152 – 159. nap, Guayaquil

Megismerkedtünk a mañana-kultúrával és helyi társadalmi eseményeken vettünk részt.

Kedden reggel – mivel nem volt semmi dolgunk – megpróbáltuk beszerezni a hiányzó brazil vízumot. Első feladat annak kiderítése volt, hogy van-e brazil konzulátus Guayaquilben. Errefelé nincsenek telefonfülkék, hanem a kis boltokban lehet találni fizetős telefont, de telefonkönyv csak elvétve akad. Kiderült, hogy van brazil konzulátus és a pontos cím is meglett. Taxiba ültünk és ismét az előre kialkudott árért elvitettük magunkat a megadott címre. Az út éppen akkor újítódott fel és csapnivaló minőségű volt, de ezt most a taxink – egy Lada! – rugói bánták. Igazi nyomornegyedeken vezetett keresztül az út, ahol többen laknak egy szobában, mint nálunk egy házban. A megadott címen azonban nem volt konzulátus. Megtaláltuk viszont a svéd konzulátust, ami érdekes módon egy SKF – svéd cég – csapágybolt egyik sarkába települt. Ez aztán az árukapcsolás! Ott megtudtuk, hogy a brazil konzulátus is egy textilgyár – ami valószínűleg brazil érdekeltségű – udvarában van. Becserkésztük a gyárat és ott megtudtuk, hogy nemrég elköltözött a konzulátus, de hogy hova, arról csak körülbelüli elképzelésük volt. Célba vettük a megadott kerületet és véletlenül találtunk egy brazil zászlóval díszített épületet, ahol meg tudták mondani, hogy hol van a keresett konzulátus. Az épület egy csempeboltot rejtett. A hölgy készséggel elmondta, hogy sajnos ő nem tud kiállítani vízumot, el kell küldenie az útleveleinket Quitóba és az legalább négy nap, ám ha figyelembe vesszük a mañana koncepciót, akár egy hét is lehet. Búcsúzóul a hölgy még azt is megkérdezte, nem tarthatna-e velünk az út további részében, ő kis helyen is elfér.

A kalandos konzulátuskeresés után egy internet lelőhelyet derítettünk fel. Meg kell, hogy említsek két nevet, akiknek életünk végéig adósaik maradunk. Az egyik hölgyet Nemes Krisztinának hívják, a másikat pedig Balogh Juditnak. Krisztával több mint 14 éve ismerjük egymást. Ő egy 150 centis teremtés, de rendkívül kemény, és azon kevés ember közé tartozik, aki igazán le tud tolni, ha rossz fát teszek a tűzre. Humorérzéke osztályon felüli, tűzbe merném tenni érte a kezem, ahogy ő is értem. Ő a magyar helytartónk, aki intézi ügyes-bajos dolgaink nagy részét és jól ismeri családjainkat is. Judit a cégem – a PricewaterhouseCoopers – asszisztense, aki mindig készen áll hirtelen adódott problémák elhárítására és folyamatosan hívatja elő diáink százait. Velük szinte napi kapcsolatban állunk. Krisztától megtudtuk, hogy hívta a kínai nagykövetséget autó bevitel ügyében, Judittól pedig, hogy a filmek előhívása jó úton halad. Az internet a XX. század egyik csodája! Ismét elámultunk az árak alacsony színvonalán és bevásároltunk a következő napokra. Urak voltunk és taxival mentünk haza.

