136 – 139. nap, El Salvador – Honduras – Nicaragua

Fél nyolc körül hagytuk magunk mögött Carmenék biztonságos fedelet nyújtó otthonát Guatemala Cityben. Azt mondták, csak egyenesen kell mennünk s máris ott találjuk magunkat a pánamerikai főúton, ami megy Mexikóból egészen Panama City-ig. Valamit elszúrhattunk, mert nem volt ott az út, ahol lennie kellett volna, egy kis kavargás után találtunk csak ki a városból. De kitaláltunk és sebesen haladtunk a salvadori határ felé. Az egyik faluban kényszerpihenőt kellett tartanunk, mert éppen valamilyen választási felvonulás zajlott. A határ guatemalai oldalán kijelentkeztünk, kiírattuk az autót. Aztán kifelé jövet az egyik hivatalos közeg kért 10 quetzalt. Először megkérdeztük, miért, aztán hozzátettük, hogy nekünk már nincs quetzalunk. Erre ő intett, hogy mehetünk. Ha mindig ilyen könnyű lenne pénzt megtakarítani…

A salvadori oldalon a határőr megkérdezte, hogy hol helyeztük forgalomba szeretett autónkat. Mi mondtuk, hogy Budapesten. Ez az opció azonban nem volt a számítógépben, egy pillanatra tanácstalanok voltunk aztán megláttam az úr képernyőjén a „Los Angeles” nevet, így benyögtem, hogy tulajdonképpen Los Angeles-ben. Ezt mér elfogadta a rendszer. Ennyire komoly az adatminőség arrafelé. Hazaérkezésünk után Eszter könnyedén letehet minden vámvizsgát az eddigi tapasztalataink alapján. A határ egyébként beillik egy zsibvásári körképbe. Mindenhol árusok, fekete pénzváltók és Eszter „kedvencei”, az úgynevezett tramitadorok, azaz határátléptető segédek. Tulajdonképpen azért vannak, hogy a tapasztalatlan, autóval érkező turistáknak segítsenek a határátkelés nehézségeinek leküzdésében, természetesen valami anyagi ellenszolgáltatás fejében. Úgy kellett elhajtani a tramitador hadsereget az autótól. Délután 2 órakor sikerült a „Mañana-koncepciót” és az ebédszünetet is figyelembe véve átkelni a határon. A hondurasi határ már nem fért bele abba a napba, ezért már csak az volt kérdéses, hogy hol töltjük azt az éjszakát.

Salvador történelme tele van vérrel, különösen a XX. századi. Mexikóval egy időben nyerte el függetlenségét a spanyoloktól és volt alkotó állama a rövid életű Közép-Amerikai Államok Szövetségének 1841-ig. Az ország bevételének 95%-a a népesség 2%-ának kezében összpontosult. Ez egyenes út a polgárháborúk sorozatához. Az első nagyobb lázadás 1932-ben tört ki, amit a hadsereg brutálisan levert több mint 30,000 embert hagyva maga után holtan. Az 1970-es években a puccsok és választási csalások egymást érték, a társadalmi feszültségek egyre nőttek. És mikor a kormány halálbrigádok felállításával válaszolt, gerillacsoportok jöttek létre, akik hamar egységbe tömörültek (FMLN). A szomszédos nicaraguai kommunista hatalomátvétel hatására a Reagan-kormányzat pumpálta a pénzt és a fegyvereket a salvadori jobboldali kormánynak, akik így eredményesen tudták felvenni harcot a FMLN marxista gerilláival. A szomszédos országok kérésére béketárgyalások kezdődtek, ám azok csak 1992-ben, a polgárháború 12. évében értek célba. Azóta béke van.

A salvadori utak meglepően jók voltak. A határ átlépése után nem sokkal már a főváros, San Salvador utcáin haladtunk, ahonnan káprázatos gyorsasággal tudtunk továbbállni. Az utakról írnom kell egy kicsit. Mit mondtam, nagyszerűnek tűntek első körben. Aztán egy csapásra katasztrofális minőségűvé váltak. Aztán megint jók lettek. Ha az útminőség számtani közepét vennénk, akkor elég jó átlagot tudnánk elérni. Ha azonban a szórást nézzük, nincs olyan harang, ami alá az beférne. A táj nagyon szép mélyzöld színekben úszott. Néha el is méláztam egy-két szabályos vulkán láttán, ám ilyenkor előbb-utóbb magamhoz térített egy-egy méretes lyuk az úton és visszatértem a salvadori valóságba. A nyelvemre külön vigyázni kellett, nehogy megrövidüljön. Sötétedéskor beértünk egy San Miguel nevű városkába. Az első szálláslehetőség olcsónak tűnt ugyan, ám függőágyban kellett volna aludnunk és nem volt villany sem. Alig pár km-re egy kimondottan előkelő külsejű saját garázsos apartmanházba botlottunk. Érkezésünkkor megkérdezték, hogy egész éjszakára jöttünk-e vagy csak néhány órácskára. Akkor nem értettük a kérdést, ám a lényege hamar megvilágosodott agyunkban. A néhány órácska errefelé pásztorórácskát jelent. A szoba belseje magáért beszélt: egy félhomályba burkolózó lakrész, a plafonon piros lámpa egy szív alakú mélyedésben. Kapcsolható zene és egy pornófilmet vetítő TV. Reggel még egy csomag óvszert is találtam.

