127 – 135. nap, Guatemala

Húztuk-halasztottuk, de nem tudtuk elkerülni. Igen, a kipakolásról van szó. A fékpofákat mindenképpen ki kell cseréltetnünk Guatemalában. Mindent ki kellett pakolni a kocsi hátuljából a gázolajos kannák kivételével, hogy hozzá tudjak férni a pótalkatrészes szekrényhez. Hihetetlen, mi minden befér egy ilyen autóba. Az alkatrészek helyére bepakoltam a már nem használatos útikönyveket és térképeket és megannyi más dolgot. Míg én hátul szorgoskodtam, kis feleségem rendet teremtett a fülkében, kétkilónyi szeméttől megszabadulva. A pakolásban lassan világbajnokságot nyerhetnénk, ha volna ilyen. Egyre kevesebb helyen férünk el, nem értem miért.

Mivel délután 5-re kellett Guatemala City-be érnünk, volt időnk bőven a kényelmes pakoláshoz. 11 körül vágtunk neki a 250 km-es útnak és attól féltünk, hogy sokkal korábban fogunk célba érni. Hihetetlen zöld tájakon haladtunk keresztül. Aztán egy Rio Hondo nevű városkánál jött az első akadály. Az eső elmosta az utat a híddal együtt. Igen, Guatemalában ez előfordul az esős évszakban. Kilométer hosszú kamion-, és teherautósor állt az úton. Mivel több autó is elkezdte őket előzni, én is azt tettem. Mint kiderült, volt egy terelőút, de azon a kamionok nem mehettek, mert a kisebb hidak nem bírták volna. Elterelésre felhívó tábla egy sem volt, mentünk, amerre a többi autó, abban bízva, hogy ők is Guatemala City-be igyekeznek és nem Hondurasba, ami alig 50 km-re feküdt. Egyszer csak egy gyorsfolyású, 50 méter széles patak keresztezte utunkat, ami nem jelentett komolyabb akadályt, de mindenesetre meglepett. Aztán kis idő múlva visszatértünk a főútra.

A guatemalai embereket sem ejtették a fejükre. Rio Hondo lakossága egy emberként szállta meg a kocsisort és próbált eladni enni- és innivalót. Úgy gondolom, ez az úthiba felvirágoztatta ennek az érdekes nevű városkának a gazdasági életét, hacsak egy napra is. A másik irányban is több kilométeres kocsisor állt. A sofőrök nem voltak meglepve az eseményen, sokan közülük kiakasztották függőágyukat a kocsijuk alvázára, és ott pihengettek. A forgalom sűrűsödött, a táj kezdett hegyessé válni és ezzel együtt lassult a sebességünk. Aztán – mint egy akadálypályán – jött a következő akadály. Az előttünk pár perccel haladó kamion hatalmas, több tonnás acélhengereket szállított. Az egyik ilyen henger valószínűleg nem volt rendesen kikötve, mert önálló életre kelt és legurult az útra. Gyorsan kerítettek egy darut és kibányászták a mély pocsolyából az engedetlen hengert. Ismét egy félórai várakozásra kárhoztatva bennünket. Ekkor már látszott, hogy kezdeti optimizmusunk az 5 órai érkezéssel kissé túlzott volt.

Jött a hegymenet. Guatemala fővárosa 1,500 méter magasan fekszik. Szerencsére – Mexikóval ellentétben – Guatemalában nem csak, hogy ismert fogalom az előzősáv, hanem alkalmazott eszköz is. Bár mi sem száguldoztunk, azért jónéhány teherautót hagytunk magunk mögött. Meg kellett állapítanom, hogy a guatemalai sofőrök őrültek. Egy igazán „egyszerű” pesti taxis elbújhat mellettük. Őrült előzések, szemtelen tolakodás és az index abszolút véletlenszerű használata jellemezte őket. Érdekes, hogy ha udvariasan el akar engedni egy autó, akkor balra indexel – míg nálunk jobbra. Ám akkor is balra indexel, ha balra akar kanyarodni. Na most annak megítélése, hogy udvariasságról, vagy balra kanyarodásról van-e szó, egyáltalán nem mindegy.

