Felfedeztük Ubatubát, Paratyt és Rio de Janeirot.
Csütörtökön reggel elkocsikáztunk Ubatubába, São Paulótól 260 km-re, az Atlanti-óceán partjára. Egy csendes, álmos óceánparti üdülővárosba cseppentünk. A táj változatos képet nyújtott, ám igazán csak Ubatuba előtt lepett meg bennünket, ahol elképesztő meredekségű lejtőkön kellett elérnünk a tengerszintet. Egyszer meg is kellett állnunk, mert a fékjeink már füstöltek.
Maurício nővérét Silvanának hívják és angol férjével – Chris-szel – mindketten angoltanárok. Pár éve megelégelték a São Paulo-i őrületes tempót és elköltöztek Ubatubába. Meglepő módon óriási kereslet adódott az angol nyelv tudói és tanítói iránt, így azóta az ubatubai emberek egyre nagyobb százaléka ismeri meg az angol nyelv szépségeit. Az óceánparti napozás helyett mi inkább Silvanával tartottunk két angolórára, ahol kuriózumnak számító vendégek lettünk. A diákok „meginterjúvoltak” bennünket, mi pedig nagyon élveztük. Ez jó leckének bizonyult nekem is a lassú beszédből. Már sötétedett, mire hazaértünk és beszámoltunk kedves házigazdáinknak az eddigi kalandjainkról.
Az elkövetkező napon Brazília egyik gyöngyszemét, egy tengerparti városkát kerestünk fel, Paraty-t. Ez a városka Brazília fontos kikötőjeként vonult be a történelemkönyvekbe. A brazilok a „t” hangot gyakran csé-nek ejtik. Ez történik Paraty estében is, vagyis kiejtve Paracsiról van szó. Ennél mókásabb az internet, amit ők egyszerűen csak internecsnek ejtenek. Az út szinte végig a tengerparton vezet. Számos gyönyörű homokos-pálmafás tengerpartot hagytunk magunk mögött. A tengerparttól néhány km-re kezdődnek a hegyek, amikből szemet gyönyörködtető vízesések hullanak alá a sűrű őserdőkbe. Paraty már Rio de Janeiro államban van, míg Ubatuba São Paulóban. A táblán túl lényegesen rosszabb utak jelezték az államváltást. A város egyediségét annak hófehér épületei adják. Az épületek ablakai és ajtajai azonban a színskála szinte minden színét felsoroltatják. Mintha egy kis meseországban sétálgattunk volna, az aranyos kis fehér falú és sokszínűre festett ajtók-ablakok között.
Már éppen kapcsolták fel a lámpákat, mikor hazaérkeztünk. Aznap este egy igazi tengeri herkentyűkkel teli vacsorára hívtak bennünket Chris-ék. A vacsora – igen, komolyan beszélek – egy pálmafa törzsének elfogyasztásával kezdődött. Van egy különös típusú pálmafa, melynek a törzsét, ha megfőzik (!), akkor olyan ízű eledel lesz belőle, mint a főtt krumpli, főtt karalábé és főtt kukorica együtteséé. Tulajdonképpen fát ettünk. Aztán jöttek az egzotikus tengeri élőlények kivonatai és megérkezett Maurício is a menyasszonyával, Paulával. Nem vagyok a tengeri ételek nagy rajongója, de az aznapi vacsora meglepően ízletesre sikerült. Ubatuba specialitását, halragut ettünk banánnal.
Maurícióval megbeszéltük, hogy szombaton reggel együtt fogunk Rio de Janeiróba menni a hétvégére. Másnap Maurício ébresztett bennünket és egy gyors reggeli után már száguldottunk is Rio felé. Itt kell elmesélnem egy kellemes történetet. Még Eszterrel csak a barátkozás fázisában voltunk – tehát még a szerelmes korszak előtt –, mikor egyszer beszélgetés közben a házasságról kerekedett a szó. Akkor mondtam neki, hogy a leendő feleségemet el fogom vinni Brazíliába. Akkor még mit sem sejtettünk a későbbi történésekről, és lám eljutottunk Brazíliába. Nem tudom, Esztert mennyiben motiválta ez a kijelentésem a házasságra…
Elhaladtunk a Brazil Nagydíjnak helyt adó Forma 1-es pálya mellett és kora délután befutottunk Rio Copacabana városrészében található szállodánkba. Első utunk a híres Cukorsüveghez vezetett. Ez Rio – és azt hiszem Brazília – egyik szimbóluma. A cukorsüvegre egy lanovka, azaz libegő visz fel. Felérve a Cukorsüveg tetejére, Rio ott hevert a lábaink előtt. A strandok, a felhőkarcolók és a vidám emberek milliói. Ismét egy nagy álmom teljesült. Immár a sokadik, utazásunk kezdete óta.