A következő reggel bebuszoztunk a jól ismert 51-es busszal a szokásos zsibvásár – a város központja – közepére. Guayaquil egy folyó – a Rio Guayas – partján található. Guayaquil Ecuador legnagyobb kikötővárosa másfélmillió lakossal, ami több mint a főváros – Quito – lakossága. A városban található az itteniek szerint a világ második legnagyobb temetője, ami engem személy szerint nem tudott lázba hozni. A város központjában szép, igényes irodák sorakoznak és rengeteg bank. Nem tudom, hogyan tud ennyi bank megélni egy ilyen kicsiny országban. A belvárosban sétálgatva találtunk egy kis parkot, amiben iguánák tanyáztak. Az iguánák a gyíkhoz hasonlatos állatok, ám azoknál sokkal méretesebbek, nem ritka a több mint egy méteres méret. Jámbor állatoknak tűntek, akik növényekkel és rovarokkal táplálkoznak fogak híján. Némelyikük a fején és gerincén húzódó tarajánál fogva emlékeztetett a Jurrasic park hőseire. Az egyik fán volt egy „lusta mackó” spanyolból szabadon fordítva, ami a lajhár spanyol megfelelője lehet. Két percig kellett folyamatosan bámulnunk, míg kiderült, hogy él és nem egy kitömött szőrcsomó.

A csütörtöki napot a kocsi visszaszerzésének szenteltük, a szükséges dokumentumok intézésének, hisz a kocsi csak hétvégén érkezik. Walter kedvesen felajánlotta, hogy menjünk ki a kikötőbe az ő futárukkal, aki éppen oda készül. Az autó egy kétszemélyes pick-up volt, így kipróbálhattam a szabad levegőn való utazás előnyeit a kocsi nyitott rakterében. A probléma csak a kárpitos ülés hiányával volt, de az alsóm azért jól bírta. Walter elfelejtette mondani, hogy a futár ugyan a kikötőbe megy, ám előtte szét kell szórnia néhány levelet a város többi részén, így ismét várost néztünk és alig másfél óra múlva meg is érkeztünk a kikötőbe. Ott jött az első hidegzuhany, természetesen csak képletesen. A vámügynök ugyanis a belvárosi irodájában várt volna ránk és nem a kikötőben. A feladat adva volt, be kellett jutnunk a belvárosi irodájába, ahol 2-re beszéltünk meg egy randit. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy tízkor sem tartózkodott a koma az irodájában.

A mañana koncepciót itt kiterjesztve értelmezik. Az egy-két órás késés természetes errefelé, senki sem kapja fel a vizet rajta. Kiderült, hogy a „carnet de passage” -hoz és az eredeti szállítólevélhez már csak egy hivatalos „megkereső” levél kell, amiben felkérik az állami vámhivatalt, hogy legyen kedves és engedje be az autót az országba. 5 perc alatt megbeszéltük a dolgot, és már mehettünk is. Érdekesség, hogy míg az irodában ültünk, többször is megremegtek az ablakok. „Csak egy kis földrengés” legyintett a titkárnő és az élet döcögött tovább.

Aznap estére szerveztük meg a magyar vacsorát, amire Walteren és feleségén kívül meghívást kapott ideiglenes házigazdánk is. Eszter a rakott krumpli és a somlói galuska szombathelyi változata mellett döntött. Kis idő múlva már a konyhában sürgölődtünk. (Az igazat megvallva én betanított munkásként cselekedtem. Azt tettem, amit a főszakácsnő parancsolt.) Elég sokszor el kellett ismételnünk a rakott krumpli nevét, míg felismerhetően el tudták ismételni spanyolajkú barátaink.

Ordítozó árusok hangjára ébredtünk másnap reggel 6 körül. Azon már többször is elgondolkodtunk, hogy ki a fene vesz cukorkát és hasonló csecsebecsét reggel hatkor. A vámügynökkel volt randim aznap reggel. Csak az a kérdés, hogy 3 vagy 4 órát kell-e majd rá várnom. Biztos, ami biztos alapon előbb elmentem a vámügynök belvárosi irodájába, és hogy hogy nem, sikerült elkapnom szeretett emberünket egy telefon erejéig. Ő hála az égnek törte az angolt, és megegyeztünk, hogy pontban déli 12 órakor találkozni fogunk a kikötőben és az útlevelemmel meg tudjuk keresni a nagyhatalmú vámosokat. Otthagyhattam volna az útlevelemet a titkárnőnél, de ezt két okból nem tettem: az első, hogy van benne négy, még fel nem használt vízum, a másik pedig a harcom a mañana koncepció ellen, azaz, ha jelen vagyok, akkor sokkal valószínűbb, hogy intéződnek a dolgok, mint ha csak úgy magára hagyjuk az itteni – amúgy rendkívül kedves – embereket.

