196 – 204. nap, Argentína

Argentin utazásunkat számos izgalmas történés kísérte útján, többek között egy Buenos Aires-i magyar diplomata vendégszerete.




Az Iguazu-vízesés lélegzetelállító látványt nyújtott.


16 határon voltunk már túl úgy, hogy egyszer sem kellett kipakolnunk az autó csomagterét. Éreztük, hogy ez nem lesz mindig így, és érzésünk beigazolódott. A vámos nagyon ráért és sajnos észrevette a pótkerekek mögött lévő ládát. És látni szerette volna, hogy az mit rejt. Nekiláttunk hát kipakolni. A felső láda kinyitásakor abból kipottyant egy útikönyv, ami meggyőzte a vámost, hogy az mégsem kokaint rejt. Argentínában kötelező a harmadik félre vonatkozó – úgynevezett kötelező – biztosítás. Ám faramuci módon azt nem lehet a határon megkötni. Azt a tanácsot kaptuk, hogy próbálkozzunk az első városban.

 

Szabaddá vált az út Argentínába, ám mi ismét az Iguazut vettük célba. Első utunk az Ördög torkához vezetett. Brazíliából megnéztük alulról, most itt volt a lehetőség, hogy felülről tegyük ugyanezt. Valaha egy többszáz méteres hídszerű járda vezetett be a vízesés torkához, ám azt az éves áradások tönkretették, így most egy kis hajó töltötte be a járda szerepét. Behajózva a vízesés közepére, a zaj egyre erősödött és mikor karnyújtásnyira kerültünk a több méter „vastag” lezúduló víztől, ismét csak a világ tetején éreztem magam.

 

A park központjában számos kis sétaút várt reánk és mi meg szerettünk volna nézni minden rejtett kis vízesést. A kisebb vízesések hol a lábunk alatt, hol pedig mellettünk hullottak alá finom vízpermettel szórva be a közeli nézelődőt. A gondot csak a fényképezőgépem 16 képes memóriája jelentette. Lassan besötétedett és akkor figyeltünk fel csak gyomrunk korgására. Argentínában számos kemping található és az áraik is elfogadhatóak. Egy útba eső kempingbe mi is betértünk egyedüli vendégekként. Felséges vacsoráról ábrándoztunk. Leves, sült hagyma szalonnával és mindezt egy mangós-banános desszert zárja be. Éppen sercegni kezdett az első szalonnánk, amikor égi áldásként érkezett a csepergő eső. Egy pillanat alatt kifeszítettük oldalsátrunkat és betelepedtünk alá. Ezt meglátva az eső is megállt a csepergésnél. Nyugodt éjszakát töltöttünk ott, Argentína északi részén. A 196. éjszakánkat.

A péntek madárcsicsergéssel köszöntött ránk. A szokásos kávés reggeli után indultunk útnak délre Buenos Aires irányába, amitől még 1,400 km választott el bennünket. Az út jó volt, bár néha-néha fizetőbódék rontották a kedvünket. Az argentin peso 1:1-ben váltható az USA dollárra. Ebből kifolyólag simán lehet fizetni dollárral is szinte minden helyen. Sőt, sokszor még előnyben is részesítik azt. Betértünk a paraguayi-argentin határon lévő Posada városába. Egy szupermarketben elámultunk az árak magas színvonalán, amiből csak az interneten a Buenos Aires-i magyar követség tanácsosától – Balogh Ferenctől – kapott üzenet térített magunkhoz bennünket. Abból kiderült, hogy Ferenc (akkor még magázódtunk) szeretettel vár bennünket szerény lakában, meg is adta a koordinátákat. Próbáltunk biztosítást is kötni, de ez nem jött össze. Érdekes, mert csupán néhány biztosító ügyködik Dél-Amerika második legnagyobb országában, ám egy magyar rendszámú autó biztosítási kérelmétől mindannyian hanyatt dőltek. Haladtunk rendíthetetlenül déli irányba és azt est megint leszállt. Már az uruguayi határ magasságában voltunk. A nap szomorú eseményéül egy teherautó által felvert kő szolgált, ami méretes repedést hagyott a szélvédőnkön.

