99-106. nap, Louisiana – Texas

Texasban váratlan vendégszeretetben részesültünk.

Mivel másnap reggelre jelentkeztünk be Tina és Jason Woods houstoni lakába, ezért maradt még egy teljes napunk az előttünk álló 600 km-re. Emlékeztek Nancy és Roger Buckmanre Chicagóból? (Ugye?) Tina az ő kisebbik lányuk és férje, Jason munkahelye miatt költöztek Houstonba. Tina tanárnő egy spanyol nyelvű iskolában Jason pedig egy ausztrál bányászcég olajrészlegét erősíti a számvitel területén. Tina a húgomhoz hasonló program keretében töltött fél évet Costa Ricában, illetve főiskolásként egy évet Ecuadorban. Innen a spanyol nyelvtudása és jelentős Közép- és Dél-Amerikai helyismerete. Interneten már ismertek bennünket, a személyes találkozó másnap esedékes.

Délnyugatra indultunk a Mississippi deltája, a láp világába. Nagyon kíváncsiak voltunk a mocsárra és annak élővilágára. Nem sok út vezet keresztül ezen a vidéken és számos alkalommal a mocsárból kiálló betonlábakon álló pályán haladtunk. Elgondolkodtam azon, hogy vajon hogyan építették meg ezeket az utakat?

Már majdnem Texasban jártunk, amikor elkapott bennünket egy özönvíz szerű eső hangosan csattogó dörgéssel és hosszú, cirkalmas villámokkal. Az ablaktörlő nem bírta. Aztán egy csapásra elállt, a fekete felhők mögöttünk maradtak és ragyogott az ég ismét. Az egész nem tartott tovább 20 percnél.

Az utunkat két helyen is kompok tették változatosabbá. Aztán jöttek a tengeri fúrótornyok. A Mexikói-öböl partján kocsikáztunk immár, ahol számos olaj és gáz fúrótorony van a part közelében, illetve a parton is. Egy ilyen monstrum megépítése és üzemeltetése is szép feladat.

Megérkeztünk Galvestonba. Úgy éreztük magunkat, mintha a Balaton déli partján autóznánk. Tele hétvégi házakkal, nyaralókkal, éttermekkel, szórakoztató központokkal és mindazzal, amire egy amerikainak szüksége van. Ismét megtapasztalhattuk a meleg és a magas páratartalom együttesének hatását.

Szombat reggel mi is a nappal keltünk. Mivel nem volt árnyékot adó fa a kempingben, a sátrunk üvegházként viselkedett. Kis idő múlva már róttuk a Houstonba vezető 80 km-t. Tina megadta a lakásuk koordinátáit. Nagyon kedvesen fogadtak és ekkor jött az igazi meglepetés. Tina és Jason egy apartman házban laknak egy kétszobás lakásban. Az apartman-komplexumhoz tartozik egy rövidtávra bérelhető pótapartman, amit a látogatók szoktak bérelni. Tina szülei kibérelték nekünk ezt az apartmant. Nem akartunk hinni a szemünknek, mikor bementünk. Egy tágas, jól felszerelt lakosztályban voltunk, ami a miénk lett négy napra. Nem tudom, hogyan tudjuk ezt meghálálni „pótszüleinknek”, Nancy-nek és Rogernek.

Kipakoltuk az autóból az összes szennyest, és amire még szükségünk volt. Houstoni tartózkodásunk időtartama a hondurasi vízumtól függött. San Franciscóban, mikor folyamodtunk érte, azt mondták, hogy 30 nap az átfutási ideje. Aznap 28-a volt, tehát a következő héten lejár a 30 nap. A problémát már csak az jelentette, hogy a vízum San Franciscóba fog érkezni és ezért az útleveleinket el kell juttatnunk valahogy oda, illetve vissza kell kapnunk. Erre megkértük Christie-t és Hanket, hogy elküldenénk nekik az útleveleinket, ők bevinnék azokat a hondurasi konzulátusra, majd visszaküldenék nekünk. Ez legalább 3 nap. Tehát ha hétfőn van meg a vízum, akkor is legalább csütörtök, mire a kezünkben van. A konzulátust hívtuk nap, mint nap, de a válasz a sztenderd „hívjon holnap, hátha van valami”. A mañana mentalitás előszele elért bennünket. Nekik nem volt sürgős.

