, de van rá kereslet. A Nap pontosan az ég közepéről tűzött ránk. Árnyékban mérték a 47 fokot Celsiusban. A völgy egy félreeső kis körútján található, a Művész Palettája. Az út menti kihalt tájon a környező kopár hegyek oldalában az ásványoknak köszönhetően a színskála szinte minden színe felvonult. Csak az az átkozott hőség…

Elértük a legmélyebb pontot Észak-Amerikában, 86 méterrel a tenger szintje alatt. Ettől kezdve ismét megkezdtük az emelkedést kifelé a völgyből a 927 méteren lévő hágó felé. Útközben megálltunk a híres Zabriskie Point-nál. Aranyszínű tájkép fogadott bennünket, messzebb a só, mintha víz lett volna, úgy vibrált a levegőben.

Nemsokára megérkeztünk a szerencsejátékok – és a szabad prostitúció – hazájába, Nevadába. Érdekes története van az effajta szabadságnak is. Nevadában a századforduló előtt számos értéket adó ezüstbánya működött. Ezek kimerülésekor az állam vezetőinek új bevételi források után kellett nézniük. Ebben az időszakban legalizálták a szerencsejátékokat és néhány városban a prostitúciót is. A központ – ki ne tudná – Las Vegas, aznap esti célállomásunk.

Az úton találkoztunk először a „flash flood” fogalmával, ami gyors áradást jelent. Itt ugyanis, ha esik, sok eső esik rövid idő alatt. Mivel a talaj nem tudja beinni, ezért elfolyik, a gravitáció törvénye szerint az alacsonyabb hely felé. Számos helyen láttuk a legutóbbi áradás nyomát az úton is.

Még világosban érkeztünk Las Vegas-ba. Végig hajtottunk a Las Vegas Boulevardon, a sok kaszinó mind készült az éjszakára. Kerestünk egy olcsóbb motelt és hűsítő fürdőt vettünk. Újult erővel vágtunk neki a már fényárban úszó kaszinó negyednek. Általában egy szórakoztató komplexum egy nagy hotelből, egy vagy több kaszinóból, több játékteremből és számtalan étteremből és kis "shop"-ból áll. Egy-egy ilyen komplexum egyfajta témára épül. Van Julius Ceasar, Monte Carlo, New York, Paris, Kincses Sziget és még számtalan más nevű. Sokat gondolkodtam azon, miért jönnek ide az emberek játszani. Aztán abban maradtam magammal, hogy száz évvel ezelőtt aranyat ásni mentek az emberek a gyors meggazdagodás reményében, napjainkban ugyanebből a célból kaszinókba járnak. Talán annyival több ez, hogy itt beleszól a dologba a szenvedély is. Én egyszer már elvesztettem 20 dollárt Las Vegas-ban ruletten, most inkább meg sem próbáltam visszanyerni.

Szinte mindegyik kaszinónál volt valami közönségcsalogató. A Kincses Szigetnél egy kalózhajó csapott össze egy angol hajóval és természetesen az angol süllyedt el. Egy Mirage nevű hotelnél vulkánkitörés szórakoztatta a nagyérdeműt. Minket leginkább a Bellagio nevű szálloda előtti szökőkút-tánc fogott meg. Képzeljetek el tavat, amelyből több tucat kis szökőkút csonk jön elő. Megszólal a zene és a több tucat szökőkútból a zene ritmusára szökik magasra a víz. A szórófejek egyenként mozgathatók, így összhatásként a víz szinte táncol a zene ritmusára. Élményektől túlcsordulva értünk haza éjfél után.

Hétfőn reggel nem bírtam sokáig aludni, állandóan a szivárgó olajcső járt az eszemben. Nem tudtam felmérni, hogy mennyire folyik az olaj. Abban teljesen biztos voltam, hogy a hátralévő 75,000 km-t nem fogjuk tudni megtenni így. A közeli Toyota szervizben mereven elzárkóztak a javítástól, mivel dízel autóról volt szó, amit Amerikában nem forgalmaztak. A szervizes mondta, hogy nem sokat tud segíteni, mert nincs alkatrésze, és ha kiszedi az olajcsövet, megsérülhet a tömítés, amiből nekik szintén nincs. A Toyota világmárka, de a garanciát – mivel az autónk még garanciális – csak hetek alatt tudjuk érvényesíteni. A főnök adott egy névjegykártyát és egy e-mail címet. Rendkívül barátságos volt, de olajcsövet nem tudott teremteni.

