149 – 151. nap, Ecuador

Megismerkedtünk az az inka civilizáció és a spanyol gyarmatosítás emlékeivel.

Véget ért utazásunk egy jelentős fejezete. Terveinkhez képest egy héttel tovább tartott a guatemalai vírusok miatt és rengeteg tapasztalattal szolgált a közép-amerikai kalandozásunk. Láttuk az elképesztő társadalmi különbségeket. A kevés embert, akinek jól megy, és a nyomorgó tömegeket. Ha rossz családba születsz, lehetsz briliáns elme, akkor sem tudsz érvényesülni. Ha nincsenek kapcsolataid már születéskor, akkor nem is lesznek életed végéig.

A második a biztonság. Láttunk nyomornegyedeket, ahol az emberek egymás hegyén-hátán éltek és láttunk magas, szögesdrótos fallal körülvett modern házakat. Ha biztonságra vágysz Közép-Amerikában, azért fizetned kell. Carmenék háza nagyszerű példa erre, ahol egy őrzött kapun kellett bejutni a lakónegyedbe. A sötétedés utáni vezetéstől óva intettek bennünket, amit mi meg is fogadtunk. Folyamatosan ébernek kellett lennünk, hogy hol parkolunk, hova és mit dugunk, mikor mit viszünk magunkkal. Hol sétálgatunk és hol nem tanácsos barangolni. Elég hamar sikerült hozzászoknunk ehhez és ezt az óvatosságot meg kell tartanunk egészen Argentínáig.

A társadalom működésében is jelentős eltérést tapasztaltunk. Az adózás abszolút esetleges rendszerekre épül. Az, hogy nincs az autókra kötelező biztosítás, a korrupciónak ad táptalajt. A demokrácia gyerekcipőben jár és abban is fog, amíg ki nem alakul az erős középosztály. Bár nem tudom, lesz-e valaha is középosztály ezekben az országokban vagy a demokráciának ez a mondvacsinált változata állandósul. Aztán ott vannak az életfelfogásban lévő különbségek. A „mañana koncepció” mély benyomásokat tett ránk és már kezdünk hozzászokni két hónap után. Az emberek lassabban élnek és ebédelni szinte mindig van idejük. Az évszakok száma kettőre szűkül, esősre és szárazra. Az évszaktól függetlenül nincsenek nagy hőmérsékleti különbségek. Először meglepődtem azon, hogy a házakban nincs fűtés. Ugyanis nincs rá szükség. A hőmérséklet a magasabb helyeken sem csökken 15 fok alá. Mivel nincs hideg, a télikabát, csizma, meleg sapka, sál és a kesztyű is ismeretlenek errefelé.

Az utak és utakon közlekedő járművek is megérnek néhány szót. Az utak a legjobb minőségűtől a négykerék-hajtású autóval is éppen csak járhatók közötti széles skálán helyezkednek el. Az autók minőségében és életkorában is hasonló a helyzet. Mindegy, ha nincs ajtaja, ablaka. Menjen és szóljon dudája. A közlekedési kultúrát inkább közlekedési kulturálatlanságnak nevezném. Mindenki ismeri a „az erős kutya mit csinál” szólást. Itt, kérem, néha még a kocsink mérete sem tudott elsőbbséget biztosítani ott, ahol amúgy is nekünk lett volna elsőbbségünk. Az index használata abszolút véletlenszerű módon történik Közép-Amerikában. Volt, aki jobbra indexelt és balra kanyarodott, volt, aki balra tette azt és jobbra kanyarodott. Ám a legtöbben semerre nem indexeltek, csak kanyarodtak éppen abból a sávból, amelyikben haladtak. Érdekesség, hogy számos térkép utat jelöl Panama és Kolumbia között, ám ott nincs út, csak az áthatolhatatlannak tűnő Darien Gap.

Végül az egyik legfontosabb kérdés, az ivóvíz és az ételek. Elég nehéz volt megszokni, hogy a csapból ne igyunk, mert a víz nem iható. Ezt tudtuk, de mégis furcsának tűnt. Szerencsére megúsztuk komolyabb fertőzés nélkül. Megtudtuk, hogy a nálunk banán néven futó gyümölcsnek van még két testvére és az egyik kitűnő sütve. A tenger közelsége sok micsodát tesz az étkezőasztalokra. Erről inkább Eszter tudna mesélni, én megmaradtam a konzervatív hamburgereknél. Szinte mindegyik országban nagyon szeretik a péksüteményeket, aminek mi mindketten nagyon örültünk. Röviden összefoglalva ezek a közép-amerikai benyomásaink. Van még lehetőség a fejlődésre, de ahhoz képest, hogy alig egy évtizede még a polgárháborúk poklában szenvedtek ezek az országok – tisztelet a kivételnek – szép eredményeket tudnak felmutatni.

