Nem a Nap és nem a meleg keltett bennünket a 123. napunk reggelén, hanem a teherautók zaja. Átgondoltam, hogy mit tapasztaltunk Mexikóban. Bár csak két hétig róttuk az ország útjait, szerintem sokat megtudtunk a mexikói emberek mindennapjairól. A biztonság hiányához kezdtünk hozzászokni, ahogy a katonai ellenőrzésekhez is. A szegénység kézzelfogható volt. Persze láttam már TV-ben, újságokban erről szóló képeket, híradásokat, de személyesen csak Szíria bizonyos részein volt szerencsénk hozzá. Itt Mexikóban viszont, néhány helytől eltekintve, a szegénység uralkodott. Sok gyerek folyamatosan az utcán volt: vagy árultak valamit, vagy mezítláb játszottak. És az iskola? Ugyanakkor nagyszerű helyeken utaztunk, nagyszerű dolgokat láttunk.

Van egy nagyon furcsa dolog Mexikóban. Ez pedig a WC papír használat utáni elhelyezése. Nálunk ezt bedobják a sűrűbe, míg Mexikóban – és egész Közép-Amerikában – a WC melletti szemetes kosárba teszik azt. Először valami ökológiai megfontolást sejtettünk a dolog mögött, aztán megtudtuk, hogy a lefolyó szűk keresztmetszete az alapvető ok. Az autókról még kell, hogy ejtsek néhány szót. Mexikó az USA használtautó piaca. Nincs olyan öreg és kiszolgált amerikai autó, amelynek ne kerülne Mexikóban egy újgazda. Muzeális értékek tömkelege szaladgál – inkább döcög – az utakon. Nem számít, ha kicsit össze van törve, az sem, ha a karosszériájából hiányzik egy darab, netán rozsdás vagy nincs lámpája. Az a lényeg, hogy menjen. Annyi autószerelő műhelyt, mint ebben az országban, még nem láttam sehol. Ha volt 3 ház egy faluban, abból egy biztosan autószerelőt rejtett, egy másik pedig egy gumist.

Mivel korábbi hasmenésem megszűnt, Eszter engedélyezte a kávét, ami el is készült mire kedves feleségem felkelt. A zuhanyból itt is csak a hideg folyt, de az is elégnek bizonyult. Összepakoltunk, pótoltuk a sebkötöző lapokat. A varratok helye is gyorsan behegedt, így úgy tűnt, minden rendben van. Egy sebhellyel több van rajtam, lassan már össze sem tudom számolni őket. Legalább Eszter könnyebben felismer. Már csak a tankolás volt hátra és jöhetett a határ. Először is annak a mexikói oldala. Érvényteleníteni kellett a kocsi ideiglenes behozatali papírját, illetve a turista kártyáinkat. Mindez meglepő gyorsasággal ment és a vámos ránk se hederítve küldött át a Rio Hondo folyó hídján, ami a határ Belize és a Mexikó között. A folyó neve mókásan hangzik, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a spanyol nyelv nem ejti ki a szó eleji „h” betűt…

A belize-i határ olyan volt, mint a szír-török határ, egy zsibvásár. Még meg sem álltunk, máris tucatnyian akartak nekünk segíteni az ügyintézésben. Először is az autó biztosítását kötöttük meg, összesen 1 napra. A vízumunkat lepecsételték, az én útlevelem pedig gazdagabb lett egy, az autóra vonatkozó pecséttel is. És kész volt. Alig fél óra és máris robogtunk Belize két főútjából az egyiken.

Belize kis ország, területe kevesebb, mint negyede hazánkénak, a népessége pedig annyi, mint Debrecené. Belize partjainál húzódik a Föld második leghosszabb korallzátonya. Ez akadályozta meg a spanyolokat, hogy komolyabb érdeklődést mutassanak az új föld iránt. Azonban az angolokat keményebb fából faragták, legalábbis a hajóikat, ugyanis nekik megtetszett ez a földdarab és kolóniákat alakítottak. Az angol gyarmatosításhoz kellett Guatemala jóváhagyása is, mint legközelebbi szomszédé. Az akkori kormány beengedte az angolokat Belize-be, cserébe az angolok megígérték, hogy megépítik az utat Belize City és Guatemala City közötti 850 km-es szakaszon. Ezt az ígéretet az angoloknak nem sikerült betartaniuk. Az út nem készült el, ám ők megtartották Belize-t. Egészen 1981-ig, míg Belize is függetlenedett a brit oroszlántól, ám csak kicsit, mert Guatemalának fájt rá a foga (az út nem készült el). A védelmező brit katonák tehát maradtak, ami megfékezte a keleti szomszéd harci kedvét. Az új guatemalai kormány már elismerte Belize-t, mint független államot. Kis ország, kis történelem.

