169 – 173. nap, Perui Andok

Tanulva az előző napból, pénteken már hatkor döcögtünk, ám az átlagsebességünk nem javult. Én hittem a Toyoták elnyűhetetlenségében. Egyébként ismét beigazolódni látszott az a tézis, amely szerint a rossz utakon, szélsőséges körülmények között megnő a Toyoták, azok közül is 4 kerék hajtásúak száma. Azt a pénteki napot legszívesebben kitörölném az emlékeimből. A nicaraguai első 70 km sétagaloppnak tűnt a perui hegyi utakhoz képest. A főutakról letérve nemcsak az aszfalt vált ismeretlen fogalommá, hanem a táblák is. Minden 10 km-en megkérdeztünk egy arra járót, hogy jó-e az irány. Még világosban értünk egy Andahuaylas nevű kisvárosba. Mivel a következő város több mint „egy napi járóföldre” feküdt, ezért megtelepedtünk egy turistaszálló parkolójában. Vacsorázni indultunk. A város központjában millió hamburgerárus árulta olcsó és számomra finom portékáját. Aztán voltak érdekes italárusok, akik különböző színű, meleg italokat mértek ki. Ezekről hamar kiderült, hogy a magyar kevert és pálinka perui változatai, csak ezeket melegen fogyasztják. Hazafelé a helyi közlekedés favoritjával mentünk, egy úgynevezett mototaxival. Ez átmenet a motor és a négykerekű taxi között. Az előre kialkudott árért vitt bennünket haza a fiatal „taxis”, igaz útközben még beszállt egy hölgy is, aki történetesen arrafelé lakott.

Reggel fél hatra már a tankunk is megtelt és nekivágtunk friss lendülettel a portengernek. Az egyik hegymenet közepén útépítésbe botlottunk, ahol egyirányú volt a forgalom, helyesebben érkezésünkkor éppen senki sehova volt az ábra. A helyezkedés gyorsan megindult. Több kamion gyűlt ott össze, úgyhogy minden ügyesen kikerült kamion egy fontos akadállyal kevesebbet jelentett. Az udvariasság fogalma – az indexéhez hasonlóan – ismeretlen fogalom Peruban. Az, hogy én sokkal gyorsabban tudtam volna menni, abszolút hidegen hagyta az „Én megyek” beállítódású teherautósofőröket. A portól nem láttam előre, hogy vajon elfér-e két autó egymás mellett. Folyamatos dudaszóval követtem a köcsög – vagy süket? – kamionosokat. A délelőtt eseménye egy érdekes pisilés volt. Történt, hogy egy előttünk haladó teherautó, – amely tulajdonképpen emberekkel tömött busz szerepét töltötte be, – megállt egy kisebb dugóban. Egy fiúnak pisilnie kellett, ám leszállni nem, mert félt, hogy lemarad. Így kimászott a hátsó korláton és egyik kezével a korlátba kapaszkodva végezte dolgát. A teherautó közben meglódult, a fiú meg majdnem leesett róla.

Mint minden hegynek, ennek is vége lett egyszer és lejtőn lefelé már elmaradtak a mozgó akadályok. Hirtelen aszfaltossá vált az út és száguldhattuk a Machu Picchu felé. Azon a szombati reggelen és délelőttön 52 km-t tettünk meg a csapnivaló úton. Megváltásnak tűnt az ismét aszfaltos út.

A Machu Picchuhoz nem visz út. A világhírű nevezetességhez el lehet jutni gyalog a híres Inka Úton (Camino Inca), helikopterrel vagy vonaton. Nekünk csak ez utóbbi jött szóba. A legközelebbi vasútállomás, ahova út vitt, egy Ollantaytambo nevű kisváros volt. Megkerestük a vasútállomást, hogy megtudjuk, másnap mik a lehetőségek a Machu Picchuhoz való eljutásra. Eszter megtudta, hogy reggel két vonat megy. Az egyik az úgynevezett turista vonat 8 és fél 9 között, a másik a helyi járat 9 és fél 10 között. A turista vonatra több mint 5-ször annyiba került a jegy, mint a helyire, ám gyorsabb volt és le lehetett ülni, míg a helyi vonaton már csak állóhely szokott lenni. Úgy döntöttünk, hogy a turistával megyünk és a helyi járattal jövünk vissza, így maximalizáljuk a Machu Picchura szánt időt. Az őr elmondta, hogy csak a jegyárusnál lehet jegyet venni, aki valószínűleg (!!!) kinyit a turistavonat indulása előtt. A vonaton nem lehet jegyet kapni. Ez kérem Peru, ahol a jegyárus nem biztos, hogy kinyit a vonat indulása előtt. És ha nem nyit ki, hát elmehetsz később, meg panaszra az égi atyához.