Ilyen gondolatok jártak a fejünkben, amikor ledöccentünk első dél-amerikai országunk kifutópályáján este fél 10-kor. A panamai reptérről megpróbáltam felhívni Waltert – a hajóstársaság ecuadori munkatársát, – de csak üzenetet tudtam hagyni. Bíztam benne, hogy meghallgatja a rögzítőjét és várni fog bennünket a reptéren.

Dél-Amerika történelmét három nagy szakaszra lehet osztani. Az első a spanyolok megérkezéséig tartott, az 1500-as évek első feléig. A második a spanyol és portugál gyarmatosítás időszaka, míg a harmadik a függetlenné válás utáni időszak. Az első kettőről most lesz szó, a harmadik szakaszról az illető országnál. Azt mondják, hogy már 12,000 évvel ezelőtt megjelentek az első emberek Dél-Amerikában, akiknek nem okozott gondot, hogy nem voltak kiépített utak a mai Panama és Kolumbia között. Több társadalom is fejlődött az Andok lejtőin, de a pálmát az inkák vitték el, akik birodalmuk fénykorában 12 millió embert igazgattak és a birodalom a mai Észak-Ecuadortól Chile középső részéig tartott az Andok egész szélességében. Bár próbálkoztak az Amazonas-medence meghódításával is, ők hamar megtanulták a leckét, amit az amerikai hadsereg csak Vietnamban tanult meg: egy dzsungelben nem győzhet reguláris hadsereg a gerillák felett.

Amikor Kolumbusz eltévedt és véletlenül kikötött a Karib-szigeteknél, hamar rájött arra, hogy nem Indiát találta meg, hanem valami mást. Örömmel újságolta el ezt a spanyol királyi udvarban. Aminek örültek a spanyolok, annak a portugálok annál kevésbé, ugyanis Atlanti érdekeiket vélték veszélyben forogni, mellesleg teljesen jogosan. Nem sokkal később egy portugál hajós – Vasco da Gama – ténylegesen eljutott Indiába, megkerülve a Jóreménység-fokot, ezzel a portugálok egyenlítettek. De a viták csak sokasodtak. A két hatalom az éppen aktuális római pápához – aki VI. Sándorként vonult be a történelemkönyvekbe – fordult, hogy járjon el vitás ügyükben. A gordiuszi csomót egy szerződés vágta ketté, amit a kötés helyéről Tordesillas-i Szerződésnek neveznek és 1494-ben kelt. Ez a szerződés garantálta a portugáloknak Afrikát és Ázsiát, illetve az Atlanti-óceánt a mai 48. nyugati hosszúsági fokig – amit akkor csak nagyjából ismertek. Az azon túli területeket – tehát az Újvilágot – a spanyolok kapták meg e szerződés szerint. A mai Brazília 1494-ben még felfedezésre várt, így a portugálok nem is sejtették, hogy mekkora területet fognak birtokolni, ugyanis Brazília a 48. foktól keletre van, de erről majd később. Dél-Amerika partjait 1498-ban vélték felfedezni. Az első embert, akinek sikerült tengeren átjutnia az Atlanti-óceánról a Csendes-óceánra, Ferdinánd Magellánnak hívták. Az ő hajói vitorlázták körbe először a Földet 1521-ben.

Az első komoly spanyol hódító a Francisco Pizarro névre hallgatott. Őt 1524-ben az aranyról szóló pletykák motiválták arra, hogy útra keljen. Így kezdődött a nagyszerű inka birodalom gyors pusztulása. Bár Pizarrónak csak 200 emberre futotta, azok könyörtelen, jól felfegyverzett szerencsevadászok voltak. Az inkák nem ismerték a puskát, amit a spanyolok előszeretettel használtak. Ám a hódítók igazi szövetségesei az Európából importált fertőzések lettek, amik ellen a bennszülött indiánoknak nem volt védettségük. Az inka birodalom vezére – Huayna Capac – is himlőben halt meg, amit egy spanyol küldönctől kapott el. Halála előtt azonban még elkövetett egy végzetes hibát. A két fia között felosztotta birodalmát, ami szinte a halála napján már viszálykodást váltott ki a két ambiciózus gyermek között. Polgárháborús idők követték az apa halálát, aminek eredményeként az erősebb fiú megverte és elfogta a gyengébbet. Mindez a megosztott erő a spanyolok malmára hajtotta a vizet. Pizarro ugyanis követte a győztes fiút és annak győzelme után találkozott vele. A találkozón aljas módon elfogta. Az inkák komoly váltságdíjat ajánlottak fel válaszlépésként. Azonban a spanyolok, miután megszerezték a váltságdíjat, koholt vádak alapján elítélték és kivégezték az inka vezért 1532-ben. Az inkákat még ez a hír sem egyesítette újra, sőt, a néhai főváros, Cuzco kapuit egy áruló inka nyitotta meg Pizarro kegyetlen katonái előtt 1533-ban. A spanyol vezér kinevezte az egyik főrangú inkát királynak, akit ő a háttérből irányított.

