A Yucatán félszigeten utazgattunk.
A mexikói emberek sosem mosolyognak. Mogorván néznek ránk, és néha sértve érzik magukat, hogy nem beszéljük a nyelvüket. Mindezt tetézik a mogorva katonai ellenőrzési pontok, amelyek Eszternek állandó gyomor-összerándulást okoznak. Szerintem ez egy bábdemokrácia, amelyben nincs biztonság és az emberek szegényen, elbutítva élnek. Ez egy sommás bekezdés volt, amely röviden összefoglalta eddigi mexikói benyomásainkat. Néha úgy érzem, hiba volt Mexikóba jönni, mert folyamatosan aggódnunk kell az autóért és főleg egymásért. Az ilyen érzelmek és érzések el tudják rontani a gyönyörű tájak, városok és romok láttán bennünk felgyülemlő örömöt. Ott Macuspanában aztán kiöntöttük egymásnak szívünket, mivel mindketten éreztük a másikban felgyülemlett feszültséget. Ismét megcsapott a honvágy szele, de ez nem ugyanolyan volt, mint Nevadában. Ott hiányzott az otthon, mert problémáink akadtak, itt hiányzott a biztonság.
Talán nehéz elhinni, de Eszter és jómagam napról-napra folyamatosan közelebb kerülünk egymáshoz. Kimondatlanul találjuk ki egymás gondolatait, érzelmeit és problémáit. Nem hittem volna, hogy kapcsolatunk ennyit tudna tovább mélyülni, hiszen annyira jól ismertük már egymást korábban is. A beszélgetés feloldotta a feszültségeket és megkönnyebbülve ültem neki naplóm írásának. Eszter közben észrevett egy, az eső elől bemenekült tücsköt és elkezdte hajkurászni. Nekem annyira megtetszett a szituáció, hogy felálltam az ágyon és lefényképeztem, majd egyet léptem Eszter felé. Amit nem kellett volna. Ennek a lépésnek nyoma örökre ott marad a homlokomon.
A szoba plafonján, pontosan az ágy felett ugyanis sebesen pörgött egy ventillátor. A padlóról nem volt veszélyes, ám az ágyról és az én magasságommal már igen. Eszter felhívta a figyelmemet, hogy vigyázzak. A most következő bekezdéseket gyengébb idegzetűek hagyják inkább ki.
Az az egyetlen lépés az ágyon elég volt ahhoz, hogy homlokom közepe bekerüljön a ventillátor hatáskörébe és egy hatalmasat csapott bele a jobb szemem felett 3 centivel egy 4 centi hosszú, mély vágást hagyva maga után. Ömlött a vér, amit lefekve egy törölközőt rászorítva tudtam megfékezni. Felgyorsultak az események. Eszter magára kapott egy gatyát és szaladt a tulajhoz. A hölgy felmérve a helyzetet, szaladt a férjéért és egy percen belül robogtunk az ügyelet felé. Ez a baleset jobb helyen és időben nem is történhetett volna. Egy kisvárosban, egy harmadik világ béli országban, annak legnagyobb nemzeti ünnepe előestéjén. Ráadásul senki nem beszélt angolul. Az élet már csak ilyen mifelénk… Hála az égnek csont nem sérült és a vérzés is elállt. Eszter vigyázó szemei minden eszközt figyeltek az ügyeleten, hogy sterilek-e. A doki a helyzete magaslatán állt és pillanatok alatt ellátott. Kimosta a sebet és három ügyeset öltött rajta. Aztán egy kis ragasztás és már mehettünk is. Eszter telefonált volna a biztosítónak, ám a doktor rámutatott a falból kilógó két vezetékre „a múlt héten nyúlták le…”, mondta.
A nagy ijedtség elmúlt, tetanuszt áprilisban kaptunk mindketten, mellesleg én évente szoktam kapni egyet. A legutóbbit 1998. júniusában mikor este fél 10-kor a meredek árokparti méteres fű nyírása közben megcsúsztam és a bal nagy lábujjamat sikerült félbevágnom.
