144 – 149. nap, Panama

A szobánkra nem jutott ablak, viszont tartozott hozzá egy légkondi, ami iszonyú zajt csapott. Ám erre csak akkor jöttünk rá, mikor álomra akartuk hajtani a fejünket. Ha lekapcsoltuk, nem jött levegő, ha bekapcsoltuk, nem tudtunk aludni. Nem bántam, hogy hamar reggel lett, a 21. kedd, utazásunk 145. napján. Kicsit félve ültem be az autóba. Részben a korrupt zsaruktól, részben a szállítmányozótól tartva, ugyanis Panamából Ecuadorba ismét hajóval utazik szeretett autónk és azt le kell szervezni. Az eddigi e-mailes kapcsolatunk nem tűnt túl biztatónak. Fél 10 körül értünk Panama City-be. Érdekesség, hogy Panama hivatalos pénzneme a balboa, amit 1:1-ben cserélnek dollárra. Mindenhol dollárral fizetnek és csak a fémpénzek különböznek az amerikai fémpénzektől.

Eszter felhívta Isist, a P&O Nedlloyd hajóstársaság helyi képviselőjét. A hölgy rendkívül kedves hangon adott útbaigazítást kicsi feleségemnek. Panama Cityben alig vannak házszámok, minden háznak neve van. Nekünk egy neves házat kellett megtalálni, ami 3 emeletes és nagy parkolóval ellátott. Az épület és benne Isis meglepő gyorsasággal került elő és egy 28 éves, Eszter magasságú rendkívül kedves hölgy fogadott bennünket. Ő írta volna azokat az e-maileket, amelyekből az derült ki, hogy nem tud segíteni a papírmunkában? Hamarosan fény derült erre a rejtélyre is. Egy kis szállítmányozói ismeret azonban kell mindehhez.

Jó ideje nekifogtam nagy hajóstársaságok megkeresésének az autó kontinensek közötti elszállítása céljából (ez a mondat nagyon hivatalosra sikeredett). A hajóstársaságok közül néhány szóba sem állt velem, néhány pedig, mikor megtudta, hogy magánember vagyok, akkor húzta le a rolót. Szerencsénkre akadt olyan is, aki kedvesen válaszolt megkereső leveleimre. Ezek közül egyik az izlandi EIMSKIP és neki egy lényeges komolyabb méretű versenytársa a P&O Nedlloyd, egy angol-holland óriás szállítmányozó cég voltak. Tőlük kaptam még az év elején árajánlatot a tervezett hajóutakra. Illetve egy e-mail címet, hogy keressem őket, ha aktuálissá válik az ügy. Hát az ügy egyre aktuálisabbá vált és a londoni központból kaptam egy panamai e-mail címet. Ez az Inchcape cég Isis Tigert nevű munkatársához vezetett. Ez a cég volt a P&O Nedlloyd kizárólagos képviselője Panamában. Az ő feladatuk a szállítmányok ütemezése, a pénzek begyűjtése és a szállítással kapcsolatos dokumentumok elkészítése. Ezekből valamilyen oknál fogva kimaradt a vámügyintézés. Mint kiderült, Isis ez utóbbi feladatot – a vámügyintézést – értette az alatt, amiben nem tud segíteni. Ám Isisnek akadt egy jó barátja, aki történetesen vámügynökként dolgozott és fél óra múlva már az ő irodájában tudtuk meg, hogy mik a szükséges lépések.

Daniel – így hívták a vámügynököt – elmondta, hogy 2 papírt kell begyűjtenünk. Az egyiket a rendőrségtől, amiből kiderül, hogy az autó a jogos tulajdonunk. A másikat pedig a vámhivataltól, hogy záros határidőn belül kivisszük az autót az országból. Ha ezek megvannak, Isis kiállítja a szállítólevelet, mi fizetünk és már mehetünk is a kikötőbe, hogy leadjuk a kocsit egy harmadik cég – a kikötőt üzemeltető cég – munkatársának. Nem volt kérdéses Daniel közbeiktatása. Isis meghívott bennünket ebédelni egy munkatársa édesanyjának éttermébe. El voltunk hűlve kedvességétől. Alig egy órája ismertük személyesen és ő máris ebédelni hív minket. Ebéd közben aztán beszámoltunk kalandjainkról, a határátlépések még élénken az emlékeinkben lévő tapasztalatairól. Isis biztosított bennünket arról, hogy mindenben segít, amiben csak tud.