A spanyolok szép lassan kiépítették dél-amerikai birodalmukat. A meghódított területet 7 részre osztották, mindegyiket egy spanyol főúr kezébe adva. Az új birodalom központja Lima lett, a mai Peru fővárosa. Hivatalt csak Spanyolországból származó spanyolok kaphattak. A spanyol szülőktől származó, de már Dél-Amerikában születetteket hívták kreoloknak és ők váltak a földbirtokosokká. A spanyol apától és indián anyától származó gyerekekből lettek a meszticek, akiket általában kizártak az uralkodó körökből. A spanyolokon kívül a portugálok játszották a legfontosabb szerepet Dél-Amerika történelmében. A Tordesillas-i szerződés nekik juttatta a mai Brazíliát, amit ők úgynevezett kapitányságokra osztottak és azokon keresztül próbálták fenntartani befolyásukat. Az angolok, franciák és a hollandok sem akartak kimaradni az osztozkodásból, de nekik már csak a Karib-tenger néhány szigete és a mai Dél-Amerika északkeleti része jutott. Az 1800-as évek eleje Dél-Amerikába is elfújta a függetlenség szelét. A napóleoni háborúk elvonták a spanyolok figyelmét. Mikor Napóleon lemondatta a spanyol királyt, a helyi kreolok átvették a stafétabotot a spanyol helytartóktól arra hivatkozva, hogy ha majd újra lesz spanyol király, akkor újra jöhetnek a helytartók. Aztán 1814-ben újra lett spanyol király, de a kreolok – mint ahogyan ez sejthető volt – nem akarták visszaadni a hatalmat, sőt Venezuela és Argentína már ki is kiáltotta függetlenségét.

A két gócpontból egyidőben indult két nagy sereg Dél-Amerika felszabadítására két nagyformátumú vezetővel. Egy San Martin nevű úriember Argentínából Chilén és Perun keresztül érkezett meg az ecuadori Guayaquil városába. Ott találkozott a Simón Bolívar vezette északi sereggel, amely Venezuelából Kolumbián keresztül jutott el a kikötővárosba. Két dudás nem fér meg egy csárdában, tartja a közmondás. Ez esetünkben is igaz lett. A vita alapját az államszervezés váltotta ki. Bolívar eszméi kerekedtek felül, azonban az általa kiagyalt államszövetség nem volt hosszú életű és hamar felbomlott. A mai államok nagymértékben tükrözik a spanyol uralom alatt kialakult kormányzóságokat. Bár mindegyik ország szuverén állammá vált, a stabilitás hiánya, a diktátorok jelenléte és a puccsok garmadája közös tulajdonságukká vált.

Ecuador függetlenségéért 13 éven keresztül küzdöttek hazafiai. Aztán jött Simón Bolívar és 1820. október 9-én bevette Guayaquilt. Ettől függetlenül azonban még 2 év kellett ahhoz, hogy Bolívar jobbkeze, Sucre tábornok megverje az utolsó spanyol erőket is Quito mellett. Bolívar egy szövetségi köztársaságról álmodott, ahol a mai államok szövetséget alkottak volna Nagy Kolumbia néven. A mai Venezuela, Kolumbia és Ecuador 8 évig ennek a szövetségnek a tagja volt, ám Ecuador 1830-ban kivált és teljesen független államként létezett tovább. Szinte azonnal háborúba keveredett Peruval, aminek eredményeként Ecuador területe megnőtt. Ám ezt a határt 1942-ben – egy, a peruiak által kezdett háború lezárásaként – egy nemzetközi döntés semmisnek tekintette. Ecuador történelme egy latin-amerikai mintapélda is lehetne: tele puccsokkal, polgárháborús helyzetekkel és gyilkosságokkal.

