139 – 144. nap, Costa Rica – Panama

Vulkánlátogatással és tengerparti kempinges élményekkel gazdagodtunk.

A Costa Rica-i határt fertőtlenítéssel kezdtük, ami véleményem szerint annyit ér, mint halottnak a csók – ahogy azt édesanyám mondaná – és tuti bevételi forrás az államnak. Jöjjön egy kis töri, csakhogy hűek maradjunk magunkhoz.

Costa Ricát tartják a régió legstabilabb országának. Kolumbusz látott néhány díszes, arannyal kirakott ruhába öltözött hölgyet és ebből egy gazdag társadalom meglétére következtetett. Egyúttal elnevezte a területet gazdag partnak, azaz spanyolul Costa Ricának. A spanyolok megtelepedése azonban nem sikerült olyan fényesen. Az indiánoknak sem tetszettek, a növényzet és az állatvilág is ellenük esküdött, így többszöri próbálkozásuk, hogy megtelepedjenek, dugába dőlt. Aztán végül az ország belsejében, a hegyekben a hőmérséklet, illetve gazdag vulkanikus talaj kedvezett a spanyol telepeseknek. A függetlenség – 1821. szeptember 15-e – után Costa Rica is a Mexikói Császárság részévé vált, aztán hamarosan átigazolt a Közép-Amerikai Államok Szövetségébe. Végül önálló életre kelt. William Walker ide is betört és amerikanizálni szerette volna a területet, ám a hirtelenjében toborzott 9,000 fős népfelkelő hadsereg jól ellátta Walker úrfi baját. Costa Ricában 1889-ben tartották az első demokratikus választásokat, igaz a hölgyek és a színes bőrűek akkor csak kívülről szemlélhették az eseményeket. Azóta valódi demokrácia honol az országban, csak néha színesítették az ország történelmét puccsok vagy diktátorok, ám ők is igen rövid ideig.

A határállomás rendkívül kulturált, a határőrök segítőkészek. Costa Ricába nem kell vízum és nincs egyéb jogcímen szedett vízumpótló járadék sem. Az autó behozatala is simán ment, igaz ki kellett várnunk az ebédszünet egy óráját. Costa Ricában ismert, sőt kötelező az autó biztosítása. A határ után egy aranyos, napfényes tündéri országban találtuk magunkat. Az utak itt-ott lukasan várták az esős évszak végét és vele együtt az útjavítók érkezését. Célba vettük a Csendes-óceán egyik kis üdülőfaluját. Szerencsénkre az aznapi esőadag az égben maradt, így szárazon tudtunk bevonulni a falucskába. Costa Ricában ismert és alkalmazott a kemping fogalma. Playa de Cocoban is volt kettő. Az egyik azonban itt is zárva maradt a magas vízállás miatt. A másik nyitva várta a bátor turistákat, ám a tyúkok piszka áthatóan ülte meg a levegőt és a felajánlott kempinghely nem volt messzebb 5 méternél a család szemétdombjától sem. Innen is továbbálltunk hát. Találtunk egy fizetővendéglátó jellegű szobát és befészkeltük magunkat éjszakára. Érdekes módon a ház háziállata egy mosómedve volt pórázon. Lesétáltunk az óceán partjára és hallgattuk a hullámok moraját. Ez a szoba sem lett volna jó egy túl igényes párnak. A szúnyoghálón öklömnyi lukak tátongtak, Eszter pedig összefutott egy kisegérrel a fürdőszobában. Az ágyneműnket is inkább felhoztuk az autóból, azt használtuk. Ám különben csend, friss levegő és nyugalom.

Reggel azonban egy kis vitára került sor a családdal. A vita alapját az ár képezte, amit mi egy szoba árának képzeltünk, azt ők egy személyre értették. Csütörtök révén egy kis időre tűzszünetet kötöttünk, amíg a Petőfi Rádió nagyérdeműjének számoltunk be immár 3 hét késéssel a kalandjainkról. Az élő interjú után ismét belemelegedtünk a vitába. Végül is megkapták a pénzt, mi pedig megfogadtuk, hogy ezentúl mindig este fizetünk. Véletlenül nálunk maradt egy kiskanaluk, amit azóta csak a „16 dolláros kanálként” emlegetünk. Aznapra egy másik parti városkára, Samarára esett választásunk. Az egyik kanyar után valami ismeretlen formájú fekete állatfélét véltünk felfedezni, amint az éppen átszelte előttünk az utat. Egy valódi majom volt! Megállt az út szélén és szemezett velünk néhány másodpercig.