A vasútállomás mellett állt egy nagyszerű fogadó jellegű ház, amiről hamar kiderült, hogy van parkolója és ott kempingezhetünk. Éppen akkor futott be az esti „gyors”, ami felpezsdítette a városka életét. Mivel Ollantaytambóban van vasútállomás, illetve több út is összefut itt, komoly sokaság hagyta el a vonatot és egy másik sokaság szállta meg azt. A városka főterére települt a buszállomás, helyesebben teherautóállomás. Errefelé ugyanis a közúti tömegközlekedés csak egy fajtája a busz, a másik a teherautó platója. A hegyi utakon számos – emberekkel teli – teherautót láttunk, akik nyelték a port. Csak teljesen „megrakott” járművek indulnak el.

etértünk egy, a finom leveseiről híres étterembe. Bejött két középkorú hölgy is, akik angolul beszéltek. Eszterem segített nekik rendelni, mert a spanyol nyelvvel még nálam is rosszabbul bántak. Szóba elegyedtünk és kiderült, hogy mindketten Észak-Amerika nagy nemzeteinek szülöttei és éppen azon morfondíroznak, hogy vegyenek egy házat Peruban. Véleményük szerint Peru nagyon szép ország, az útjai nagyon jók és az árak alacsonyak. Hát erről nekünk más volt a véleményünk. De hát ők csak Cuzcóban és környékén jártak-keltek… Éppen befejeztük a nagyszerű vacsorát, amikor se szó, se beszéd, elment az áram. De úgy komolyan, nemcsak egy-két percre. A helyi vendéglátósok, úgy tűnt, hozzá voltak ehhez szokva, mert pillanatok alatt előkerültek a gyertyák és az élet ment tovább. Koromsötétben botorkáltunk haza és vettük be magunkat egy üdítő fürdés után a nagyon megkedvelt sátrunkba. Immár a 170. éjszakánkon.

A következő reggel egy igazi kempinges reggel volt kávéval és péksütivel. Fél nyolcra ígérték a jegyárusítás megkezdését, ami természetesen csúszott. Hogy meddig, azt nem tudjuk meg sohasem, ugyanis beérkezett a turistavonat. Én ekkor kikeltem magamból és magyar és spanyol szavakat használva megemelt hangon közöltem a biztonsági őrrel, hogy van pénzünk, megvennénk a jegyeket, de az a k… jegyárus nem kelt fel időben és így nem tudunk jegyet venni. Ennek hatására az őr konzultált az egyik utaskísérővel és megengedték, hogy felszálljunk a vonatra és ott vegyük meg a jegyeket. Másfél óra múlva érkeztünk meg Aguas Calientes-be, ahonnan a Machu Picchu már csak néhány kilométer.

A Machu Picchu az inkák vallási központja volt. Az inka birodalom fővárosa Cuzcóban székelt, a Machu Picchu attól 120 km-re van a híres inka úton. A folyóvölgy felett 400 méterrel építették fel a várost egy hegy tetejére úgy 600 évvel ezelőtt. Érdekes módon – bár a spanyolok jelen voltak több mint 450 éve Földtekénk ezen környékén – a Machu Picchuról nem szereztek tudomást. Azt csak 1911-ben fedezte fel egy amerikai kutató. A hegytetőre kétféle módon lehet feljutni. Az első az olcsóbb és fogyókúrázóknak ajánlott: gyalogosan. A másik lehetőség a busz, ami egy kis zsebpénzért felvisz a hajmeresztő kanyarokkal és meredek szakadékokkal tűzdelt szerpentinen győzve le a 400 méteres szintkülönbséget. Jegyet vettünk.

A látvány káprázatosnak bizonyult. Egy másik világba csöppentünk egyik percről a másikra. Az inkák híres építőmesterek hírében álltak. Úgy formálták a követ, mint más a homokot. Elképesztő méretű kövek illeszkedtek különös alakkal milliméter pontosan. Sokakban felmerült a kérdés, hogyan is formálták az inkák a köveket ilyen ügyesen és hogyan mozgatták őket. Däniken professzor egyszerű magyarázatot ad erre: Földönkívüli lakók segédkeztek. Jómagam csak álltam a pontosan illeszkedő, sokszor 10-15 sarokkal rendelkező kövek előtt és csodálkoztam. Az egész romváros néhány tucat hektárnyi csupán, engem mégis elkápráztatott. A mesterien kialakított városképpel, a nagyszerű stílussal és a környező hegyek sugározta nyugodt környezettel, gyönyörű látvánnyal. Azt hiszem, ez utazásunk egyik legnagyobb élménye.