Visszatérve az apartmanhoz, nagyszerű érzés volt egy óriási ágyon elterülni a három hetes sátras éjszakák után. Egy buliba indultunk este 7 körül. Népes társaság pusztította addigra már a söröket. Az est fénypontjának egy guatemalai srác bizonyult. Ő már 10 éve élt az USA-ban, de évente hazajárt a családjához. Faggattuk, hogy merre menjünk, mire vigyázzunk. Lelkesen válaszolgatott. Rákérdeztünk az autó kötelező biztosítását is, amire ő értetlenül bámult. „Guatemalában nincs ilyen!” volt a válasz. Mire én megkérdeztem, mi a teendő, ha én okozok egy balesetet. Erre a kérdésre elég egyedi választ kaptunk: „Hagyjátok el országot azonnal és a kocsit, ha nem megy tovább! Én is ezt tenném.” Eredeti megoldás, nem igaz? Közép-amerikai válasz a balesetek kezelésére. Még napok múlva is felemlegettük a dolgot. Az a szombat volt utazásunk 100. napja. Vasárnap csak élveztük az apartman adta isteni nyugalmat.

A hondurasi konzulátus ismét a jól ismert választ adta, amikor hétfőn felhívtuk. A srác valószínűleg megelégelte a „zaklatásainkat”, mert megadta a Hondurasban székelő ügyintéző telefonszámát. Tina fogja felhívni őket. A hétfői nap a bevásárlásoké volt. Még Utahban felmértük a készleteinket és Eszterem felírta a vásárolandó dolgokat. Úgy szerettük volna megkezdeni közép-amerikai kalandjainkat, hogy csak kenyeret, tejet és vizet kelljen vásárolnunk. Az USA-nak megvan az a hatalmas előnye, hogy mindig minden könnyen elérhető. Ez nem lesz így délebbre. A vásárlásból hazatérve Eszter isteni paprikás krumplit készített, ami kivívta vendéglátóink elismerését.

A Toyota Motor Hungary Kft. elküldte a szivárgó olajcső eredeti mását, illetve néhány további pótalkatrészt, amikre reméljük, nem lesz szükségünk. Köszönet érte! Ugyanakkor kértük a Toyota magyar képviselőjét, hogy szervezzen meg egy cserét az egyik houstoni szervizükben, de ő lerázott minket azzal, hogy ez kívül esik hatáskörén. Érdekes hozzáállás. Nekünk kellett szerviz után néznünk.

Kedden felhívtam egy Toyota szervizt, ugyanis úgy szerettem volna elhagyni az USA-t, hogy az autóval minden rendben van. Érdekes módon a Toyotát, mint autót, nem forgalmazzák Mexikóban. Mivel indulás óta megtettünk majd’ 34 ezer kilométert, le kellett cseréltetni a váltó- és a differenciálolajat, illetve a gázolajszűrőt. Toyotáék azt mondták, bármikor mehetek. Kedden délután Tina elég hamar kiderítette a Hondurasban székelő hölgytől, hogy a vízumunk kész van, de hogy miért nem küldték még vissza San Franciscóba, az örök rejtély marad számunkra. Viszont annyi előnye volt a személyes kontaktusnak, hogy a hölgy megígérte, el fogja másnap faxolni a vízumokat egyenesen Houstonba, így nem kell az útleveleinket utaztatni. Miután Tina letette a telefont és beszámolt a történtekről, rögtön hozzátette, hogy a hölgy ugyan azt mondta, hogy másnap faxolja, de az akkor lesz biztos, ha már Houstonban lesz.

Aznap délután ismét eljött egy kipakolás ideje. Fel kellett tölteni a négy ivóvizes kannát, elő kellett venni a szervizhez szükséges pótalkatrészeket. Már nagy rutinnal pakoltam ki és be. Pontosan abban a percben, amikor végeztem, leszakadt az ég. Lezuhanyoztam és a frissen mosott tiszta ruhámban az apartmanból néztem a zuhogó trópusi esőt. Én voltam a világ legboldogabb embere.

