174 – 179. nap, Bolívia

Szerdán reggel 8-kor már a határon várakoztunk. Az útlevelekbe pecsét került, viszont a vámos kezdőnek bizonyult. Látott már „carnet de passage”-t, de azt nem tudta, hogy milyen dokumentumok kellenek még a kocsi kiléptetéséhez. Ezért elővette a korábban ezzel a dokumentummal átkelők papírjait és megnézte azokat. Kiderült, hogy néhány fénymásolatra még szükség lenne. Ezek többsége kéznél volt, ám a perui kilépési pecsétről nem. Nem is lehetett, hiszen azt néhány perccel azelőtt kaptuk az útlevelünkbe. A feladat adva volt, ám fénymásoló csak a városban leledzett, ahol előző éjjel aludtunk. Irány vissza, fénymásolás és ismét a vámos irodája. Megkaptuk a pecsétet és két perc múlva már a bolíviai vámos szabta ki a megfelelő részt autónk útleveléből. Ez gyors volt, hasonlóan az útlevélellenőrzéshez. Alig 10 perc múlva már Copacabana városának főutcáján parkoltunk. A határon egy argentin terepjáró-konvoj várt perui bebocsátásra. Az Amazonas vidékére igyekeztek Buenos Airesből.

Bolívia történelme is a függetlenedéssel válik érdekessé, ami 1825-ben érkezett el az akkor Felső-Peru néven ismert területre. Simon Bolívar volt az a nemes személy, aki felszabadította Bolíviát a spanyol uralom alól jobb keze, Sucre tábornok segítségével. Bolíviának sajátos módon két fővárosa van. A közismert La Paz, és a attól délkeletre fekvő Sucre. 1836-ban az ország az inka ideáloktól hajtva államszövetségre lépett Peruval, ami azonban nem tetszett a chilei kormánynak, hadserege segítségével 1839-ben megverte bolíviai hadsereget, így vége lett az államszövetségnek. Jöhetett a tipikus dél-amerikai politikai káosz, aminek csúcspontján – 1841-ben – három kormány is legitimnek vallotta magát. Ez a káosz fennmaradt 1992-ig, amikor az első „demokratikus” választásokat tartották. 167 év alatt 188 kormánya volt ennek az akkoriban sokkal nagyobb területű országnak.

Bolívia alapvetően egy vesztes ország. 1879-ig Bolíviának volt tengeri kijárata a Csendes-óceánra Chile és Peru között. Ezt a területet annak hatalmas nitrátlelőhelyei miatt a chilei kormány vette el erőszakkal Bolíviától. Az ország haditengerészete azóta is a Titicaca-tavon gyakorlatozik! 1903-ban a brazil kormánynak fájdult meg a foga egy gumifa ültetvényekkel teli területre. Egy mondvacsinált ok elég volt a brazil hadseregnek, hogy megszálljon, majd bekebelezzen egy Magyarországnyi területet Bolívia északi részén. A harmadik vesztes háborúnak is – mint minden háborúnak – gazdasági oka volt, ezúttal az olaj, és Paraguay került ki győztesen belőle.

Bolívia másik történelmi érdekessége a kokainhoz és századunkhoz fűződik. A kokaint egy koka nevű növény leveleiből nyerik, ami szereti a meleg esős éghajlatot és aminek kábító hatását már az inkák is ismerték. Hamar kiderült, hogy a fejlett világban – különösen az USA-ban – komoly kereslet mutatkozik a kokalevelek iránt. Hatalmas kokaültetvények nőttek ki a semmiből. Ez persze nem tetszett az USA-nak és különböző módszereket alkalmazott. Először dotálta a bolíviai kormányt, hogy fizessen a farmereknek azért, hogy ne termeljenek kokát. Az egyik USA kongresszusi képviselő odáig ment, hogy vegyszerbombákat akart szórni az ültetvényekre. Ekkor a bolíviai Kokatermesztők Egyesülete – igen, volt ilyen – arra hívta fel a tisztelt amerikai kongresszus figyelmét, hogy csak azt lehet eladni, amire kereslet mutatkozik, és az USA-ban igen komoly kereslet mutatkozik a kokain iránt. Talán inkább ezt a keresletet kellene csökkenteni. A bolíviai kormány – az USA nyomására – mindent elkövetett az ültetvények területének csökkentésére, ám ez néha emberéletet követelt. Ekkor az USA már az emberi jogok megsértésével jött, holott a felszámoló akciókban amerikai kábítószer-ellenes – DEA – ügynökök is részt vettek. Ez a politikai bukfenc aztán elég volt a bolíviai kormánynak, hogy felforduljon a gyomra és befejezze az együttműködést az USA-val.