Bár még nem járt le a 7,500 km, ám legutóbb a mindenhol olajos, régen fürdött mexikói szaki nem cserélt olajszűrőt. Egy helyi szervizben viszont minden feltétele megvolt egy teljes szerviznek. Jesus – így hívták a szerelőt – alapos munkát végzett, mindent megnézett. Meg akarta mosni a kocsit, de inkább nemet mondtunk rá. Autónk kezdett egy kicsit koszoskás lenni, ami nagyszerűnek tűnt nekünk, ugyanis nem csillogott, nem villogott, így talán nem vonzott annyi kíváncsi tekintetet sem. Míg én az autóval voltam elfoglalva, Eszter felmászott egy falra és a fák ágain hancúrozó és kiabáló majmokat fényképezte. Kora délután érkeztünk Samarába, ahonnan tovább kocsikáztunk az óceán partján. Mintha egy Bounty reklám színhelyére csöppentünk volna. Kókuszpálmák, gyönyörű homokos part, zúgó hullámok és ragyogó napsütés. El akartunk menni a tengerparton egy Montezuma nevű kis városkába, de megtudtuk, hogy – az esős évszaknak köszönhetően – az utak egy része nem járható, a járhatókon pedig 6 órát venne igénybe a szükséges 150 km. Így ismét módosult a terv és ott helyben találtunk egy „kempinget”, ami egy nagyon kedves család udvarából, egy hideg vizű zuhanyból és egy illemhelyből állt. A majmok ott hangoskodtak a fákon, a növényzet burjánzott és néhány fél méteres, ártalmatlan gyík is megmutatta magát.

A családból csak anyuka – Sarai – tartózkodott otthon, akivel Eszter nagyon hamar megtalálta a közös nevezőt. Juan Jose, az apuka dolgozott és a család 4 leánygyermeke iskolában volt, ők csak hétvégén járnak haza. Letelepedés után jöhetett a fürdőruha és irány a Csendes-óceán, a pálmafás tengerpart. Nagyon kellemes volt a hullámok hátán „lovagolni”. Esztert is sikerült meggyőznöm, hogy jöjjön be a vízbe legalább derékig. Ő félt, hogy elsodorja a víz és nem tud majd kiúszni. Szervezetem megkapta többheti sóadagját. Vacsora készült és a nap pontosan 6 órakor eltűnt a horizont mögött, sötétségbe borítva a tájat. Időközben előkerült Juan Jose is, egy harcsabajszú és mosolygós megtermett ember. Eszter spanyoltudása napról napra fejlődött, ez látszott a beszélgetések színvonalán. A férj hozott néhány édesvízi rákot, amiket Sarai gyorsan el is készített vacsorára. Olyan íze volt, mint a csirkének, egy kis aromával.

Október 7-e volt, utazásunk 140. napja. Szeptember 7-én a mexikói Zacatecas forgatagába cseppentünk bele. Augusztus 7-én a kaliforniai Death Valley gatyavizesítő kalandjait éltük meg. Július 7-én láttuk az első medvét a kanadai Alberta államban. Június 7-én Mike barátom házában pihentük ki az izlandi kalandokat Dél-Angliában. Május 7-én pedig azt sem tudtuk, hol áll a fejünk az indulás hevében. Azon az októberi estén pontosan egy hónap óta először ismét a sátrunkban aludtunk. Szép csillagos este köszöntött ránk, esőnek nem volt jele. Nagyon kellemes érzés töltött el bennünket mikor felmásztunk a sátrunkba és álomra hajtottuk a fejünket.

Reggel a majmok üvöltéshez hasonló beszélgetésére ébredtünk. Ott ugrándoztak a fejünk felett és a termetüket meghazudtoló hangzavart okoztak. Nekem még mindig nehéz megszoknom, hogy 12 óra világost pontosan 12 óra sötétség követ. Magyarországon vannak évszakok, itt azonban az évszak fogalma mást jelent. Mivel a reggel korán jött el, korán is tudtunk útnak indulni. Úticélunkként Közép-Amerika legaktívabb vulkánjának meglátogatását tűztük ki, 200 km-re a tengerparttól. Bár Costa Ricában jónak mondhatók a főutak, a hegyekre ezek is kanyargósan vezetnek fel. Costa Rica méretét meghazudtoló magasságú hegyekkel büszkélkedhet. Az egész ország kevesebb, mint 100-130 km széles, ám a legmagasabb pontja meghaladja a 2,700 métert is.