Nekem ismét a „mañana koncepció” okozott fejfájást. Én szerettem volna gyorsan a dolgok végére járni, ám Isisnek nem volt annyira sürgős és csak Eszter sokadik figyelmeztetésére fogtam vissza magam, ami sokkal helyesebb magatartásnak bizonyult. Isis bemutatott a munkatársainak, köztük Itzelnek, az ő édesanyja éttermében ebédeltünk. Itzel kérdezte, hol fogunk aludni, mire mi azt válaszoltuk, hogy azt még nem tudjuk, két feltételnek kell teljesülnie: őrzött parkoló és olcsó ár. Itzel heves telefonálgatásba kezdett és alig öt perc múlva tudatta velünk, hogy a legtöbb hotelnek nincs őrzött parkolója, de neki van egy barátja, akinek történetesen van egy hotelje, már beszélt is vele és az ár is alacsony. Nem tudtuk, hogy a panamai emberek ennyire kedvesek-e, vagy bennünk van valami varázserő. Az elsőre kellett tippelnünk. A panamai emberek definíció szerint kedvesek.

Már csak a szállítási költség kiegyenlítése miatt kellett, hogy fájjon a fejünk, illetve azon, hogy mi hogyan fogunk eljutni Ecuadorba, ugyanis a hajó itt sem vihet utasokat. A kocsi dolgai sínen voltak. Beugrottunk egy utazási irodába és teljesen véletlenül megkérdeztem, hogy nincs-e kedvezmény nemzetközi tanárigazolványra. A válasz volt igazán a meglepő, amikor az iroda munkatársa elmondta, hogy a kártyával rendelkező „tanárok”, majdnem 40% kedvezményt kapnak. Ez volt ám csak a jó hír! Mi is az a tanárkártya és honnan van nekünk? Jómagam szoros kapcsolatot ápoltam és ápolok a Pécsi Egyetem Közgáz karának Szervezés-Vezetés Tanszékével. Időnként abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy előadásokat is tarthattam a munkám során szerzett tapasztalatokról. Innen a kártya. Kiderült, hogy repülhetünk Quitóba, vagy a kikötővárosba, Guayaquilbe is, ahova az autónk érkezik. Ez nagyszerű, hiszen így meg tudtunk takarítani egy Quito-Guayaquil 10 órás buszos zötykölődést. A másik apró probléma Quitóval az volt, hogy nemrég kitört egy vulkán tőle északra és a város repterét többször is lezárták. Így Guayaquil mellett döntöttünk és lefoglaltunk két helyet a szombat esti gépre.

A sötét itt sem késlekedett sokat, hat óra után beköszöntött. A közlekedés Panamában is felér egy rémálommal. A cifra buszoknak mit sem számít a záróvonal és a sávfelfestés, tisztában vannak vele, hogy ők a nagyobbak. Taxiból ennyit még nem láttam. Ennek azonban megvolt az az előnye, hogy rendkívül olcsón közlekedtek. Szinte minden autón akadt egy kis horpadás, vagy egyéb sérülés. Azért annyira nem voltunk biztosak magunkban, hogy este sétálni merjünk, így visszaballagtunk a hotelünkbe.