Salvadori villámlátogatásunk a hondurasi határnál ért véget, ahol a szokásos kép fogadott bennünket: zsibvásár és tramitadorok hadserege. A salvadori oldalon hamar túlestünk, ám a hondurasin bizony megizzasztottak bennünket, különösen Esztert. Az útlevelekbe egy-egy pecsét került, aztán jöhetett az autó. Először Eszter egy bizonylatra tett szert, ami lehetővé tette egy formanyomtatvány megvásárlását. Ezt a formanyomtatványt kellett kitölteni. Ez a kutya szájából kirángatott uzsonnapapírhoz hasonló külsejű dokumentum 10 dollárt kóstált. 2 és fél órai várakozás után szabaddá vált az út Hondurasba. Úgy történt mindez, hogy sem engem, sem az autót nem látta egy hivatalos közeg sem. Akár Mátyás király is lehettem volna ökrös szekérrel. Esztert csodáltam a türelméért és kitartásáért.

Honduras történelme is megér néhány bekezdést. Kolumbusz Kristóf negyedik és egyben utolsó útja során érte el Közép-Amerika partjait a mai Hondurasnál és keresztelte el erre a névre, ami spanyolul mélységet jelent. A spanyolok inkább a belső területek iránt mutattak érdeklődést, míg az angolok a Karib-tengeri rejtett öblökért és szigetekért. Csodás búvóhely volt a több tízezer angol kalóznak ez a vidék a 1600-as és 1800-as évek között. Honduras spanyol része is 1821-ben vált függetlenné, majd 1859-ben adták az angolok az ő általuk kézben tartott területeket. Először igazolt a Közép-Amerikai Államok Szövetségébe 1830-ban röpke 8 évre. Folyamatos viták, puccsok és választási csalások jellemezték a „független és a demokrácia útjára” lépett államot. Az ország 17 alkotmányt látott alig 160 év alatt. 1860-ban egy bizonyos amerikai William Walker megpróbálta erőszakkal meghódítani Hondurast. Az utolsó dolog, amit látott, egy hondurasi kivégzőosztag volt.

Az 1900-as évek elején megjelentek az amerikai tengerészgyalogosok, akik papíron az amerikai befektetők érdekeit voltak hivatottak megvédeni, a valóságban azonban a hadsereget segítették hatalomra. A katonai vezetés fennmaradt, sőt erősödött, miután Nicaraguában hatalomra kerültek a kommunisták és ezzel Reagan elnöknek majdnem szívinfarktust okoztak. Az USA megkezdte a menekült jobboldali nicaraguaiak kiképzését szabotőrré, ezzel kezdetét vette a Kontrák háborúja. Később, mikor Nicaraguában megbukott a szocializmus, értelmetlenné vált a kontra háború. Az USA katonai jelenléte megszűnt Hondurasban és ez a gazdaságot is romba döntötte.

Hondurasban 160 km várt ránk, amit terveink szerint 3 óra alatt kellett volna megtennünk, ám az esőzések miatt az egyik nagyobb folyó hídja eltűnt a mélyben és kerülőútra kényszerültünk. A kerülő nem tűnt hosszabbnak, mint 25 km, ám gyakran egy sávra szűkült, s az is murvás volt. A Mitch hurrikán két éve az országnak pont ezt a részét pusztította. Láttunk egy, a német kormány által adományozott pénzből épült menedékfalut. Voltak kész házak. Voltak olyanok, amik most épültek és majd elkészülnek valamikor. És voltak olyanok, amelyek soha nem fognak elkészülni. Ez kérem, Közép-Amerika, ahol a hatékonyság fogalmát másként értelmezik és a korrupció fénykorát éli. Délután fél 3-kor értünk a nicaraguai határra.