Majmok hangoskodása kísérte utunkat. Majd jött egy kis mellékút az annak megfelelő minőséggel. Kora délután érkeztünk a Volcano Arenal lábához, ami diszkréten felhőbe burkolózott és folyamatosan morajlott. Kis keresgélés után akadtunk rá egy üdülőkomplexumra, ami kisebb alku után elfogadható árú kempinghellyel szolgált a vulkán közvetlen közelében. Mi nem akartuk igénybe venni a pezsgőfürdőt, a melegvizes medencét és az állatkertet is kihagytuk volna, ha kapunk egy kis kedvezményt, de nem kaptunk. Az állatkert 5 ketrecből állt, mindegyik néhány krokodilt rejtett. A természet tudott csúf teremtményeket is alkotni. Aztán jött a mártózás, most azonban egy édesvizű medencében. Közben a vulkán is megmutatta magát. Tőlünk néhány km-re dolgozott, folyamatosan köpködve kisebb lávadarabokat és néha pöffentve egy nagy füstfelhőt. A Szicília melletti Stromboli szigete jutott eszünkbe, ami nagyon hasonló látványt nyújtott.

A kempinghez zötykölődős út vezetett. Egy kis tó partján feküdt. Betelepültünk egy esőbeálló mellé, ha netán esne, és nekiláttunk ebédünk elkészítésének. Nem sürgetett bennünket sem török, sem tatár így a vulkán lábainál, annak uralkodó morajlása mellett sötétedett ránk. És sötétedés után mutatta meg a vulkán az igazi, színes arcát. Nappal csak annyit láttunk, hogy valamit köpköd ki magából és az sebesen, nagy port kavarva hullik alá. Este viszont pirosan izzott a kiköpött láva, ami lenyűgözött minket. Aznap ismét jól bevált sátrunkban töltöttük a csendes éjszakát.

Reggel 7 órakor már bakancsainkban másztunk felfelé a dzsungel rejtette kis úton a vulkán megkövült lávatengere felé. Párás, madarak zajától hangos, meredek és csúszós út vezetett a sűrű, áthatolhatatlannak tűnő dzsungelen keresztül. Végül kiértünk a kővé vált lávatengerre. Mintha csak a Mt. St. Helens vulkán oldalában lettünk volna az USA Washington államában, olyan mászós feladat várt ránk. Aztán jött egy figyelmeztető tábla, hogy ha kedves az életünk, ne másszunk tovább. Elképesztő mennyiségű energia szabadul itt fel percről-percre és itt aztán igazán érezhetővé válik, hogy a természet az úr és nem az ember.

Visszaérve autónkhoz egy másik utat választottunk, ami egy igazi dzsungeltúrát rejtett. Áthatolhatatlan, félhomályba burkolózó rengeteg fogadott bennünket, ahol minden négyzetcentimétert zöld növényzet borított és nem tudhattuk, hogy hol és milyen állatot rejt az előttünk lévő lépés. Aztán egyszerre – máig nem tudom, hogyan – csak eltűnt az ösvény és kiértünk egy zöld mezőre. Korábban tehenek legelészhettek ott a hátrahagyott nyomaikból ítélve. Az időjárás rendkívül változékony errefelé. Egyik percben ragyogóan süt a Nap, a másikban sűrű felhőbe burkolózik a táj. Fél óra alatt többször is előtűnt, majd ismét eltűnt a környék felett uralkodó vulkán. A dzsungeltúra késő délután ért véget.

A melegvizes medencéből a pezsgőfürdőbe vezetett utunk. Ha már megvolt a lehetőségünk, hát nem hagyhattuk ki. Szép lassan kezdett sötétedni és a vulkán tejesen tisztán látszott. Ahogy egyre sötétebb lett, úgy vált láthatóvá a lezúduló láva vörösen izzó színe. Hol több jött, hol kevesebb. Egyórai pezsgőfürdős merengés után felbaktattunk a közeli, obszervatóriumnak nevezett kilátóba és egyenes adásban tudtuk nézni a vulkán produkcióját.

Vasárnap 10 óra körül indultunk tovább, búcsút intve a morajló vulkánnak és bizony hegymenet hegymenetet követett. A hágó 2,500 méter magasan volt, onnan ereszkedtünk alá San Joséba, az ország fővárosába. Az út itt-ott hagyott maga után kívánnivalót. Hol méretes lyukak tarkították, hol pedig az eső vitte el az egyik sávot. Mivel az esős évszak még javában tartott, ezért nem álltak neki kijavítani az úthibákat csak a figyelmeztető táblák száma nőtt. Egy San Isidro nevű helyen ért el bennünket a sötétség a panamai határtól 200 km-re. Kerestünk egy olcsóbb hotelt őrzött parkolóval és bevackoltunk magunkat utolsó Costa Rica-i éjszakánkra. Az esőnek lógott a lába és néha le is ért.