Egy paulistának rendkívül fontos, hogy hol és mit eszik. A Cukorsüvegről leérve Maurício központi problémájává vált a finom étkek felkutatása, amit azonnal meg kellett kezdenünk. Riónak számos strandja van, melyek közül a legismertebb a Copacabana strand, nem összekeverendő a Titicaca-tó partján található azonos nevű bolíviai várossal. Maurício ezen a parton cserkészett be egy éttermet, ahol meg kellett kóstolnunk a „fetsuada”-t, amihez leginkább a disznópörkölt és a babfőzelék keveréke a leghasonlatosabb egy kis rizzsel megspékelve. Nem tartom magam egy kárörvendő embernek, de akkor írnom kellett egy levelet a barátaimnak, amiben ecseteltem sanyarú sorsunkat a novemberi napfényben és kellemes hólapátolást kívántam nekik. Nem jött válasz senkitől. Talán jobb is.
Az est leszálltával Rio fényeiben gyönyörködhettünk. A város közepén egy termetes tó található, mi is ennek a partján találtunk egy kedves hangulatú sörözőt. Ismét elgondolkodtam, hogy minek köszönhetjük azt, hogy ennyi szépségben van részünk. Írtam már, hogy az utazásunk során a pénz csak másodlagos kellék, bármilyen furcsán hangzik is ez a kijelentés. A szervezésé és a merészségé az első hely. Nem kívánom azt mondani, hogy a pénz nem számít, de semmiképpen sem azé a főszerep. Az a többszáz fax és internet üzenet, amit az indulásunkat megelőző évben gyártottunk, úgy tűnik, meghozza az „árát”.
A szervezés Mauríciónak is egyik erőssége, másnap reggel pontosan 7:45-kor ébresztett azzal, hogy én vagyok az első a fürdőszobában, Eszter a második, így ő tovább tud aludni. A bőséges reggeli után taxiba ültünk és meglátogattuk Rio de Janeiro másik nevezetességét, a Christo Redentót, a Kitárt karú Krisztus szobrot. Azért mentünk taxival, mert Maurício féltette a kocsiját – egy Toyota terepjárót. A taxissal rendkívüli szerencsénk volt. Ő ugyanis civilben történelemtanár, aki beszél angolul és franciául is, csakhogy a brazil tanárfizetések a magyarokkal vetekszenek, így kiegészítő foglalkozásként taxizik.
Mint írtam, Brazíliát 1494-ben – mikor a spanyolok és a portugálok önkényesen felosztották egymás között az akkor ismert világot – még nem fedezték fel. Arra várni kellett az 1500-as évek elejéig, amikor egy portugál kapitány Vasco da Gama nyomában Indiába igyekezvén eltévedt és véletlenül a mai Észak-Brazíliában találta magát. A portugál király nagyon megörült a nem várt ajándéknak és rögtön felfedezőket küldött az új területre. Azok azonban lógó orral tértek haza, mivel sem ezüst, sem arany nem akadt az útjukba, viszont annál több harcias, az emberi húst sem megvető indián. Brazília nevét végül is egy fafajtáról kapta, amit Európába exportáltak, mint az egyetlen használható dolgot. A portugálok azonban nem adták fel. 12 kapitányságra osztották fel a vidéket. Ebből 4-ben nem sikerült megtelepedniük, 4-ben az indiánok nem hagyták a „betolakodókat” békén, csupán 4 tudott „profitot” termelni a portugál koronának. Később rájöttek, hogy a terep ideális a cukornád termesztéséhez. Munkaerőnek erőszakkal befogták az indiánokat. Mikor aztán azok száma rohamosan fogyni kezdett, a tengerparti részen az úgynevezett „bandeirantes”-ek – kalandorok, felfedezők, úttörők – az ország belsejéből hozták elő az ott élő indiánokat. Ennek eredményeként az 1650-es években a portugál apától és indián anyától származó kalandorok már a perui Andokig jutottak, megvetve a portugál gyarmat alapjait e távoli vidéken is. Az indiánoknak csak a keresztény missziók jelentették az egyetlen mentsvárat, ám azok sem tudták hosszabb időn keresztül megvédeni őket. (Témába vág a Misszió című film Robert de Niróval.) A portugálok rájöttek arra is, hogy a négerek sokkal inkább bírják a kemény munkát, mint az indiánok, így elkezdték Afrikából behozni őket. Ez a tény is hozzájárul a ma is bámulatosan vegyes összetételű brazil népességhez.
