179 – 188. nap, Brazília Sao Paoloig

A portugál nyelv nagyon szép. Azt mondják, ha lassan és szépen beszélik, egy spanyolul beszélő meg tudja érteni. Hát azt nem lassan és nem szépen beszélték és mi sem beszéltük a spanyol nyelvet magas fokon. Eszterem azért kiderítette, hogy a nemzeti ünnepre való tekintettel aznap tényleg minden zárva van a határon. Az 5 km-re lévő Corumbá városába kell mennünk, hogy hivatalosan is bebocsátást nyerjünk ebbe az Európa méretű országba, holott tulajdonképpen már brazil földön álltunk. Ők nem használták a carnet de passage-t, hanem valami saját bejáratú dokumentum szolgált az autó behozatalára, amit a vámhivatal ad ki, de sajnos az csak másnap lesz nyitva. Nem szeretném idézni az akkor a számat elhagyó szavakat. Két napunk ott ment el a határon, mert a vámosok ünnepeltek. Megtudtuk a hivatalok szükséges címeit és behatoltunk Brazíliába. A határvárosban meg kellett keresnünk a rendőrséget, hogy pecsétet szerezzünk az útleveleinkbe. Elmentünk a megadott a címre, ott egy tábla fogadta kedves feleségemet, tudatva, hogy a hivatal elköltözött. A harmadik címen végre ráleltünk a hivatalra, de ott éppen ebédszünetet tartottak kettőig. Megkerestük a vámhivatal épületét is, ami persze zárva volt. Legalább másnap reggel tudjuk majd, hogy hova kell mennünk. Kerestünk egy olcsó szállodát és beparkoltunk. Sétára indultunk vissza a rendőrségre. Útközben Eszter végre megkóstolhatta a kókusztejet, amit egy kókuszdióból szívott ki.

A rendőrség ismét nagy élménynek bizonyult. Elméletileg 2-kor kellett volna kinyitnia és az illetékes elvtárs kettő után nem sokkal meg is jelent. Nagy undorral és csiga sebességgel kiadott egy nyomtatványt, hogy töltsük ki. Elméletileg kérnie kellett volna a sárgaláz-oltási bizonyítványunkat, de őt még a vízum sem érdekelte. Egy hatalmasat csapott a pecsételőgépre és bebocsátást nyertünk hivatalosan is Brazíliába. Találtunk egy mozit az új Bruce Willis filmmel – Hatodik Érzék – és jobb dolgunk nem lévén, beültünk rá. Érdemes megnézni, az ecuadori Sharon Stone-os Glória a nyomába sem ér.

Felvirradt utazásunk 180. napja. A hotel árában benne foglaltatott egy svédasztalos reggeli, aminek én nagyon megörültem. Aztán jöhetett a vámhivatal. Brazília is a számítógépesítés korát éli. A vámhivatalban sikerült megértetnem, hogy autót szeretnék ideiglenesen importálni, de az is kiderült, hogy a hivatalban nincs „szisztéma” – azaz a hivatalos dokumentumot kinyomtató számítógépes alkalmazás éppen rossz –, ezért el kell mennünk egy vámügynökségre, ahol működik a „szisztéma”. Ez is megtörtént és ott működött a „szisztéma”. Felvitték a szükséges információt a gépre és már majdnem elkészültünk, amikor kiderült, hogy az ottani gép nem tud kapcsolatot teremteni a központi szerverrel és ezért nem lesz nyomtatott papír. A vámügynökkel kocsiba szálltunk és bevágtattunk a vámhivatalba. Ott az előző úriember fogadott, és mivel nem volt „szisztéma”, ezért nekiláttak kézzel kitölteni egy papírt. A brazil vámhivatal munkatársai sem fognak szívrohamban elhalálozni, az teljesen bizonyos. A koma szépen komótosan írt le minden betűt, kétszer is megfontolva, hogy hova és mit ír. Aztán megszemlélték az autót. Az alvázszámot lekopírozták az alvázról. A motorszámmal nem foglalkoztak, mikor meglátták a nyakig sáros motort – ezt elfelejtettük megmosatni Bolíviában. „Alig” 3 óra telt el a hivatalban történt első próbálkozás óta és megkaptuk a papírt.

