91-98 nap, Arizona – Új-Mexikó – Louisiana

Izgalmakkal teli túra a Grand Canyonban

A Grand Canyon kempingjében nekiláttunk összepakolni a hátizsákot másnapra. Egy 28 km-es gyalogtúrát terveztünk: le a kanyonba aztán fel onnan. Mivel nem volt olyan egetverően meleg, csak 7-kor indultunk túránkra. A kanyon déli oldaláról 2 út vezet le. Az egyik rövidebb, ám meredekebb, míg a másik hosszabb, ám kicsit könnyebb. A meredekebbet választottuk lefelé. Az út felénél járhattunk, amikor egy öszvérkaraván jött szembe, az állatok hátán egy-egy termetes turistával. Őszinte részvétemet fejeztem ki gondolatban szegény állatoknak.

Az öszvérekről jut eszembe egy ismeretterjesztő tábla, hogy miért használtak teherhordásra öszvéreket. Az öszvér a szamár és a ló keresztezéséből jött létre. Nem úgy, mint a lódarázs. Azt mondják, az öszvér nem olyan hirtelen és temperamentumos, mint egy ló és nem olyan csökönyös, mint a szamár. Szerencsés keresztezés.

Gyakran kellett pocsolyákat, illetve öszvér hulladékot kerülgetni. Ahogy haladtunk lefelé, úgy változott a talaj színe, az élővilág és a hőmérséklet. A kanyon teteje és alja között 1,600 méter szintkülönbség van, ami lehetőséget biztosít számos éghajlat kialakulására. Míg fent „rendes” erdők voltak, lefelé haladva jöttek a kaktuszok és a jukkák. A Grand Canyon is a Colorado-fennsík része, tehát ezt is tenger borította valaha. Több mint 10 különböző hordalékréteg rakódott egymásra. Ebbe vágta magát be a Colorado folyó, mintegy 5 millió év alatt. 5 millió év szerintem emberi aggyal fel sem fogható, legalábbis az én agyammal nem. A kanyon aljában két függőhíd vezet át a folyón. A Colorado – valószínűleg a sok esőzésnek köszönhetően – teljesen vörös színt öltött és aranybánya volt a vadvízi evezés szerelmeseinek.

A folyó jobb partján van egy kemping, illetve a Phantom Ranch nevezetű „hely”, ami egy parkőrházból, egy kantinból, egy nagy öszvérkarámból és vagy tíz kis motel jellegű házból áll. Betértünk a kantinba egy kicsit lehűlni, mivel a kanyon aljában megszorult a levegő, közel 40 fokot produkálva. Mivel volt néhány óránk a visszaút megkezdéséig, olvasgatni kezdtünk. Ezt megunva kivonultunk a Bright Angel patak partjára, vettünk egy üdítő fürdőt és masszíroztattuk magunkat a gyorsfolyású vízzel.

Délután fél 3-kor indultunk felfelé a 17 km-es visszaúton. Itt-ott már árnyékba borult az út, kellemes szellő fújdogált. Búcsút intettünk a Phantom Ranch-nek és lendületesen vágtunk neki az 1,600 méteres szintkülönbségnek, ám ezúttal felfelé.

Félúton a kanyonból felfelé található egy primitív kemping és egy parkőrállomás. Itt vettük csak észre, hogy sötét felhők gyülekeznek felettünk és bizony komoly méretű villámok is csapkodtak. Eszter nagyon fél a villámoktól, így visszafordultunk és ki akartuk várni, míg elvonul a vihar. Egy parkőr jött oda hozzánk és azt javasolta, hogy fussunk neki bátran a hátralévő útnak, mert ott a pihenőhelyen sokkal inkább ki vagyunk téve a villámcsapásoknak a magas fák és a nyílt terep miatt, mint feljebb, ahol a kanyon összeszűkül. Eszter remegő lábakkal indult neki és bevallom, én sem voltam teljesen nyugodt. Fél kilométer múlva megérkezett az eső. Pillanatok alatt bőrig áztunk. A villámok és a dörgés közötti időkülönbség egyre csökkent, ami azt jelentette, hogy a vihar egyre közelebb került hozzánk. Találkoztunk az úton egy német házaspárral, akik hozzánk hasonló cipőben jártak. Az ég teljesen sötétté vált és a mennydörgések dobhártya szaggatóvá erősödtek. Villámok csapkodtak mindenfelé. Bíztunk abban, hogy egyik villám sem szimpatizál velünk. Egyszer csak a német házaspár eltűnt egy kő alatt, mi is követtük példájukat. Találtunk egy sziklát, ami alá elég jól befértünk.

