111-118. nap, Zacatecas – Veracruz

Mexikóba érve múzeumokat és piramisokat látogattunk.




A mexikói magyar nagykövetségen is jártunk.


Délután lévén, ismét leszakadt az ég és ez most kitartott egészen sötétedésig. Szállás után kellett néznünk, de egy motel sem jött szembe. Egy kisvárosba értünk, ahol volt 3 szálloda, az egyik drágább, mint a másik, mexikói viszonylatban. Csupán egynek volt zárható parkolója, ez el is döntötte a kérdést, hogy melyikben szálljunk meg.

 

Másnap, mivel csütörtök következett, a Petőfi Rádió hallgatóinak számoltunk be az elmúlt heti élményeinkről, csak ezután álltunk tovább. Az előző napon interneten érkezett egy üzenet, melyből kiderült, hogy egyik barátunk barátjának unokabátyja a mexikói magyar követség munkatársa. Mexikóváros amellett, hogy a világ legnagyobb városának mondják – 25 milliós populációval és az ehhez párosuló elkerülhetetlen káosszal –, hasonló jelzőt lehetne alkalmazni bűnözési mutatójára is. Ezért jött mentőangyalként a hír a követségi ismerősről. A harmadik próbálkozásra elértem Valentovics Jánost, aki pillanatnyi habozás nélkül felajánlotta a követségi zárt parkolót. Nem tudom mit érnénk a barátaink nélkül….

Leon volt a következő nagyváros. Nőtt a fekvőrendőrök száma is, de nem ám olyan kicsik, mint otthon, hanem olyan emberesek, olyan féltengelytörők. A mexikóiak nem bíznak semmit a táblákra. Egy ilyen csapda előtt mindenki megáll, míg egy 20 km-es korlátozó táblánál ez nem olyan biztos. Ilyen sebesség mellett hamar világossá vált, hogy ebbe a napba már nem fér bele a lávalátta templom, így csak az volt a kérdés, mennyire tudunk közel jutni hozzá. Tőle egy 40 km-re lévő kisvárosban találtunk egy motelt. A motel minőségére nem térek ki, nem ér annyit.

 

Mivel még csak fél 6 körül járt az idő, tettünk egy sétát a városkában, ami gitárkészítő mestereiről híres. Bejutottunk a piacra is. Eszter észnél volt velem ellentétben, ugyanis határozottan megtiltotta mindennemű gyümölcs beszerezését a banán és a narancs kivételével, ezeket ugyanis hámozni kell. Feleségemnek teljesen igaza volt, hiszen egy baci elég ahhoz, hogy taccsra vágjon és a WC-n töltsem többre érett napjaim nagy részét. Visszaérve a motelbe, felhoztuk a hálózsákokat, mivel az ágynemű higiéniája megkövetelte ezt.

Ahogy közeledtünk az Egyenlítőhöz, a Nap egyre gyorsabban kelt és tért nyugovóra. Hétkor még sötét volt, negyed nyolckor pedig már fent járt a Nap. A templom falujába érve egy lovas eredt a nyomunkba, aki szívesen elvitt volna bennünket lóháton a templomhoz. A falu széléről – ameddig autóval el lehetett menni – már látszott a megkövült lávatengerből kiálló templomtorony.

 

Történt, hogy 1943 egyik nyári napján az éppen a kukoricaföldön dolgozó parasztember egy, a földből felfelé törekvő gázfelhőre lett figyelmes. Betakarta földdel, de az nem hagyta magát, s szép, többszáz méteres vulkánná nőtt. A falutól néhány km-re történt az eset, de a heves vulkánnak egy év sem kellett és becserkészte a falut. A lakóknak volt idejük elköltözni, de a házaikat nem tudták magukkal vinni, azokat betemette a láva. Csak a templom tornya maradt meg örök mementónak, hogy ott valaha egy falu állt.  Besétáltunk a toronyhoz a szilárd láván. A természet ereje ismét ámulatba ejtett. Nem tudom, hány tonna megolvadt föld vált ott kővé, s mennyi energiát jelentett mindez. A templom eredetileg kéttornyú volt, de ma már csak az egyik áll. Ház azonban egy sem. A bűnös vulkán most ott álldogál álmosan, kialudva.