Belize-nek két fő útja van. Az egyik fut a mexikói határtól Belize City-ig, a másik onnan a guatemalai határig. E csipetnyi országnak csipetnyi a fővárosa is, 5,000 lakosú és Belmopannak hívják. Belize City 80,000-es város, de a függetlenedéskor épp egy hurrikán verte tönkre, ezért került máshová a főváros. Belize 1981. szeptember 21-én vált függetlenné, mi szeptember 20-án szeltük át az országot, ám az már félig ünnepelt. Egy Orange Walk nevű városkában el is terelték a forgalmat egy felvonulás útjából, és nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy ki hogyan jut vissza arra. Ahogy Eszter fogalmazott, nem volt átfogó tervük az ünnepség lebonyolítására. De hát minek tervezni, amikor anélkül is megy?

Belmopan magasságában van egy nemzeti park, ami egy kis dzsungeltúrára biztatja az arra járót. A párás levegőben bogarak és madarak zenéltek nekünk. A sétaúttól 2 méterre lehetett belátni, aztán mindent elnyelt a növényzet. Többször vettünk észre hangyamenetet, amint apró levéldarabokat cipelve keresztezték utunkat. A vad buja növényzet és a lelógó indák Tarzant juttatták eszembe.

Belmopanig az út két oldalát gólyalábakon álló házak és mocsár borította. A fővároska után azonban megváltozott a táj, jöttek a dombok és völgyek. Vásároltunk 5 db, egyenként. 25-30 éves képeslapot és lassan elértük az aznapi második határt és vele Guatemalát. A belize-i határ 2 percig tartott, és a guatemalai sem tartott sokkal tovább. Váltottam egy kis helyi pénzt egy fekete váltónál – quetzalnak hívják, Guatemala nemzeti madaráról kapta a nevét. Mindenki mosolygott és nevetgélt. A vámos nem látott még magyar útlevelet, ezért kíváncsian lapozgatta és megmutatta a munkatársainak is. A leány, aki az autó behozatalát intézte, gyorsan beszélt és lassan cselekedett, de 20 perc alatt megvolt az a dokumentum is. A biztosításra megvonta a vállát, náluk ez nem szokás, mondta. Már csak egy „hivatalos” füzetbe kellett bevezetni az országba belépők nevét. Ezt egy határőr-rendőr végezte, aki szerintem ellógott néhány órát az első osztályból, a többiből pedig kimaradt, annyira nehezen ment neki az írás. De sikerült és felnyílt előttünk a sorompó. Isten hozott Guatemalában!

Belize-től kezdve egész Közép-Amerikában egy órával kevesebb van, így ismét 8 óra lett az időkülönbség Magyarországhoz képest. Még csak fél 5 volt, ám a guatemalai közbiztonságról még rémisztőbb híreket hallottunk, mint a mexikóiról, ezért határvárosban kerestünk szobát. Eszter az egyik hotelből szabályosan kiszédült, na nem az ár hanem a körülmények miatt. Aztán a másodikkal megelégedtünk, ennek volt parkolója is. Az ágynemű nem volt minden tekintetben bizalomgerjesztő, a fürdő a folyosón volt és a szoba 10 m²-es. Holnap ügyesebbek leszünk! Elmentünk felderíteni a várost. Szembe jött velünk két fiatal kismalac, akiknek illedelmesen utat adtunk. A kosz és a szemét itt még több volt az utcán, kukát egyáltalán nem találtunk. A legmeglepőbb dolgot számomra a városka áramellátása adta. Nem távvezetéken érkezett az áram, azt helyben generálta néhány nagyhangú aggregátor.

Visszatértünk a hotelbe és bevackoltuk magunkat. Összebarátkoztunk egy fegyveres őrrel is, aki az éppen arra járó Coca-Cola-s kamiont kísérte. Ez azért jelent valamit Guatemala közbiztonságáról! Még csak hatott ütött képzeletbeli toronyóránk, ám már félhomály volt. Kíváncsi vagyok, mikor kel fel itt a Nap. Ez volt utazásunk negyedik hónapjának az utolsó napja, szeptember 20-a.

