Végleg elhagytuk az USA-t
A szél egész éjszaka erősen fújt és éjfél felé már a zajos spanyolajkúak is álomra hajtották a fejüket. Reggel a nappal keltünk, árnyék híján és az erős szélben kész művészet volt vizet forralni. Aztán jött a felkészülés Mexikóra. Eszter szétszórta az utazási csekkeket és a megmaradt készpénzt néhány borítékba, amiknek megfelelő rejtekhelyet kellett találni az autóban. Idővel lett is, majd ha hazaértünk és beváltak, elmondom, hogy melyek a tuti rejtekhelyek. Eltettük a laptopot is szem elől, illetve kivágtuk végre az ablakárnyékolókat még az otthonról hozott habszivacsból. A hátsó ablakokat teljesen leragasztottuk, a többit pedig leszedhetővé tettük. Abból indultunk ki, hogy amit nem lát a szem, azért nem fáj a szív. És ha feltörik az autónkat, „csak” kirabolni tudják, elvinni ne. Jobb félni, mint megijedni, nekem azt tanították.
Laredo nagy város és szép számú mexikói benyomást keltő ember lakja. A Rio Grande bal partján fekszik, a jobb parton pedig testvérvárosa Nuevo Laredo. Két híd vezet keresztül a folyón. A hídpénz megfizetése után elhagytuk az USA-t. A Mexikó útikönyvből megtudtuk, hogy Mexikó Baja California félszigetére, illetve a határ 25 km-es körzetébe egyszerű személyazonossági kártyával át lehet menni. Ha viszont valaki ennél délebbre szeretne utazni, annak vennie kell egy úgynevezett „tarjeta de turista” nevű kártyát. Az autóra pedig egy ideiglenes importengedélyt kell beszerezni, amit majd, ha elhagyjuk az országot, visszavonnak. Kell egy érvényes nem mexikói hitelkártya is, ennek hiányában 6,000 USD (!!!!) letétet kell hagyni a határon, amit visszafizetnek, ha kivitted az autót Mexikóból. Így próbálják megakadályozni a vámfizetés nélküli fekete autóbehozatalt. Arról már nem szól a fáma, mi van, ha a hitelkártya csont üres. Ezeken a papírokon kívül már csak egy kötelező biztosításra kell szert tenni.
Ismertük tehát a papírmunka részleteit, így a minimálisnál is kevesebb spanyoltudással szálltunk ki a kocsiból. A vámos persze nem beszélt angolul és valószínűleg magyar rendszámot sem látott még. Érzékelvén hiányos spanyoltudásunkat, kerített egy angolul beszélő kollégát. Elmondtuk, hogy mélyen be akarunk hatolni Mexikóba, tehát kell a turistakártya, illetve az ideiglenes importdokumentum. Azt sem felejtettük el említeni, hogy nem az USA felé hagyjuk el Mexikót, hanem Guatemala felé.
Ez úgy tűnik, sok volt azon a meleg vasárnap délelőttön az amúgy kedves vámosnak, aki – miután végighallgatott bennünket – tudatta, hogy bizony egy másik határátkelőhelyen kell szerencsét próbálnunk. Hogy miért, azt nem mondta, legalábbis nem angolul. Megmutatta a térképen a másik helyet, ami 25 mérfölddel volt Laredótól nyugatra és egy másik mexikói államba vezetett. Így ért véget első mexikói villámlátogatásunk. Természetesen visszafelé újra jött a hídpénz, egy hosszú sor, majd az amerikai vámos meggyőzése, hogy tekintsen el a kipakolástól, ugyanis 15 perce sincs, hogy elhagytuk az USA-t.