A Hoover Dam – azaz a Hoover elnökről elnevezett gát – meglátogatása volt a következő program. Milliónyi ember szintén pont akkor akarta meglátogatni ezt a monumentális építményt. Ez a gát 1932-36 között épült a Colorado folyón. Mindig is izgatott a gátépítés menete. Leginkább az, hogy hova teszik a folyót, amíg épül a gát. Ahol lehetőség van rá, ott elterelik azt, de itt ez lehetetlennek tűnt, mert a folyó egy több mint 50 méter mély kanyonban hevesen zúdult alá. A problémát két, a kanyon falába vájt alagúttal oldották meg, amelyen a vízmennyiség el tudott folyni. Az építkezés 5 évig tartott, télen-nyáron egyaránt. Az ember alkotta csodák egy mintapéldányához volt szerencsénk.

Nemsokára nekivágtunk az amerikaiak által csak Nagy Körútnak becézett, látványosságokkal teli szakasznak. Ez egy tojás alakú út – mint a Zalatoje Kalco Moszkva körül – számos nemzeti parkot és természeti csodát foglal magába. Első állomása a Utah állambeli Zion Canyon. A kört a Grand Canyon zárja. A következő hetek a vörös föld és kő, valamint a kanyonok jegyében telnek majd el. Egy kis utat választottunk, amely végigmegy a Colorado felduzzasztott vize mellett. A hőség rekordokat döntött, hasonlóan a csábítás, hogy megmártózzunk a tó 28 fokos vizében. Fürdés után – nem tudom miért -, de elkapott a honvágy.

A honvágy egy érdekes dolog. Legutóbb 1992-ben volt honvágyam, mikor Londonban tanultam. Egyedül voltam magyar, a szaknyelvet akkor tanultam és rengeteget kellett teljesíteni (egy MBA diploma megszerzéséért). Szívesen lettem volna otthon a pomázi házunk teraszán. De mihelyt elgondoltam, hogy ott vagyok, az is rögtön eszembe jutott, hogy visszavágynék az utazás folytatására. Ki érti ezt? Aztán Eszterrel elkezdtük elemezni a témát. Biztosan izgatott a szivárgó olajcső is, illetve az egyéb problémák, amikre akkor és ott NEKÜNK kellett megoldást találnunk. Nem szaladhattunk segítségért a szomszédba, vagy a barátainkhoz. Mindezt persze tudtuk már induláskor is…

Sosem utaznék egyedül. Az már csak külön szerencse, hogy azzal tudom ezt az utat megtenni, akit legjobban szeretek, aki előtt nincsenek titkaim és aki társam minden probléma megoldásában. Egy Utah állambeli State Parkban leltünk otthont aznap éjszakára.

Másnap reggel elhatároztam, hogy a végére járok az olajszivárgásnak. Felhívtam a Toyota Motor Hungary-s kapcsolatunkat és tanácsot kértem tőle. Megegyeztünk, hogy küldi a hibás alkatrészt Houstonba a barátainkhoz, addig is azt javasolta, hogy vegyünk fémragasztót és próbáljuk meg beragasztani a csövet.

Bementünk hát a környék nagyvárosába, St. George-ba. Megkérdeztem egy urat, hogy tud-e jó autószerelőt a környéken. Ő javasolt egy terepjáró szervizt, ahova rögtön el is mentünk. Mintha csak Öhler Józsi barátom udvarában lettünk volna. Egyben és szanaszét heverő terepjárók fogadtak bennünket. Milton – a tulaj – az első pillanatban megértette a problémánkat és hajlandó volt segíteni. Megtisztította a csövet és körberagasztotta a beteg pontot. A próbaút után az a fránya olaj csak megtalálta az utat a ragasztás alatt is. Nem volt más választás, ki kellett szerelni a csövet. Szerencsénkre a tömítés nem sérült, így elhárult az utolsó akadály is. Milton körbeforrasztotta a problémás részt egy speciális anyaggal és visszaszerelte. És az olaj nem folyt! A számla nem volt alacsony, de megoldódott egy probléma, ami később súlyos következményekkel járhatott volna. Az autó garanciális, így a költségek miatt sem kell aggódnunk (legalábbis ekkor még azt hittük).