Hétfőn még dél előtt értünk a panamai határra. A határ Costa Rica-i oldalán vennünk kellett valamilyen egészségbélyeget és irány a panamai oldal. Itt ismét megörültek a régen, vagy sosem látott magyar útlevélnek, annyira, hogy elfeledték a 10 dolláros belépési díjat beszedni. Az autó behozatala sem okozott különösebb gondot. A srác gondolom ráért – ez is a kultúrájuk része, hogy szinte soha nem sietnek semmivel – és eltársalgott inkább Eszterrel egy 10 percet, mielőtt a hivatalos dolgokra tért volna rá. Alig fél óra múlva már szabadon utazhattunk Panama City felé. És akkor kezdődtek a problémák.

Először egy hivatalos ellenőrzési pontnál a határtól pár km-re egy okostojás látni szerette volna a kocsink hátulját. Aztán kiszúrta, hogy az autó behozatali papírján csak 3 pótkerék szerepel, a valóságban ő bizony 5-öt lát. És ez probléma. A hatodikat nem mutattam meg neki, ugyanis nem értettem, hogy ez miért probléma. Akár itt is vehettem, nem? Aztán felvilágosított bennünket, hogy a papíroknak mindig rendben kell lenniük és erre nagyon oda kell figyelnünk. Közben rágyújtott és tőlem kért tüzet, többször körbejárta az autót és gondolom várta a jattot, de hiába. Aztán végül továbbengedett. Rendkívül sok rendőr ólálkodott az utak mentén. És én elkövettem azt a hibát, hogy egy totyogó autót megelőztem záróvonalnál. Több sem kellett az erre váró rendőrnek és villogva utánunk eredt. Elkérte a jogsimat és tudatta, hogy el kell vennie két hétre. Nagy nehezen kiszedtük belőle, hogy el lehet intézni a helyszínen is bírsággal, ami 30 dollárba kerül. Ez meglehetősen magas összeg egy záróvonalért, de a jogsimra még szükség van és semmi biztosíték nem volt arra, hogy tényleg vissza is kapom. Fizettünk és Eszter mogorva tekintetét állva vezettem tovább. Legközelebb öt jogsival indulok el.

Ám a baj ha jön, csőstül jön. Alig 5 perc múlva egy másik rendőr intett le bennünket. Szerintünk drótot kapott az előzőtől: turisták, sietnek, nem beszélik a spanyolt rendesen és van pénzük. Ez elég is volt gyorsbeszédű és köcsög rendőrünknek, hogy egy 20 km-es sebességkorlátozó táblára hivatkozzon – amit mi természetesen nem láttunk – és ismét a jogsim került veszélybe. Az érdekes módon nem tűnt fel neki, hogy mindenki száguldozott, csak minket szúrt ki. Hosszú alkudozás következett, Eszterem a végén már elsírta magát, mint később bevallotta műsírást produkált. 60 dollárt kért a köcsög, ám mikor Eszternél eltörött a mécses, beérte hússzal is. 50 dollár büntetés és alig 2 órája voltunk Panamában! Ha úgy nézzük, hogy 42 ezer km-re jut – a nicaraguaival együtt – 60 dollár büntetés, az elviselhető. Ha azonban úgy nézzük, hogy ez két hét alatt jött össze, az rémisztő! Panamában meglepően kevés útmenti hotel van. Egy kisvárosban találtunk egyet, ám azt drágán mérték, viszont ajánlottak egy városszéli panziót. Ott egy igazi arany nyakláncos újgazdag fogadott bennünket, zizegős melegítőt csak a hőmérséklet miatt nem viselt. Úgy tűnt, mintha mi tennék szívességet neki azzal, hogy kiveszünk egy szobát. Hát nem tettünk, így továbbálltunk. Az utak kitűnő minőségnek örvendtek és úgyis csak 60-70-es sebességgel mehettünk. Panama City-től 64 km-re végre ráakadtunk egy motelre, ahol végül is fél 9-kor befejeztük az aznapi programot.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk, is ezt az utat tennénk meg, talán annyi kitérővel, hogy Costa Rica-ban átugranánk a keleti partra a karibi tengerpartra.

Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, kisebb nagyobb kitérőkkel:

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések

Minden bejegyzés