Fél óra múlva újra megfizettük a Rio Grande hídjáért a sarcot és begördültünk a mexikói vámra. Egyetlen autóként. A vámos rendkívül kedves volt és beszélt kellő szinten angolul. Elmondtuk, hogy mi járatban vagyunk, 25 km-nél mélyebbre szeretnénk menni és Guatemalába távozni és mindezt egy magyar rendszámú autóval. A vámos elsorolta a lépéseket és kinyittatta a csomagteret. Szemet szúrt neki a pótkerekek szokatlanul magas száma, ám miután elmagyaráztam neki, hogy 5 gumi más terepre való, eltekintett a vám kivetésétől. Az első lépés a turistakártyák megszerzése volt. A vámos felhívta a figyelmet, hogy „transmigracion” nevű turistakártyát kérjünk, mert keresztülutazunk az országon és nem az USA felé hagyjuk el azt. Párpercnyi várakozás után előkerült egy egyenruhás mosolygós koma. Ő kitöltötte a turistakártyákat és közölte közreműködése és a kártyák árát, 36 dollár. Jó, hogy nincs Mexikóba vízumkényszer, de mi ez, ha nem utólagosan megvásárolt vízum?
Aztán jött az autó ideiglenes importja. Az illetékesre már többet kellett várnunk, de aztán ő is előkerült. Még Magyarországon lefordíttattuk a forgalmi engedélyt több nyelvre, köztük spanyolra is, aminek most nagy hasznát vettük. Jött a hitelkártya, a fénymásolatok és végül egy kis matrica az ablakra, no meg a díj. És ennyi volt. Isten hozott Mexikóban!
Boldogan gurultunk be Mexikóba, alig félórai papírmunka után. A határtól egy km-re láttunk egy biztosítást áruló stand. Annak ellenére, hogy kilométeres betűk hirdették, hogy „NYITVA”, ott bizony egy élő lélek nem akadt. Elindultunk hát Nuevo Laredóba. Az útra oda kellett figyelni, mert apróbb-nagyobb gödrök tesztelték a sofőrök éberségét. Beérve Nuevo Laredóba, mintha csak Szíriában vagy Törökországban lettünk volna. Koszos, szemetes utcák, roncsszerű autók és színesbe öltözött emberek. Az első spanyol szó, amit megtanultam, a „seguro”, azaz biztosítás volt. Bár Mexikóban nem kötelező a biztosítás, nem ajánlatos nélküle egy kilométert is megtenni. Hallottunk sztorikat balesetet okozó vagy elszenvedő amerikaiakról, amiknek, ha csak a fele is igaz, az is éppen elég. A legrémisztőbb tény az, hogy ha karambol részese vagy Mexikóban, még ha szenvedő félként is, legalább egy éjszakát rács mögött kell tölteni, míg a hivatalos rendőrségi állásfoglalás megszületik és tisztázzák a felelősséget.
Váltottunk némi pesót és kihegyezett szemekkel lestük a „SEGURO” feliratot. Találtunk is egyet Nuevo Laredo belvárosában, de a tag abszolút nem beszélt angolul, zsákbamacskának meg egy kicsit drágának tűnt az ajánlata. Figyelmesek lettünk egy „car permits”, azaz „autó engedélyek” táblára, amit követve egy vásárcsarnokszerű épülethez értünk. Eszter minden spanyoltudását bevetve kialkudott egy elég elfogadható árú biztosítást, amiben a kötelező mellett CASCO is volt.
Reggel még úgy terveztük, hogy eljutunk az első célállomásunkra, Saltillo városába a határtól 300 km-re, ám erről le kellett tenni, mert késve értünk a hivatalos teendők végére. Bár az USA-ban és Kanadában nyugodtan kereshettünk kempinget sötétben, ezt Mexikóban két okból sem tehettük. Az egyik, rendkívül kézenfekvő, nincsenek kempingek. A másik pedig a biztonság. Megfogadtuk, hogy az est leszállta előtt mindig biztonságos helyen tartózkodunk.
