160 – 168. nap, Ecuador – Peru

Eseménydús utazás az Andok-hegységen át.

Napos szerda reggelen kezdődött meg eseménydús utazásunk 160. napja. Kipakoltuk a hátizsákokból a cuccokat és visszaállt a régi rend. Fél tizenegykor intettünk búcsút Guayaquilnek és kezdtük meg az első túránkat az Andokba. Az első 100 km simán ment. Sima területen és jó utakon. Aztán kezdődött a hegymenet és az utak minősége is romlott egy kicsit. Azt hittem, csak Guayaquil koszos hely, ám rá kellett döbbennünk, hogy ez igaz egész Ecuadorra.

Az Andok lassan mutatta meg magát. Először csak kisebb emelkedők, majd jött a szerpentin. Három felhőrétegen mentünk keresztül és a táj káprázatos volt. Egy pillanatig a skót felföldön éreztem magam, mígnem megláttam néhány kaktuszt és banánfát. Furcsa párosítás. Az hamar világossá vált, hogy aznap Quitóba már nem fogunk eljutni. Az est egy Riobamba nevű városban ért bennünket, ahol meglepően hamar akadtunk zárt parkolós és olcsó hotelre. Mivel közel 2,000 méter magasra másztunk fel, a melegvizes zuhany is jól jött, igaz csak reggel és este 6 és 9 között folyt melegvíz, mivel a gáz rendkívül drága Ecuadorban. Bevackolás után sétára indultunk. Megtudtuk, hogy reggel korán 3 szép csúcsot is láthatunk majd. A Chimborazót, amely Ecuador legmagasabb csúcsa, az Altar nevű szunnyadó vulkánt, amelynek kráterében az oregonihoz hasonló tó van, illetve az éppen kitörőfélben lévő Tungurahua nevű vulkánt. Ez utóbbi több mint egy hete kezdett el ismét működni sűrű, szürke füstöt okádva. A hozzá legközelebbi falvakat és egy várost teljesen ki is telepítettek arra az esetre, ha a vulkán ténylegesen kitörne. Egy másik vulkán – a Pichincha – Quito mellett két héttel korábban adott életjelt magáról, amelynek következtében a quitói repteret többször is lezárták.

Reggel a Chimborazo hófödte csúcsát pillanthattuk meg, a másik két csúcs felhőbe burkolózott. Ambato városa mellett láttuk meg először a Tungurahua vulkánt, a tetején sűrű szürke füsttel. Próba-szerencse alapon indultunk el és csupán 10 km választott el bennünket tőle, mikor is a marcona rendőrök visszafordították autónkat.

Quito volt a következő állomás. Délután négy körül értünk be és egy közlekedési káosz kellős közepébe cseppentünk. Ismét meg kellett állapítanom, hogy a duda a legfontosabb autóalkatrész a 4 kerék, a motor és a kormány után. Lehet, hogy nincs lámpa és nem jó a fék, de ha a duda elromlik, az katasztrófa. Állítólag van két elkerülő út Quito körül, ám tábla egyiket sem jelezte, így mi is elkerültük azokat. Nem volt egyszerű mutatvány átvergődni Quito új részébe, ahol szállást reméltünk és kicsit tovább tartott megtalálni, mint azt terveztük. Guayaquilben megtudtuk a brazil követség címét, ami 10 percnyi sétára volt szálláshelyünktől.