Augusztus 31-e nevezetes a Handó házaspár életében. 1996-ban ugyanis ezen a napon fogadtunk egymásnak örök hűséget Szenna házasságkötő termében. Mindennek ugyan csupán három éve, ám 10 éve ismerjük egymást. Tina és Jason meghívtak bennünket az ünnep alkalmából.

Szerdán reggel ki kellett költöznünk az apartmanból, mivel nem tudtuk előre megjósolni, hogy meddig maradunk. Lelkesen hívtuk a houstoni hondurasi konzulátust, de ők állították, hogy nem kapták meg a vízumot. Tina hazaérkezése után még egyszer felhívta a hölgyet Hondurasban, aki váltig állította, hogy elküldte, és a fax meg is érkezett. Na most, itt valakinek vaj van a füle mögött. Egy fax nem szokott elveszni az éterben. Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy csütörtök reggel személyesen tesszük tiszteletünket a konzulátuson a nagyobb nyomaték kedvéért.

Kora délután elvittem kedves autónkat a szervizbe. Ott kértem egy árajánlatot a szükséges munkákra, ami 100 dollárra jött ki. Szívtam a fogamat, de aztán nekiláttunk. Számtalan dicsérő szót kaptam az autónkra, ami igazából Öhler mestert illeti. A szerelő megvallotta, hogy ez az első dízel autó, amit szervizel. és ha tudom, hogy kell a gázolajszűrőt kicserélni, akkor mutassam már meg neki. Otthon a legutolsó felkészítő szerviznél próbáltam mindent megjegyezni, így voltak még halvány emlékeim. És fizetéskor ismét jött a meglepetés. Először azt hittem, rosszul hallok. Az összeg pontosan a harmada volt az ajánlott árnak. Megnéztem a számlát, minden rajta volt, de egy kivétellel 0 dollár volt az ára. Ekkor értettem meg, hogy miért mosolygott a munkafelvevő, amikor jó utat kívánt. Köszönjük néked Toyota Mike Calvert Houston! Aznap este Tináék nappalijában aludtunk, miután Tina segítségével megterveztük Costa Rica-i és ecuadori túránkat.

Felvirradt a csütörtöki nap, melynek egyetlen célja volt a hondurasi vízum megszerzése. Mikor elmondtuk, mi járatban vagyunk, a hölgy már messziről kiabálta: „Itt van, megérkezett a fax!”. Hát leszállt az éterből. Elhárult az utolsó adminisztratív akadály is a közép-amerikai túránk elől. 20 perc múlva ismét egy újabb lap lett tele az útlevelünkben. Megjegyzem, hogy a vízumon 10 USD névérték szerepel, tőlünk mégis 40-et kértek fejenként.

A sikeren felbuzdulva elmentünk a guatemalai konzulátusra is, így Mexikóban nem kell fáradnunk érte. Guatemala mintegy 1527-szer rugalmasabb délkeleti szomszédjánál, ugyanis itt 3 órával később már megvolt a vízumunk. A többi közép-amerikai államba – ahova be kívánunk lépni – nem kell vízum. Legközelebb majd a brazil vízumért kell sorban állnunk, valószínűleg Quitóban. Eszter is talált magának egy elfogadható árú fodrászt. Igaz, kiengedték a szalonból vizes hajjal, mert azt kérdezték tőle, hogy csak sima vágást kér-e, ő meg mondta, hogy persze, csak semmi cifrálkodás. Ebből aztán az lett, hogy vágás után kitessékelték vizes hajjal.

Vettem egy lapátot is, mert az eredeti otthon maradt. Kedves történet, ezért elmesélem. Történt, hogy az indulás előtt pár héttel Szenna környékén le akartam tesztelni a csörlőt. Nagy bátran bele is mentem egy patakmederbe és természetesen meg is süllyedtem. Édesapám volt velem, aki kifejtette – akkor már nem is tudom hányadszor -, hogy nem vagyok egészen normális. A csörlő sajnos nem volt jól bekötve – még jó, hogy akkor kiderült a probléma, így az út kezdete előtt tudtuk korrigálni a problémát. Nem volt mit tenni, a nem működő csörlőn kívül még a homokrácsok és a lapát voltak kéznél. Édesapám először mérgesen dörmögött, ismét értelmi képességeim felett tört pálcát, aztán rájött, hogy senki nem fog rajtunk segíteni. Hát ilyen szorgalmasan még nem láttam apámat lapátolni az elmúlt 29 évben. Aztán közös erőfeszítéseinket siker koronázta, kimentettük az autót. És a lapát Szennában maradt. Nem szerettem volna lapát nélkül megközelíteni Guatemalát.