Az utcákon millió, hangoskodó ember mindenáron el akart adni valamit. A kikötőbe menő busz kenguru módjára haladt, mivel nincsenek buszmegállók, ezért ahol éppen fel akart szállni valaki, ott a busz blokkolt és a szerencsés utas felugorhatott. A kikötő egy nagy rendezetlen káosznak tűnt. Emberek, mint mérgezett egerek szaladgáltak fel s alá, mindenki hangoskodott. Beültem vámügynökünk kikötői irodájába és vártam, bóbiskoltam és néztem a TV-t, amit nem értettem.

Az ügynök pontosan két órát késett. De aztán felgyorsultak az események. Magához vett és mentünk a nagyhatalmú vámparancsnokhoz. Nem hiába volt ügynökünk a kamara elnöke, sorra nyíltak fel az ajtók előttünk. Bejutva a főmufti irodájába a titkárnője már tudta, mit kell csinálnia. Elvette a carnet de passage-t és nekilátott sebesen gépelni. Nem telt bele fél óra és a vámpapírok elkészültek, az autót beléptették Ecuadorba, pedig az még valahol a Csendes-óceánon ringott. Az útlevelemben ismét betelt egy oldal. De átestünk az útikönyvünkben csak rémálomnak nevezett vámolási adminisztráción.

Nem tudom, hogy én vonzom-e a kórházakat vagy ők engem, de ismét meg kellett látogatnunk egyet, ezúttal a jobb nagylábujjam ügyében. (Ez nem a fűnyírós, hanem a másik.) A körmöm elképesztően erős és mindig egy tortúra volt levágni a nagylábujjaim körmeit, annyira belenőttek a húsba. Hát ezt most nem sikerült teljesen kivágnom, mert begyulladt és úgy kellett hazabicegnem. Reggelente a Kennedy magánkórház mellett ment el a buszunk, Eszter fel is hívta a figyelmemet, hogy ez Ecuador leghíresebb és legjobb (magán) kórháza. Ezt le fogjuk tesztelni holnap.

Aznap este új házba költöztünk, mert Michael szülinapi bulit rendezett. Az új ház 2 sarokra volt és Walter sógornője lakta a férjével. Lorena – a sógornő – éppen terhes, William – a férj – pedig IT területen dolgozik a Bonita nevű banáncégnek. Egy rendkívül értelmes házaspárhoz lett szerencsénk. Bár nem beszéltek angolul, Eszterrel kitűnően el tudtak társalogni, nekem pedig szaporodott a passzív szókincsem spanyolból. Ismét egy talánnyal találtam magam szemben, ami megoldásra vár. Ecuadorban is fél hétkor lemegy a Nap és pontosan 12 óra múlva tűnik fel ismét. Ám az itteniek 9-10 körül vacsoráznak. Mikor már épp a lefekvésen törtem a fejem, William bejelentette, hogy megyünk vacsorázni.

Szombaton reggel Walter ébresztett bennünket azzal a hírrel, hogy Carmen, a főnöknője vár bennünket fél egykor az irodájában és szervezett nekünk egy délutáni programot. Ez jól jött már a lábam szempontjából is, mivel egy perfekt angol és spanyol anyanyelvű helyi ember biztosan tudja, hogy hova kell menni és segít a kommunikációban is. Pontban fél egykor léptünk be Carmen irodájába, aki „kommunista” szombatot tartott, mert hét közben nem fért bele minden a munkaidejébe. Megtudva a lábamat ért problémát, máris kocsiba ültünk és irány a Kennedy Kórház. Ott egy kedves medika fogadott, rutinfeladat volt ez neki. Egy kis érzéstelenítés és hipp-hopp kész is volt a munka. Ismét antibiotikum, ismét kötözés és ismét néhány számla a biztosítónak. Eszter meg is jegyezte, hogy ő bizony a biztosító helyében meggondolná, hogy kössön-e velem még egyszer biztosítást.