Visszaérve a motelbe lefeküdtem és bíztam abban, hogy minden eszköz steril volt, a seb nem fog elfertőződni és nem leszek lázas. Annyiban jók voltak a korábbi kicsi sérüléseim, hogy ne ijedjek meg 3 öltéstől, de hogy mindez Mexikóban történt, az azért félnivaló volt. Eszterből kitört a sírás, mikor nyugalomba helyezkedtünk. Rendkívül strammul viselkedett, amikor szükség volt a helyzetfelismerésre, pillanatok alatt feltalálta magát és intézkedett. Nem tudom, mit csinálnék nélküle… De utólag ki kellett valahogy adnia magából a feszültséget és az ijedtséget. Az akkori hangulatunkat csak fűszerezte ez a kis baleset. Hirtelen újra kellett gondolni az elkövetkező napokat. A varratokat 5 nap múlva, tehát a következő hétfőn tudják csak kivenni. Mi viszont szerda reggelre már Guatemalába ígértük magunkat, Carmennelterveztük a találkozást, aki a mi kedvünkért repül Észak-Guatemalába. És közben ott volt még Belize. Ha nem lesznek komplikációk a seb gyógyulása körül, akkor menni fog, ám ha lázam lesz, vagy a seb begyullad, akkor Mexikóban kell maradnunk. Szép kilátások, nem mondom…
A nemzeti ünnep reggelén lázméréssel kezdtük a napot, ami 36.6 volt. Az első akadály elhárult tehát. Elsétáltunk az ügyeletre, ahol fél órai várakozás után egy nagyon kedves ápolónő vett kezelésbe. Eszterrel együtt meggyőződtek, hogy a seb nagyon szép, abszolút tiszta és vérmentes. A második akadály is eltűnni látszott és újult erővel vágtunk neki a Palenquéig hátralévő 100 km-nek. Palenque Chiapas tartományban van, ahol időnként problémák feszülnek az indián őslakosság és a mexikói állam rendfenntartó szervei között. Ezért minden, az államba bevezető út mentén megerősített katonai poszt áll.
Palenque szintén egy maya város volt, i.sz. 600-800 között élte fénykorát, aztán ezt a helyet is elhagyták. Palenque teljesen a dzsungelben található és bizony vannak olyan épületromok, amiket nem lehet körbejárni a burjánzó trópusi növényzet miatt. A piramisok a mayáknál is főleg temetkezési helyül szolgáltak. Érdekes, hogy Egyiptom és Mexikó milyen messze vannak egymástól és a piramisaik hasonló célokat szolgáltak, mindezt több ezer éves differenciával. Az egyik piramis tetejérőlnagyszerűen be lehetett látni az egész vidéket. Ameddig a szem ellátott, burjánzó méregzöld növényzet fedte be a tájat, amit itt-ott megtörtek a szürkén kiemelkedő romos épületek. Bár nem esett, a páratartalom teljesen felforralta a levegőt. Vittem is magammal egy kis törölközőt, hogy az arcomat folyamatosan tudjam törölgetni, persze a homlokom kivételével. A turisták száma ugrásszerűen megnőtt, ez kiderült a rövidgatyákból, a világos bőrszínből és a nyelvek kavalkádjából. Aki az archeológia kincseire éhesen jön ebbe a sokarcú országba, annak egy biztos látogatási pont Palenque. Több órát lődörögtünk a romok között és már kora délután felé járt az idő, mire meguntuk.
Én teljesen elvesztettem az időérzékemet, néha fogalmam sem volt arról, hogy hányadika van és milyen nap. Annyira egyformán éltünk. A hasam azonban figyelmeztetett, hogy jó volna bizony egy kis utánpótlás. Meglepő módon számos kempinget találtunk, de a menetrend szerint érkező eső miatt nem akartunk pumaszagú ázott turisták lenni. Így kellett egy olcsó motel. Lett is már a harmadik próbálkozásra. Igaz a meleg csapból is hideg víz folyt, de hát kit érdekelt mindez olyan melegben, mikor arra vágytunk, hogy felhevült testünket lehűthessük. Újra kocsiba szálltunk és kerestünk egy kedves kis éttermet az igazi mexikói étel reményében. Alig foglaltuk el helyünket az étterem teraszán, leszakadt az ég, úgy rendesen. Az utcán lévő embereket úgy tűnt, nem zavarta, nem kerestek menedéket. Hát megfázni nem fognak, az biztos. A menü spanyolul volt és a pincér sem beszélt angolul. Primitív spanyoltudásunkkal rendeltünk. Annyit tudtunk, hogy az enyémben lesz bab és csirke, Eszterében pedig juhsajt. Kiváló érzés volt egy száraz helyről figyelni az ömlő esőt, teli hassal egy étterem teraszán üldögélve és egy sörrel a kezünkben.