Mexikó északi része olyan, mint Texas vagy New Mexico. Apró csalitos-bokros-kaktuszos növényzet, sivatagos jellegű tájon. Néha egy kiszáradt folyómeder, illetve egy-két sovány tehén vagy szamár. Mexikó autópályái szinte kivétel nélkül fizetősek és méregdrágák. Azt hittem az M1-es a legdrágább a világon, de visszaszorult a második helyre. Egyszerűen nem tudom felfogni a kormányok rövidlátását ezen a téren. Ugyanis mit érnek el? Mindenki az alternatív, falvakon, városokon keresztülvezető utakat fogja használni, növelve ezzel a balesetveszélyt, a zajt és lényegesen lassabbá téve a közlekedést. Ugyanakkor ott áll a gyönyörű szép autópálya, mint egy kirakat. Ezért nem sok értelme van megépíteni. Remélem, ezt az eszmefuttatást olvassák az illetékesek is.
Mexikóban nem bízzák a véletlenre a falvakban a gyorshajtást. Minden falu előtt, után és gyakran közben is van egy vagy több baromi nagy fekvőrendőr, amit csak lépésben lehet legyűrni, különben egyrészt szétesik még a jól megépített autó is, másrészt, az ember nyelve is megrövidülhet. Szerencsénkre a Saltillo felé vezető úton nem volt sok falu, illetve új volt még a környék, így nem bántuk az alkalmankénti megállókat. Betértünk egy benzinkúthoz és vettünk egy térképet, hogy lássuk, merre is megyünk. A benzinkútról jut eszembe: érdekesség, hogy Mexikóban a benzinárusítás máig állami monopólium. Benzint és gázolajat országszerte azonos áron és csak PEMEX kutaknál lehet kapni. Kinéztünk egy kisvárost és betértünk egy motelbe. Eszter bement és a recepcióssal történt 5 perces alku eredményeként beállhattunk a motel parkolójába, alhattunk a sátrunkban és használhattuk a fürdőszobát. Legfőbb szempont: igen, a biztonság!
Reggel nem a Nap, hanem néhány kamion légfékje ébresztett bennünket. Újult erővel keltünk fel, kalandokra éhesen és készen ültünk be az autóba. Megállapítottuk, hogy a napirendünk gyökeresen meg fog változni, mivel korán fekszünk és korán kelünk, legalábbis az USA-hoz képest. Az első nagy város, ami mellett elhaladtunk, Monterrey. Az észak fővárosaként is szokták emlegetni. Itt elhibáztunk egy feljáratot és ennek autópályadíj lett az ára. Ahogy haladtunk délnyugat felé, egyre több szegényes falut hagytunk magunk mögött. A házak kicsik, gyakran vályogtéglás, lapos bádogtetős összeeszkábált építmények voltak, az útszélek elképesztően szemetesek és az útpadka 15-50 centivel az út felszíne alatt volt, így nagyon óvatosan kellett megállni a dolgunkat intézni.
Megérkezve Saltillóba kerestünk egy belvárosi parkolót és nyakunkba vettük a várost. Mexikóban a férfiak a melegtől függetlenül hosszú nadrágban járnak. A rövidnadrág a turisták azonnali ismertetőjegye, így én is hosszú nadrágot viseltem. Bár Saltillo 1 milliós város, meglehetősen kicsi a belvárosa, gyalogosan könnyen felfedezhető. Először kerestünk egy bankot és vettünk ki pénzt. Ezek a műanyag lapok – mármint a bankkártyák – a XX. század csodáinak számítanak nekem. Bedugom őket egy mexikói automatába, az kapcsolatot teremt az én otthoni bankommal, megnézi van-e fedezet és ad helyi pénzt. Ez kisebbfajta csoda.
Mexikó is – az USA-hoz hasonlóan – egyesült államokból áll. Az államok élén a kormányzó áll, akiket nemsokára választanak, mint a kampányplakátokból kiderült. Következzék egy csepp mexikói történelem.