 

Megkezdtük utunkat Mexikóvárosba. Idegőrlő volt az utak minősége, a tankcsapdák nagy száma és a csigalassú forgalom. Kétórai totyogás után világossá volt, hogy abban a tempóban még 24 óra is kevés lesz ahhoz, hogy a fővárosba érjünk, így nem maradt más választásunk, mint az autópálya.

 

Mexikóban a kemping fogalma mellett a kapaszkodósáv fogalma is ismeretlen. Egy hegyes-völgyes-kapaszkodós-kanyargós országban ez jelentősen meg tudja növelni az ember ősz hajszálainak számát. Kifogsz, vagy utolérsz egy lassú kamiont és 20 percig 20 km/h-s sebességre vagy kárhoztatva. A mi autónk sem Forma 1-es, dombon felfelé nem tud csodákat művelni, de azért 20 km-nél sebesebb tempót tud diktálni. Jött végre az autópálya. Az autópálya fogalma Mexikóban gyökeresen eltér a mi autópálya fogalmunktól. A két sáv plusz leállósáv elég gyakran leszűkült egy sávra, és a gödrök is felhívták magukra a figyelmet. Bár egy elég jó térképünk volt, az azon autópályának írt szakaszok közül jó, ha a fele volt valódi autópálya, a többin egysávos út, de az anyjuk hétszentségét, azért is pénzt szedtek, és nem is keveset! Zsörtölődések közepette kerültünk közel a fővároshoz. A térképen megvolt, hogy hova kell mennünk, csak a táblák hiányoztak. Eszterem majd a haját tépte, főleg, mikor ugyanaz az úticél két ellentétes irányba is ki volt táblázva. De végül is ráakadtunk a Paseo de las Palmas-ra és vele együtt szeretett hazánk követségére.

 

Kívánom mindenkinek, hogy olyan melegség töltse be egyszer a szívét, mint a miénket akkor és ott, mikor bebocsátást nyertünk a mexikói „magyar földre”. Akkor már három és fél hónapja – pontosan 113 napja – nem láttunk lengő magyar zászlót. Végre ott volt előttünk, mint egy biztos oázis a nagy mexikói bizonytalanságban.

 

János egy magas, meleg hangú, igazi „jó fej” embernek bizonyult. Mivel este 9 óra felé járt, rendkívül szemtelenül rákérdeztem, hogy lenne-e hely a követséggel egybeépült lakások egyikében két elszánt turistának. János nagyon hamar átlátta a helyzetet. Kikérte a nagykövet véleményét és rendelkezésünkre bocsátotta a követség könyvtárszobáját. János kíváncsi volt a hozzá vezető útra, így meséltem neki Öhler Józsiról, aki a kocsinkat építette, az ő barátja Falb Jani, akivel én is többször találkoztam és Toyotás révén rögtön szimpatizálni kezdtünk. Falb Jani unokabátyja Valentovics János, a mexikói követség gazdasági vezetője. Kicsi a világ és sok jó ember lakja. Kidobhattak volna bennünket, hiszen a követség nem menedékház, ám ők mégis befogadtak.

 

Elbeszélgettünk utunkról, illetve beálltunk a garázsba, elrejtve az autót az illetéktelen szemek elől. Kimondhatatlanul jó érzés volt nyugovóra térni egy igazi magyar könyvtárszobában, matracon és hálózsákban. Találtunk néhány augusztusi újságot, amik – holott több mint egy hónaposak voltak – számunkra újdonságként hatottak.

 

Mexikóvárosból csak egy múzeum vonzott minket. Az Antropológiai Múzeum, ami messze földön híres a benne található gazdag gyűjteményről. Tele volt a Mexikó területén megfordult népcsoportok történelmi emlékeivel. Kezdve az ősemberrel, majd a mayákon és aztékokon keresztül a spanyol hódítókig. Sajnos angol nyelven csak minden ötödik mondatot írtak ki, ettől függetlenül kikupálódtunk a maya és azték történelemből, illetve szokásokból. A múzeumban töltött több mint 4 óra után sétáltunk haza. Érdekes a „haza” szó a mi értelmezésünkben, mindig azt a helyet jelöli, ahol az aznapi bázisunk van.