1807-ben Napóleon csapatai bevették Lisszabont. Ez arra ösztönözte az akkori portugál királyt, hogy gyorsan kereket oldjon. Meg sem állt Rio de Janeiróig, amit kinevezett a Portugál Birodalom fővárosának. Így az a megtisztelő szerep hárult erre a szép városra, hogy egy európai birodalom székhelye lehetett, attól több mint 10 ezer km-re. 1821-ben aztán, immár egy Napóleon-mentes Európába tért vissza a portugál király, hátrahagyva fiát, mint kormányzót. Mikor a portugál parlament vissza szerette volna hozni Brazíliát a gyarmati státuszba, a hátrahagyott királyfi nem engedte azt. Így Brazília egy csepp vér nélkül vált függetlenné 1822-ben. A királyfi közel 50 éves uralma alatt Brazíliát egy gyorsan fejlődő országgá varázsolta. A kávé vált az ország fő exportcikkévé. Volt idő, mikor ez az Európa méretű ország adta a világ kávészükségletének háromnegyedét. Ugyanez a király törölte el a rabszolgaságot 1888-ban (ld. Isaura). 1889-ben aztán egy katonai puccs távozásra késztette az uralkodót és jött az anarchia korszaka Brazíliában is. Katonai és civil kormányok váltották egymást fénysebességgel. Az 1929-ben bekövetkező gazdasági válság aztán a brazil kávétermelőknek is a bolt becsukását jelentette.
Egy Vargas nevű elnök fasiszta jelszavakkal bolondította meg a népet, egy Kubitchek nevű pedig létrehozta Brasiliát, mint az ország új fővárosát. Aztán jöttek az adósságok, a hiperinfláció és a korrupciós botrányok. Emlékszem, mikor Maurícióval találkoztam 1992-ben Londonban, elmondta, hogy az infláció 25-30%. Csakhogy ez nem évente ennyi, hanem havonta. Aztán néhány évvel ezelőtt bevezették az új reált, és a gazdaság is kezdett talpra állni.
Victor – a tanárból lett taxis – megmutatott mindent, amit Rióról tudni kell. Megtudtuk, hogy a hatalmas szobrot az 1929-33-as világválság alatt építették és 30 méter magas. Megmutatta Rio egy másik arcát, a város közepén található nyomornegyedeket. Elképesztő látvány a luxusnegyedek tőszomszédságában kezdődő nyomornegyed, a „favella”. Rio északi részét egy öböl határolja. Innen ered egyébként a város neve, mint azt Eszter megosztotta velem. Történt, hogy mikor egy portugál kapitány először járt erre, a tenger ezen öblét egy folyó torkolatának nézte (a folyó portugálul rio). És mivelhogy mindez januárban történt – ami portugálul janeiro –, így adódott a város rendkívül fantáziadús neve. Ezen az öblön egy több km-es híd halad át. A híd északi lábainál fekszik Brazília legnagyobb hadikikötője. Egy tucatnyi hajót láthattunk, Maurício tréfásan meg is jegyezte, hogy az egész brazil flotta itt parkol most.