Már Bolíviában figyelmes lettem egy kopogó zajra, amit én az első kerekek valamelyikétől véltem hallani. A jó brazil utakon ez a kopogás folyamatossá vált és egyre erősödött. Szinte biztos voltam benne, hogy valamelyik első kerék csapágya ment el. A legközelebbi nagyváros 400 km-re feküdt, addig esélyünk sem volt, hogy megjavíttassuk. Megálltunk ebédelni és ekkor apró olajfolyást véltem felfedezni a jobb hátsó kerék felnijén. A fékrendszer meghibásodására gyanakodtam – technikai analfabéta lévén – és óvatosabban vezettem. Leszállt az este, gondterhelten parkoltunk be egy hotel parkolójába.

Reggel már hatkor útra keltünk. Alig indultunk el, valami reccsent. Rögtön begurultunk egy helyi autószerelő műhelybe. Ott megemelték az autót és az első kerekekkel mindent rendben találtak. A jobb hátsó kerék megemelése után meglett a bűnös. Szétszedték a hátsó futóművet és a kerékcsapágy darabjai elkezdtek kihullani belőle. Innen jött hát a zaj. Sürgősen találnunk kellett egy Toyota szervizt, mert speciális alkatrészre volt szükségünk és reménykedtünk benne, hogy a csapágy kompatibilis az itt forgalmazott Toyota Hiluxéval. Mivel kocsink megbénult, ezért fogadtunk egy helyi sofőrt, hogy vigyen el bennünket a 130 km-re lévő Campo Grande városába a hibás féltengellyel együtt. Két óra múlva már a helyi Toyota Perfecta kereskedés szervizében vizsgálták a féltengelyt. Hamar kiderült, hogy nincs csapágyuk raktáron, azt São Paulóból kell megrendelniük. Másnap délutánra ígérték. Volt ott néhány Hilux szétkapva és megkérdeztem, hogy elvihetnénk-e egy másik autó féltengelyét és azzal be tudnánk gurulni a szervizbe. A szervizfőnök készséges volt és meg is engedte volna, de azok a fránya féltengelyek másfél centivel hosszabbak voltak, mint a miénk.

Nem volt mit tenni, vissza kellett mennünk a kis falu szerelőműhelyébe, visszatenni a roncs féltengelyt, felgurulni egy vontatóra és befuvaroztatni magunkat a szervizbe. Így történt, és délután 3-ra már ismét Campo Grandéban voltunk, immár autónkkal együtt. Az autómentőt egy 20 éves forma srác vezette és én végig attól rettegtem, hogy nehogy elszálljunk egy kanyarban vagy előzés során. Még útközben vettem észre, hogy a bal első tengelyen lévő csapágyvédő gumiharang cafatokban lóg, így most azt is ki lehet cserélni. A hátsó csapágy csak szerda délutánra volt várható, de a gumiharangok cseréjének még aznap nekiláttak. Ott ólálkodtam a szervizben, de ez nem nagyon zavart senkit. Az első futómű szétszerelése elég érdekes folyamatnak tűnt, Eszterrel mindketten végig néztük, mégis csak egy családtagról volt szó! Aztán bezárt a szerviz és az egyik „eladó” – Mauro a becsületes neve – vett a pártfogásába minket. Kerestünk egy olcsónak mondható hotelt a város szélén és bevackoltuk magunkat.

