204 – 216. nap, Argentína – chilei Andok

Chilébe érve történelmi emlékekkel és festői tájakkal találkoztak, miközben a határátkelés és a hosszú autós utazások mindennapos kihívásokat tartogattak.




Havas hegycsúcsok és mélykék tavak között jártunk.


Azt a területet argentin Svájcnak hívják, illetve Lake Districtnek – Tavak Körzetének – angolul. A svájci Alpokhoz csak egyszer volt szerencsém, mikor még diákkoromban egyszer Frankfurtból Rómáig vonatoztam, ám az osztrák Alpokban már többször kirándultunk. Ez a táj tényleg olyan, mint az európai alpesi országok. Havas csúcsok, köztük elnyúló mélykék tavak, azok mentén kanyargó utak. Barilochétól – amit a hegyvidék fővárosaként tartanak nyilván – 70 km-re délre egy aranyos kis városkában vertünk tanyát. Igazi kempinges vacsorát készített Eszter és akadt hozzá 2 doboz sör is. A vacsora előtt még megnéztük a város hírességét, egy természetes kőformációt, ami oldalról egy emberfejre hasonlít. Van szeme, orra, szája és a mereven néz a chilei határ felé.

 

Mivel kakas nem kukorékolt a környéken, így másnap elég későn sikerült csak kimásznunk a sátrunkból. Barilochéba, a következő állomásunkra dél körül érkeztünk meg. Feritől kaptunk egy e-mailt, amelyben megadta az éppen Barilochéban azokban a napokban kinevezett tiszteletbeli konzul nevét és telefonszámát, aki már tudott rólunk. Bejelentkeztünk szombaton kora délutánra.

 

Halbritter Ferenc – a tiszteletbeli (tb) konzul – már gyermekkorától kezdve kint élt Argentínában, de azért jól beszélte a nyelvünket. Szintén magyar anyanyelvű feleségével, Judittal azonban már spanyolul beszélt. Egy kávé közben meséltük el nekik történetünket. Judit – a feleség – hamar átlátta a helyzetünket és felajánlotta, hogy aludjunk a szemben lévő telken, ami történetesen az övék.

 

Délután egy kis kocsikázásra indultunk Bariloche környékén. A rengeteg kis tó, havas hegycsúcs láttán már-már Ausztriába képzeltem magam. Késő délután érkeztünk Barilochéba. Ez egy tipikus zsebmetsző hely. Mint minden turistaközpont. Itt minden kétszer annyiba került, így mi inkább csak nézelődtünk. Mivel későn sötétedett, ezért későn is értünk hálóhelyünkre. Másnapra egy nagy gyalogtúrát terveztünk.

A reggeli utunk egy Colonia Suissa – Svájci kolónia – nevű falucskába vezetett, amit Svájcból elszármazottak laktak. Elgondolkoztam, hogy vajon mi vett rá egy svájcit arra, hogy elhagyja országát. Erre a kérdésre még keresem a választ. Nekifutottunk a 14 km-es távnak, ami egy komoly heggyel kezdődött és utána is csak kicsit szelídült. Valószínűleg a kocsi tett engem ennyire kényelmessé, de elég hamar belefáradtam a túrába. 5 km-t tehettünk meg, amikor nekem elegem lett és Esztert sem kellett sokáig győzködni a visszatérésre. Öregszünk…

 

A konzul úrtól kaptunk két jegyet egy libegőre, ami a környező hegyek közül a Cerro Ottóra vitt fel bennünket. A látvány ismét megkapó volt, ahogy a mélykék tavak elnyúltak a lábaink alatt. Araszoltunk a chilei határ felé. Attól 50 km-re találtunk egy faluközösséget. A falu határában ismét kifogyott a tankunk, a benzinkútig éppen el tudtunk még gurulni, ám az egy dombra települt és a lendület a cél előtt 100 méterrel elfogyott. A gázolajárak eszméletlen magasak arrafelé, így mi próbáltuk kicentizni a tankolásokat. Hát ez most nem jött be, bár egy kannánk még mindig tele kuksolt a kocsi hátuljában. Az viszont a biztonsági vésztartalék, csak akkor nyúlunk hozzá, ha már minden kötél szakad. A benzinkutas megtöltött egy másfél literes üveget gázolajjal, én elballagtam vele a kocsinkhoz, beleöntöttem a tankba és begurultunk a benzinkúthoz. Estefelé komoly vihar közeledett, ami esővel borította be a környéket. Ismét hűvös este köszöntött ránk, a hálózsákban elkelt a melegítő is.