Az első nagy kérdés a Neander-völgy – a mai Németország – és az amerikai kontinensen található indiánok – Kolumbusz Kristóf helytelen elnevezése után – közötti kapocs. A földrajztudomány úgy tartja, hogy Alaszka és Nyugat-Szibéria úgy 60,000 ezer évvel ezelőtt sokkal közelebb feküdt egymáshoz, illetve a tenger szintje is alacsonyabban állt, így az emberek át tudtak jönni száraz lábbal. A mai közép-amerikai részt Mesoamericának hívták, ahová 20-25,000 évvel ezelőtt érkeztek nagyobb számban emberek. A terület nagy volt, az emberek száma alacsony. Számtalan kis önálló kultúra kezdett kifejlődni ezen a területen. Az első, emlékeiket ránk hagyó emberek az olmec-ek voltak. Legrejtélyesebb emlékeik az olmec fejek, amelyekből nem maradt fenn több mint két tucat. Ezek a fejek több méter átmérőjűek, egy csecsemő és egy jaguár arcvonásait próbálják egyidejűleg ábrázolni és furcsa alakú sisakot viselnek. A máig megválaszolatlan kérdés ezekkel a fejekkel kapcsolatban – hasonlóan a dél-angliai Stonehenge-hez – az, hogy a fejek jelenlegi helyétől több száz km-re van csak olyan kő, mint amiből kifaragták azokat. Hogyan kerültek hát a kövek ide? Däniken professzornak megvan erről a saját véleménye, de azt félretéve ez egy jó kérdés.
Az olmec-ek után igazán jelentős népség a maya volt. Ez egy gyűjtőnév, egy bizonyos korban élt, hasonló kultúrával rendelkező emberekre vonatkozóan. 3 részre oszthatók a maya kultúra maradványai. Az északi mayáknak a Yucatán félszigeten volt a főhadiszállásuk. A középsőknek a mai Guatemala északi része, Belize és Dél-Mexikó jutott, míg a délieknek a mai Guatemala déli része és Honduras, illetve El Salvador déli csücske. A Yucatán nagy emlékhelyei Uxmal és Chichén Itzá. A középső részé Palenque, Bonampak – Mexikóban – és a guatemalai Tikal. A déli központ Copan, a mai Honduras észak-nyugati részén. A klasszikus maya korszakkal egyidejűleg fejlődött ki a teotihuacani kultúra is. Teotihuacan városa Mexico City-től észak-nyugatra található 30 km-re. Ezek a kultúrák élték a maguk viszonylag önálló életét, mígnem egyik törzs megtámadta és leigázta a másikat. Vagy valami más okból adták fel jól bevált életformájukat, ezen a történészek ma is vitatkoznak. A lényeg, hogy időszámításunk szerint 600 és 1000 között az addigra kialakult maya központok nagy része elnéptelenedett.
A következő fejezet az aztékoké, akik az 1400-as években lepték el a környéket és ők voltak azok, akik annak idején találkoztak Cortés-zel és az ő „felfedező” csapatával. Hernán Cortés 1519-ben kezdte meg a mai Mexikó felfedezését és természetesen a hódításokat. Az őshonos indiánok – aztékok – úgy tartották, hogy egy régóta várt Istenük tért vissza Cortés személyében. Így egy részük mellé állt, egy másik csapat ellene. Cortés nagyszerűen keverte a lapokat és az „oszd meg és uralkodj” politikát a tökélyre fejlesztette. A XVI. századtól egészen a XIX. század elejéig jöttek a spanyolok és terjeszkedtek, itták a tequilát és háborúztak. Az 1800-as évek elején kezdett feszülni a húr a sokad generációs mexikói születésű itt lakók és a spanyol korona adószedői között. 1810-ben aztán egy lelkes pap – Miguel Hidalgo y Castillo – kirobbantotta a függetlenségi háborút, ami tartott 11 éven keresztül. Végül – rendkívüli véráldozatok árán – győzött a függetlenedni kívánó nemzet.
Az USA-hoz hasonlóan elnöki rendszerre rendezkedett be az államapparátus egy kétéves császári próbálkozás után, ám alig volt elnök, aki kiszolgálta volna a 4 évét. Azt hiszem, Mexikó a világcsúcstartó az egy főre jutó elnökök számában. Volt olyan 22 éves időszak a múlt században, amikor 36 elnök is szóhoz jutott. Mexikó története tele van korrupcióval, árulással és polgárháború-gyanús helyzetekkel. Itt elnöknek lenni semmi esetre sem életbiztosítás.