Dél-Amerikában a másik útlevelünket kellett használni, mivel abban voltak az illetékes vízumok. Az eddig használt útleveleinkben alig volt már szabad oldal. Különösen az enyémet fenyegette a betelés veszélye, ugyanis az autó miatt az én útlevelem szinte minden határon gyarapodott plusz egy pecséttel vagy bejegyzéssel. Az ecuadori határ könnyen ment. És Walter meghallgatta üzenetrögzítőjét, ugyanis egy nagy WALTER LUNA felirat fogadott bennünket egy sötét hajú, szemüveges fiatalember kezében. Ez egy kisebbfajta csoda volt, ugyanis eddig még nemhogy nem találkoztunk Walterral, de még csak nem is beszéltünk vele telefonon sem. Walter az üdvözlés után elfuvarozott bennünket egyik barátja házába, aki egyedül lakott egy háromszobás nagy házban. A házigazdánkat Michaelnek hívták és annyit sem beszélt angolul, mint én spanyolul. Majd csak lesz valahogy. Mivel nem volt helyi pénzünk, Michael adott 100,000 sucrét, ami aznap pontosan 6 és fél dollárt ért. Azért írtam, hogy aznap, mert az elkövetkező héten az ecuadori valuta közel 10%-ot veszített az értékéből a dollárhoz képest! Walter átjött és bevitt bennünket az esti Guayaquilbe egy kis autós túrára. Este 9 óra körül az utcán rengeteg ember sürgött. Ez az ország kifogyhatatlan készletekkel rendelkezik árusokból. Minden eladó volt és mindent lehetett venni.

Hétfőn korán ébredtünk. A házak rendkívül közel vannak egymáshoz. Ha a szomszéd keveri a kávéját, a kanálcsörgés már áthallatszik. Az utcán kiabálnak a házaló árusok, szóval fél 7 után már csak azok tudnak aludni, akik akklimatizálódtak a helyi viszonyokhoz. Vagy másnaposak. Bár a kocsinkat szállító hajó csak szombaton érkezik, azért mi már hétfőn szerettük volna megtudni a visszaszerzés lépéseit. A buszmegálló fogalma ismeretlen Ecuadorban. Ahol a felszállni kívánó int, ott a busz hirtelen fékezés közepette megáll és felveszi az utast. Leszállni hasonlóképpen kell. Előre kell menni az egyetlen ajtóhoz, lemenni a lépcsőn ezzel jelezve, hogy jó lenne ha legalább lassítana a busz.

Walter cipőjét irodájában éppen egy cipőpucoló fiú fényesítette. Miután a cipő ragyogott, Walter bemutatott bennünket a főnökének, akiről kiderült, hogy ő is AIESEC-es volt és részt vett az 1992-es budapesti kongresszuson, amikor mi Eszterrel a szervezők között voltunk. Kicsi a világ! Beültünk Walter autójába és elmentünk a helyi autóklub irodájába. Ott egy kedves hölgy elmondta, hogy egy „carnet de passage” dokumentum nélkül nem megyünk semmire. Jól felkészült világjárókról lévén szó, nekünk volt ilyen dokumentumunk (lásd a „Főpróbaút – Szíria” fejezetet). Ez a dokumentum nem kellett Közép-Amerikában, ám Dél-Amerikába nem lehet autót behozni nélküle. A következő út a kikötőbe vitt, ahol Walter egyik vámügyintéző munkatársa talált egy nagy embert, aki tud segíteni nekünk. Nagy emberről lévén szó, rá várni kellett egy félórácskát. De végül előkerült és kiderült, hogy ő a helyi vámkamara elnöke. Átnézte a papírjainkat és azt mondta, hogy csütörtökön 10-kor keressük meg ismét, majd nekilát a papírmunkának. Ez nagyszerű hír volt, köszönet illeti a P&O Nedlloyd munkatársait segítségükért.

A hazaút ismét új kalandokkal szolgált. Megint tömegközlekedtünk, történetesen egy kisbusszal. Ez magyar körülmények között 10 embert szokott szállítani maximum, ám itt a rekord 18 fő volt. Amikor az ember azt gondolná, hogy most már megtelt, akkor még egy népes családnak szorítanak helyet.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk, akkor is Guyaquil volna a Dél-amerikai kezdőpont 2 okból: (1) a Darian Gap miatt nem lehet Panamából átautózni Dél-Amerikába és (2) ha lehetne akkor sem mennénk Kolumbiába, illetve Venezuelába sem a politikai instabilitás és biztonsági okoból.

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések

Minden bejegyzés