 

Számos hivatalos ellenőrzési pont állt az út mentén, de a rendőrök megelégedtek a carnet de passage, illetve néha a korábban sosem látott útlevél megtekintésével. Ám az egyik ellenőrzési pontnál a hivatalos közegről csakhamar kiderült, hogy kissé korrupt és pénzt szeretne. Ugyanis hibát keresett. Először hatra sétált és megnézte az összes lámpánkat. Aztán az emelőt és végül az elakadást jelző háromszögek száma felől érdeklődött. Mikor kiderült, hogy abból nekünk csak egy van, kaján vigyor jelent meg arcán és intett, hogy kövessem, mert abból bizony kettőnek kellene lennie és ez bizony vétség. Bent egy másik koma üldögélt elégedett arccal és ő is elmondta, hogy bizony 2 háromszög az argentin KRESZ-ben előírt mennyiség és maximum 100 pesóra – ami ugyanannyi dollár! – büntethet. Mondtam neki hiányos spanyolságommal, hogy a világ 42 országában, ahol szerencsém volt eddig vezetni, mindenhol elég volt 1 db háromszög és a határon sem hívta fel senki a figyelmemet, hogy 2 kellene. Ám ez a szöveg nem hatotta meg. Kértem, hogy hívjuk fel a követséget, hogy tisztázzuk a dolgot, erre azt hazudta, hogy nincs telefonjuk. Végül hosszas vita után kiegyeztünk 20 dollárban.

 

Mikor kimentem és Esztertől kértem a pénzt, benne egy pillanat alatt felment a pumpa. Becsapta az ajtót és úgy viharzott be az önelégült rendőrhöz. Szó-szót követett és az én talpraesett, 161 centis feleségem kérte a hivatalos urat, hogy ugyan mutassa már meg, hol van leírva, hogy két háromszög kell. Esztert már nem tudta megfogni a spanyol nyelvvel sem és nekiállt félrebeszélni, miközben forgatta a KRESZ könyvet. Először a tűzoltó készülék kötelező jellegére hívta fel a figyelmet – ami mellesleg volt is nekünk – ám egyik paragrafusban sem szerepelt a kettes szám együtt a háromszöggel. Ismét kértük, hogy hívja fel a követséget, amit ő ismét megtagadott. Ekkor – nem tudom melyikünk szájából – elhangzott, hogy legyen kedves felírni a nevét, telefonszámát és a főnöke nevét a büntetőcédulára. Ez megtörte a jeget, a tag tovább mis-másolt aztán egyszer csak fölényes mosollyal visszaadta a papírokat és azt mondta, hogy most mehetünk, de a következő ellenőrzésen ismét fenn fogunk akadni. Eszter megtakarított 20 dollárt és elégedetten foglalta el a helyét. A rendőr rendkívül balga volt, ugyanis a legkézenfekvőbbet nem kérte: a biztosítást! Tanulva a panamai drótleadós példából, sürgősen kerestünk egy kempinget, ahol ismét egyedüli vendégként töltöttük az éjszakát hatalmas békák – tenyérnyi nagyságúak – társaságában.

 

Kései fekvésnek kései kelés az ára. 8 után indultunk el az akkor már csak 500 km-re lévő argentin főváros felé. Az útról nincs sok, amit el tudnék mondani: végtelen legelők, tehenek, birkák és néha egy-egy ember. Az egyetlen érdekesség a minden 50-100 km-en előforduló „Las Malvinas Son Argentinas” felirat volt, ami magyarul annyit tesz: „A Falkland-szigetek Argentínáé!” Most jött el az ideje egy kis Argentína történelemnek.

 

1821-ig hasonló a sztori a többi spanyol gyarmatéhoz. Ekkor jött a függetlenségi mozgalom. Az argentin San Martin és a venezuelai Simon Bolivár felszabadították az egész spanyol ajkú Dél-Amerikát. A függetlenséggel azonban – a többi dél-amerikai országhoz hasonlatosan – Argentína fiai sem tudtak sokat kezdeni. A liberálisok és a konzervatívok itt is egymás életére törtek évtizedeken keresztül. 1929-ben aztán egy katonai puccs átvette a hatalmat a kevésbé hatékony civil kormánytól. Ekkor jött a képbe egy fiatal ezredes: Juan Domingo Perón. Ő 1946-ban megnyerte az elnökválasztásokat, majd – meglepő módon – 1952-ben ismét. Sikerült stabilizálnia az országot úgy, hogy közben egyik politikai pártot sem favorizálta. Az ő felesége volt Evita – Eva – Perón, a prostituáltból lett asszony-példakép. Róla készült Madonna főszereplésével az a híres film, amit azóta sem mutathattak be hivatalosan Argentínában.