Van nekem egy elméletem, ami egyre többször nyer megerősítést nem elméletben, hanem gyakorlatban. Az elmélet lényege, hogy szegény országokban nem hatékony a demokrácia, nem szolgálja az ország fejlődését. Mielőtt valaki is diktatúra pártinak vagy szélsőséges nézeteket vallónak tartana, vegye a fáradságot és merüljön el a világtörténelemben.
Szaftos ígéretekkel és nagy szavakkal nem lehet betömni éhes szájakat. Viszont éhes embereket, akiknek nincs semmijük, azaz vesztenivalójuk sem, könnyű felbujtani. Annak az embernek, akinek van valamije (tulajdona), annak van vesztenivalója is, tehát sokkal megfontoltabb. A demokrácia alapja az erős középosztály. De hol van ez a réteg Mexikóban? Itt van Chile, akinek volt egy Pinochetje és jónéhány áldozata. De Dél-Amerika leggyorsabban fejlődő országává vált, kialakult a középosztály és most már a demokrácia is sokkal stabilabb lábakon áll. És itt van Mexikó. 100 millió szegény ember hivatalosan demokráciában él. De milyen demokráciában? Az ember fél kimenni az utcára sötétedés után, a szegénység úton-útfélen tapasztalható, a korrupció az egekig szökött és érdekes módon, Mexikóban mindenki politizál.
Ez csak egy gondolat, nem várok senkitől megerősítést és helytelenítést. Én egy meglehetősen gyakorlatias embernek tartom magam, azt hiszem el, ami a gyakorlatban már bevált, és bizony vannak fenntartásaim az elméleti hókusz-pókuszokkal szemben. Winston Churchill jut eszembe, aki egyszer azt mondta „A demokrácia egyáltalán nem hatékony államigazgatási forma. De nincs nála jobb.”
Visszatérve Mexikóra, annak gazdasága – mint csecsemő az anyatejtől – függ az USA-tól. Nemhiába, ha valaki megkongatja a vészharangot a mexikói gazdaság felett, Sam nagybácsi – azaz az USA – rögtön itt terem és segít.
Saltillo belvárosában elsétáltunk egy „szupermarketbe”, ahol a földön gurultak a virslik. Az utcán az emberek a buszra vártak, amik akkorák, mint egy méretes minibusz otthon, ám az utasszállító kapacitásuk vetekszik egy nagy Ikaruszéval. Millió cipőpucolót láttunk és nem unatkoztak. Azt mondják, a mexikói ember sokat ad a cipőjére. Ez a cipőboltok és pucolók nagy számából ítélve igaz lehet. Délre fordultunk és a sok egyirányú utca – amiből a mexikóiak szerintem sportot űznek – után meg is találtuk a délre vezető utat. Az ország északkeleti része meglehetősen ritkán lakott. Így csak, mikor elindultunk, akkor észleltük ismét a közeledő este problémáját. Még világosban parkoltunk le egy motel parkolójában Eszter nagyszerűen tárgyalt spanyolul és nem került semmibe a szállás.
A pénzügyeinket tettük rendbe aznap este. Először én sem gondoltam, hogy mennyire fontos pontosan tudni, hogy mennyit költöttünk és mire. Otthon van 3 bankszámlánk és nagyon fontos, hogy az éppen használt számlán pozitív legyen az egyenleg. Még indulás előtt készítettem egy költségvetést, abban tartottuk nyilván a költéseinket és a bankszámlák állapotát. Ha nem vettük volna a digitális kamerát és nem kellett volna forrasztani az olajcsövet, akkor pontosan annyit költöttünk volna, mint amennyit terveztem. De bizony bejött ez a két plusz számla. Így most nem Indiában fog elfogyni a pénzünk, hanem már Kínában.