A guatemalai átlagsofőr is először nyomja a dudát, aztán megpróbál kikerülni és csak a legvégső esetben nyomja meg a féket. Az autók átlagéletkora itt is matuzsálemi, bár több az újabb autó, mint Mexikóban. Beborult az ég és néha esett is egy kis eső. Guatemala City külvárosában aztán lelassult az élet. Szerencsére Carmen olyan helyet jelölt meg találkozási pontnak, amit könnyen megtaláltunk. Felhívtuk és alig 40 perc múlva már követtük. Hála az égnek lassan ment és nem is lakott messze, így szívinfarktus nélkül értünk oda. Vezettem már számos „vad” helyen, Olaszországban, Törökországban és Szíriában, de az itteni vezetési stílus minden eddigi tapasztalatomon túltett. Az erőszakosság nem ismert határokat.

Carmen nem egy átlagos guatemalai család sarja. Öten vannak testvérek és értelmiségi szülők gyermekei, akik szintén taníttatták gyermekeiket. A főváros egy elit környékén laknak egy lezárt és őrzött (!) negyedben. Egy jóléti társadalomban érezhettük magunkat egy amúgy nem jóléti országban. Hihetetlen ellentmondások vannak ezekben a társadalmakban, az USA-tól délre. Egy nagyon szűk 10-20%-nak nagyon jól megy, aztán a sok szegény. Középosztály – a polgári demokráciák alapköve – szinte nincs is. Mégis demokráciának hívják az itteni rendszereket. Ezt nevezik a társadalomtudósok latin-amerikai típusú társadalomnak.

Carmen a középső gyermek, két nővére és két öccse van. A család egy nagy házban él, ahol nekünk is jutott egy földszinti szoba. Carmen nővére, Carla is beszél egy kicsit angolul, ám az ő vőlegénye, Luis nagyszerűen beszéli a nyelvet. A hat óra ismét elhozta a sötétet és az esőt. Egy nagyvárosban voltunk, ismét ismerősöknél, ami nagyszerű érzéssel tud eltölteni minden alkalommal bennünket. Carmentől megtudtuk, hogy 2 magyar srác is dolgozik a guatemalai AIESEC-ben és már összehozott egy randevút velük. Felvettük Ferit és Szabolcsot és kerestünk egy jó kocsmát, ahol megtudtuk, mit is csinál két magyar a guatemalai AIESEC-ben.

Késő este értünk haza. Másnap a család hölgytagjainak hivatalos programja akadt. Carmen nővére, Carla beadja a derekát Luis-nak ez év decemberében. Egy házasság óriási eseménynek számít Guatemalában, különösen az átlag feletti családokban. 3 alkalommal kell a menyasszonynak úgynevezett „bridal show-ra”, azaz „mennyasszony mutogatóba” mennie. Először a leendő anyós hívja meg az ismerőseit, aztán az édesanya, végül a menyasszony. Az első ilyen alkalom esett a következő szombatra. Csak hölgyek mehettek. Reggel a család hölgytagjai a kakasokkal keltek és mentek szépítkezni. Eszter csatlakozott hozzájuk. Én Luis-szal mentem a szervizbe menyasszony mutogatás helyett fékpofanézőbe. Először elmentünk egy Toyota szervizbe. Ott 20 perc után azt mondták, hogy csak este 6-ra tudják vállalni és ott kell hagynunk a kocsit. Kikértem Luis véleményét a dologról, de ő jó közép-amerikai módjára csak mismásolt. Miért írom ezt? Közép-Amerikában az emberek sosem mondanak nemet. Gondolom kulturális oka van ennek, az emberek nem akarnak megbántani senkit. A lényeg, hogy nemet nem mondanak, csak gondolják. Ismerve ezt a közép-amerikai szokást, nem lepődtem meg Luis válaszán, de valahol éreztem, hogy nem szabad otthagynom a kocsit tele a cuccainkkal. Odébbálltunk hát egy másik szervizbe. Ott pillanatok alatt kicserélték az első fékpofákat, amik már alig bírták. Aztán megnézték a hátsó fékek állapotát, illetve megtisztították azokat. Luis-nak közben el kellett mennie és azt ígérte, mire végzünk, visszajön értem. Namost, be kell mutatnom egy másik latin szokást, ami egyszerűen csak a „Mañana Koncepció” nevet kapta tőlem.