 

Reggel 10-re már a határ argentin oldalán álltunk. Útlevelekbe pecsét, a "carnet de passage"-ból ki a megfelelő rész és már mehettünk is. Megjegyzem, hogy a vámos bácsi már éppen a kezében tartotta a pecsétet, amikor elérkezett a 10 órai tea ideje. Erre kiesett a koma kezéből a pecsét. Az első a tea, aztán jöhetnek a hivatalos dolgok! A hivatalos határ egy hágón található. A határ argentin oldalán már az utolsó 20 km-en csak murvára futotta, ám a hágón ismét aszfaltos út fogadott. Isten hozott Chilében!

 

Megérkeztünk az utolsó országba, amit az amerikai kontinensen meglátogatunk. Chiléről, azt hiszem, sok embernek Pinochet és az ő diktatúrája jut eszébe. Következzék Chile történelme.

 

A spanyolok 1540 körül érkeztek erre a vidékre. Miután nem találtak aranyat, a mapuche indiánokat hajtották rabszolgasorba. A földet felosztották a spanyol korona hívei között és kialakították a ma farmnak hívott birtokrendszert. A függetlenség 1818-ban érkezett meg Chilébe San Martin személyében Argentínából. Mivel ő Chile után elhajózott Limába Peru felszabadítása céljából, egy ír származású férfiút – Bernardo O’Higgins-t – nevezett ki Chile kormányzójává. O’Higgins számos stabilizációs intézkedést vezetett be, ám társadalom-egységesítő törekvéseit nem nézték jó szemmel a földesurak és megbuktatták. Utóda egy üzletember, aki egyben diktátor is volt, mígnem merénylet áldozata lett 1837-ben. A függetlenné váló országnak határvitái adódtak mind a három szomszédjával: északról Bolíviával, keletről Argentínával és délről a mapuche indiánokkal, akik a mai Chile déli részét tartották uralmuk alatt. (nyugaton a Csendes-óceán nem jelentett problémát.)

 

Argentínával szemben vesztett, ám Bolíviától elvette annak tengeri kijáratát, amit a bolívok azóta sem bocsátottak meg nekik. (Mint korábban említettem, azóta a bolív haditengerészet a Titicaca-tavon gyakorlatozik.) A Bolívia elleni háborúba beszállt Peru is Bolívia oldalán, de az akkor már militarista Chile mindkettőt helybenhagyta. A harc a nitrátban gazdag területért folyt, amelyből Chile fél évszázadig megélt. 1888-ban bekebelezte a partjaitól 3,700 km-re fekvő Húsvét-szigetet (Rapa Nui). Ezért a szigetért egyébként nem volt túl nagy a tolongás. Az évek teltek, és Chilében sem halt meg minden államférfi párnák között, bár nem volt annyi puccs és katonai hatalomátvétel, mint a többi dél-amerikai országban. Hatalmas rézkészleteket fedeztek fel, ami átvette a nitrát helyét. A politikai pártok harcában felváltva nyert a jobb és centrális irányzat, illetve 1970-ben a baloldali nézeteket valló Salvador Allende.

 

Allendének elég törékeny koalíciót sikerült csak összehoznia, ebből következően lavíroznia kellett még a saját pártján belül is. Államosítás, masszív közmunkák kerültek napirendre, ami persze nem tetszett a polgári rétegnek. Az árak nőttek, az infláció elszaladt, a feketepiac átvette a valós piac szerepét és a sorbaállásoké lett a főszerep. A puccs küszöbön állt. 1973. szeptember 11-én Augusto Pinochet – aki akkor csupán egy átlagos ezredes szerepében tisztelgett – egy véres hatalomváltás vezére lett. Állítólag a kongresszus néhány befolyásos tagja tervelte ki a puccsot és Pinochetnek csak átmeneti szerepet szántak. Az elnöki palotát bombázták, amiben Allende a halálát lelte – állítólag öngyilkos lett. Több ezer, baloldali nézeteket valló állampolgár vesztette életét a puccs és az azt követő tisztogatások során. És Pinochet nem lépett le, ő vezette az országot az elkövetkező 16 évben.