Azt hiszem, Brazíliáról, és Rióról sok magyar férfi honfitársamnak a foci jut eszébe. A világ legnagyobb stadionjának is ez a nagyszerű város ad helyet. A Maracana stadionba 200,000 ember fért be fénykorában. Ma már csak ülőhelyek vannak, így „csak” 150,000 embernek van itt hely. A stadiont az 1950-es VB-re építették. A sors fintoraként azonban a döntőben Uruguay kerekedett felül a brazil nemzeti tizenegyen. El tudjuk képzelni mi történt, amikor 200,000 – zömében brazil – szurkoló kiszabadult a stadionból… Legutóbb a londoni Wembley stadiont volt szerencsém meglátogatni, ám ott hivatalos „túrákon” viszik be az érdeklődőt. Brazíliában ez még nem ennyire kifinomult. Találtunk egy nyitott kaput, így behajtottunk. Hamarosan építőmunkásokkal hozott össze bennünket a sors, akik lelkesen integettek, hogy menjünk csak tovább bátran. A stadion külső felhajtóit – igen, a méretek: autóval fel lehet menni a stadion „kakasülőjére! – ezidő tájt tatarozták, ám azért járhatóak voltak. A legfelső szinten láthatóvá vált a hatalmas lelátótér, amint közrefogta azt a kis zöld gyepet. Elkalandoztam egy kicsit a székek között, s Eszter sürgető kiáltására lettem figyelmes. Mint kiderült, egy mérges zsaru jött utánunk és valamit hablatyolt portugálul lila fejjel. Bár Mauríción kívül nem értettük egy szavát sem, azt láttuk, hogy jobb, ha elhúzzuk a csíkot. Maurício csak a stadionon kívül vallotta be, hogy annyira megijedt, hogy azt mondta a zsarunak, hogy ő is turista és a „gringók”-hoz tartozik. „Ha megtudta volna, hogy brazil vagyok, biztosan bevisz!” – tette hozzá.
Ez után a kaland után jött a nap fénypontja: az Atlanti-óceán hullámai. A szállónk 200 méterre települt Copacabana tengerpartjától. Errefelé teljesen természetes, hogy az ember egy 5 csillagos szállóból is fürdőgatyában sétál ki. Ezt tettük mi is és alig öt perc múlva már élveztük a frissítő – és méteres – hullámokat. Én kisgyermek módjára ugráltam a vízben, „felülve” a hullámok hátára. Maurício a partról nevetett. Esztert is sikerült rábeszélnem egy kis hullámlovaglásra és együtt élveztük a vizet. Csak ne lenne sós. Azt hiszem, ha két hétig nem eszem egy csipetnyi sót sem, az sem lesz probléma. Egy part menti sörözőbe vezetett utunk, ahol kedves barátom ismét meghívta kedves feleségemet egy sörre. Attól tartottam, hogy Eszter a sör rabjává válik – velem együtt –, ugyanis Brazíliába történt érkezésünk óta átlag másfél sör lecsurgott naponta. Az csak a szerencse (szerencsétlenség?) dolga, hogy én nem bírom az alkoholt, így 2-3 sörtől már dalra fakadok. Voltak is irigyeim emiatt egyetemista koromban…
Lassan elérkeztünk a riói búcsúhoz. Ahogy a São Paulo-iaknak a paulista becenév jutott, úgy a rióiaknak a carioca – egy riói hegy neve. A riói emberre nem azt mondják, hogy riói hanem azt, hogy carioca. Késő este értünk vissza Ubatubába. Ám Maurícióban több ember energiája veszett el, így még meghívott bennünket és menyasszonyát – aki ubatubai illetőségű – egy vacsorára, hiszen még „csak” fél 11 felé járt az idő. Nekünk ez nem jelentett problémát, hiszen helyben aludtunk, ám barátomnak még vissza volt a São Paulóig vezető 260 km. Éjfél felé tértünk nyugovóra, ismét élményektől túlcsordulva.
Megint csak húztuk-halasztottuk, ám ismét ki kellett pakolnunk. Ennek több oka is volt: elő kellett vennem pótalkatrészeket, fel kellett újítanunk élelmiszerkészleteinket és ki kellett lapátolnunk azt a többkilónyi port, amit begyűjtöttünk Peruban és Bolíviában. Ha édesanyám hallott volna pakolás közben, biztosan nem lett volna büszke rám. A kiadós ebéd után mondtunk búcsút Ubatubának és vele együtt Silvanának és Chris-nek is. Egy parti utat választottunk São Paulo irányába és pontosan 4 óra múlva ismét Maurício alagsori garázsába varázsoltuk be a Toyotánkat. A bevarázslás szinte szó szerint értendő, ugyanis autónk a magasságával bizony súrolt számos lefolyócsövet. Kis idő múlva befutott házigazdánk és elvitt bennünket egy igazi carioca bárba, ahol Eszternek a második sör után megszűnt a kézremegése. Késő este tértünk nyugovóra azon a hétfő estén, ami a 193. éjszakánk volt.