Pénteken reggel az első utunk a követségre vezetett, ahol reményeink szerint még aznap megkaphatjuk a Brazíliába szóló vízumunkat. Délután fél kettőre ígérték a kész vízumokat. Elkérték a sárgaláz oltási papírunkat és az autó „útlevelét” is. Mivel már 11 óra felé járt az idő, nem látogattuk meg az óvárost, hanem a számos internet lelőhely egyikén tájékozódtunk a világ dolgairól, illetve beszereztünk 20 újabb tekercs diafilmet. Fél kettőkor megkaptuk 10. vízumunkat és vidáman indultunk az óváros felfedezésére. Quito tömegközlekedési újítása a trolibusz. A főváros egy völgyben fekszik és vagy 15 km hosszan nyúlik el abban. A két városrészt – az ó- és újvárost – összekötő vonalon külön sávot biztosítanak a buszoknak. A használata egy átlag ecuadori embernek stresszhelyzetek sokaságát jelenti. Először is, a busz csak megállóhelyeken áll meg, ami azt jelenti, hogy meg kellett tanulniuk a megállóhely fogalmát. Másodszor, a megállóhelyek zártak, oda csak a jegy megváltása után lehet belépni. Bliccelésre nincs lehetőség. Harmadszor, a buszra egy sorban kell várakozni és nem az erős kutya csinál, amit csinál elven. Mindezt megszokni nem lehetett könnyű. Nemsokára az óváros főterén zenélő pánsípos zenekar muzsikájában gyönyörködhettünk.

Quito utcái rendkívül meredeken szaladnak fel a völgyet határoló hegyoldalakra. Figyelembe véve a 3,000 méteres magasságot, bizony lihegtünk, mire felbaktattunk egyik-másik utcán. Quito egyik magaslatán található egy nagyméretű angyalkát ábrázoló szobor, ahonnan nagyszerű kilátás nyílik a városra is. Mivel az odavezető út nem nevezhető éppen biztonságosnak, ezért fogtunk egy taxit, amiben nagy meglepetésünkre működött a taxióra. A taxis megvárta, amíg mi a hegyről letekintve az alattunk elterülő városban gyönyörködtünk. A völgyben házak – és bizony nyomortanyák – ezrei sorakoztak. Az óvárosból a templomok, az újvárosból a felhőkarcoló jellegű épületek emelkedtek ki. Visszatroliztunk az újvárosba és vettünk két mozijegyet a Gloria című filmre. A kritikusok azt hiszem a „könnyen felejthető” kategóriába sorolnák ezt a filmet. A mozi maga viszont egy élmény. A film kezdete este 8:20-ra volt kiírva. Mi 10 perccel a kezdés előtt értünk a moziba és még pont elcsíptük az előző film végét. Miután az véget ért, semmi reklám, semmi villanygyújtás. Nonstop kezdődött a mi filmünk. Ha valaki mozizni vágyik, vegyen jegyet egy kora délutáni filmre, vigyen magával hideg élelmet és élvezheti a filmek sokaságát egy jeggyel. Ismét 11 körül feküdtünk le.

Másnap reggel hatkor bepakoltunk és célba vettük Otovalo városát, ami messze földön híres szombati vásárairól. Quito az Egyenlítőtől délre, míg Otovalo attól egy kicsit északra fekszik. Nagy napnak néztünk elébe, át fogjuk szelni az Egyenlítőt! Az odafelé vezető úton árgus szemekkel figyeltük, hogy hol állhatunk egyszerre az Északi és Déli Féltekén. Azt hiszem, nem tévedek nagyot ha, azt mondom, hogy a mi Toyotánk volt talán az első magyar rendszámú autó az ecuadori Egyenlítőn. Beérve Otovalóba pontosan az a kép fogadott bennünket, amiről már több ismerősünktől hallottunk. A szép portékának egyszerűen nem tudtunk ellenállni és számos ajándékot vásároltunk. Ismét kiélhettem alkuszi képességeimet, ami itt elvárt tevékenység. Káprázatos ruhák, ékszerek és terítők garmadája közül kellett kiválasztanunk azt a néhányat, amit hazavihetünk. Ha valaki Ecuadorban jár, a szombati otovalói piac kötelező program kell, hogy legyen!