 

Délután 5 óra volt és a nap hátralévő részét a barátságos Valentovics család tagjaival töltöttük. Jánossal nagyon hamar egy hullámhosszra kerültünk és felváltva meséltük – mi az utazási, ő pedig az angolai és brazil követségi – kalandjainkat. Júlia – János felesége – anyánk helyett anyánkká vált.

 

Vasárnap reggel kávézás közben összefutottam a nagykövet úrral és kifejeztem messzemenő hálámat a segítségéért. Ő a további programunk után érdeklődött. Elmondtam neki, hogy aznapra a fővárostól 50 km-re északra található piramisokat terveztük be, aztán megyünk tovább. Ő erre csak annyit mondott, hogy ő a helyünkben visszajönne a követségre még egy éjszakára, mivel a piramisok megtekintése után már úgysem tudunk messzire haladni. Ezt nem kellett kétszer mondania.

 

Így maradt a hálózsák a könyvtárszobában, János elmondta, hogyan tudunk célba érni és már úton is voltunk Teotihuacan piramisai felé. Teotihuacan egy ókori város, amit a korai maya társadalom népesített be időszámításunk szerint 50 körül. A várost 200,000-en lakták és az akkori világ hatodik legnépesebb városaként tartjuk szá-mon. A városlakók többisten-hívők voltak, akiket a természetből merítettek. A legfőbb istenség a Nap (Sol) volt, aminek 100 körül egy hatalmas piramist emeltek. Ez a Földkerekség második legnagyobb piramisa. 224 méteres négyzetalapon 64 méterre magasodik a fennsík fölé. Teotihuacan több mint 600 évig pezsgő városként élte mindennapjait, aztán ismeretlen okból lerombolták, illetve elhagyták egykori lakói. Az aztékok találtak rá a romjaira a XIV. században és a piramisok méretiből arra következtettek, hogy azok bizony Földönkívüli Istenségek építményei. Érdekesség, hogy a mayák nem ismerték a fémeket, a kereket és igavonó állataik sem voltak. Minden követ emberek tucatja érintett, mire az a végső helyére került.

Mexikóváros 2,200 méterrel a tengerszint felett fekszik. Itt minden méteres emelkedés, amit két lábon kell megmászni, fáradságos, hát még ha az ember 64 métert emelkedik. Lihegve értünk fel a Nap piramis tetejére, alig várva, hogy megpihenhessünk. A piramis tetejéről jól látszott a néhai város több mint két kilométeres főutcája, a másik óriási piramis – a Hold (Luna) -, illetve a sok tucat kisebb piramis, ház, templom. Millió árus hemzsegett portékáját kínálva. Az egyik nagyon szép obszidiánból faragott maya szobrocskákat tartott a kezében. Nem tartom magam egy szuvenírőrültnek, de az a szobrocska annyira szép volt, hogy az első pillantásra eldöntöttem, megveszem. Már csak az ár volt kérdéses. Természetesen ezt az érzést magamban tartottam, nehogy lovat adjak az árus alá, hiszen az alkudozás még csak ezután következett. 200 pesóról indult az alku. Háromszor hagytam ott, háromszor jött utánam. Aztán kiegyeztünk 110 pesóban. Nekem az alkudozás szenvedélyem, valószínűleg jóapám génjeiből tapadt rám. A mérték már ügyesség kérdése. Visszatérve a kocsihoz vettük csak észre, hogy az arcunk és egyéb szabad felületek bizony megpirultak a napon. A követségre visszaérve Jánosnak felcsillant a szeme a sakk szó hallatán. Az első partit én nyertem, aztán fordult a kocka és János páholt el háromszor is.