Másnap reggel első utunk Isishez vezetett, aki kiállította a szállítólevelet, amire Danielnek, a vámügynöknek is szüksége volt. Megkezdtük hát a problémás papírmunkát. A rendőrség következett, ahol a labirintusszerű épületben alig találtuk meg az illetékes elvtársat, helyesebben urat. Ő megszemlélte a kocsit, aztán jött az írógép és egy hivatalos okirat. Az illetékes elvtárs főnöke, akinek alá kellett írnia a papírt, eltűnt és csak hosszas keresésre került elő ismét. Mivel dél felé közeledett az óra kismutatója, ismét fenyegetett az ebédszünet veszélye. Ezzel a papírral el kellett mennünk a labirintus egy másik útvesztőjébe, ahol egy szemfüles hölgy észrevette, hogy az alvázszámból kimaradt egy hármas szám. Vissza az egész, Daniel ismét futott egy kört és kis idő múlva visszatért egy újragépelt papirossal. Vagy 2 órás vesszőfutás után az egyik papír megvolt és pénzünkbe sem került. Bevallhatom őszintén, máig nem értem, miért volt szükség erre a papírra, hiszen úgyis keresztül kellett mennünk a vámon a kikötőben. Jöhetett a vámügyintézés. Ott aztán tényleg beütött az ebédszünet és több mint másfél órát kellett várnunk az illetékes hölgyre, hogy aláírjon, ám ő ebédelni ment és vagy nagyon finomat evett, vagy messze volt az étterem, ugyanis egy kurta órácskát késett. De aláírt és kiütötték az útlevelemből is a behozatali pecsétet. Ettől kezdve az autónk vámszabad területté vált és 8 napon belül el kellett hagynia Panamát.

Panamában mindent lehet kapni és elképesztően olcsón. Amerikai kínálat közép-amerikai áron. Élelmiszert nem mertünk vásárolni, mert fájt volna, ha az ecuadori vámosok fogyasztják el azt. Egyéb dolgokra pedig nem volt szükségünk, illetve a költségvetésünkbe sem fért volna bele. Estére meghívásunk volt Itzel mamájának éttermébe. Itzelnek 3 lánya van – mint a népi Csicsónénak – és közülük kettő gyönyörű panamai népviseletbe öltözve várt reánk. Kerítettek egy hasonló ruhát Eszter méretében is és pár perc múlva már ő is panamainak érezhette magát a színes, hosszú ruhában. Asztalhoz ültünk és egy királyi lakoma részesei lettünk. A fogásokat nem számoltam, de túl sok volt. Előétel, hal, egy nagy halom mindenféle hús, krumplipogácsával és legnagyobb meglepetésemre töpörtyűvel. És csak ezután jött a főétel, ami szégyenszemre kifogott rajtam. Eztán jött egy újabb meglepetés, Eszter megkapta ajándékba az előbb viselt ruhát. Nem akartunk hinni a fülünknek, de igaz volt. Ismét elgondolkodtunk azon, hogy mi vagyunk-e kivételesek, vagy a panamai emberek ilyen vendégszeretők.

Csütörtök reggel esőre ébredtünk, ami hamar elállt. Nekiláttunk a ki-be cuccolásnak. Ki kellett vennünk azt, amire az elkövetkező héten szükségünk lesz. Hálózsákok, matracok, ruhák és cipők. Mindennek bele kellett férni egy nagy és két kis hátizsákba. Isis tanácsára leszereltük a két homokrácsot, a nagy emelőt, az oldalsátrat és az első két reflektort. Mindezeket betettük a sátorba a hálózsákok és matracok helyére. Ismét abból indultunk ki, hogy amit nem lát a szem, azért nem fáj a szív. Így is éppen elég érték maradt a fülkében.

Isis főnöke – Osvaldo – még előző nap elengedte Isist, hogy vigyen ki bennünket a csatornán található emelőművekhez. Hogy mik ezek? Egy kis csatorna és Panama történelem.

Panama sztorija egy kicsit eltér a többi közép-amerikai országétól. Az 1821-es év nemcsak Közép-Amerika spanyol gyarmatainak hozta el a függetlenségét, hanem a dél-amerikai gyarmatoknak is. Panama akkoriban Ecuadorral, Peruval, Bolíviával és Venezuelával együtt Kolumbia egy provinciájaként Nagy-Kolumbia néven nyerte el függetlenségét (erről többet, majd ha Dél-Amerikába értünk). Ez az államközösség a Közép-Amerikai Államok Szövetségéhez hasonlóan rövid életű volt, ám Panamát sikerült Kolumbiának megtartania. Az Atlanti- és Csendes-óceánok közötti tengeri útvonal terve már az 1600-as években felvetődött a spanyolok fejében, de az elméletet csak 1878-ban követték tettek, mikor a kolumbiai kormány koncessziót engedélyezett egy francia úriembernek, hogy építse meg a csatornát. Előtte azonban 1850-55 között megépült a két óceánt összekötő vasútvonal, amit az USA pénzelt és az annak tulajdona is lett. 1880-ban egy De Lessepe nevű másik francia megvásárolta a koncessziót és nekilátott az építkezésnek. Már volt tapasztalata ebben, mert részt vett a Szuezi Csatorna építésében is. A távolság alig több mint 50 km a két óceán között. Panama egy 1000 km hosszú és rendkívül keskeny ország. Ahol ma a csatorna északi része van, ott egy Charges nevű folyó ürítette vizét a Karib-tengerbe. Ez a folyó 25-30 km-re behatolt Panamába, ami pontosan a vékony rész fele. A feladat ennek a 25-30 km-es résznek a kimélyítése volt, hogy azon nagy hajók is át tudjanak hajózni, illetve a fennmaradó szintén 25-30 km-es részen egy mesterséges csatorna építése.