Ismét délnek fordultunk, Quitón ügyesen keresztülverekedtük magunkat és este 8-ra már Riobamba városába értünk, ahol régi ismerősként fogadtak bennünket a 3 nappal korábbi szálláshelyünkön. Vasárnap reggel már fél hétkor a hotel tetejéről fényképeztem a Chimborazót. Aznap volt 164. napja, hogy elhagytuk kicsiny hazánkat. Folytattuk utunkat dél felé. A perui határhoz minél közelebb szerettünk volna aludni. Nagyszerűen haladtunk mindaddig, amíg a Guayaquil-Quito útvonalon voltunk. Viszont a perui határhoz egy másik út vitt, aminek a minősége csapnivaló volt. Meg kell vallanom, káromkodtam, nem is keveset. Az út az Andokon vezetett keresztül átlagosan 2,500-3,000 méter magasan. Ez az a magasság, ami egy dízel autó halála. És ehhez még társult a csapnivaló út is. Ismét 3 felhőrétegen keresztül vezetett keresztül utunk. Mihelyt visszaértünk a pánamerikai főútra, az út minősége ismét nagyságrendekkel javult és este fél 9-re begurultunk a határ közeli Machala városába, amit Ecuador banán-fővárosaként tartanak nyilván.

Betértünk egy olcsóbb hotelbe, természetesen zárt parkolóval. Olcsó hoteleknek általában nincs parkolójuk, így néha művészetnek tűnt olyan helyet találni, ahol nem futkározik csótány vagy annak rokona az ágynemű között, van zárt parkolója és megfizethető. Elképesztő rutinra tettünk szert ezen a téren is.

Nem hiába hívják Machalát banánfővárosnak. Az út mindkét oldalát banánültetvények határolták egészen a 70 km-re lévő határig. Ismét egy zsibvásár közepébe települt a határ, amit egy kicsi folyó alkotott. Az ecuadori oldalon kicsit nehezen találtuk meg a vámhivatalt, mivel annak épületét éppen felújították. A „carnet de passage” – az autó útlevele – ismét megrövidült egy oldallal – és áthajthattunk Peruba, utazásunk 12. országába. A perui határon furcsamód először lépett be az autó. Eszter nagyon hamar felhúzta magát az erőszakos embereken így most én váltam vámügynökké. Az útlevélellenőrzés 2 km-re a határtól történt. Az utat mindenhol az Ecuador-Peru barátságot hangsúlyozó táblák színesítették. A két ország között határviták voltak egészen az elmúlt hétig. A vita alapját az Andok túloldalán lévő Amazonas-medence egy része képezte, amit mindkét ország a magáénak vallott. Az ecuadori sajtó címoldalon hozta a kiegyezés hírét és a perui festők meglepően fürgén mázolták fel ezt a falakra.

Az 1800-as évek elején a perui gazdáknak is kezdett elegük lenni a spanyol királyi ötödből. Ám egészen 1821-ig várni kellett a függetlenség kivívására. San Martin jött délről, Bolívar északról. Ám San Martin meggondolta magát a guayaquili találkozó után és önkéntes száműzetésbe vonult Franciaországba. Bolívar aztán folytatta „felszabadító” útját és 1824-ben az utolsó spanyol ellenállásnak is befellegzett a mai Peru területén. 1866-ban a spanyolok megpróbáltak még egyszer Pizarróként fellépni, de William Walkerhez hasonlóan hamar kiverték őket Peruból. 1879-83 között Peru Chilével háborúzott Bolíviával vállvetve. Ez egy igazi gazdasági háború volt, a nitrátban gazdag dél-perui és délkelet-bolíviai területekért folyt a harc és Chile nyerte meg.

A XX. századi sztori – mint minden latin-amerikai országban – a puccsok, polgárháborúk és gyilkosságok százada volt. Gerillacsoportok uralták az Andok hegyi lejtőit és átjáróit. Az igazi változást Alberto Fujimori hozta el, akit 1990-ben választottak elnökké és az érdekesség kedvéért japán szülők gyermeke. Fujimori kemény kézzel lépett fel a gerillák ellen, majd 1993-ban kézre is kerítette a gerillavezéreket. Azóta sokkal biztonságosabbá váltak Peru útjai, bár az éjszakai hegyi utaktól most is óva intettek bennünket. Bár Fujimori néha eltért a demokratikus eszközöktől, a gazdaság fellendült és a sikeres elnököt újraválasztották 1995-ben. Igaz, előtte módosítani kellett az alkotmányt, hogy újra indulhasson, de hát ennyit megért az ügy.