 

Aztán a gazdasági nehézségek következtek és 1955-ben egy puccsot követően Perónnak gyorsan menekülnie kellett. Egyesek szerint a sikkasztások miatt. Ezt követte a két évtizedes anarchia. 1973-ban aztán az egyik előrehozott választáson ismét befutott Perón, ám alig egy év múlva meghalt. Új felesége, Isabell vette át a hatalmat. Az erősödő baloldali – sokszor terrorral együtt járó – nyomásra Isabell halálbrigádokat szervezett. Ez sem volt azonban elég, így ismét a katonák vették át a hatalmat és megkezdődött Argentína legvéresebb korszaka. A köztudatba „Piszkos Háborúként” vonult be ez a 7 év.  A tábornokok szabályosan likvidáltak mindenkit, akinek csak egy csepp baloldali gondolata is volt. Több ezer ember esett áldozatul ezeknek a tisztogató akcióknak. Ennek a korszaknak a Falkland-szigetek elleni háború hozta el a végét.

 

A gazdasági nehézségekkel küzdő, egymást gyorsan váltó tábornokok utolsó képviselője – Leopoldo Galtieri – egy végzetes döntésre szánta el magát: az Argentína által több mint 150 éve követelt, angol fennhatóság alatt álló Falkland-szigetek – spanyolul Malvinas – megszállása mellett döntött. A területi növekedés reménye egyesítette a megosztott argentin népet. Ám a Vaslady – Margaret Thatcher – egy pillanatig sem habozott katonai erővel visszafoglalni a szigeteket. Komoly tengeri és szárazföldi veszteségek árán ugyan, de csakhamar ismét brit lobogó lengett Stanley, a szigetek fővárosa felett. Ez a fiaskó aztán megpecsételte a katonai hatalom sorsát és ismét jöttek a civil elnökök, immár nagyobb sikerrel. Ám a katonák a hatalmat csak úgy adták át, hogy kikötötték: tetteiket senki sem fogja felhánytorgatni. Ez csak annak a 9,000 édesanyának nem tetszik, akiknek fiai és lányai eltűntek a Piszkos Háborúban.

 

Érdekesség, hogy Buenos Aires európai fogalmak szerint egy öböl partján fekszik, ám Argentínában ezt az öblöt Rio Platának hívják, azaz Plata folyónak. Ez a folyó mindössze 200 km hosszú és tulajdonképpen egy hosszan benyúló tengeröböl. Kora délután értük el Buenos Aires külvárosát, ahol Ferenc lakása is rejtőzött. Az interneten kapott útbaigazítás és egy kis kérdezősködés után meglett az illetékes ház és egy nagyon kedves hölgy – Teri, Ferenc felesége – invitált be bennünket a házba. Megismertük Ferencet, akiből pár mondat után Feri lett. A tegeződés eltüntette a korkülönbséget. Ferit édesapám révén ismerjük. Ferinek is – apámhoz hasonlóan – Szenna környékén van birtoka és ez elegendő ok egy pinceszerhez, azaz az ismeretséghez. Mivel Ferinek volt két hivatalos diplomata vendége, ezért nekünk „csak” a „cselédszoba” jutott, ahogy ő fogalmazott. Ám a mi igényeinknek ez is messzemenően megfelelt.

 

Hamar összeismerkedtünk Feri vendégeivel – Miklóssal és egy másik Ferivel. Ez a diplomata trojka próbára tette a nevetőizmainkat. Feri nem hagyott unatkozni bennünket. Egy sör elfogyasztása után már ültünk is autóba, hogy meglátogassuk Buenos leglátványosabb negyedét, a La Bocát. A negyed szó használata egy kicsit talán túlzás, ugyanis mindössze két utcáról van szó. Az olasz bevándorlók építették az itteni házakat a század elején, cifrára festve a falakat. Azóta turistacsalogatónak így maradtak. Most már fizet a polgármester a tulajoknak, hogy cifrára fessék házaikat. Természetesen a tangó művelői – ami Argentínából származik – ott tüsténkedtek, a világot jelentő deszkák hiányában a betonon. Az utca egy kis öbölben ér véget, ahol szerintem a világ legkoszosabb vize tekinthető meg és az illata is átható.