De Lessepe elmélete a fenti leíráson alapult és a munka nagy erőkkel kezdődött meg. Azonban a vártnál nagyobb fába vágták a franciák a fejszéjüket és 1889-re elfogyott a pénzük, ami állítólag sikkasztásnak is köszönhető. Innen ered a panamázás fogalma a sikkasztásra. Mindemellett, több mint 22 ezer munkás halt meg sárgalázban vagy maláriában. De Lessepe egy mérnöke – Bunau-Varilla – szerezte meg 1890-ben a koncessziót, immár harmadik tulajként. Próbált pénzt felhajtani, de csak az USA-ban volt meg a kellő pénzügyi fedezet. Az USA-t már régóta foglalkoztatta egy csatorna terve és Nicaragua mellett Panama jött számításba. Neki kapóra jött Bunau-Varilla terve, ám a kolumbiai kormány kerek perec visszautasította az USA tulajdonjogát 1903-ban, mikor a francia az eladást pedzegette a kolumbiai kormánynál. Erre az időre már a panamai nép is kezdett öntudatára ébredni és a szerződés visszautasítása csak az utolsó csepp volt a pohárban. Panama 1903. november 3-án kikiáltotta a függetlenségét, amit az USA azonnal elismert és csatahajói megakadályozták a kolumbiai katonák partraszállását. Így Panama az USA adósa lett. Bunau-Varilla ekkor már Panama USA-nagyköveteként tevékenykedett és 15 nap múlva tető alá is hozták az első csatornaszerződést.

Ez a szerződés sokkal bővebb jogokat adott az USA-nak, mint az a terv, amit a kolumbiai kormány visszautasított. Tulajdonképpen USA-területté vált a leendő csatorna mindkét partja 8 km-es mélységig, és az USA-nak joga volt katonai erővel is fellépni, ha érdekei sérülnének. A munka szinte azonnal megkezdődött. Tanulva a francia próbálkozásból, egy zseniális ötlettel álltak elő az amerikai mérnökök. Nem a tenger szintjén fogják megépíteni a csatornát, hanem felette 27 méterrel. Ezt gátakkal és emelőművekkel – zsilipekkel – fogják kompenzálni és a 27 méteres vízszintemelkedés révén egy hatalmas mesterséges tó jön létre a Karib-tenger és Panama közepe között, így csupán 15 km-en kell mesterséges csatornát vágni a földbe, illetve nem kell a folyómedret sem mélyíteni. Az egész terv arra épült, hogy a Charges folyónak van akkora vízhozama, hogy a mesterséges tavat fenn tudják tartani. Több mint 75,000 munkás dolgozott 10 éven keresztül. Megfékezték a maláriát és a sárgaláz fertőzéseket. Átvágtak egy 150 méter magas (!) dombot 100 méter szélességben. Azt mondják, ha vasúti kocsikra raknánk azt a földmennyiséget, amit itt megmozgattak, akkor az a kocsi háromszor körbeérne a Földön az Egyenlítő mentén.