Másnap reggel szintén Mauro vitt vissza bennünket a szervizbe. Az egész napunkat a szervizben töltöttük. Az egyik kollégának megmutattam a hátsó ajtót és annak zárási problémáját. Ő gyorsan kerített egy reszelőt és addig reszelte a lyukat nagyobbra, míg azt ismét be lehetett zárni. Eljött a három óra és én már tűkön ültem, hogy mikor lesz már itt a csapágy. Aztán 5 körül befutott az alkatrész. A szerviz főnöke odajött hozzánk és mondta, hogy lehet, hogy csak másnapra készül el az autó. Riadt arcunkat látva aztán elnevette magát, majd jelezte, hogy az mindjárt kész. 3 szaki dolgozott egy időben szeretett társunkon. Miután visszakerült a tengely a helyére, egy próbautat tettünk és nagy örömömre a korábbi monoton zaj megszűnt. Amit én elölről véltem hallani, az hátulról jött. A fizetés volt már csak hátra, aminek fájó szívvel tettünk eleget. Reméltük – mivel az autó még garanciális –, hogy a Toyota Motor Hungary Kft. megtéríti majd költségeinket. (Azt akkor még nem tudhattuk, hogy ezen a téren csalódnunk kell.)

Aznap este egy promóciós rendezvényt szerveztek a szalon tulajdonosai, s megkértek, maradjunk ott. Örömmel mutogatták a potenciális vásárlóknak az autót, akik csodálattal adóztak bátor tervünknek. Fél 9 is elmúlt már, mire útnak indultunk a 900 km-re lévő Pantanal nevű területre. A Pantanal egy hatalmas mocsárvidék, 3 Magyarországnyi területen. Alakja egy négyszögére hasonlít. Bár a terület a Corumbát, a határvárost Campo Grandéval összekötő úttól közvetlenül északra van, azt nem lehet autóval dél felől megközelíteni utak híján. Az egyetlen út, ami 140 km-re hatol a mocsaras dzsungelbe, a felső oldaltól indul, így meg kellett kerülnünk a négyszög alsó és jobb oldalát, hogy elérkezzünk a Transpantaneira nevű úthoz. Sokan azt mondják, hogy a Pantanal meglátogatása felér egy amazóniai kirándulással, sokan azt mondják, hogy a Pantanal még érdekesebb, mert nem annyira látogatott, így sokkal inkább meg tudták őrizni „kincseit”.

A fogadást követően az esti fél 9-es indulás csupán az első 130 km legyőzésére volt elegendő. Ott „bekéreszkedtünk” egy hotel parkolójába és hamar álomra szenderültünk. A röpke éjszaka után reggel fél 7-kor már ismét úton voltunk. Megálltunk egy szép vízesésnél, amit 7 Quedas-nak hívnak, mert a víz hét lépcsőfokban zubog alá. Este 7 körül értünk Pocone városába, ahol a Transpantaneira út kezdődik. Itt már megfigyelhettük, hogy a Nap 12 óránál többet tölt az égen, hiszen reggel 6-kor már világos van és este fél 8-kor sötétedett csak be. Megtudtuk, hogy a Transpantaneira 17-ik kilométerénél van egy kemping és megkezdtük a Pantanal felfedezését. Beszedték tőlünk a park belépti díját és meglett a kemping is. A kedves tulaj néni felhívta a figyelmünket a maláriás szúnyogokra. A madarak zajától hangos teliholdas éjszakán korán lefeküdtünk, hogy másnap még a napkelte előtt tudjuk megcsodálni a természet csodaszép alkotásait. A kemping fürdőszobájában egy kis béka ugrált, gyíkok szaladgáltak a falon és volt egy termetes, szőrös pók is az egyik sarokban. Mikor egyikünk bement, leellenőriztük az élővilág helyzetét és kijövetelnél ismét: egy béka a WC ülőke alatt, két gyík a falon, a pók pedig a fenti sarokban. Leltár OK. Mehetett a következő fürdeni.