Eszter keservesen sírt, annyira félt a villámlástól. Jó fél órát ücsörögtünk a kő alatt, míg a vihar egy kicsit tovább húzódott, ám az eső egy cseppet sem veszített erejéből. Szakadó esőben vágtunk neki az előttünk álló 6 km-nek. Ilyen viharban még nem volt részünk. Ennyire közel és ekkora villámok még nem csapkodtak körülöttünk.

Már írtam a „flash flood”, azaz a gyors áradás fogalmáról. Hát most volt lehetőségem megtapasztalni is. Itt, ha ömlik az eső az égből, nagy mennyiség esik viszonylag rövid idő alatt és a talaj nem képes beinni azt. Számos spontán vízesés vett körül bennünket, hevesen zubogva alá vörös színben díszelegve. Volt egy hely, ahol térdig gázoltam a hirtelen kialakult patak vizében Eszterrel a hátamon. Mivel addigra már mindkettőnk minden ruhadarabja csurom vizes volt, inkább mentünk, nehogy megfázzunk. Egy idő után elállt az eső és egy kicsit „kiderült” az ég is.

Eszter ment elöl, aztán én és utánam a fiatal német házaspár. Az egyik hajtűkanyar után hirtelen megtorpantam. Egy csörgőkígyó meresztgette a fejét és farkát az ég felé az ösvény bal szélén. Undorodom a kígyóktól. Legyűrve undoromat, farkasszemet néztem vele 3 méteres távolságból. A farka égnek állt ugyan, ám nem csörgött – biztosan beázott. Így telt el a következő 3 perc aztán ő megunta és visszavonult. Az út egyre meredekebbé vált és az erőnk is fokozatosan fogyott. A tetőre érve átvedlettünk az átázott zsákunkban velünk lévő aránylag száraz pótruhába és vártuk a megváltó buszt. Negyedóra múlva mindketten álltunk a forró zuhany alatt. Isteni érzés volt meleg száraz ruhát ölteni.

Úgy döntöttünk, hogy kiérdemeltünk egy kiadós vacsorát. Beálltunk a központi önkiszolgáló étterem pultja elé és elköltöttük az utóbbi hetek legfenségesebb vacsoráját. Mindketten egy kicsit tapasztaltabbak lettünk. Eszter a villámok miatt, én pedig a számomra oly természetellenes dög miatt. Szombat reggel kiteregettük az előző nap csak ledobott ruháinkat és cipőinket a napra. Egy kis pakolás után intettünk búcsút az eddigi egyik legnagyobb kalandunknak helyt adó Grand Canyonnak. A következő állomásunk a Grand Canyontól 300 km-re lévő Petrified Tree Nemzeti Park, ami magyarul Megkövült Fát jelent.

Bizonyára mindenki hallott már a híres 66-os útról. Ez az út kötötte össze először Los Angeles-t (LA) a keleti parttal. Az út Chicagótól délre kezdődik és fut LA-ig. Ma elég hosszan a 40-es autópálya fut mellette, de szinte mindenhol kint van a tábla, hogy itt volt a híres 66-os út. Este fél hatkor értünk a kővé vált fák otthonába. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a park 7-kor bezár és nincs benne kemping sem. Aztán magyarázatot kaptunk erre a talányra is. A parkból minden évben több mint 12 tonna kővé vált fadarab tűnik el a gyűjtögető kedvű turistáknak köszönhetően. Számomra nehezen volt elképzelhető, hogy egy fa kővé tudjon válni, de az út mentén fekvő fatörzsek jól szemléltették, hogy ez bizony lehetséges. A fákat hirtelen borította el annak idején a víz és az abban lévő vegyületek meggátolták a rothadást, konzerválták azokat. Dióhéjban ez a történet.

Visszatértünk a 40-es autópályára és két óra múlva táboroztunk le az Arizona után következő New Mexico állam egyik parkjában. Ismét eljött egy vasárnap, ami nekünk már hosszú ideje nem jelent munkaszüneti napot, igaz a hétfő sem jelent munkanapot. Egy érdekes nevű város mellett haladtunk el, úgy hívják, hogy Albuquerque, ejtsd albukörki. Ott északra fordultunk Santa Fe felé. Santa Fében azon héten indián kirakodóvásár volt, így az egész belváros tele volt standokkal. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi különböző indián törzs van Amerikában. Legalább 50 képviseltette magát. Santa Fe egyébként híres indián központ maradt a mai napig. Beugrottunk egy könyvtárba is megnézni a leveleinket. Jó hír érkezett Sao Paoloból, amelyet Maurício barátom küldött, akivel együtt tanultam Londonban 1992/93-ban. Sok szeretettel vár bennünket.