Ennyi tramitadort még nem láttam, mint ott, a határ hondurasi oldalán. Eszternek hat különböző pecsétet kellett egy fecnire összegyűjtenie. Olyan volt ez, mint egy akadályverseny. Összejöttek a pecsétek és jöhetett a határ nicaraguai oldala. Nicaraguába nem kell vízum, de kell egy 7 dolláros turistakártya, azaz mégiscsak kell vízum, mindegy, hogy hívjuk. Először úgy tűnt, nincs kialakult koncepció egy kocsi beléptetésére, de aztán lassan beindult a verkli. Kitöltöttük a szükséges papírokat. Aztán még egy papír kellett, amiről azóta sem derült ki, hogy micsoda. Végül felnyílt a sorompó és szabaddá vált az út Nicaraguába is.

Az ország történelme hasonlít Honduraséhoz. Spanyolok uralták a belterületet, az angol kalózok a karibi partot. A függetlenség itt is 1821-ben jött el. A közép-amerikai hagyományokhoz híven itt is voltak diktátorok, puccsok és gyilkosságok. Már írtam William Walkerről, aki be szerette volna építeni Nicaraguát is az USA-ba, de többször belebukott, bár az amerikai tengerészgyalogosok mandátumot kaptak itt is. Az USA gondolkodott egy, az Atlanti-óceánt a Csendes-óceánnal összekötő csatorna megépítésén, ám végül Panama nyert. Egy Sandino nevű úriember elérte, hogy az USA kivonja tengerészgyalogosait az országból, viszont ottmaradt az újonnan felállított nicaraguai Nemzeti Gárda, egy bizonyos Somoza nevű katonatiszt vezetésével. 1934-ben aztán Somoza tett róla, hogy Sandino elnököt baleset érje és ő kikiáltotta magát elnöknek. És Nicaraguát, mint egy családi vállalkozást igazgatta. Ez nagyszerű volt a Somozáknak és a barátaiknak, ám kevésbé tetszett a köznépnek. Somoza apuka meggyilkolása után jöttek a gyerekek. Voltak lázadások, de az igazi váltást az 1979-es forradalom hozta el, amikor is a Daniel Ortega köré csoportosult marxista gerillák az ellenzékkel közösen vették át a hatalmat. Nicaragua a szocialista tábor közép-amerikai bástyájává vált. Jöttek a kubai és az orosz „tanácsadók”, velük együtt az orosz fegyverek és a keleti gépek. A szocialista eszmék itt is kezdtek csődöt mondani az óriási orosz segélyek ellenére. Ortega azonban úriember volt, és az elégedetlenség hírére – a biztos győzelem reményében – választásokat írt ki 1990-ben. Itt kiderült, hogy egy cseppet elbízta magát és bizony veszített. Azóta Nicaragua ismét élvezi a nyugati világ bizalmát és néha a segélyeit is.

A nicaraguai valóság eléggé rázósnak bizonyult. Az első nagyobb városig tartó út volt az eddigi életem során levezetett legrosszabb minőségű út. A cél: Chinandega városa a határtól 75 km-re. Ezt a 75 km-t nehezen fogom elfelejteni és ha az autónknak volna memóriája, valószínűleg ő sem felejtené el. Normális úton alig egyórányira lett volna a város, de ezen a bombaszaggatta jellegű úton majd 2 és fél óráig zötykölődtünk. A város egyetlen, parkolóval rendelkező hotellel bírt, és nem is volt olcsó. Kivettünk egy szobát az eddigi legdrágább hotelben. Nem foglalkoztunk az árakkal. Beültünk vacsorázni a hotel éttermébe. Néha el kell engedni magunkat, nem lehet mindig takarékoskodni. Ezt tulajdonképpen felfoghatjuk utazásunk első harmadának sikeres lezárásaként is.

Közép-Amerikában csak hideg zuhanyok vannak, helyesebben a zuhanyozókban csak egy csap van, és abból a hideghez közelebbi langyos víz folyik. Ez nem is okozott problémát a nagy hőségben, ám Guatemala City 15 fokos átlaghőmérséklete mellett jól jött volna egy kis meleg zuhany. Ebben a hotelben volt meleg víz is, így hosszú idő óta először örömmel időztem a zuhany alatt. Másnap egy villásreggeli után indultunk útnak a 200 km-re lévő Granada városába. Ezt a várost mondják a legszebb nicaraguai városnak. Épületeinek nagy része a spanyol időkből való. Az út egy csapásra megjavult. Száguldhattunk. A záróvonalra, illetve a sebességkorlátozásra már Mexikó óta nem sokan és nem sokat adtak, így én is elkanászodtam és egy totyogó autót a záróvonal ellenére megelőztem. Ezt egy rendőr is észrevette. A mondókájából annyit értettünk, hogy 15 napra elvenné a jogsimat és büntetést is kell fizetnünk a bankban. Egy záróvonalért. A sokadik „mennyit fizessek?” kérdésre 150 helyi pénzegységet mondott. Adtam neki 10 dollárt, amit ő nem utasított vissza. Remélem, aznap vitt a gyerekeinek fagyit vacsorára.