 

A Boca után jött a belváros, a Florida utca, amely a helyi Váci utcának felel meg. Mutatványosok és tangótáncosok serege próbálta kiüríteni zsebeinket, némelyiknek sikerült is. Közben autós városnézésre is jutott idő, így megtudtuk Buenos Aires fontosabb épületeinek pontos helyét. Érdekes volt látni – Rio de Janeiróhoz hasonlóan – a nyomort, ha csak egy utcával beljebb mentünk a csillogó főutcák mögé. A tartalmas délutánnak csak a naplemente vetett véget.

 

December 4-ét írtunk. December 3-án volt Ferenc nap, 6-án Miklós napja és az én születésnapom is. A harmincadik. Ezen alkalmaknak a fele is elég lett volna, hogy Teri nagyszerű vacsorával lepje meg népes társaságunkat. Diplomatákról lévén szó, megmutatták, hogyan terítenek meg egy ünnepi asztalt protokoll módra. Megismertük a különbséget a vörösboros és fehérboros pohár között, illetve azt is, hogy meddig illendő tölteni a konyakospoharat. Csak a szmoking és a csokornyakkendő hiányzott. A vacsora hosszúra nyúlt. Egyrészt, mert a pisztráng nagyon finom volt, másrészt meg azért, mert amikor az ember nevet, nem tud enni. És azon az estén a három humorzsáknak köszönhetően többet nevettünk, mint ettünk.

 

Feri a vasárnapot is percre pontosan beosztotta. Egy kiadós reggeli után Buenos egyik érdekes városrészébe, Tigrébe indultunk egy hajókirándulásra. Már írtam, hogy a Paraná folyóból La Plata folyó lesz, mikor az kiszélesedik, és több tucat kisebb folyó is beleömlik. Ezek a folyók milliónyi kis szigetet határolnak, amelyeken érdekes módon laknak emberek. Ez a kis város a Tigre. Ferinek jól bejáratott kapcsolatai voltak, így történetesen ismerték a kikötőben is. Hajóra szálltunk és bevettük magunkat a vízivilágba. Tulajdonképpen ugyanolyan város volt ez, mint a többi, csak utak helyett kisebb folyók, patakok szolgáltak közlekedésre. Mint Velencében. Itt mindenkinek akadt legalább egy vízi járgánya. Láttunk egy benzinkutat, ami egy fontosabb „kereszteződésben” ringatózott a vízen. Láttunk néhány hajóra települt boltot is. Máshol az emberek mennek boltba, itt a bolt házhoz jön. Úgy tűnt, az ott lakók tudták, mikor jön a bolt, mert sorra kint álltak a stégek végén. Érdekes világ!

A hajótúra után Feri meghívta kis társaságunkat egy híres étterembe. Ez tulajdonképpen egy „annyit eszel, amennyi beléd fér” típusú étterem és stílusosan a „Kövesd a marhát!” nevet viselte. Besétáltunk a konyhába, ahol hatalmas húsok sorakoztak sercegve az izzó parázs felett. Egy kis előétel után jöttek a „húshegyek”. Kigurultunk az étteremből az autónkhoz, majd a nap utolsó programja következett: Buenos Aires híres kirakodóvására, a San Telmo piac. Nekem legjobban a szódásüveg-gyűjtemények tetszettek. Az nem derült ki, hogy itt használatban vannak-e még, ám a több színű üveggyűjtemények nagy népszerűségnek örvendenek. Eszternek lehetősége volt megtekinteni egy profi tangótáncospár bemutatóját.

 

A két vendég aznap este hazarepült. Miklóst megkértük, hogy vigye haza az Ecuador óta készült 10 tekercsfilmet és a digitális képek biztonsági mentését. Vasárnap este is vendégek érkeztek Feriékhez – rajtunk kívül. Egy magyar házaspár, akik hosszú évek óta itt éltek Argentínában és nekem egy cseppet sznobnak tűntek. De azért elbeszélgettünk.

 

A hétfői délelőtt városnézéssel telt. Délután Esztert Teri vette pártfogásába, akivel Gábor fiuk évzárójára mentek el, majd egy sétára a városba. Én inkább otthon maradtam és a naplóm írása közben fogadtam szüleim, rokonaim telefonjait és születésnapi gratulációit. Este sznobékhoz voltunk hivatalosak, akik épp akkor költöztek egy új lakásba, amit meg kellett tekintenünk. A sör jólesett.