Copacabanában (ami nem ugyanaz, mint a híres riói tengerpart) éppen akadozott az áramellátás, ezért nem tudtunk pénzt felvenni. Innen komppal kellett átkelni a Titicaca-tavon 4,000 méteres hegyek között. Egy uszályszerű építménynek az egyik végében van két motorcsónak-motor, a másik végén pedig rá lehet hajtani a járművel. Mivel előttünk egy busz kelt át, bíztam benne, hogy mi sem fogunk elsüllyedni. Az uszályt nem kötik ki, így mikor az első kerék rágurul, az elkezdi tolni az uszályt a parttól. Így fürgén kellett ráhajtani, nehogy a hátsó kerék a vízben landoljon. A másik parton ügyesen leugrattam az uszályról és folytathattuk utunkat La Paz, a főváros felé, amely azzal büszkélkedhet, hogy a legmagasabban fekvő főváros a világon.

La Pazban ismét egy közlekedési katasztrófa kellős közepébe csöppentünk. Ráadásul a hotelek drágák és parkoló nélküliek voltak, így hamar eldöntöttük, hogy erről a helyről inkább tovább állunk. A térképvásárlás itt sem ment könnyen, de sikerült ismét egy oktatási célú falitérképet beszereznünk. Ránéztünk az internetre és igyekeztünk minél előbb kimászni a völgyből. Rendszeresen fizetnünk kellett az úthasználatért. Ennyi úttalan-út után megtanultuk értékelni a jó utakat, még akkor is, ha fizetnünk kell érte. Lassan besötétedett és nekem úgy tűnt, hogy folyamatosan lefelé megyünk a világ legmagasabban fekvő fővárosából. Nem kis meglepetésként ért a hír, ami egy táblán arról tájékoztatott, hogy ismét 4,300 méter magasan vagyunk. Az egyik falu határában egy díjszedő posztba botlottunk, ahonnan egy esőkabátos vacogó gyerek futott ki és csak annyit suttogott a dermesztő hidegben, hogy „ocho, ocho” azaz 8 bolivianot kér. Közben a fogai hangosan össze-összekoccantak és egyfolytában helyben topogott. A visszajáró két pénzérméből az egyiket úgy tartotta a tenyerén, hogy nem tudtam elvenni. Borravalónak megtartotta.

Aztán tényleg csökkenőre fogtuk a dolgot és az egyik „autóspihenőnél” mi is megálltunk éjszakára. Reggel 6-kor azonban már gurultunk lefelé a 70 km-re lévő Cochabamba városa felé. A belvárosban találtunk egy Toyota szervizt. Épp érkezésünkkor futott be a főnök is, akinek nagyon megtetszett autónk és az összes időközben befutó kliensnek megmutatta büszkén: lám Magyarországról, a világ másik végéből is Toyotával jöttek ide az emberek. Egy nagyon kedves hölgy rögtön intézkedett reggeli ügyben és mire el tudtuk mondani jövetelünk okát, már a bendőnk is megtelt. A szerviz a város szélére települt, ahova a kedves hölgy elkísért bennünket. Olajcsere, zsírzás és egy alapos alsó és felső mosás következett. Autónk újjászületett és mindezt ismét ajándékba kaptuk. Köszönjük, Toyosa SA Bolívia! Itt vettem észre, hogy a csörlőnk kampója elveszett, valószínűleg lerázkódott a drótkötél végéről, illetve a bal indexlámpánk is kirázkódott a helyéből, azt szigetelőszalaggal ragasztottuk vissza. Egyáltalán nem voltunk meglepve ezen.

Először az Andok egy utolsó emelkedője, majd 30 km-es katasztrofális minőségű út következett. Ezt követően a Bolíviában útnak hívott valami bombaszaggatta jellegűvé vált. A sötétedés után meg kellett állnunk, hacsak nem akartuk elhagyni egyik kerekünket. Az úttól néhány km-re találtunk egy igényesnek tűnő hotelt, ahol megengedték, hogy a kertben kempingezzünk. Reggel tovább indultunk Santa Cruz irányába.

Itt már síkságon vágtunk át. Folyómedrek keresztezték utunkat, szerencsére hidakkal. Még délelőtt megérkeztünk Bolívia második városába és begurultunk az út menti Toyota szalonba, ahol ismét örömmel fogadtak bennünket. Megtudtuk, hogy a vasúti szállítás a brazil határhoz bizony nagyon magas összegbe kerül, ám az utakon, ha lassan is, de lehet haladni. Santa Cruztól 650-700 km-re található Puerto Suarez városa, ami a bolív-brazil határváros. Ez a híres kábítószerút, amin a drog áramlik Brazília felé, onnan pedig szerte a világba. Ide igyekeztünk. Az autószalon munkatársa kerített egy újságírót, akinek interjút adtunk, majd nekivágtunk az akkor még nem is sejtett kalandoknak. Elsőként egy szupermarketben szereztük be a kétnapi tartalékainkat és némi vizet, aztán jöhetett ismét a rossz út.