 

1980-ban népszavazást tartottak Pinochet államfőségéről. Meglepetésre 2/3-os többséget és további 9 év bizalmat kapott. Aztán 1988-ban – mikor Pinochet újabb 9 évet kért – a szavazók nem támogatták. Visszatért a polgári kormányzat. Ám Pinochet olyan alkotmánymódosításokat hajtott végre, ami által ő és a hozzá közel álló emberek megtarthatták kongresszusi tagságukat, ami együtt jár a mentelmi joggal, azaz nem állíthatók bíróság elé.

 

Pinochet tevékenységéről megoszlanak a vélemények. „Gyilkos”, mondják az eltűntek családtagjai, a lakosság nagy része azonban egy prosperáló gazdaságban él, ahol eltűntek a sorbaállások, az infláció kezelhető és a kínálat európai mértékűvé vált. Érdekességként két figyelemre méltó tényt említek meg. A Falklandi Háborúban Pinochet Anglia mellé állt Argentína ellenében, amit az argentinok azóta sem bocsátanak meg neki. A másik Erich Honecker, volt NDK párt- és államelnök sorsa. Mikor Berlinben kezdett a lába alatt a talaj forróvá válni, érdekes módon Chile volt az az ország, amelyik befogadta és itt is halt meg.

 

Itt tartózkodásunk idején tartották a parlamenti választásokat. A két ellenfél az első körben nem tudott dűlőre jutni, a másodikban – akkor mi már Új-Zélandon leszünk – a balközép jelöltje fog nyerni fél százalékkal a jobboldali – Pinochethez közelálló – jelölt ellen. Ezt akkor még nem tudhattuk.

 

A hivatalos határállomás itt is 7 km-rel követte a hágót. Itt is – mint Hondurasban – pecsétgyűjtő akcióba kezdtünk. Egy kis cetlit kaptunk, rajta három pecsét helyével. Egyet kaptunk az útlevélellenőrzésnél. Az autó behozatala itt sem okozott problémát, bár a biztonság kedvéért itt is kitöltöttek egy plusz papírt, amit majd a kikötőben kell leadnunk. Megvolt hát a második pecsét. A harmadik pecsétet egy víg kedélyű koma osztogatta, aki azt ellenőrizte, hogy nincs-e mezőgazdasági termék a kocsiban.

 

Bebocsátást nyertünk a 17. országunkba is. Az út szinte folyamatosan lejtett, hiszen átkerültünk az Andok túloldalára. Chile több mint 4,000 km hosszú ország, ám szélessége átlagosan csak 200-250 km. Ez egy hosszú kolbász, ahogy egyik ismerősünk fogalmazott. Mi ennek a kolbásznak a közepe felé léptük át a határt és 950 km-t kellett észak felé haladnunk, hogy elérjük az ország fővárosát, Santiagót. Megálltunk egy kis faluban reggelizni. Egy mosolygós, hosszúszoknyás néni volt a tulaj és finom sütemények sorakoztak a pulton. Nemsokára elértük az 5-ös számú főútvonalat, ami Chile legfontosabb útja, a perui határtól egészen le délig halad, addig, ameddig az út elkészült. 1,200 km-en keresztül nincs út Chile déli részén, itt egyébként a legkeskenyebb az ország. Marad a hajó, illetve az Argentínából jövő utak. Az úton szinte folyamatosan dolgoztak, előbb-utóbb autópálya lesz belőle. Az est még 500 km-re ért bennünket Santiagótól. Találtunk egy kempinget, ahol ismét egyedüli vendégként fogadtak és a fürdőt sem használták még előttünk abban az évben…

 

Másnap a kötelező kávé után indultunk utunkra és kora délután értünk be Chile 4 milliós fővárosába. Tábla itt sem mutatott utat, ám ettől függetlenül megtaláltuk a P&O Nedlloyd chilei irodáját, ahova már interneten bejelentkeztünk. Az első és legfontosabb feladatunk az autó vízrebocsátása volt. Sylvia Huber, egy középkorú aranyos hölgy fogadott bennünket. Elmondta, hogy valószínűleg a vámügynököt itt sem tudjuk kikerülni és a vámolási ügyeket Valparaisóban, Chile legnagyobb kikötőjében kell majd intézni, 140 km-re Santiagótól. Megbeszéltük a pénzügyeket és indultunk a következő állomáshelyünkre, a Baltazar Tours irodájába, ahol a repülőjegyeink vártak ránk. Susanával – a Baltazar képviselőjével – még Panamában vettük fel a kapcsolatot szintén interneten keresztül. Az első ajánlatot Ecuadorban kaptuk meg tőle, majd a véglegeset a bolíviai Puerto Suarezben, épp akkor, amikor a helyi vámosok bezártak vasárnapra.