A mañana holnapot (és reggelt) jelent magyarul. A koncepció lényege, hogy ami nem készül el ma, az majd el fog készülni holnap. Vagy holnapután. Vagy azután. Vagy ha nem, hát biztosan nem is fontos. Felesleges aggódni. Ebből a bevezetőből rájöhetett a kedves olvasó, hogy engem azon a napos szombat reggelen, Guatemala City kellős közepén bizony ott felejtettek a fékszervizben. Olvasgattam, aztán próbáltam aludni, aztán ismét olvasgattam. De Luis csak nem jött. Végül befutott Carmen Eszterrel és még 3 másik hölggyel, alig két óra múlva. Kiderült, hogy találkoztak Luis-szal, aki tudta, hogy várok rá. Aztán ennyiben maradt magával.

Guatemala City címei elég érdekesen alakultak ki. A város térképének alapját a zónarendszer adja. Zóna 1 a belváros, aztán a zónák csigavonalban haladnak kifelé. Minden zónában vannak utcák (calle) és sugárutak (avenida), amelyek általában párhuzamosak, illetve merőlegesek. Egy normál cím megadja a zónát, valamint az utca és a sugárút sarkát. Aztán – ez komoly – az utolsó szám a métert adja meg, azt a távolságot, amennyire az illetékes házikó az utcasaroktól van.

Aznap délután Guatemala egyik gyöngyszemébe, az ország néhai fővárosába kívántunk kiruccanni. A néhai jelző 1773-tól érvényes, amikor is egy méretes földrengés rázta meg Guatemala azon részét, romba döntve a fővárost is. Ekkor határoztak úgy, hogy 45 km-rel odébb építik fel az új fővárost. Antigua de Guatemala – így hívják a régi várost – kicsit magasabban fekszik, mint Guatemala City, ám egy kisebb hegyen kell hozzá átkelni. Carmen Golfjával mentünk és még 3 munkatársa is elkísért bennünket egy másik autóval. Hát nem szeretnék a kuplung lenni vendéglátónk autójában. Néptáncos módjára kezelte a pedálokat, de odaértünk. Gyönyörű – ahogy errefelé mondják – „colonial”, azaz a spanyol időket idéző városka fogadott bennünket. Macskaköves utcák, alacsony és színes házak és sok romos épület, amit a 200 év alatt nem volt alkalmuk, módjuk, pénzük vagy kedvük rendbe hozni. A spanyolok, ha valamit nagyon itt hagytak, az a katolikus vallás mérhetetlenül erős megléte. Antigua nem túl nagy város, mégis lépten-nyomon templomokba botlik az ember. Bár katolikusok, ám nem olyan díszítettek, mint Európában, de ezt már Mexikóban is megfigyelhettük.

Vasárnap korán kellett kelnünk, mert a várostól 130 km-re lévő Atitlan tóhoz szerettünk volna eljutni, ami egy kráterben alakult ki. Úgy terveztük, hogy fél 7-kor indulunk, de abból fél nyolc lett. Sebaj. Jobb, mintha el sem indultunk volna… A tóhoz vezető út nyugodtan ráverhetne bármelyik magyar hegyiverseny-pályára. Kanyarok, emelkedők, lejtők és újra csak kanyarok. Az útépítések szépítették ezt a képet egy kis döcögéssel. A hatalmas és folyamatos esőzéseknek köszönhetően a lezúduló víz elmosta az utat egy helyen. Egy sáros sáv volt járható és néha bizony kopogott az autónk alja. A tó központjába – Panajachel – érkezésünkkor Eszter hirtelen megálljt parancsolt és kidobta az előző esti vacsorát.