Hazatérve elkezdtem faggatni Jasont a tengeri olajfúrás problémáiról. Számomra elképesztő dolgok derültek ki. Például az, hogy 3,000 méterrel a tenger szintje alatt is van olajkút, és hogy azok a böszme nagy tengeri olajfúró tornyok tulajdonképpen úsznak.

A pénteki nap az űrhajóké volt. Ki ne hallott volna már az Apolló-programról, vagy az űrrepülőgépekről. Az egész amerikai űrkutatás – a NASA – központja itt található Houston mellett és Amerikáról lévén szó természetesen látogatható. Először egy kis vonatra ültünk fel, ami elvitt bennünket az űrhajók irányítóközpontjába. Bár az űrrepülőgépeket Floridából lövik fel, azokat Houstonból irányítják. (Aki még nem látta, javaslom az Apolló 13 című filmet.) Ide futnak be a hang és képfelvételek, itt tartják a kapcsolatot az űrhajóval. Érdekesség, hogy küldetés idején csak a küldetés földi parancsnokának, illetve az orvosnak van joga élőben társalogni az űrhajósokkal. Ezt követően elvitt a vonat egy fejlesztőközpontba, ahol a nemzetközi űrállomás egyik „alkatrészét”, egy mentőhajót terveznek. Mi az a nemzetközi űrállomás?

1961-ben, mikor Gagarin megkerülte néhányszor a Földet és szabad szemmel a világűrből szemlélhette a nagy ellenséget, az USA-t, Kennedy elnök kiadta a parancsot, hogy amerikainak kell először a Holdra szállni. Ez volt az Apolló-program kezdete. Akkoriban javában dúlt a hidegháború és a két világhatalom pénzt, energiát és emberéletet nem kímélve fej-fej mellett haladt, néha ugyanazt a dolgot fejlesztve ki egymástól függetlenül. Az enyhülés meghozta a változás szelét az űrkutatás terén is. Az okos politikusok is rájöttek az 1+1=3 aranyszabályra és elkezdtek egy nagy és közös projektet, amelynek a célja, hogy egy állandóan pályán lévő hatalmas űrközpontot pályára állítsanak és folyamatosan fenntartsanak a már haldokló szovjet-orosz MIR példájára. A projektnek az USA, Oroszország, az Európai Unió és Japán részvételén túl még több kisebb fajsúlyú résztvevője is van.

Abban a csarnokban egy mentőhajó prototípusának kifejlesztésén dolgoztak, amely veszély esetén vissza tudja hozni az űrhajósokat a Földre. Nemsokára megnézhettük egy másik, sokkal nagyobb csarnokban az űrállomás egyes darabjait is, amiket majd az űrrepülőgépek fognak felvinni. Aztán következett a rakétapark, ahol egy életnagyságú Apolló-programos Holdra szálló űrhajó feküdt a földön. Hatalmas építmény, egy emberi csoda. Egy ilyen monstrumot egészben szemlélve válik jól láthatóvá, hogy mekkora a kilövéskori űrhajó és mennyire apró az abból a Földre visszatérő rész. Egy ilyen űrhajóban 3 millió (!) alkatrésznek találtak helyet a tervezők.

Eszter régi nagy vágya volt egy IMAX mozi, ami most teljesült. Az egyik űrrepülőgép által felvitt műholdra rögzített kamera folyamatosan filmezte a Földet, illetve az önmagát körülvevő űrrepülőket. Lenyűgöző látványt nyújtott a film minden másodperce. Egy másik színházteremben az űrkutatás történetét foglalták össze 40 percben, egy harmadikban pedig egy nálam tízszer gyorsabban beszélő figura – igen, van ilyen – foglalta össze dióhéjban egy küldetés menetét. Hogy mikor vett levegőt, az örök talány maradt számunkra.