New Mexico híressége – vagy hírhedtsége, ezt mindenki maga dönti el – az, hogy ez az állam az atombomba hazája. Oppenheimer doktor és kis csapata Los Alamos-ban, a Manhattan projekt keretében fejlesztették ki a számukra sem pontosan ismert hatóerejű bombát. 1943-ban álltak neki és 1945 júniusában, pontosan a potsdami csúcstalálkozón kapta Truman elnök a telefonhívást, hogy a kísérleti robbantás sikerült. Új fejezet kezdődött a világtörténelemben. Két magyar származású tudós is részt vett a fejlesztésben: Szilárd Leó és Teller Ede. Mikor a próbarobbantás megtörtént és kiderült a bomba hatóereje, több, a fejlesztésben részt vevő tudós levélben kérte Truman elnököt, hogy ne használja fel a bombát katonai célokra. De ekkor már fújdogáltak a hidegháború előszelei, és Truman meg akarta mutatni az USA erejét. 1945. augusztus 6-án, majd 9-én két japán város tűnt el a föld színéről. Japán 3 héttel később kapitulált az amerikai hadsereg előtt.

Albuquerque után tértünk be egy parkba éjszakára. Másnap egy közeli városkába gurultunk be az autópályáról és kerestünk egy szervizt, ugyanis olajat kellet cserélnünk, immár negyedszerre. Ez azt jelentette, hogy 30,000 km-en vagyunk már túl. Aznapi úticélunk a White Sand – Fehér Homok – Nemzeti Emlékhely volt. Ez egy érdekes sivatag, amelynek egyedülállósága abból ered, hogy nem homokból – kvarcszemcsékből –, hanem elporladt mészkőszemcsékből áll, ezért fehér. Kora délután érkeztünk a parkba. Nekivágtunk a rajta keresztülvezető 13 mérföldes körútnak. Több helyen megálltunk és besétáltunk a sivatagba. Egy idő után mezítláb. Érdekes volt, hogy 10 centi mélyen már keményebb volt a talaj és nedves. Mint a kisgyerekek, szaladgáltunk a homokdűnéken le és fel. Egy idő után még az alsónkból is homokszemek peregtek ki.

A sivatag után keletnek fordultunk és hirtelen megmásztunk egy hegyet. A táblákból kiderült, hogy egy kedvelt síparadicsomba csöppentük, bár rossz évszakban. Találtunk egy kempinget, ahol tábort vertünk aznap éjszakára.

Borús reggel fogadott bennünket a 96. napunkon. Ahogy azonban a hegy túloldalán lecsorogtunk, a Nap is kisütött és kellemes nyári napban fürdőzhettünk. Az úticél a Carlsbad Caverns, azaz Carslbadi Cseppkőbarlang Nemzeti Park 250 km-re. Teljesen otthon éreztem magam, mintha csak Somogyországban autóztunk volna. Aztán ahogy csökkent a magasságunk, jöttek a kaktuszok. Délután 3-kor értünk a barlanghoz. Ezt a barlangot egy John White nevű 19 éves fiatalember fedezte fel a századforduló környékén. A foglalkozását tekintve White úr nem hivatásos felfedező, hanem guanó (madárürülék) kereskedőként kereste a mindennapi betevőjét. A barlang bejárata egy nagy tölcsér, ami később benyúlik a felszín alá egy nagy termet képezve. Ez kitűnő hely volt a sötétet kedvelő denevéreknek, amelyekből több százezer (!) tanyázott ott. El lehet képzelni, hogy mi termés jött össze a hosszú évtizedek alatt a terem alján.

John White munka közben figyelmes lett egy lefelé menő járatra és ebből lett a Carlsbad Cavern Nemzeti Park. A barlang 225 méter mélyen fekszik és több mint egy mérföldes kiépített úton lehet megcsodálni a különböző cseppköveket. Ez a barlang egyébként a harmadik legnagyobb a világon. A barlangban félhomály és állandó 12 fokos hőmérséklet fogadott minket. Esztertől megtudtam, hogy a lentről felfelé növő cseppkövet sztalagmitnak, a fentről lefelé növőt pedig sztalagtitnek hívják. Vagy fordítva? Van lent egy hatalmas terem, amiben elférne 14 focipálya. Lenyűgözött a cseppkövek formája, színe és mérete. Elképesztő, hogy egy centiméternyi növekedéshez több évtizedre is szüksége van egy átlagos cseppkőnek.