A Nap hat után kelt fel. A hotel zajára nem lehetett nem felébredni, úgyhogy fél hétkor kibattyogtam, csak úgy egy alsógatyában és az éjszakás pólómban a hotel elé és nézegettem az ébredező várost. Fél 10-kor indultunk neki. Indulhattunk volna korábban is, de ezt két okból nem tettük: részben, mert összesen 110 km várt ránk aznap, részben pedig a főutak melletti rablásoktól tartva. Erről többször hallottunk már, de most élőben kell megtapasztalnunk ezt az utat. Félelmünk hamar eloszlott, több autó jött és ment, voltak falvak, gyalogosok és még útépítés is. Alig másfél óra múlva befutottunk Santa Elena városába, ahol az elkövetkező két éjszakát fogjuk tölteni. Érkezésünk után jött az első zuhany ugyanis a meleg és a páratartalom ismét kitettek magukért. Guatemala legnagyobb látványossága a Tikal Nemzeti Park, Santa Elenától 60 km-re. A középső maya birodalom fővárosának romjai maradtak fenn itt.

Még Mexikóban megegyeztünk interneten egy találkozóban Carmennel, egy fiatal guatemalai hölggyel. Carment az AIESEC – gazdasági egyetemisták világszervezete – révén ismertem meg 1992-ben egy római konferencián. Az AIESEC egy nagy család, ismeretlenül is segít az egyik tag a másiknak. Abban maradtunk, hogy a találkozó szeptember 22-én, reggel 9-kor lesz a park információs központjában. Aznap 21-ét írtak, tehát másnap kellett a megfelelő időpontban a megfelelő helyen lennünk. Carmenről csak egy fényképem volt, az is 7 éves. Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg azt az érzést, ami akkor elöntött: egy ismeretlen segít egy másik ismeretlennek, csak azért, mert 7 évvel azelőtt ugyanabban a diákszervezetben tették a dolgukat. Nagyszerű érzés…

Másnap reggel a megbeszélt idő előtt negyedórával értünk oda, és Carmen ott várakozott az információs pult előtt. Hihetetlennek tűnt, de ott volt. Nagyszerű napot töltöttünk együtt ezzel a rendkívül jó kedélyű leányzóval. Kifaggattuk a közbiztonságról, a guatemalai életről, a munkájáról és közben a maya piramisokat másztuk meg, és sétáltunk az 1300 éves romok között. Felkapaszkodva az egyik piramisra, ott lenyűgöző látvány fogadott bennünket. Ameddig a szem ellátott, méregzöld dzsungel, itt-ott megtörte e csendéletet egy-egy kimagasló piramis. Carmentől megtudtuk, hogy 7 éves korában itt laktak egy évig. Édesapja ugyanis orvos és annak idején ide helyezték. Elmondta, hogy akkoriban – 21 éve – nem volt itt áram, és este 6-kor vagy aludni tértek, vagy pedig gyertyafénynél olvasgathattak.

Guatemala története az ókor tekintetében megegyezik Mexikóéval. Az egyik maya központ Tikalban volt. A spanyolok is hamar rátaláltak, ám az akkori spanyol királytól egy különálló charta-t kapott ez a terület. Külön fővárosa is volt és Spanyolországból kapta a parancsokat. Egészen 1821. szeptember 21-ig, amikor a mexikói függetlenségen felbuzdulva Guatemala is függetlenedett a spanyol tróntól. A függetlenség nem tartott sokáig, mert az első hivatalos mexikói uralkodó első dolga volt lerohanni Guatemalát. Ez nem sikerült és rá egy évre meg is buktatták. A közép-amerikai államok 1830-ban megalakították – az USA mintájára – a Közép-Amerikai Államok Szövetségét, ami tiszavirág életűnek bizonyult, 1839-ben megszűnt. Ezt követően diktátorok, elnökök és katonák irányították ezt a kis országot. Bár demokráciának hívták államrendszerüket, ez messze volt attól. Több lázadásra is sor került, de az erős hadsereg sorra elfojtotta azokat. Aztán kezdtek kialakulni az úgynevezett gerilla csoportok, akik a kormánnyal szemben állva, annak bukását akarták. A négy legnagyobb gerillahálózat egyesült is az 1980-as években és ekkor kezdett igazán elvadulni a világ Guatemalában. Ennek az időszaknak 1992. december 29-én lett vége, amikor a kormány kiegyezett a gerillákkal és vége szakadt a 36 éves polgárháborúnak. Azóta béke van és az ország a fejlődés útjára lépett.

Komolyan látszik Guatemalán az, hogy ki szeretne törni a szegénységből, a bizonytalanságból. Santa Elenából délre fordulva Guatemala City felé az út kitűnő minőségnek örvendett, és látszott rajta, hogy nemrég készült el. Úgy tűnt, mintha ebben az országban mindenki az útépítésen dolgozna. Aztán elfogyott a jó út és láthattuk, hogy mi volt ott előtte. Katasztrofális körülmények között döcögtünk úgy 15 km-t. Egyszer egy 60 centi mély patakon is át kellett kelnünk.