Carmen egy helyi golfklub oszlopos tagja, amelynek a pályája Guayaquiltől 30 km-re található. Az út kellemesen telt és a délután is. Megismerkedtünk az ecuadori felső tízezer tipikus szombati programjával és Carmen néhány barátjával is. A vasárnap pihenéssel telt, rápihentünk a kocsink visszaszerzésére.

Újult erővel vágtunk neki a kikötőhöz vezető útnak hétfő reggel. A hajónak meg kellett érkeznie és elméletileg már le is kellett pakolnia. Az elméleti jelző használata – mint kiderült – nagyon helyesnek bizonyult. A hajó megérkezett, ezt saját szemünkkel is láthattuk. Fenomenális látvány egy ilyen hajó lepakolása. Óriási daruk, több ezer konténer és több tízezer tonnányi rakomány. És a hajó mégsem merül el. A vámügynökünk 10-re ígérte magát. Természetesen késett pár órácskát. Felhívattuk a hajóstársaság kikötői emberével, amiből kiderült, hogy délután 3 felé kinéz a kikötőbe, de a vámolást pénteken befejezték, tehát ha a kocsi kikerül a konténerből, akkor vihetjük is.

Ami el tud romlani, az el is romlik. Ezt megmondta Murphy is híres törvénykönyvében. Kiderült, hogy a hajó beépített daruja felmondta a szolgálatot és ezért csak félnapos késéssel tudták megkezdeni a lepakolást. Ebből kifolyólag az autónkat rejtő konténer még a hajón rejtőzködött. Az idő telt-múlt és mivel a konténerünk nem került le a hajóról, csak délután 6 felé, aznap már nem tudtuk „visszaszerezni” autónkat. Dolgunk végezetlenül, kicsit bosszúsan indultunk hazafelé. Annyira biztosak voltunk abban, hogy aznap már autóval megyünk haza, hogy annyi pénzünk sem volt, hogy a buszra elég legyen. Éppen elmúlt délután négy óra, így az összes bank bezárt, hiába volt nálunk dollár, nem sokra mentünk vele. Végül az egyik bank biztonsági őre Eszter rábeszélésére megszánt bennünket és adott 5,000 sucrét – 80 Ft-ot. Eszter megígérte, hogy másnap reggel visszaadjuk.

Az ecuadori gazdaság peches időszakát élte a napokban, aminek következtében a sucre mélyrepülésbe kezdett. Az előző héten majd 10%-ot veszített értékéből. Ez nekünk nagyon jól jött, viszont azt eredményezte, hogy az állam dollárhoz akart jutni, ezért elég jutányos áron vette a mélyen tisztelt ecuadori állampolgároktól. Minden bank előtt kilométeres sorok kígyóztak. Természetesen fekete pénzváltók tucatjai serénykedtek a hivatalos árfolyam alatti árat kínálva. Megkérdezve néhányat, a legjobbat ajánlóval megköttetett az üzlet.

Lorena és William egy saját mosodát üzemeltetnek, ahonnan csak kora este tértek haza. Az este a digitális képek nézegetésével telt. Már éppen le akartunk feküdni, mikor William – éjjel negyed egykor! – megéhezett. Magához vett egy méretes lábast és engem. Bekászálódtunk egy kiszolgált Zsiguli taxiba és elrobogtunk vele egy önki jellegű étterembe. Míg William rendelt, én elmosolyodtam a helyzet komikumán: éjjel fél egykor beállunk a sorba az otthonról hozott lábasunkkal, az hamar megtelik finom sült csirkével és rizzsel, majd visszaülünk a ránk váró taxiba és 5 perc múlva már otthon faljuk a fenséges étket. Hát ilyent egy csoportos utazás során nehezen tapasztal meg az ember. És ez teljesen természetes cselekedet volt Williamtől. Megéhezett, hát szerzett vacsorát.