Megtudtuk, hogy jó idő esetén meg tudjuk nézni, ahogy este a denevérek bevetésre indulnak. Egy parkőr tartott kiselőadást a denevérekről. Elég sok újat megtudtunk róluk, például azt, hogy a vemhes anya – ők is emlősök – akár a testsúlya felének megfelelő mennyiségű táplálékot is képes magához venni egy éjszakai vadászat során, illetve azt, hogy a kis denevérek már 5 hetes koruk után kirepülnek. Az azonban talány maradt számomra, hogy miért éjszaka vadásznak. A parkőr válasza erre a kérdésre „mert az Isten így rendelkezett” volt. Ahogy sötétedett, a hangulat úgy fokozódott és nemsokára megjelentek az „első fecskék”, azaz denevérek. Aztán jött a többi is. Nem vártuk meg mind a 300 ezret.

Aznap este megkezdtük „nagy menetelésünket” New Orleans felé, 1,600 km-re keletre. Az éjszakát már Texasban töltöttük. Texas Alaszka után a legnagyobb területű állam, és Kalifornia után a második népesség tekintetében is.

A 97. napunk egy vezetős nap volt. Csak tankolni és enni álltunk meg. Elhaladtunk a Ewing família főhadiszállása mellett. Érdekes, hogy a Dallas sorozat sikerén felbuzdulva „múzeumot” rendeztek be e híres család házában és aki akar, 200 dollárért egy éjszakát is eltölthet Jockie és Pamela (vagy Samantha?) ágyában. Texas az olaj hazája, több ezer bólogató olajkutat láttunk az út mellett és több tucat fúrótornyot is.

Hajnali 3-kor letáboroztunk egy Louisiana állambeli kempingben. Louisiana eredetileg francia koronagyarmat volt egészen 1803-ig. Akkoriban Bonaparte Napóleon ült Franciaország trónján és hobbija volt a hódítóháborúzás. Ez persze sok pénzbe került, ezért gondolt egyet és jó pénzért eladta az egész Louisiana területet az USA-nak. Ez a terület magában foglalta a mai Florida jelentős részét, Alabama, Mississippi, Louisiana, Arkansas és Missouri államokat.

Felvirradt New Orleans napja egy rettentő meleg és párás nappal. Még volt pár száz kilométerünk a célig. Délután 4 körül értünk a jazz szülővárosába és nyakunkba vettük New Orleans-t, amit a Mississippi szel ketté. Láttuk a múlt századi francia építészet néhány jeles példáját. A főtéren számos magányos, illetve spontán csoportokba verődött zenész szórakoztatta a nagyérdemű járókelőket. New Orleans szórakoztató központja a francia negyedben van, annak is két utcájában: a Royal és Bourbon Streeten. Bárok, lokálok, sztriptízbárok, szexboltok, élőzene és természetesen sok-sok kábító alkohol. Azt mondják, a New Orleans-i látogatónak ki kell próbálni a hurrikán nevű keveréket, ami állítólag erős és nagyot üt. Végigsétáltunk a jellegzetes egy emeletes vasrácsos-korlátos házak között és jót szórakoztunk a hangos utcán, ami tele volt látnivalóval. Eszter még korábban kinézett egy neves bárt és pár perc múlva, már blues-t és jazz-t hallgattuk a bárpult és egy pohár sör mellett. Fél tíz körül indultunk egy közeli kempingbe. Az autóban vettük csak észre az őrjítő hőséget. Leengedett ablakokkal és 50-km-nél nagyobb sebességnél elviselhető volt, de mihelyt közbeszólt egy piros lámpa… Igen az alsónk is.

Megtaláltuk a kempinget és letáboroztunk. Lezuhanyoztunk villámsebesen mindketten, de a zuhany ajtajában már azon gondolkodtunk, hogy visszamenjünk-e. És mindez este, amikor a Nap már nem is sütött. Reggel szerencsénkre egy fa koronája útját állta az átható napsugaraknak, mire odaért volna a Nap, mi már búcsút intettünk New Orleans-nek. Ismét nyugatnak fordultunk, ezúttal Houston irányába.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk garantéltan légkondis autóval mennénk és Santa Fe után meglátogatnánk Los Alamos-t az atombomba hazáját, amely az Oppenheimer film után ismét visszakerült a köztudatba. Illetve megállnánk Fort Worth óvárosában, ahol az USA egyik legnagyobb marhakereskedése volt és élőben nézhetjük a vad bikák betörést, azaz a vállalkozó szellemű embereket egy vad bika hátán és mindeki azt számolja mikor dobja le a bika…. Erre 2007-ben nyílt lehetőségem, amikor kint dolgoztam Texasban egy hosszabb projekten és hétvégente barangoltunk a környéken.

Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, kisebb nagyobb kitérőkkel:

A bejegyzéshez tartozó képeket itt tudjátok megtekinteni.

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések

Minden bejegyzés