Az első 50 km-t kitűnő aszfalt borította, aztán jött a földút, ami 650 km-en keresztül a társunk maradt. Annak minősége változékony volt. Hol tudtunk 50-nel haladni egy kilométeren keresztül, hol félméteres gödrök állították meg autónkat. Az elsőkerék-hajtás bekapcsolásának is hamar eljött az ideje. Egy döglött krokodilt is kikerültünk, majd egyszer csak egy hatalmas kátyú előtt találtuk magunkat. Próbáltunk kerülő utat keresni, ám azt nem találtuk meg. Előzetes terepfelderítés után a 30 méteres kátyú háromnegyedét sikerült megtenni, amikor teljesen belecsúsztunk és az autó fennakadt. Forogtak a kerekek, de az autó nem mozdult. Eszter ki tudott szállni száraz lábbal, ám nekem csak a térdig érő sártenger jutott. Az első dolgom volt a lábamról lecsúszott szandál kihalászása a félméteres sárból. Így a térdig sáros lábam mellett, a kezeim is könyékig merültek a dagonyában, Szerencsénkre az utat fák szegélyezték, így „végre” élesben is kipróbálhattuk csörlőnket. Ám a legjobbnak ítélt fához sűrű, szúrós bokrokon keresztül vezetett az út. Számos apró tüske beszerzése után jutottam be a sűrűbe. Igazi csapatmunkát mutattunk be Eszterrel. Ő kezelte a csörlő irányítóját én pedig a gázpedált. És lássatok csodát, a csörlő szép lassan kihúzta autónkat a sártengerből. Nyakig sáros voltam, mire véget ért a mutatvány. Mezítláb szálltam be az autóba, mivel szandáljaimra darabonként 3 kilónyi sár telepedett. Leginkább egy dagonyázó kismalacra hasonlítottam.

Ismét haladhattunk, igaz néha csak lépésben. Egy örökkévalóságnak tűnt az első lakott terület elérése. Egy félig felöltözött „Police” feliratos komától érdeklődtünk arról, hogy jó irányba haladunk-e. Azt talán mondanom sem kell, hogy a közlekedési tábla fogalma ismeretlen a bolíviai dzsungelben. Addigra már megtanultuk, hogy a jó út fogalma csupán azt jelenti, hogy lehet rajta menni, semmi köze a felületéhez. Rendőrünk – látván a különös rendszámot – kérdezte, hogy honnan jöttünk. A Magyarország szó hallatán hangosan felkiáltott „Aha, Budapest, Puskás”. Hazánk ismertetőjelei ide is eljutottak. Folytattuk az utat. A bolíviai elnök édesanyja is csuklásba kezdett és ez tartott neki még két napig.

Az est közeledtével égett műanyag szagára lettünk figyelmesek. Megálltam és gyorsan körbeszaladtam az autót, de semmi rendelleneset nem találtam. Aztán hamar kiderült, hogy a szag forrása az utastérben középen található szivargyújtó. Az történt, hogy a hideg vizesüvegre lecsapódott pára belecsepegett az egyik szivargyújtó nyílásba és ott rövidzárlatot okozott. Ennek következtében elkezdett olvadni a vezeték szigetelése. Egy mozdulattal kitéptem a szivargyújtót a helyéről és messzire hajítottam. A hozzá vezető vezetéken azonban több helyen is zárlat keletkezett így azt töviből kellett kivágni. A teljes sötétség beálltával elértük a második falut is, ahol bekéredzkedtünk egy „farm” udvarára, a tyúkok közé. Szerencsére állt ott egy csap, ahol le tudtam mosni a lábaimról a masszív szennyeződéseket és a szúnyogháló gondos betapasztása után tértünk nyugovóra. Ez egy eseménydús napnak bizonyult, és még nem tartottunk a fél útnál sem!

A felkelő Nap már ébren talált bennünket. Még délelőtt tankoltunk egyet a környék legnagyobb városában – egy benzinkút, két étterem, 15 ház – és folytattuk utunkat. Az autó színe csak hátul látszott, a többi helyen masszív sárréteg borította. Pedig mi nem kerestük a sarat, csak haladni akartunk.