 

Hétfőn reggel egy hivatalos dolgunk volt, a belize-i vízum. Belize kis ország Mexikó és Guatemala közé beékelődve. Az egész nem nagyobb, mint 5 Somogy megye, a vízum mégis 25 dollár fejenként. Ez az ország nem volt benne a terveinkben. Guatemalába mehetnénk Mexikóból is, kihagyva Belize-t, de akkor Guatemala alsó részébe érnénk, és vissza kellene jönnünk az ország északi felére, ahol Guatemala legnagyobb látványossága, a Tikal Nemzeti Park van. Belize-ből viszont pont útba esik, illetve a Yucatán-félszigetről sem kell visszamennünk Chiapas-ba, ami több mint 800 km-rel rövidíti meg utunkat. A követség sofőrje elfuvarozott bennünket a belize-i nagykövetségre. 50 dollár ki és 10 perc múlva egy újabb lap telt meg az útlevelünkben. Ezt hívják kérem az én fogalmaim szerint zsebmetszésnek. Visszatérve a követségre, még két fontos üzenetet kellett elküldenünk. Az egyik Carmennek ment Guatemalába az ottani főhadiszállásunkra, hogy hol és mikor fogunk találkozni, a másikkal pedig lefoglaltam egy 20 lábas konténert a P&O Nedlloyd Panama – Ecuador közötti konténerhajójára október 8-ra. Ez a következő határidő, amihez tartani kell magunkat. Közben jön 6 kicsi ország és több mint három hét.

 

A búcsú itt sem volt könnyű. Lassan már bőgőmasinának is hívhatnám magamat a sok elérzékenyült búcsú miatt. Remélem ebből János és Júlia semmit sem vettek észre. Adósaik lettünk, amit remélem, tudunk majd törleszteni. A következő állomás El Tajin, ahol egy másik korai maya város romjai találhatók. Először nagy bátran nekivágtunk a nem fizető útnak, de aztán az első adandó alkalommal felmentünk a fizetősre az ősz hajszálaim és egyáltalán a hajszálaim számát megőrizendő. Szerintem a legjobban menő üzlet Mexikóban a lengéscsillapítók árusítása. Lassan csökkent a magasságunk és lassan elfogyott az autópálya is.

 

Mexikó déli részén és úgy gondoljuk egész Közép-Amerikában a moteles éjszakáink számát fogjuk növelni a sátras éjszakákkal szemben. Ennek rendkívül egyszerű oka az időjárás változékonyságában rejlik. Úgy még nem múlt el nap, mióta Mexikóba értünk, hogy ne esett volna, és minél délebbre mentünk, annál többször és többet esett. Nem hiába hívják a világ ezen részét esőerdő-övezetnek. A probléma ott kezdődik, hogy esőben be kell húznunk a sátor cipzárjait, ami a belső páratartalmat növeli meg, azaz benedvesedik a sátor. Kiszárítani nincs idő, így maradnak a motelek. Poza Ricában találtunk is egy motelt és komoly alku árán tudtunk csak elfogadható árat kivívni. De a szoba tiszta volt és légkondicionáló csökkentette a hőmérsékletet és a páratartalmat. Emellett egy fedett garázsszerű dolog teljesen elrejtette az autónkat a külvilág kíváncsiskodó szemei elől.

 

Reggel a szokásos kávé és szöszmötölés után már fél tízkor El Tajin első látgatói voltunk. Alig vettük észre a növényzetben beállt gyökeres változást. Észak-Mexikó sivatagos-kaktuszos vidékei után eljutottunk az örökzöld övezetbe, ahol bizony néha már dzsungel jelleget öltött a növényzet. A hőmérséklet nem volt túl magas, de a páratartalom bizony közelítette a 100%-ot. Hol esett, hol nem és szerencsénkre pont a hol nem jött ki, mikor kiszálltunk az autóból. Ismét tanúi lehettünk a maya építészet remekműveinek. Tucatnyi kisebb-nagyobb templom sorakozott ott mértani rendben a dzsungel kapujában. Munkaerőnek és hitnek nem voltak híján a mayák, az hamar világossá vált, amikor a különböző isteneknek szentelt, aprólékos munkával épült építmények között sétáltunk.