 

Az argentin gleccser és a dél-chilei nemzeti park iránti kíváncsiság nagyon fúrta az oldalunkat. Santiagóban több mint két hetünk volt és ezt nem szerettük volna unatkozva tölteni. Susanának feladtuk a leckét: szeretnénk elrepülni Punta Arenas-ba, ami Chile legdélebbi reptérrel rendelkező városa. Onnan „csak” 400 km a Torres del Paine Nemzeti Park és lehetőség van eljutni a híres argentin gleccserhez is. És mindezt a lehető legolcsóbban. Ez lesz a karácsonyi ajándékunk. Eszter veszi az én jegyemet, én az övét, így kölcsönös lesz az ajándék. Csak az a baj, hogy ugyanarról a bankszámláról kerül le mindkét összeg…

 

Balogh Feri – az argentin követség tanácsosa – jól ismerte a chilei nagykövetet, aki megígérte nekünk, hogy segít olcsó szállást keríteni Santiagóban. Kiderült, hogy a követség hátsó udvarában lévő kis házban lakhatunk, míg el nem hagyjuk Chilét. Tóth Tamás nagykövet úr lekötelezettjei lettünk.

Az aznapi éjszakát egy régi ismerősünknél, Wolfgangnál terveztük eltölteni. Őt is – mind megannyi más kedves ismerőst – az AIESEC-ből ismerjük. Még 1992-ben aktív AIESEC-esként szerveztünk egy nemzetközi programot Pécsen, melynek a célja az volt, hogy a külföldi diákok megismerjék a magyar valóságot. Ezek a programok rendkívül puritánok szoktak lenni Pécsett. A kollégium két társalgójában rendeztünk be két 10 ágyas szobát, a fürdőszobát közösen használtuk és a kaja is menza jellegű volt. De a programok nagyszerűen alakultak, különösen a szénbánya 600 méter mélyen lévő aknájának, illetve a villányi bormúzeum – természetesen borkóstolóval egybekötött – meglátogatása vált emlékezetessé. Ezen a programon találkoztunk Wolfganggal, aki a németországi Karlsruhéból érkezett Pécsre. Időközben Wolfi összekeveredett egy chilei hölggyel, amiből házasság lett és a közös fedél Chilében jött össze. Az autónk a követség biztos parkolójában maradt, mi pedig Wolfi kocsijába vágódtunk. Kétméteres magasságával és aranysárga hajával nem tűnt éppen bennszülött chileinek. Egy városszéli apartmanházban lakott feleségével. Itt kaptunk egy kis szobát. Annyira furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogyan tudta egy német – pontosságról és precízségről híres nemzet fia – megszokni ezt a „mañana koncepciós” légkört. Wolfi egy példával válaszolt „Ha van egy megbeszélés 4 órára, tudjuk, hogy 5-ig el fog kezdődni. Ecuadorban, vagy Peruban lehet, hogy el sem kezdődne aznap.

 

Szerdán reggel nekivágtunk a Valparaisóig tartó 140 km-nek. Az illetékes épület és benne az illetékes „elvtárs” hamar előkerült, azzal fogadott bennünket, hogy mégis csak kell vámügynök. Csakhamar találtunk is egy angolul beszélő – mint később kiderült, dél-afrikai származású vámügynököt, akinek – előadva a problémánkat – a kollégájával – Carlos-szal, aki történetesen a helyi vámparancsnok fia – bevállalták a feladatot. Először is egy meghatalmazás kellett, amiben hivatalosan megbízom őket azzal, hogy a kocsinkat vámoltassák le és tegyék be egy konténerbe. Ez hamar meglett, ám a vámosok nem fogadták el azt, mivel nem volt ellenjegyezve egy közjegyző által. El kellett hát ballagnunk egy közjegyzőhöz, ahol bebizonyosodott, hogy én vagyok az, aki az útlevelemben szerepel, amit anélkül is tudtunk, de most 4 dollárért tuti lett. Azaz én vagyok én. A közjegyzőség a világ legjobb állása. Egy pecsétre van szükség hozzá, néhány öltönyre, egy kis irodára, meg komoly tekintetre. És dől a pénz.