Maurício széles ismeretségi körébe tartozik egy újságíró is. Az újságíró ismerte a leghíresebb brazil kalandmagazin szerkesztőségét, ahonnan egyenes út vezetett egy interjúhoz. Pontosan délután 3-kor befutott Amauri – a Quattro Rodas magazin újságírója – és rögtön faggatni kezdett bennünket. Legnagyobbra akkor tágult a szeme, mikor megtudta, hogy a Toyota nem autót, hanem csak pótalkatrészeket adott. Megnézte a digitális képeinket és párat meg is vett. Kezdett megtérülni a digitális kamera ára. Februárban viszontláthatjuk magunkat és autónkat a Quattro Rodas magazin lapjain! Eljött az este és vele együtt Maurício 3 barátja, hogy megkóstolják Eszter finom rakott krumpliját (ez egyszer már bejött Ecuadorban). A rakott krumpli kiejtése itt is okozott némi gondot, így nem tettük kötelezővé. A zárszó ismét a Somlói galuska szombathelyi változata volt, amiből addig repetáztak vendégeink, míg az teljesen elfogyott. Jómagam egy üveg portóit vettem pártfogásba és ahogy az fogyott, úgy vált egyre biztosabbá, hogy nem fogunk másnap reggel 7-kor indulni.
Mint minden vendégeskedésnek, ennek is eljött a vége. Búcsút vettünk Mauríciótól s abban maradtunk, hogy pár év múlva találkozunk Magyarországon. São Paulóból délnyugatra folytattunk utunkat az amerikai kontinens legnagyobb és legkáprázatosabb vízesése – az Iguazu-vízesés – felé. Brazília nagy ország és az autópálya is elfogyott 250 km után. 1100 km-t kellett megtennünk a vízesésig, ami abba a napba már nem fért bele. Megálltunk hát egy nevenincs faluban és kivettünk egy szobát egy nyilvánvalóan családi házból kialakított kis „hotelecskében”.
Másnap reggel 6-kor már fogytak a km-ek. Délre megérkeztünk a határvárosba, Foz de Iguazuba. Előtte azt hittem, hogy az Iguazu-vízesés 3 ország határán van: Argentína, Brazília és Paraguay. Most megtudtam, hogy ugyan a hármas határ sincs messze, de a vízesés a brazil-argentin határfolyón – az Iguazun – található és a hármas határ a Paraná folyón van, onnan mintegy 20-25 km-re. Mivel a vízesés – a Niagara vízeséshez hasonlatosan – két ország határán van, ezért azt két országból is meg lehet szemlélni. Először természetesen a brazil oldal jött, ahonnan nagyszerűen látható az egész vízesés, míg az argentin oldalról a kisebb vízesések szemlélhetők, ám azok egészen közelről, felfedve a részleteket. A vízesés nem egy, hanem több mint 300 kisebb-nagyobb vízesés együttese. Többszáz méteren húzódik és az argentin oldalon található a nagyobb része. Elképesztő energiák szabadulnak itt fel. Nem győztünk csodálkozni a vízesések méretén. Mikor azt hittük, a legnagyobbat már láttuk, akkor jött egy még nagyobb. És ezt elismételtük jópárszor. Az Ördög torkához – ahogy a legnagyobb vízesést hívják – bevezet egy kis járóka, így a bátor és elázni vágyó turista egész közelről hallhatja és láthatja a temérdek vizet, amint az alábukik és finom esőként permetezi be a tájat, aztán befizettünk egy kis hajókázásra is. Több mint két órát bolyongtunk ott, majd – csütörtök lévén – hívtuk a Petőfi Rádiót. E nagyszerű látvány után búcsút intettünk Brazíliának és célbavettük a határt. A brazil oldalon könyörögnünk kellett egy kiléptető pecsétért és az autó papírjait inkább nem is említettük. Úgy jöttünk át és ki Brazíliából, hogy senki nem kérdezte, hogy az autó mit keres Brazíliában, így utólag kiderült, hogy a corumbai vesszőfutásunk felesleges volt. De ezt ki tudhatta előre?
Ha ma indulnánk….
Brazília hatalmas ország (91 Magyarország férne el benne), így azt teljesen bejárni évek kérdése volna. Úgy gondolom egy kellemes betekintést kaptunk mind természeti, mind kulturális tekintetben. Az útvonalunkat tekintve – Bolíviából érkezve és Argentína felé távozva – mai fejünkkel nagy valószínűséggel tennénk egy kitérőt Paraguay-ba is és onnét lépnénk be Argentínába.
Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, kisebb-nagyobb kitérőkkel:
Vissza a blog oldalra