Másnap 8-kor már róttuk a kilométereket Zacatecas városa felé, mintegy 350 km-re délre. Útközben Eszter módosította az útitervet és elirányított egy majdnem kihalt, ám most ismét újranépesedő hegyi városkába, Real de Catorcéba. Mexikó tengerszint feletti átlagmagassága 1,500 méter körül van. Az ország nyugati és középső részén szinte mindenhol a 2,000 métert közelíti a magasság. Real de Catorce 2,700 méteres magassággal büszkélkedhet. A hozzá vezető utolsó 25 km-t egy kövekkel kirakott, rendkívül rázós és emelkedő úton kellett megtennünk. A település előtt húzódott egy két km-es alagút is.
A városka ezüstbányái révén tett szert hírnévre és sok más településhez hasonlóan, amikor kifogytak a bányák, az embereknek nem maradt sok lehetőségük a megélhetésre: tovább kellett állniuk innen. Most ismét újranépesül, magányra vágyó gazdagabb halandókkal, illetve a turizmusra építő vállalkozó kedvű emberekkel. A városka hatalmas templomában Assisi Szent Ferencet tisztelik. Aznap is egy szép virágkosarat hozó férfiú és családja „mutatott be áldozatot” a Szentnek. Ez kisebb fesztiválnak is beillett volna, dobpergés, ünneplőbe öltözött fiatalok és tánc közepette térden csúszott az oltárhoz a család és helyezte el imádkozva a virágokat. Real de Catorce egy meredek völgy két oldalára épült, szűk utcák és szegényes házak jellemzik. A csatorna fogalma errefelé ismeretlen, így vigyáznunk kellett, hogy az utcára kiöntött anyagok mellettünk és lehetőleg ne rajtunk landoljanak.
Visszazötykölődve a főútra, ott átestünk egy katonai ellenőrzési ponton. Ilyen állomáshelyek általában államhatárokon voltak, de akadtak másutt is. Marcona kinézetű katonák intettek tovább bennünket. Zacatecas-ba már félhomályban értünk néhány trópusi jellegű eső után. Szerencsénkre belefutottunk egy, a város központjában lévő motelbe, ahol szeretett feleségem ismét nagyszerű üzletet kötött.
Zacatecas-ban minden szeptember elején fesztiválhangulatban a bányászok szentjét tisztelik sok-sk sörrel és jókedvvel. Az eső megkegyelmezett a mutatványosoknak és állt a bál. Nekünk legjobban egy műugró bemutatója tetszett, aki 25 méter magasból egy dupla szaltót produkált. Hát ilyen butaságot én sosem tennék. Addigra már nagy rutinra tettünk szert a zajban történő alvás területén, így nem zavart különösebben a mellettünk mulatozó több ezer ember zsivaja.
Reggel borongós idő fogadott az éjszakai záporok után. A szél miatt a kávézástól eltekintettünk és tisztálkodás után belevetettük magunkat Zacatecas belvárosába. Itt már több látnivaló mutatkozott, mint Saltillóban. A város fel volt cicomázva, főterén zenekar szórakoztatta az arra járókat. Találtunk internetet is és egy lanovkaszerű felvonót, amivel felvitettük magunkat Zacatecas egyik hegyére. Onnan nagyszerű kilátás nyílt a város forgatagára.
A harmadik mexikói napra már kezdtünk belejönni a mexikói életbe. Nincs sietség, alkudni kell és mindig odafigyelni az értékeinkre. Én nem borotválkoztam már lassan egy hete a könnyebb elvegyülésre hivatkozva, de így is egy fejjel magasabb voltam az átlag mexikóinál és több színárnyalattal világosabb is. Zacatecas-t kora délután hagytuk el egy érdekes sorsú templomot véve célba, amit egy vulkán kiömlő lávája majdnem teljesen betemetett.
Ha ma indulnánk….
Ha ma indulnánk is ugyanezt az utat választanánk, de már a jó határ-átkelőhelyre mennénk.
Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, kisebb nagyobb kitérőkkel:
A bejegyzéshez tartozó képeket itt tudjátok megtekinteni.
Vissza a blog oldalra