 

Emellett még kellett készítenünk egy listát a kocsiban található „személyes használatú dolgokról”. Ezzel aznapra végeztünk is. Megegyeztünk, hogy pénteken 10-re ott vagyunk a kocsival és addigra ők elrendeznek mindent. Visszaérve a fővárosba beparkoltunk a követség udvarára és elfoglaltuk a kis otthonunkat. Sylvia felhívta a helyi Népszabadság egy tudósítóját, aki bejelentkezett másnap 10 órára, illetve a P&O Nedlloyd helyi újságírója is szeretett volna találkozni velünk. Dudás Mihály, a követség konzulja felajánlotta segítségét az interjú elkészítéséhez, mivel az újságírók csak spanyolul beszéltek. Befutott az újságíró és a követség könyvtárszobájában telepedtünk le. Elmondtuk a sztorinkat és Maurício – az újságíró – hasonló kérdéseket tett fel, mint az eddigi interjúink során mások. Ő is meglepődött, mikor megtudta, hogy magunk finanszírozzuk a kalandot. A történet annyira megtetszett neki, hogy rögtön egy komoly cikk elkészítését kezdte tervezgetni. Az interjú végeztével Susana, az utazási iroda munkatársa telefonálta meg karácsonyi ajándékunk részleteit. A túra 4 napos lesz és ezek szerint a Szentestét egy sátorban töltjük majd a világ végéhez közel.

 

Csütörtök délután csupán egy, ám annál komplikáltabb feladatunk volt. Ki kellett pakolni az autóból 50 napra elegendő ruhát, cipőt, sátrat, hálózsákot és megannyi más dolgot. Pontosan 2 hónapja csináltunk ilyet legutóbb. Felszámoltuk a kajás ládát, hogy az ausztrál vámosoknak eggyel kevesebb gondjuk legyen. A korlátot a két nagy táska mérete szabta.

 

Pénteken reggel 7-kor indultunk Santiagóból és fél 10-re értünk Valparaisóba. A vámügynökeink – természetesen – még sehol sem voltak. Aztán fél 11 körül befutott Carlos és beindult a verkli. Ismét egy hivatalos papírt kellett készíteni, melyben igazoltam, hogy a JT133LNG800008904 alvázszámú autó az én tulajdonom, van benne személyes holmi, néhány napja érkeztünk Chilébe és szeretnénk vízre bocsátani. Ismét el kellett menni az ingyenélőkhöz – közjegyző – egy pecsétért, ám azok éppen akkor mentek el ebédelni és csak negyed 4-kor nyitottak ki ismét. Hiába, nagy urak! Carlos megnyugtatott bennünket, hogy Valparaisóban a kikötő 24 órán át tart nyitva a hét minden napján és a vámosok is dolgoznak 11-ig. Bennünk még élénken élt az ecuadori kép, ahol 4 órakor kihalt a kikötő. Este 6-kor jött vissza Carlos. Úgy tűnt, minden papír rendben van és indulhatunk a kikötőbe. Ott is három helyen kellett várakozni, egyenként fél órácskát, de az már semminek tűnt. Azt azért igazán elmagyarázhatná valaki nekem, valami szakember, hogy miért van ekkora különbség a között, ha tengeren hagyom el az illető országot, vagy ha szárazföldön teszem ugyanezt?

 

Carlos azért nem szaladgált egész nap hiába. Hamar kiderült, hogy egy konténer ránk vár a parkoló mellett, abba akár be is zárhatjuk a kocsit. A kerekek elé és mellé egy-egy leszegezett fadarab került, valamint négy ponton ki is kötötték az autónkat. Levettük az akkukról a sarukat és bezárult az ajtó. A biztonsági zárjegy mellé még rátettem egy saját láncot és lakatot, csak úgy jelképesen. Eszter felírta a konténer számát és búcsút intettünk kocsinknak, ami először el fog hajózni Szingapúrba, aztán Sydney-be, mivel nincs direkt összeköttetés Valparaiso és Sydney között.