Ismét átgondoltuk az előző esti eseményeket és megállapítottuk, hogy rendkívül szerencsés vagyok, ugyanis ha négy centivel lejjebb jön a ventillátor, akkor most Jumurdzsákhoz lennék hasonlatos. Visszatérve a motelbe, egy hűsítő zuhanyt követően Eszterem átkötötte a sebemet. Volt nálunk jód, steril kötszer és ragtapasz is. A seb „gyönyörű” volt, most végre én is láttam a tükörből. A motel előtt volt egy terasz és többször is kimentünk csak úgy alsóban és mezítláb a szakadó esőt nézni, ami 10 perces időközönként állt el és zendített rá újra. A motel egyedüli vendégei voltunk. A főszezon november és január között van. Szeptemberben, illetve október elején épeszű turista nem jön Mexikó e vidékeire, mert ezekben a hónapokban esik majd’ annyi eső, mint az összes többiben együtt.
Felkelt a Nap 120-adszorra indulásunk óta. Úgy döntöttünk, hogy az előző napi kellemes ebéd után megtudjuk, hogy ugyanolyan kellemes-e a reggeli abban az étteremben. Nem kellett csalódnunk. Aznap egy hosszú vezetős nap következett a Yucatán félszigeten lévő azonos nevű állam fővárosáig, Meridáig. Tán már mondanom sem kell, az eső kisebb-nagyobb megszakításokkal társunkká szegődött kora délutántól fogva.
A Yucatánnak érdekes és változatos a XIX. századi történelme. A félszigetet 3 állam osztotta fel egymás között. Eredendően a félsziget nem volt Mexikó része. Mikor Mexikó függetlenné vált, felkérte a vele szomszédos területeket, hogy lépjenek be az államszövetségbe. Erre a 3 terület igent mondott, ám elég hamar meggondolták magukat, de ekkor már nem volt visszaút. A gazdagabb birtokosok nem rendelkeztek hadsereggel, hogy azzal érvényesíthessék akaratukat. Elkövették hát azt a szarvashibát, hogy szolgáik – a mayák – kezébe adtak fegyvert, hogy őket használják fel a saját céljaikra. A mayák között is volt néhány okos ember, akik a fegyvereket a megbízók, azaz a földesurak ellen fordították és elkezdtek a saját függetlenségükért küzdeni. Szorult a hurok a földesurak nyaka körül, ám az utolsó pillanatban a mayák hazatértek dolguk végezetlenül, ugyanis eljött a kukoricavetés ideje. Ez elég időt adott az uraknak, hogy esküdt ellenségüktől, a mexikói kormánytól kérjenek és kapjanak segítséget. A válasz nem váratott sokat magára, a katonák megtizedelték a maya lakosságot.
Az út kis falvakon vezetett keresztül, természetesen megannyi méretes fekvőrendőrrel fűszerezve. A falvakban egyre nagyobb számban tűntek fel a pálmafa levelével fedett házak. A gyerekek élvezték az égi áldást és a sáros vízben játszadoztak. Reméljük, az út szélén bóklászó disznók nem ott potyogtattak. Meridába 5 körül értünk korgó gyomorral és ismét otthontalanul. Betértünk egy olcsónak mondott szállóba és ott is ragadtunk. Gyors zuhany, aztán irány a város. A piac forgataga következett. A kiskutya mindenét lehetett ott kapni, csak vigyázni kellett, hova és mibe lép az ember. Este 7-kor kezd sötétedni errefelé és fél nyolckor már kellenek a lámpák. Betértünk a kormányzói hivatalba, ami a nagyméretű falfestményeiről híres. Ott szereztünk tudomást két potenciális internet bázisról és egy esti belvárosi folklór előadásról. Pont egy óránk volt addig, amit kihasználtunk a világgal való kapcsolataink ápolására.
9-kor megkezdődött az előadás. Bejött egy 8 tagú nagy sombrerós zenekar és rázendítettek egy ízes „nótára”. Erre várt a másfél tucat táncos és egy pillanat múlva salsát roptak színes ruhában rendkívüli sebességgel. Egy pillanatra sem tudtuk levenni róluk a szemünket, annyira fergeteges volt táncuk. Ezt egy Mexikót dicsőítő vers követte. Bár az előadó szavaiból csak néhány általunk ismert szót értettünk, előadásmódja magával ragadott bennünket. A harmadik részben ismét visszatértek a táncosok. Úgy telt el egy óra, hogy egy pillanatra sem kellett levennünk a szemünket a színpadról. Élményektől túlcsordulva értünk haza és vetettük bele magunkat az élményeink megörökítésébe, mielőtt azokat törölnék az újak.