A kamionforgalom egyre nőtt és az elakadt kamionok tovább nehezítették sorsunkat. Az egyik helyen egy elakadt kamionon próbáltak segíteni a társai. Előtte megállt egy másik kamion, természetesen a csapás kellős közepén, hogy ne lehessen kikerülni. A sofőr sehol, a körülálló tagok pedig bátorítottak, hogy nyugodtan kerüljem ki az útszéli homokos talajon, ami ráadásul lejtett is. Neki is fogtam ennek a mutatványnak, ám az autó hátulja túl nehéznek bizonyult és szép lassan neki csúszott a kamionnak. Nem volt mit tenni, mint menni. Ennek eredményeként egy nagyszerű csíkot húztunk autónk jobb oldalára, illetve a raktér teljes hosszában. A biztosítás fogalma itt is ismeretlen szó, elő sem hoztuk.

Morgolódva indultunk tovább. Ám az elakadt kamion mögött nőtt a sor és azok a birka sofőrök természetesen az út közepén álltak meg. Ismét majdnem nekicsúsztunk egynek, de ezt sikerült megúsznunk. Szerencsére közvetlenül az út mellett ment a vasút, így inkább átvágtunk a sínekre és a vasúti töltésen tudtunk haladni, míg a „dugó” megszűnt és visszatérhettünk az útra. Az autónk minden képességére szükség volt, hogy ezt meg tudjuk tenni. Elsőkerék-hajtás, felező és egy kis terepjárós tapasztalat sem ártott. A vasutas haladást még jó néhányszor el kellett játszanunk, közben félve tekintgettünk előre s hátra, nehogy épp akkor jöjjön a vonat. Bár november már az esős évszakot képviseli, szerencsénkre az késett egy kicsit és az út viszonylag száraznak bizonyult. Csak itt-ott tarkították kátyúk, ám egy Toyotának ezek nem lehettek igazi akadályok. El sem tudom képzelni itt a közlekedést egy kiadós eső után. Lassan ugyan, de róttuk a kilométereket. Délután már csak 220 km választott el minket célunktól. Minden az utaktól függött. Ez lehet 6 óra, de lehet akár 24 is. Nagy optimizmussal vágtunk neki ennek az utolsó szakasznak. Feltett szándékunk volt az aznapi éjszakát Puerto Suarezben tölteni. Célunk előtt 40 km-rel egy katonákkal megrakott terepjáró állta utunkat és kábítószert kerestek. Ki kellett nyitnom a rakteret, miközben Eszter tekintete az utastérben szemtelenül és gátlás nélkül kotorászó katonák kezére tapadt, nem ragad-e hozzájuk mondjuk egy fényképezőgép, vagy valami hasonló érték. Mikor be akartam zárni a puttony ajtaját, az nem passzolt. A rázkódás miatt a csap és a lyuk fél centire távolodtak egymástól. Csak félig volt zárható.

Késő este végre megérkeztünk Puerto Suarez városába, ami 10 km-re feküdt a brazil határtól. Ismét eljutottunk arra a pontra, hogy nem érdekelt a szállás ára, csak meg tudjunk fürödni. Csakhamar találtunk egy hotelt parkolóval és 1 perc múlva már a zuhany alatt állva mostam le magamról Bolívia porát.

A 178. napunk elérkeztét a szokásos kávéval köszöntöttük. Azt azért megemlíteném, hogy reggel nem jutott áram egész Puerto Suareznek. Mivel kocsink alapszíne nem látszott, így nem mertünk nekivágni a brazil határnak Találtunk egy mosót, ami ugyan zárva volt, de azért bevállalták autónkat. Nekivágtunk hát a 15. határnak is. Bolíviában útdíjat szednek minden kilométernyi jó útért. Mi már örömmel fizettünk, mert ez azt jelentette, hogy nem kell hússzal döcögnünk. A határon egy rövidgatyás „migrációs” ütötte be a kilépő pecsétet útlevelünkbe és felhívta a figyelmünket arra, hogy szerinte – vasárnap lévén – a vámosok nem dolgoznak. Hát a bolíviai vámosok nagy urak, megengedhetik maguknak, hogy az amúgy is csak nappal nyitva tartó határon hétvégére is bezárjanak. Ez csak azért okozott némi fennakadást programunkban, mert az autót ki kell léptetnünk Bolíviából. Meg kellett várnunk a hétfő reggelt. Estefelé, ahogy a tűző Nap sugarai lankadtak, egy kis sétára indultunk. Találtunk egy internetes helyet is, a vonal azonban már Brazíliából jött, csak ők tudják hogyan. A nap nagyszerű híre Chiléből érkezett, az onnan Ausztráliába szóló repülőjeggyel kapcsolatosan. Igazi egzotikus utunk lesz Ausztráliába. A repülő december 30-án fogja elhagyni Santiagót és a húsvét-szigeten köszöntjük majd a 2000. évet. Tahiti lesz a következő állomás, ahol méltóképpen tudjuk megünnepelni utazásunk félidejét. Ezután érkezünk Új-Zélandra, majd 2 hét múlva Sydney-be, ahol már az autónkat is viszontláthatjuk.