A csatorna tehát 27 méterrel van a tenger szintje felett és a Charges folyó a mesterséges csatorna révén két óceánt is táplál. A 27 méteres szintkülönbséget 3-3 emelőművel győzik le. Az atlanti oldalon a hajó beúszik egy keskeny csatornába, aminek az eleje el van zárva és a zár mögött 9 méterrel magasabb a víz szintje. Aztán becsukják a hajó mögött a kaput és kinyitják az előtte lévőt. Mivel a víznek van utánpótlása, a víz és ezzel együtt a hajó szintje 9 méterrel megnő. Ezt még kétszer játsszák el és a hajó máris 27 métert emelkedett. Miután a hajó bejutott a mesterséges, Gátún nevű tóba, az első ajtókat kinyitják és a víz belefolyik az Atlanti-óceánba. A hajó előtt szabaddá válik az út, mígnem elér a csatorna túlsó végébe. Ekkor ismét beáll egy zárt végű keskeny medencébe, mögötte bezárják az ajtót és előtte szép lassan kinyitják. Ezáltal a hajó 9 métert lesüllyed. Még kétszer elvégezve ezt a műveletet a hajó máris a Csendes-óceánban találja magát. Mivel a folyónak nagy a vízhozama, a két emelőmű által elhasznált víz mellett még egy erőmű meghajtására is futja. A csatorna eredetileg 100 méter szélesen volt járható, ezt azonban az 1970-es években 130 méterre szélesítették, így az „két sávossá” vált. Az emelőműveket eredetileg is két sávosra építették. Nappal az Atlanti-óceánból mennek a hajók Csendesbe, éjszaka visszafelé.

Az első hajó 1914. augusztus 15-én haladt át a csatornán. Egy hajó áthaladási díja annak bruttó regisztertonna térfogatától függ. Ez egy térfogat egység, ami a hajó maximálisan rakott térfogatával egyezik meg. Logikus is ez a mérce, mert én nem tudok elképzelni akkora mérleget, amire egy hajó felférne, hogy meg tudják mérni. Egy áthaladás átlagos díja 55 ezer dollár. A legmagasabb díj, amit kifizettek, 160 ezer dollár volt, a legalacsonyabb 36 cent, ami egy úriember nevéhez fűződik, aki átúszta a csatornát és térfogata alapján ez 36 centjébe került.

A csatorna elkészült és az USA azóta évenként általányt fizetett Panamának. Az első csatornaegyezményt 1936-ban felülbírálták, aminek eredményeként az USA katonai hatásköre a csatorna övezetére korlátozódott és az éves díj is megnőtt. Az USA katonák visszavonása a Panamai Nemzeti Gárda megerősödéséhez vezetett, ami egyet jelentett a katonai hatalomátvétellel. Ám ez a csatorna működésére nem volt hatással. 1977-ben aztán eljött a harmadik csatornaszerződés aláírásának ideje. Ebben az USA belement abba, hogy 1999. december 31-én teljesen visszaadja a csatornát és annak üzemeltetését a panamai kormánynak és teljesen kivonja hadseregét is Panamából.

Hamarosan egy Noriega nevű tiszt nevezte ki magát elnöknek. 1984-ben aztán 16 év után eljött a választások ideje, amit Noriega jelöltje nyert meg. Ám a frigy rövid ideig tartott, ugyanis az elnök ragaszkodott ahhoz, hogy néhány múltbeli dologra fény derüljön. Mivel ez nem volt Noriega ínyére, ezért megoldotta a menesztését. Aztán fény derült Noriega és a kolumbiai drogkartellek közötti együttműködésre, ami pénzmosásban és drogszállítmányozásban nyilvánult meg. Az új elnök szeretett volna megszabadulni a háttérből irányító tiszttől, ám az bevetette a hadsereget és az elnöknek menekülnie kellett. Mindez 1988-ban történt.

Az USA gazdasági megszorító intézkedésekkel reagált. 1989 májusában újra választásokat tartottak és Noriega jelöltje vesztett. Erre ő nemes egyszerűséggel meg nem történtnek nyilvánította a választásokat és kinevezte magát ismét elnöknek. Erre az USA hadat üzent. Az 5 napos akcióban Noriega ereje elfogyott és a vatikáni követségre menekült, ahonnan 13 napig tartó „önkéntes száműzetés után” feladta magát. Most 40 éves börtönbüntetését tölti az USA-ban drogkereskedelem miatt. Azóta ismét demokrácia van és a panamai emberek vegyes érzelmekkel várják a csatorna visszaadását.