A város fontos turistacentrum, tele van kirakodókkal, hotelekkel és természetesen elvetemült, hozzánk hasonló turistákkal. Egy sétára indultunk, ám ismét leszakadt az ég. De ez most rendesen folyt. Carmen megijedt, hogy mi lesz, ha nem tudunk visszamenni a városba a rossz útviszonyok miatt és gyorsan kocsiba pattantunk. Korán értünk haza, ám Eszter rosszul érezte magát és félelmei beigazolódtak a lázmérőre tekintve. 38.7, azaz komoly láz. Mivel nem fájt semmije, ezért vírusra gondoltunk és rögtön ágyba bújt. A hétfői indulásnak ezzel lőttek, de ez önmagában nem volt baj. Az igazi baj a láz volt és az, hogy az otthontól több mint 10,000 km-re érte szeretett feleségemet… Amikor az ember beteg, legszívesebben mindig csak otthon lenne egy jó meleg ágyban teát iszogatva. Ebből most minden megvolt, a legfontosabb kivételével: az otthoni környezet. Ami akkor és ott nagyon hiányzott. De nem először érnek bennünket egészségügyi megpróbáltatások, ezen is túl leszünk valahogy.

Hétfőn reggel Eszter láza egy kicsit alábbhagyott, de még mindig 38 volt. Carmen biztosított bennünket, hogy addig maradunk, ameddig tetszik. Szerencse a dologban, hogy ott jött a hívatlan betegség, ahol volt fedél a fejünk felett és ápoló, gondoskodó környezet. Délután bementem Carmen munkahelyére és az ő segítségével sikerült elmenteni a Houston óta készült fényképeket, pontosan 109 darabot. Mire hazaérkeztünk, nekem is hőemelkedésem lett. Ez így szokott lenni, nem kell meglepődni. Mikor Eszter betegszik meg elsőnek, én követem őt pár napos késéssel, mikor én betegszem meg, ő követ. Ilyen a házastársi szolidaritás.

Carmen egy nemzetközi bankban dolgozik, amelynek egyik hondurasi munkatársa írta, hogy ott bizony az esőzések miatt nagyon rossz állapotban vannak az utak. Nicaraguába két út vezet. Az egyik 800 km-en keresztül Hondurason visz keresztül, a másik El Salvadoron keresztül 300 km, aztán Hondurasból egy kis rész, úgy 160 km. Az első mellett szólt, hogy ebben az esetben nem kell salvadori vízum. Viszont ellene szóltak az útviszonyok és a 300 km-rel hosszabb táv. Itt, Közép-Amerikában minden kilométert kétszer is meg kell gondolni. Kiderült, hogy El Salvadorba egy nap alatt kész a vízum, bár nem olcsó. Kedden reggel Eszter már lényegesen jobban volt és nekem sem volt lázam, de messze nem nyertük még vissza a jó kedélyünket. Luis elkísért bennünket a követségre, aminek környékén szokatlanul nagy volt a rendőrségi felhajtás.

Eszter bement ügyintézni én pedig kint maradtam a kocsiban, ugyanis nem szívesen hagytam volna magára. Aztán Eszter tűnt fel a láthatáron 20 perc múlva és pityergős volt a szája. „Ezek a k…k nem fogadják el a dollárt, mert koszos!” Tört ki belőle. Na most ehhez látni kellene a guatemalai nemzeti pénz – a quetzal – állagát. Mintha az illemhelyről került volna elő, természetesen használat után. És nekik állt feljebb. Kicseréltem a pénzt és alig másfél óra múlva ismét nyomhattuk az ágyat két újabb vízummal az útleveleinkben.