 

Mint minden kellemes vendégeskedésnek, egyszer ennek is vége szakad, de ezt, azt hiszem, írtam már. Kedden reggel Feri ragaszkodott hozzá, hogy csak a kiadós tojásrántotta után indulhatunk el. Megígértük, hogy jövő nyáron viszonozzuk vendégszeretetüket, amikor hazatérnek szabadságra.

 

Argentína nagy ország. A következő állomás 1,600 km-re délre feküdt, a Valdes-félsziget. Mintha csak a Nagy Alföldön vezettem volna keresztül nyáron. Kombájnok iparkodtak a búzaföldekre. Ennyi mezőgazdasági gépet egy délután alatt még nem láttam. Este fél tízkor találtunk egy városi kempinget, ahol ugyan nem volt áram, de nekünk az nem számított.

 

Szerdán kora délután kanyarodtunk be a Valdes-félsziget elvékonyodó nyakába. A vaskos belépti díj megfizetése után éppen akkor értünk a félsziget egyetlen lakott kikötőjébe, amikor egy bálnaleső hajó indulni készült. Gyorsan mi is beneveztünk az attrakcióba és pár perc múlva már egy anyabálna és több tonnás „kicsinye” nyomába szegődtünk. A Valdes-félsziget védett öblei miatt bálnák kedvelt ellőhelye. A bálnák mindaddig itt köröznek kicsinyeikkel, amíg azok saját „lábukra” nem állnak. Ez általában november végére szokott esni, de azért december 8-án még akadt ott néhány kései születésű bálnabébi és bálnaanyuka. A bálnák emlősállatok, ám nekem komoly fejtörést okozott a szoptatás folyamatának elképzelése. Egy anyabálna 30 méteresre is megnő és a súlya eléri a 30-50 tonnát. És ez a nagy állat emberi szemmel nem látható mikroméretű planktonokkal táplálkozik? Megértem, hogy szinte az egész napja étkezéssel telik. Rendkívüli élmény látni egy ekkora állatot szinte karnyújtásnyira lélegezni (tüdővel lélegzik, nem kopoltyúval). Az első famíliához egy kisebb delfin is társult. A delfinek egyébként a bálnákkal egy családból származnak, csak nem nőnek akkorára. Felvetődött egy kérdés: a bálnák alszanak? És hogyan? És olyankor hogyan lélegeznek?

A városkában két kemping is várta a vendégeket. Az egyik magánkézben volt és kongott az ürességtől. Ám az eladó – aki valószínűleg nem volt érdekelt az üzletben – nem adta alább az árat. A másik egy sajátos árukapcsolás eredményeként született: a falucska rendőrőrse mögött volt egy sík terület, amit kineveztek kempingnek. A zsaruk 24 órás szolgálatot adtak, így megvolt a kemping személyzete is és pontosan feleannyiba került, mint a másik. Bizony, hideg éjszakának néztünk elébe. Melegítőben és pulcsiban másztunk fel kedvenc kis sátrunkba.

 

A szél ereje másnap reggelre sem hagyott alább, így épp elég mutatvány volt a kávéhoz vizet forralni. Kényelmes reggeli után indultunk a félsziget csücskébe, ahol ezidő tájt az oroszlánfókák tanyáztak. Mint óriás élettelen zsákok, úgy feküdtek az óceán partján ezek a néha több tonnás állatok. Közeledtünkre esetlenül a víz felé kezdtek araszolni. Néhány félénkebb – vagy éhesebb példány – még a vízben volt és ott láthattuk, hogy a szárazon olyan ügyetlenül mozgó állatok igazán a vízben vannak otthon. Ismét délre fordultunk és kis idő múlva egy pingvinekkel teli védett lagúnába érkeztünk. Ezek a pingvinek nem olyan nagyok, mint antarktiszi rokonaik, de a testfelépítésük teljesen megegyezik. A félméteres, sakktábla színű madarak nem jöttek zavarba a közeledtünktől, ott tollászkodtak a meredek parton. Néhányan bemutatták úszásismeretüket, néhányan éppen akkor nyújtózkodtak. Érdekes figurákat produkál a természet, ezt ismét megtapasztalhattuk. A félszigetről kifelé menet találkoztunk néhány emuval – a strucc távoli rokona – illetve néhány guanacoval, ami a láma argentin változata. Ez az állat leginkább a zsiráf és az őz keresztezésének felel meg. Mindenesetre szerencsésebb, mint a lódarázs.