Peruba átérve a táj egy csapásra megváltozott. A kosz és szemét mennyisége tovább nőtt, amit nehéz elképzelni Ecuador után. A zöld növényzet eltűnt és helyét átvette a poros sivatag. Lima 1250 km-re feküdt délre, addig nem volt más dolgunk, mint nyomni a gázpedált a kitűnő minőségű pánamerikai főúton. Az út mentén vályogtéglából épült kalyibaszerű házak sorakoztak hol sorban, hol nagy összevisszaságban. Az ebéddel nem volt szerencsénk. Szabályosan vadászni kellett a nyitva tartó éttermek között olyanra, amelyben ételt is szolgáltak fel. Délután fél 3-kor kérem a perui ember már túl van az ebéden és a vacsoraidő még nem jött el. A jó úton jól haladtunk. Egy Chiclayo nevű városban ért bennünket a naplemente. Úgy döntöttünk, hogy sátras éjszakáink számát fogjuk ezentúl növelni. Egy zárt parkolót kellett találnunk, ahol megengedik, hogy a sátrunkban aludjunk.

A keddi úticél Trujillo városa volt, ahol az inkák előtti kultúrák hagytak nyomot maguk után. Többszáz kilométeren keresztül nem láttunk mást, csak sárga homoksivatagot, néha egy-két kaktuszt, és ahol volt víz, ott rizs ültetvényt. Miből élnek itt az emberek? Mint írtam, a pánamerikai főút kitűnő minőségnek örvendett. Trujillóba menet azonban gyökeresen változott a kép. Táblákat egyáltalán nem találtunk, még utcaneveket sem. A meglátogatni kívánt romokat jelző feliratnak híre-hamva sem volt, így kérdezősködnünk kellett. Nem akartam elhinni, hogy az az út vinne Észak-Peru egyik leglátogatottabb romjához. 140 millió kis vályogtéglából rakták össze a Hold piramisát. Nekik is Nap és Hold piramisuk volt, csakúgy, mint a Mexikóváros melletti Teotihuacannál és a fennmaradt istenábrázolásuk is rendkívül hasonlatosnak tűnt a mayákéhoz. Pedig több ezer km a távolság.

Lima innen még 560 km-re feküdt. Ismét sivatagon vezetett keresztül utunk. A por szinte mindenhova behatolt és a látótávolság is 1-2 km-re csökkent. Bár az óceánpart mellett vitt az út, a Napot csak nagyon ritkán lehetett látni a terjengő por és pára miatt. Egy Barranca nevű kisváros egyik parkolója szolgált éjszakai szállásunkul aznap.

Másnap néhány órai autózás után beértünk a 8 milliós Limába. Ha valakinek lenne egy kis ideje, írhatna egy levelet a perui autóklubnak a kormány bal oldalán található kis karról, amit a civilizált országokban indexkapcsolónak hívnak. Szeretném, ha a levélben felhívná a figyelmet arra, hogy az a kis kar arra való, hogy a sofőr időben jelezze a szemben és az illető autó mögött közlekedő járműnek, hogy az jobbra – a kis kar felfelé történő elmozdításával – avagy balra – a kis kar lefelé történő elmozdításával – kíván kanyarodni. Benéztem néhány perui autóba és azokban is volt egy ilyen kis kar, de eddigi tapasztalatom alapján a sofőröknek fogalmuk sincs arról, hogy az mire is való és ezért nem is használják. Aztán azt is jó volna belefoglalni abba a levélbe, hogy sokkal előnyösebb lenne, ha előbb körülnéznének a sofőrök és csak azután nyomnák meg a gázpedált. „Én megyek, a többi nem érdekel!” ez lehetne a mottójuk a perui sofőröknek.