Az egyszerű földi halandó nem is gondolná, milyen nehéz a súlytalansággal megbarátkozni. Néhány rendkívüli felvételek például az egyik űrhajós étkezett és az ital szétfolyt a levegőben lebegve, úgy kellett utána iramodva bekapnia. Vagy a fürdésről szóló epizód, ahol nemcsak magadat, hanem a zuhanyfülke belsejét is le kell szárítani, mert a gravitáció nem vonzza a vizet lefolyó felé és az önálló életre kel. De a legnehezebben az illemhely használatát tudnám megszokni. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy „az anyag” a gravitáció hiányában nem esik le… Mindemellett még számos látnivaló akadt ott, például a Holdról hozott kőminták. Ha valaki Houston környékén jár, megéri odakocsikázni ezért a tapasztalatért. Zárórakor hagytuk el a Johnson elnökről elnevezett űrközpontot és csodálattal gondoltunk arra a sok okos emberre, akik eddig juttatták az emberiséget.

Azon az estén kezdtem igazán felfogni, hogy napokon belül el fogjuk hagyni az USA-t és vele együtt a biztonságot, a jóléti társadalom minden vívmányát, egy újabb „világ” fog feltárulni majd előttünk. Mexikóról és a kicsi közép-amerikai országokról annyi rémhír terjeng az USA-ban, és főleg azok szájából, akik nem voltak még az államhatáruk másik oldalán. Akik voltak már Mexikóban vagy délebbre, azok mind azt mondták, hogy ha eléggé odafigyelünk, akkor valószínűleg nem lesz problémánk. Mi próbálunk eléggé odafigyelni, de paranoiássá nem kívánunk válni.

Este néhány doboz sör kíséretében levonultunk az apartman-komplexum közepén lévő medencéhez. A sörözésnek is búcsút kell mondanunk egy időre, ugyanis neki kellett állni beszedni a malária elleni pirulákat, ami kizárja az alkohol fogyasztását. Egészen Ausztráliáig. Olcsóbb lesz az élet!

Mint minden vendégségnek, ennek is vége szakadt. Írtam már arról, hogy mennyire nem szeretem búcsúzkodást. Bár most találkoztunk Tinával és Jasonnel először, ismét a könnyek akartak utat törni maguknak. Szombaton reggel már az 59-es úton robogtunk Dél felé. Egy kisvárosban találtunk egy postát – filmek és digitális képek indultak haza -, illetve egy könyvtárat internettel. Teletankoltunk mindent, amit csak lehet, mert Mexikóban drágább a gázolaj, nekünk pedig takarékoskodni kell. A benzinkútnál ismét leszakadt az ég és amíg én fizetni voltam, Eszter látott egy villámot becsapni a szemben lévő ház villámhárítójába. A benzinkút illemhelyén már látszott, hogy közel van Mexikó…

Este 8 körül értünk a Rio Grande bal partján fekvő Laredo városa melletti kempingbe, ahol bizony már csak spanyol szavakat hallottunk. Vártuk a vasárnap reggelt, amikor utazásunk újabb fejezete kezdődik. Azon a szombat estén zárult a nagy utazás 107. napja. Bár ez csupán (?) a negyede az utazásunknak, a kilométereknek már harmadán túl vagyunk. Nagyon vártuk a másnapot, Mexikót.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk biztosan mgnéznénk a Mississippi deltáját New Orleans alatt. 2009-ben mikor a texas-i cégnek dolgoztam Eszterrel és Juliskával megnéztük az a vizivilágot. Még akkor is látszott a Katrina hurrikán rombolása. Egy másik kitérő Houstonból San Antonio-ba lenne és csak onnét Laredoba. San Antonioban volt az Alamo erőd, amely a Texas-i Függetlenségi háború (1835-36) fontos csatatere volt, több film is készült a témáról-

Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, kisebb nagyobb kitérőkkel:

A bejegyzéshez tartozó képeket itt tudjátok megtekinteni.

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések

Minden bejegyzés