Kocsiba ültünk és fél óra múlva élőben is végignézhettük egy óriási hajó áthaladását a csatorna egyik zsilipjén. Készült számos fénykép, az egyiken a hajó még látszik, a másikon már csak konténerekből álló rakománya, ugyanis közben 9 méterrel lejjebb került. Aztán felnyílt a kapu és a hajó bekerült a következő zsilipbe, s 15 perc múlva újabb 9 méterrel lejjebb kihajózott a Csendes-óceán nyílt vizére. Az egyik felvigyázó Isis általános iskolai osztálytársa volt és ez elég volt ahhoz, hogy az egyébként karbantartás miatt zárva lévő teremben a topográfiai modellt és a prezentációs filmet megnézhessük. A kapcsolatoknak – annak, hogy ki kit ismer – elképesztő jelentősége van Közép-Amerikában. Több mint egy órán át csodáltuk ezt az ember alkotta csodát.

Pénteken reggeli nélkül indultunk útnak az utolsó közép-amerikai 90 km-re. 9 körül értünk a világ második legnagyobb konténerkikötőjébe, Manzanilloba. Egy óra sem telt bele és az autónk másodjára is egy kikötőben maradt behajózásra várva. Manzanilloból be kellett valahogy jutnunk Colonba, Panama messze legzüllöttebb városába, amitől még a panamai emberek is tartanak. A zsebtolvajok és a bűnözés Mekkája ez a hely. Ebből kifolyólag csak a szükséges iratok voltak nálunk, a többi értékünket a hotel széfjében hagytuk. Fogtunk egy taxit a konténer terminál bejáratánál és 15 perc múlva már egy Panama City felé igyekvő busz fedélzetén dekkoltunk. Colonból nem sokat láttunk, de nem is hiányzott. Fél 1 körül értünk vissza a fővárosba. A délutánt Panama City régi negyede, San Felipe felderítésére szántunk. Egy másik Panama City képe tárult fel előttünk. A nyomoré, koszé és bűzé. Itt van a halpiac az annak megfelelő szaggal, a számos bolhapiac egyike a leromlott negyedekkel. San Felipének van azonban egy másik arca is. Egy szép, mostanában felújított városrész képe tárult fel előttünk.

Még beugrottunk Isis irodájába. Ő ismét elképesztő kedvességről tett tanúbizonyságot. Informálta a guayaquili – az ecuadori kikötő, ahova a kocsink érkezni fog – munkatársát érkezésünkről és az egész szituációról. Walter Luna, az ecuadori munkatárs nem késlekedett a válasszal, amiből megtudtuk, hogy valószínűleg kijön elénk a reptérre és szervezett nekünk szállást is egy barátja házában. Isis meghívott bennünket a lakására egy sörre, hogy lássuk hogyan élnek. Azt ígérte, a férje eljön értünk a hotelbe este 8 körül. A 8 órából 9 lett, de ezen már nem csodálkoztunk. Isiséknek két kisgyermekük van, akik már ágyba bújtak. A malária gyógyszer miatt csak két sör volt engedélyezve, amit finom – nyers – halból készült étel tett változatossá. Éjfél körül keveredtünk haza és nem kellett altatódal. Szombatra esett utolsó panamai napunk. Célba vettük Panama City egyik legszebb látnivalóját, egy skanzen jellegű helyet, melyet itt Los Pueblitos-nak hívnak. Először tömegközlekedtünk. A dudát itt is előszeretettel használják, a féket pedig csak végső esetben. A buszon – látva, hogy nem helyiek vagyunk – megszólított bennünket egy angolul beszélő fiatal leány. Miután megtudta, hogy hova igyekszünk, azt mondta, hogy mindenképpen taxival menjünk a busztól, mert a környék hagy maga után kívánnivalót. Ebben neki teljesen igaza volt. Ahol leszálltunk, babiloni zűrzavar uralkodott. Árus árus hátán, a forgalom egy nagy káosznak tűnt, de mégis haladt. Fogtunk egy taxit, ami az előre kialkudott áron elvitt minket a múzeum bejáratához.