A vasárnap reggelt zuhanyozással kezdtük majd sebkötözés következett. Kiugrottam reggeli péksüteményt venni, de nehéz fába vágtam a fejszémet. Na nem a pékségekben volt hiány, hanem a portéka állagában. Hol a legyek tengtek túl rajtuk, hol pedig kalapácsnak lehetett volna használni őket.
Meridától mindössze 120 km-re van Mexikó egyik leglátogatottabb romvárosa, Chichén Itzá. Ez szó szerinti fordításban az „Itzá kút száját” jelenti. A romváros szélén van egy természetes, 20 méter átmérőjű és hasonlóan mély kút, amelyről a város a nevét kapta. A kút sok titkot tartogatott az 1920-as évekig, míg egy amerikai meg nem vásárolta azt és el nem kezdett kutakodni annak mélyén. A mondás azt tartotta, hogy áldozati kút volt, amit az ott talált csontok és ékszerek meg is erősítettek. Chichén Itzának egy másik nevezetessége a központjában álló piramis, aminek a belsejében van egy második piramis. Itt is igen meredek lépcsők vezettek fel rá.
Ismét elcsodálkozhattunk az emberi teljesítőképesség határtalanságán, belegondolva, hogy ezek az emberek a hat egyszerű gép közül – emelő, csiga, hengerkerék, lejtő, csavar és az ék – a két talán legfontosabbat nem ismerték: a csigát és a hengerkereket. Kicsit távolabb a piramistól látható egy másik palota romja, amit a spanyolok a hely megtalálásakor annak alakjáról egyszerűen obszervatóriumnak kereszteltek, holott az az egyik főember otthonául szolgált. Az utolsó piramis faragott oldallapjairól híres, ami embereket lakmározó vadállatokat ábrázol, illetve egy mellette lévő épület fala koponya formájú kövekből van kirakva. Négy órás barangolás után mondtunk búcsút Chichén Itzának és fordultunk kelet felé, Cancun városa irányába.
Cancun egy „csinált” város. Egy nagyon szép tengerparti részt szemelt ki a mexikói kormány az 1970-es években és a turizmust felfuttatandó, felépített egy északi Acapulcót. Szállodák, éttermek, szórakoztató központok garmadája található ott. Mi a szép tengerpart miatt akartunk ellátogatni oda, de miután tájékozódtunk a látnivalókról, a szállásárakról, illetve figyelembe véve, hogy én most nem mehetek a tengerbe, inkább visszavettünk a tempóból és a szakadó esőben találtunk egy kisvárosi szállodát, ahol bevackoltuk magunkat.
Másnap ismét egy új reggel köszöntött ránk napsütéssel. Aznap csupán 300 km várt ránk, a belize-i határ menti Chetumalvárosáig. Aznap Eszter ágyban reggelizett. Csak 11 felé indultunk el többszöri zuhanyzás után. Az úton alig akadt jármű és meglepően jó állapotnak örvendett, csak azok az átkozott fekvőrendőrök ne lettek volna. Egyet véletlenül nem vettem észre és majdnem szétszakadt az autó, mikor 40-nel áthajtottam rajta. Chetumalba délután érkeztünk, több katonai ellenőrzőpontot követően. Első dolgunk volt keresni egy ügyeletet, ahol ki tudjuk szedetni a varratokat. Igaz másnap kellett volna azt megejteni, a de a seb állapota megengedte az egy nappal korábbi beavatkozást. Ez a harmadik kórházi ügyeleten sikerült is, a seb masszívan össze volt forrva.
A vacsorát – utolsó mexikói esténk révén – egy étteremben szerettük volna elkölteni, de az összes olcsó étterem zárva volt. Már éppen zsörtölődni kezdtünk, mikor rátaláltunk a Karib-tenger partján lévő vidámparki városrészre, ahol aztán taco és hot dog is akadt, no meg egy kis édesség. Belakmároztunk, üldögéltünk a tenger partján, ahonnan már láthattuk Belize partjait. Holnap megnézzük közelebbről is.
Ha ma indulnánk….
Ha ma indulnánk, az internetnek köszönhetően sokkal jobb volna a „biztonságérzetünk” már csak azért is mert a rossz hírek percek alatt megjelennének, illetve Mexikó biztonság szempontból is fejlődött az utóbbi 25 évben. Valószínűleg beugranánk Uxmal romjaihoz is.
Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, kisebb nagyobb kitérőkkel:
Legutóbbi bejegyzések
144 – 149. nap, Panama
Dec 02, 2024
136 – 139. nap, El Salvador – Honduras – Nicaragua
Dec 02, 2024
127 – 135. nap, Guatemala
Nov 21, 2024
Minden bejegyzés