Másnap ismét a madarak csapta zenebonára ébredtünk. Reggeli nélkül indultunk az élővilág felderítésére. Kicsit aggódtam azon, hogyan lehetséges krokodilokat látni, miközben az ember egy úton autózik. Alig haladtunk 2 km-t és a töltésen futó út mindkét oldalán lévő tavirózsás-mocsaras vízen felbukkantak a jellegzetes jelek. Aki látott már krokodilt, az tudja, hogy a lesben álló krokit nehéz észrevenni. Az sunyin lemerül a víz alá és csupán a szemei, illetve orra csúcsa látszik ki. A természet eme csúf, sunyi, ám rendkívül veszélyes teremtményei reggel töltik meg hasukat, ugyanis napközben a sekély víz nagyon felmelegszik, így állataink teljesen lemerülnek, a hűvösebb rétegben várják ki a Nap melegének csökkenését. Tökéletes időt választottunk hát a krokodillesésre. Több tucat állt (feküdt?) ott lesben. Egyik-másik kimászott a partra egy kicsit napozni, de a többség éppen az aznapi betevőjéről próbált gondoskodni. Eszembe jutott egykori biológiatanárom, aki egyszer azt mondta, hogy a vadon élő állatok életének 90%-át az alvás és az élelem keresése tesz ki. (Ebből következően 10% jut a szórakozásra.)

Az úton tovább haladva madárfajok tucatjai mutatkoztak be a néhány centis méretűtől egészen a másfél méteresig. Szinte percenként kellett megállnunk, hogy lencsevégre tudjuk kapni az élővilág egy-egy díszes képviselőjét. Láttunk egy érdekes állatfajt is, amihez eddig még nem volt szerencsénk. Édesvízi óriás vidrának hívják és leginkább egy kicsi medve és egy óriás snaucer keresztezésének tűnik. Egyszer csak egy termetes krokodil vánszorgott keresztül az úton. Annál azért gyorsabb volt, hogy fénykép is készüljön róla, de szájtátva néztünk ki a kocsiból, nem akartunk hinni a szemünknek. Ahogy haladtunk a mocsárvilágban, az út minősége is romlott. A hidak mellett, ahol volt elkerülő út, ott azon mentünk, nem kockáztatva a beszakadást. Ám számos alkalommal nem volt más választásunk, csak a fahíd, amin méteres lyukak tátongtak és ügyelni kellett, hogy hol megyünk rajta. Az egyik rozzant hídnál aztán megálljt parancsolt a józan ész. A természet lágy ölén elköltött reggelit követően visszafordultunk. Már csak azért is, mert a rozzant hidak alatt nyüzsögtek a krokodilok.

A Nap egyre hevesebb és melegebb sugarakat bocsátott felénk. A szúnyogok ellen felvett farmer és hosszú ujjú ing kezdett elviselhetetlenül meleggé válni. A légkondi híján lehúztuk az ablakot. A krokik addigra már vagy jóllaktak, vagy pedig üres hassal kuksoltak a víz alatt. A madarak csiripeltek és a vidráink is békésen pihegtek a mocsárban. Lassan visszaértünk a bejárathoz és búcsút intettünk e csodás világnak.

Az ember nem is gondolná, hogy alig 100 km-re a lapályos mocsártól 700 méter magas hegyek lehetnek. Pedig azok ott meredtek szinte függőlegesen az égnek. Alig másfél óra múlva ismét a kettes sebesség vált a favorittá a hirtelen hegymenet miatt. Mintha csak az USA Utah államában lettünk volna. Vörös sziklafalak kápráztattak el bennünket lépten-nyomon és közben lassan kúsztunk felfelé a hegyen.

Az utunkba eső nemzeti parkban elsőként egy 60 méteres vízesést cserkésztünk be, amit – mint a Yosemite parkban látott vízesést – szintén Menyasszonyi fátyolnak hívnak, ám az USA béli névrokonánál ez sokkal látványosabb. A park egy másik látványossága egy többszintes természetes híd, amit egy kis patak vájt a homokkőbe. Ha az USA-ban lett volna ez a látványosság, biztosan sokkal ismertebb lenne, pedig az ott látott természetes hidakkal ez is bátran felvehetné a versenyt. Kis barlangrendszert alakított ki a víz, amit mi természetesen bejártunk. A park több pontján is szép látványt nyújtott az ismét távozó Nap a vöröses sziklafalakon. Fél nyolc után hagytuk magunk mögött a nemzeti park félig behúzott kapuját és indultunk a közeli Chapada városába.