El Tajin után dél felé folytattuk tovább az utat Veracruz irányába. Veracruz szolgált a repülőgépek megjelenéséig Mexikó kapujaként, amire rá is fázott néhányszor. Mindig itt szálltak partra a különböző hódítók, no meg ebből következően a kalózok is, és itt csaptak össze az őshonos indiánokkal. Ma egy fontos kikötőváros és bájos a belvárosa. Ismét megszemléltem az utcai cipőpucoló ágazat kínálatát. Üröm volt örömünkben, hogy folyamatosan hülyének néztek bennünket és át akartak verni. Kezdődött mindez a Burger Kingben, ahol rá kellett világítanom hiányos spanyoltudásommal, hogy 14 meg 12 nem 30, hanem pontosan 26, illetve a parkolóban fel kellett hívnom a parkőr figyelmét, hogy ami előtte áll, az nem kamion, csupán egy kisteherautó. Egy büfés nőnek azonban sikerült átvernie bennünket. Igaz csak 1 pesóval, de akkor sem esett jól, hogy folyamatosan kételkedni kell a mexikói árusok őszinteségében.

 

 

Veracruzból csak nehezen találtunk ki és a Mexikói-öböl partján haladtunk hol mocsaras tájon, hol pedig üdülőkörzeteken át. Aznap egy tengerparti városka határában leltünk egy motelre, ám a melegvízért fohászkodnunk kellett. Aznap már a harmadik napja ment a hasam, amit megelégeltem és bevettem két gátló tablettát. Ez végre hatásosnak bizonyult. Eszter leállította a kávéadagomat is és szigorú diétát rendelt el.

 

Autónk ismét vészesen kezdte követelni az olajcserét, amire papíron volt még 800 km, ám szeptember 16-a nemzeti ünnep Mexikóban és ez másnapra esett. Jobb volt egy kicsit korábban biztosan olajat cserélni. Betértünk Alvarado városába és vettem 7 liter olajat, majd átballagtam a PEMEX kúthoz ugyanis ott volt felszerelés egy szervizhez. A szerelőnek még a háta közepe is olajos volt és az olajcsere után a szintmérő pálcát nemes egyszerűséggel a ruhájában törölte meg. Úgy nézett ki, mint akit az édesanyja fürdetett meg legutóbb még bébi korában, pedig volt vagy 45 éves. A zsírzásnál nem takarékoskodott a kenőanyaggal, addig pumpálta, míg teljesen át nem mosta a csapágyakat. Én nem ellenkeztem, de ennyi zsírt egész életük alatt nem láttak a kardánkeresztek.

Az aznapi úticélunk az egyik leghíresebb maya rom, Palenque. Hozzá minél közelebb akartunk megszállni. A kis probléma Palenquével csak az volt, hogy vagy 500 km-rel odébb épült, ami a mexikói körülményeket figyelembe véve egy nap alatt lehetetlen teljesítmény lett volna. A térkép jelölt ugyan egy autópályát – készet, nem épülőt – de az csak itt-ott létezett, a többi helyen még javában építették. Egy Villahermosa nevű várost néztünk ki szálláshelyünkül, de amikor beértünk, meglepetésünkre egy autópályaszerű út olyan ügyesen keresztül vezetett a városon, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy az út mentén motelek helyett ismét mocsár van, amit itt-ott színesít néhány hosszú fülű mélabús tehén. A legközelebbi nagyobb hely egy Macuspana nevű városka volt, ahova, mikor beértünk, megérkezett a menetrend-szerinti felhőszakadás. Szerencsénkre találtunk is egy hotelnek nevezett szállás alkalmatosságot zárt parkolóval. Kellemes érzés volt fedett helyről nézni az összefüggőnek tűnő esőt.

 

 

Ha ma indulnánk….

 

Ha ma indulnánk Mexikóvárosban már több ismerősnél is tölthetnénk az éjszakát köszönhetően egy 2007-2008-as projektnek, amely keretében többször is meglátogathattam Mexikóvárost és néhány barátra tettem szert.

 

Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, kisebb nagyobb kitérőkkel:

 

 

 

A bejegyzéshez tartozó képeket itt tudjátok megtekinteni.

 

Vissza a blog oldalra