Limában ismét egy nagy közlekedési káosz kellős közepében találtuk magunkat. Szerencsére nem kellett sokáig kevernünk a városi rengetegben, hamarosan megkezdtük második Andok-túránkat a 6,000 km hosszan húzódó hegység immár középső részén. Már harmadik napja próbálkoztunk egy Peru térkép beszerzésével, sikertelenül. Egyszerűen nincs térkép Peruban. Aztán végül sikerült egy iskolai falitérképet beszereznünk, ami többé-kevésbé megfelelt céljainknak.

Emelkedni kezdtünk vészes tempóban. A hágón Eszter nem akarta elhinni, hogy 4,818 méter magasan vagyunk, pedig ott voltunk. Itt az ideje, hogy szóljak egy nagyon veszélyes betegségről, amit Akut Hegyi Betegségnek hívnak (Acute Mountain Sickness – AMS). Az AMS-t azok kaphatják el, akik hirtelen nagy szintkülönbséget tesznek meg, különösen 3,000 méter felett. Azt mondják, 3,000 méter felett maximum napi 300-500 métert szabad emelkedni. Ha valaki érzékeny erre, annak nagyon megkeserítheti az életét a jelentkező hányinger, szédülés és megannyi más tünet. Bár mi felkapaszkodtunk 4,818 méterre, ám utána gyorsan vissza is ereszkedtünk 3,300-ra. Fenn a hágón nem csak mi, hanem autónk is kapkodta a levegőt. Célunk a perui Andok gyöngyszeme, a Machu Picchu meglátogatása volt. Azt terveztük, hogy egy-két napon belül elérjük. Már sötétben értünk egy Huancayo nevű városba, ahol aznapi éjszakánkat töltöttük.

Másnap reggel 7-kor indultunk és hamar rádöbbentünk, hogy a Machu Picchu bizony várhat ránk még néhány napot. Huancayóból kiérve ugyanis az addigi aszfaltutat felváltotta a rögös-földes, kővel kirakott út, ami ráadásul szerpentinszerűen mászta meg az Andok hegyeit és völgyeit. Ha még él a perui elnök és a városok polgármestereinek édesanyja, akkor azok egész biztosan csuklottak aznap. Nem gondoltam volna, hogy 23 km-es átlagsebességgel fogunk döcögni pontosan 10 és fél órán keresztül. Az utak elképesztően rossz minőségűek voltak és nem láttunk erőfeszítést arra, hogy jobbá akarnák tenni azokat. Poros volt a sivatag is, de itt még több jutott a porból. Az ember nem is gondolná, hogy még az alsógatyája legrejtettebb bugyrába is be tud férkőzni. Egy-egy kamion vagy lassú busz megelőzése a hegyi, sok helyen csak „egy sávos” úton bravúrral is felért és inkább nem néztem az út melletti szédítő mélységbe. A sofőrökre még inkább igaz volt az „én megyek” hozzáállás, még az öttel döcögő kamionnak is két percig kellett folyamatosan dudálni, hogy engedjen előzni. A dudánk komoly szerephez jutott azokon a hegyi utakon.

A lényeg, hogy 10 óra alatt 230 km-t sikerült megtenni úgy, hogy közben nem állítottam le az autót. Toyotánk kitűnően viselte a gyűrődést. Ez pontosan annyi, mint ha Pécsről elmennénk Szombathelyre. Az autóban, ami tudott, az megmozdult és megtelt porral. Azon az anyázós csütörtöki napon Ayacucchóban aludtunk szintén egy parkolóban, ahova már csak pottyantós WC jutott, amiről inkább nem írnék többet.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk, Limában eltöltenénk 1 napot, megmártóznánk a Csendes Óceánban is és Limából lemennénk a Nazca fennsíkra megnézni a híres vonalakat. Ezután másznánk meg az Andokot Cusco felé.

Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, kisebb-nagyobb kitérőkkel:

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések

Minden bejegyzés