Kedden reggel úgy indultunk, hogy az autó nélkül nem térünk haza. 10-re értünk a kikötőbe. Bepattantunk a hajóstársaság kocsijába és nekifogtunk a bürokrácia legyőzésének. A konténerünket már lepakolták és bekerült a kikötő vámszabad területére. Ahhoz, hogy a konténert kinyithassák, pontosan másfél órát kellett furikáznunk a vámhivatal, a kikötőt üzemeltető társaság és a hajóstársaság irodája között. Ez az ecuadori hatékonyság. Végre feltűnt egy kamion, rajta a POCU 036859-2 jelű konténer, ami – ha minden igaz – a Toyotánkat rejti. Már csak le kellett venni a kamionról. De a nagy rakodógép éppen elromlott és mire megjavult, addigra a vámhivatal illetékes embere elment ebédelni, ami errefelé legalább másfél órás kikapcsolódást jelent. A hajóstársaság embere azt mondta, hogy fél kettőkor fog feltárulni a konténer ajtaja. Ám a kollégája csak kettőkor került elő és a konténerhez – amit sikerült leemelni – csak fél háromkor értünk. És az autónk benne volt és abban is minden, amit Panamában benne hagytunk.

Már azt hittük, mehetünk, ám csak az egyik zárt raktárig jutottunk, ahol mindaddig zárolják az autót, amíg ki nem fizetjük a lepakolás és tárolás – 1 óra! – díját. A hajóstársaság ezennel kiszállt a játszmából, hiszen ők elhozták sértetlenül az autót. Most már a vámügynökünkön volt a sor. Aki – természetesen – nem volt sehol. Ám az egyik emberét elcsíptük, aki valamilyen hiányzó papírért ment a vámhivatalba. Az idő telt-múlt és fél négy körül került elő emberünk.

Veszélybe kezdett kerülni az autónk kihozatala, hiszen errefelé 4-kor megáll az élet! A tag felgyorsította a dolgokat és fél négy után 10 perccel már a kikötőt üzemeltető társaság irodájában rostokoltunk, hogy fizethessük a számlát. Nos, kevés olyan helyen voltunk eddig életünkben, ahol várni kellett arra, hogy fizethessünk. Az egyik itt volt, a guayaquili kikötőben. A (sz)ámítógépek ide is betörtek és a számla kinyomtatása komoly problémát okozott. A koma úgy gondolta, hogy ha nem lesz számla ma, majd lesz holnap. Eszter azonban nem hagyta annyiban, hanem nyaggatni kezdte őket „Nekünk az autó ma kell és nem holnap!”. Mindez alatt én elmentem a vámraktárba és megkértem a kollégát, hogy várjon még néhány percet, mert jönni fog a számla és menni fog a kocsi, addig ne menjenek már haza. Aztán egyszer csak feltűnt Eszter, mögötte loholt a vámügynök embere. Eszter a tollászkodó tagra ráordított: „Vamos!”, ami annyit tesz, hogy „Gyerünk már!”, amire a 40 felett járó tag köpni-nyelni nem tudott. Pecsét és dokumentumhegyekkel a kezünkben végre feltárult a kapu és kihozhattuk az autót. Már csak egy akadály volt, a vámkezelés. Mire odaértünk, előkerült vámügynökünk is. Kis nézegetés után felnyílt az utolsó sorompó is. Ismét együtt volt a trojka: mi ketten és a gyönyörű autónk. A biztosítás Közép-Amerikához hasonlatosan Ecuadorban is opcionális, mi nem is nagyon firtattuk az ügyet. Térkép sem kellett, annyira ismertük már az utat. Egy óra múlva már Lorenáék mosodája előtt pakoltuk ki a szennyesünket.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk, a vámkezelés biztosan gyorsabban menne és pár napot nyernénk!

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések

Minden bejegyzés