Hosszas bóklászás és nézelődés után intettünk búcsút az inkák vallási központjának. Lefelé menet érdekes kiabálásra-éneklésre lettünk figyelmesek. A megélhetésnek ismét egy eredeti formáját figyelhettük meg. A szerpentinen van vagy 10 hajtűkanyar, a gyalogút viszont egyenesen megy lefelé elvágva a szerpentint több helyen is. A lefelé induló buszokhoz tartozik egy 10 éves forma srác, aki népviseletbe öltözik. A busz indulásakor a gyerek megmutatja magát a busz utasainak, utána aztán lendületesen futni kezd a gyalogúton. Nem tudom, hogy a sofőrök vezetnek-e lassabban vagy a srácok olyan fürgék, de minden alkalommal, amikor a gyalogút keresztezte a szerpentint, a fiú ott állt az út szélén és kurjongatott, integetett, az utasok figyelmét felkeltendő. Az utolsó kereszteződési pontnál a busz megállt, felvette a kissrácot, aki tartotta a markát a főleg külföldi turistáknak, akik megjutalmazták teljesítményéért. Mondtam is Eszternek, ha valakinek egypetéjű hatos ikrei születnek, akkor még futni sem kell.

A helyi vonat fél órával a hivatalos indulás előtt csoszogott be és az emberek, mint a sáskák szállták meg azt. Sikerült leülnünk, amikor két tag a helyjegyét (!) lobogtatva felállított bennünket. Máshova ültünk és ott csak egyikünknek kellett felállnia. A vonat lassan elindult és 20 km-es átlagsebességet produkált. A folyosók, lépcsők is megteltek és egy idő után én is leültem a székek közé a padlóra. Komolyan egy élmény a helyi vonat, bár a zaj és a különböző szagok azért rontották az élmény hatását. Alig két óra múlva már sötétben érkeztünk meg Ollantaytambóba. Az állomás előtt számos alkalmi vendéglátós néni kínálta az otthon főzött eledelt. Kiszaladtunk láboskánkkal – mint William Ecuadorban – és vételeztünk két adagot a rizses húsnak tűnő ételből. Aztán Eszterem vételezett még két adagot, annyira finomnak bizonyult ez a perui specialitás.

Másnap ismét egy új hét kezdődött, a 24-ik. Vagy a 25-ik? Ki tudja már azt. Tettünk egy kis sétát Ollantaytambóban, ahol megfigyelhettük a tipikus inka várostervezés mintapéldáját. Néhány fénykép után hagytuk magunk mögött ezt a kedves kis várost és vágtunk neki a Cuzcóba vezető útnak. Eszter kinézett egy sóülepítő helyet az út mellett, amit már az inkák is használtak. A táj messziről fehérlett. A hely egy gyors folyású pataknak köszönheti létét, ami a hegy oldalából bukkan elő és útja során valahol egy földalatti sóbányán folyik keresztül. A patak vizét apró, sekély medencékbe vezetik. Mikor egy medence megtelik, elterelik a patak vizét egy másik üres medence felé. A Nap elpárologtatja a vizet, és ami ott marad, az a hófehér só. Azt zsákokba rakják és a kiürült medencébe ismét beengedik a patak vizét.

A sós hely után következtek Sacsahuayman – nekem is nehezemre esik kimondani – inka romjai Cuzcótól néhány km-re. Itt ismét megcsodálhattuk az inka építőmesterek tudását. A spanyolok sajnos elhordták a romok 80%-át, így csak az alapjai maradtak meg. Cuzco inka várostervezői annak idején egy puma alakját képzelték a városnak. A sacsahuaymani romok képezték a puma fejét és annak „fogsora” ma is jól látható. Ám csak az égből. A kijáratnál két jámbor láma legelészett, a turistákkal mit sem törődve. Pár kilométernyi gurulás után beértünk Cuzcóba. A könyvünk szerint a spanyolok sajnos itt mindent leromboltak, ami az inkákat juttatta eszükbe, emiatt Cuzco egy tipikus andalúz város benyomását kelti. Cuzcót gyorsan magunk mögött hagytuk és az este is elkövetkezett. Mintha egy másik Peruban lettünk volna, mint pár nappal ezelőtt. Voltak táblák, az utat kiváló aszfalt borította, így jól haladtunk. Egy Sicuani nevű városka tűzoltó laktanyájának parkolójában sikerült eltöltenünk a 172. éjszakánkat.

Reggel korán keltünk és egy 4338 méter magasan lévő hágó közelében fogyasztottuk el aznapi reggelinket. A következő úticélunk a 3,800 méter magasan lévő Titicaca-tó volt. A Titicaca-tó a világ legmagasabban fekvő hajózható tava. Egyik fele Perué, a másikat már Bolívia birtokolja. A tavon érdekes – úgynevezett úszó – szigetek alakultak ki. Puno városából kis csónakokkal el lehet jutni a szigetekre, hogy közelebbről is meg tudjuk nézni őket. Az urus nép – a szigetlakók – azért költözött a szigetekre, hogy elkülönüljenek az inkáktól, aztán ottragadtak. Az első szigeten kiszállva a csónakból, mintha egy lebegő szőnyegre léptünk volna. A talaj – ami nem is talaj volt – folyamatosan mozgott a lábunk alatt mindaddig, míg be nem értünk a falu közepére, ahol már stabilabbnak tűnt a járás. Tulajdonképpen nem sok látnivaló volt ott, inkább csak maga az úszó sziget, de annak a mozgását mi hétköznapi szemlélők nem véltük felfedezni.