Chapada arról híres, hogy itt van a dél-amerikai kontinens mértani középpontja. Ez elméleti szinten azt jelenti, hogy ha ennél a pontnál fogva felemelnénk az egész kontinenst, akkor az semerre sem billenne ki. De ezt elég nehéz lenne megtenni, és feleségem is kérdő tekintettel nézett rám, mikor előadtam neki mindezt. Chapadába már félhomályban értünk és szállást kerestünk. Azon a szombat estén volt pontosan 6 hónapja, hogy magunk mögött hagytuk pomázi házunkat és féltő szüleinket. Ezt egy sör mellett ünnepeltük meg a városka emberekkel teli főterének egyik kis kocsmájában.

Vasárnap reggel egy kilátóhoz vezetett utunk, ahol hirtelen végeszakad a fennsíknak és 500 métert csökken a talajszint. Ragyogó kilátást nyújtott a hely, bár a párás levegő korlátot szabott a horizontnak. Ismét kezdetét vette egy maratoni vezetés, ezúttal São Paulóba. A táv 1,600 km, a rá szánt idő két nap volt. Az út minősége helyenként a retteneteshez közelített. Egyszerűen nem tudom megérteni a brazil útépítőket. Többszáz kilométeren keresztül sima, lyuk- és döccenőmentes út, aztán hirtelen félméteres lyukak és keréktörő döccennők. Mintha csak a sofőrök éberségét kívánnák tesztelni. Mielőtt valaki a brazil utakat a bolíviaiakhoz hasonlítaná, el kell mondanom, hogy azok összehasonlíthatatlanul jobbak, mint amit Bolíviában útnak hívnak. Ám se szó, se beszéd, akkora gödrök jöhetnek 500 km kifogástalan minőségű út után, hogy az ember könnyedén gyököt tud vonni a nyelvéből. Egy útszéli kis motelben töltöttük a 185. éjszakánkat.

A Nappal mi is keltünk, mivel aznap este már szerettük volna Maurício barátom vendégszeretetét élvezni São Paulóban. Még az angliai fejezetnél esett szó arról, hogy Angliában tanulhattam 1992/93-ban egy MBA kurzuson. A csoportunk egészen vegyes volt nemzetiségi szempontból. A csoport felének ereiben angol vér folyt, a másik felében volt amerikai, izraeli, ciprusi, görög, kenyai, nigériai, ausztrál, magyar és egy brazil is. Ez a brazil fiú Maurício névre hallgat és elég hamar összebarátkoztunk. Ő az akkori szilvesztert, és azt követően még néhány napot Magyarországon töltött, élvezve családom vendégszeretetét. Akkor megegyeztünk, hogy egy szép napon majd viszonzom a látogatását a napfényes Brazíliában. Hát ez a nap is elérkezett. Este fél 11 lett, mire Maurício értünk jött a megbeszélt helyre São Paulo egy külvárosába. Örömünk határtalan volt. 6 és fél éve láttuk egymást legutóbb, ám Maurício mit sem változott. Alig fél óra múlva már a lakásán pusztítottuk a söröket és elevenítettük fel a közös emlékeket. Hajnali kettőkor aztán elcsendesedtünk, mivel neki másnap reggel dolgozni kellett menni. Egy helyi bank finanszírozási osztályának kisfőnöke.

Reggel egy „érezzétek magatokat otthon” felkiáltással ment el dolgozni. A keddi napot a mosásra szántuk. Legutóbb Ecuadorban mostunk, aminek már majd egy hónapja. Mauríciónál találtunk végre egy rendes mosógépet. A rendes mosógép definíciója rendkívül egyszerű: tud meleg vízzel mosni és nem 20 perces a programja. Akármilyen hihetetlen, Mexikó óta ez az első alkalom, hogy nem hideg vízzel kell mosnunk, így van esély arra, hogy az én rendszeresen leevett pólóimról is eltűnjön az étlap.