 

Kiérve a félszigetről, ismét egy nagy dilemmával szembesültünk. El szerettünk volna menni a dél-amerikai kontinens leglátványosabb gleccseréhez, a Perrito Moreno gleccserhez, ami a Valdez-félszigettől bizony még további 1,500 km-re délre feküdt. Aztán ha már ott vagyunk, onnan csak egy „köpés” a chilei Torres del Paine Nemzeti Park, amit Dél-Amerika legszebb nemzeti parkjának tartanak. Ez úgy mindenestől kb. 3,500-4,000 km-es kitérő. A távolság csak az egyik probléma, a másik az idő. Azon a szeles csütörtöki napon december 9-ét írtuk, annak is a délutánját. Legkésőbb 14-ére Santiagóban kell lennünk, mivel a kocsit fel kell tennünk az azt követő hétvégén induló hajóra, hogy az mielőbb Ausztráliába érjen. 5 nap alatt egy ekkora utat csak rohanva, alvás nélkül lehet megtenni.

 

 

Fájó szívvel, de úgy döntöttünk, hogy ez a két nagyszerű park most kimarad. Reméljük, lesz majd lehetőségünk meglátogatni azokat. Lassabbra fogtuk a tempót és ismét – immár harmadszorra – megindultunk az Andok felé. Mint említettem, az argentin peso 1:1-ben váltható dollárra. Számos automatára ráírták, hogy ad dollárt is, ám mi hiába próbálkoztunk ezzel. Az automaták dollár rekesze sorra üresnek bizonyult. A táj rendkívül unalmas képet mutatott. Az Andok keleti lejtői 900 km-re kezdődtek és addig nem látszott más, mint kopár táj, melyet félméter nagyságú csalitos bokrok tarkítottak, néhány birka és minden 100-150 km-en egy-egy 5 házas falucska. Hát nem szeretnék ilyen helyen elakadni.

 

A déli félteke e déli pontján már teljesen a magyar nyárnak megfelelően kelt és nyugodott a Nap. Már 6 előtt világos volt, és ez kitartott egészen este 9-ig, 10-ig. Argentína mértani közepe táján találtunk egy aranyos kis kempinget egy hatalmas vízierőmű lábánál. Rendkívül kellemes környék, no nem az erőmű miatt. Egy kis folyó csordogált ott, amit mindkét oldalról magas, vöröses színű hegyek vettek körül. A táj nagyon hasonlatosnak tűnt az USA béli Utah állam tájaihoz.

 

A hajnal hasadtával azonban nem várt akadályok gátolták meg nyugodt alvásunkat. Ez az akadály nem volt más, mint egy fiatal és elképesztően aktív, energikus és hangos kakas, amely az autótól 3 méterre hívta fel tyúkpajtásai figyelmét a reggel közeledtére. De úgy ütemesen, 5-6-szor percenként és nem volt berekedve. Mikor már nem bírtam tovább, kiugrottam sátrunkból és sűrű kinemondjam szavak között kőzáport zúdítottam a hangoskodó madárra. Ő valószínűleg nem értette az őt ért atrocitás lényegét, és méltatlankodva, zajos kárálás után állt odébb. A biztonság kedvéért azért még dobtam utána néhány követ, nehogy túl közel verjen ismét tanyát. Eszter feltett egy kézenfekvő kérdést: „ha falun nőttél fel, miét zavar egy kakas kukorékolása?”. Nekünk nem volt kakasunk.

 

Ismét egy unalmas nap elé néztünk. A nap eseménye a préri közepén kifogyott tank volt. Mivel két teli kanna is rejtőzött autónk hátuljában – bennük még az USA-ban tankolt gázolajjal – nem voltunk nagyon „beijedve”. Kell néha ilyen, csakhogy ki ne menjünk a gyakorlatból. A távolban már feltűntek az első havas hegycsúcsok.

 

 

Ha ma indulnánk….

 

Argentína szintén hatalmas ország, mai fejemmel meghosszabbítanám a tartózkodást 10 nappal és lemennénk egészen Ushuaia-ig a Tűzföldre.

 

Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, kisebb-nagyobb kitérőkkel:

 

 

 

 

Vissza a blog oldalra