Carlos volt olyan kedves, hogy kivitt bennünket a buszállomásra. És közben elmondta, hogy az egész ügyintézés azért tartott ilyen sokáig, mert csütörtök este volt egy focimeccs. Ezen a meccsen a helyi csapat csapott össze egy másikkal, a tét az első osztályba jutás volt. A valparaisói csapat nyert és ez általános örömünnepet váltott ki, ami mélyen az éjszakába nyúlt. Ebből kifolyólag a vámosok nem nyitottak ki időben, csak mintegy 2 órai késéssel! Ez borította fel a programot. Ezen – 4 hónapnyi latin-amerikai barangolás után – már egyáltalán nem lepődtünk meg.

 

Autó nélkül érzi csak az ember igazán annak hiányát. Ami már nincs járásnyi távolságra, azért fizetni kell. A busz sebesen vitt bennünket Santiagóba. A metró azonban már nem járt ezen a kései órán. A hétvége eseménytelenül zajlott, mintha ténylegesen nyaralnánk. Naplóírás, alvás, egy kis internet. Vasárnap Wolfgang elvitt bennünket egy kis városnézésre.

 

Megtudtuk, hogy a hajó kedden fog kifutni. Egy-két napos csúszás természetes ekkora jószágoknál. Aztán Susanához vitt az utunk, ahol átvettünk négy repülőjegyet: kettő a Santiago – Punta Arenas – Santiago távra szólt Dél-Chilébe. A másik kettő Santiago – Húsvét-sziget – Tahiti – Auckland (Új-Zéland) – Sydney (Ausztrália) távra. A jegyek felét ki is fizettük, ugyanis csak annyit tudtunk kivenni hitelkártyáinkról ilyen rövid idő alatt. A dél-chilei kocsibérlés elképesztően drága lett volna, így az kiesett a képből, majd improvizálunk, ha Punta Arenas-ba értünk. Úgy tűnt, minden sínen van. A kocsi másnap kifut a Csendes-óceánra, a repcsijegyek megvannak és a nem tervezett karácsonyi ajándékunk is belefér a költségvetésünkbe. Elégedetten tértünk haza.

 

A keddi nap ismét csomagolással telt. Szerintem kevés ember van ma Magyarországon, aki ennyi idő alatt ennyit pakolt-csomagolt volna. Az egyedüli problémát az jelentette, hogy eléggé délre utaztunk – kb. Dánia magasságának felel meg az északi féltekén – és ez sok meleg ruhát jelentett.

 

Másnap reggel negyed 6-kor csipogott a vekker, és a repülőgépünk negyed 9-kor emelkedett a magasba. Szerencsénkre a repülő bal oldalán, ablak mellett kaptunk helyet, így nagyszerű kilátás nyílt az Andok hófedte csúcsaira. Nekem ez volt az első olyan repülőutam, amikor jóllaktam a felszolgált ételtől, úgy, hogy csak a saját adagomat fogyasztottam el. Fél 1 körül kezdtük meg a leszállást Punta Arenas szeles repterén. A repülőgép nagyokat rázkódott, mi pedig bíztunk a pilótánk képességeiben. Hatalmas szél és lényegesen hűvösebb időjárás fogadott bennünket, mikor kiléptünk a repcsiből. Bár már 216 napja annak, hogy elhagytuk pomázi házunkat, ez lesz az első alkalom, hogy hátizsákos túrára indulunk. Egy kocsihoz szokott párnak ez egy másfajta kaland.

 

Ha ma indulnánk….

 

Ahogy az előző fejezetben írtam, mai fejemmel meghosszabbítanám a tartózkodást 10 nappal és lemennénk egészen Ushuaia-ig a Tűzföldre. Így Punta Arenas-i repülőutra sem lenne szükség. Az újra olvasáskor tűnt fel, hogy a Népszabadság című napilapra hivatkoztam, ami azóta megszűnt, akkoriban az egyik vezető országos napilap volt kicsiny hazánkban.

 

Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, kisebb-nagyobb kitérőkkel:

 

 

Vissza a blog oldalra