Informálódtunk a gleccsertúrákról is, de az árak magasak voltak.
A csomagok visszaszerzése után beültünk az egyik kisbuszba a tucat közül, amelyik Punta Arenas központjába ajánlott fuvart. A városka buszállomásán tett ki bennünket a kedves-bajszos sofőr, ahonnan pár perc múlva indult egy busz a 250 km-re északra lévő Puerto Natales-be, aznapi úticélunkba. 3 órai buszozás után futottunk be a Natáliáról elnevezett kikötővároskába. Mintha csak Izlandon lettünk volna a századfordulón. Színes bádog-, és faborítású házak sorakoztak az utak mentén.
Két nevezetességet szerettünk volna meglátogatni: a Torres del Paine Nemzeti Parkot, ami innen 140 km-re északra található, illetve a korábban kihagyott argentin gleccsert, 380 km-re a határ túloldalán. A két parkot mindössze az argentin-chilei határ választotta el és légvonalban kevesebb, mint 90 km-re vannak egymástól. Ám a két parkot összekötő út magánterületen vezet keresztül az argentin oldalon, és azt a helyi farmerek nem engedik használni. Ezért szükséges a 380 km-es kerülőút a 90 km-es út helyett. Betértünk egy utazási irodába információért. Megtudtuk, hogy naponta indulnak kisbuszok a gleccserhez Puerto Natales-ből, amelyek még aznap vissza is térnek oda. Az ár húzós, ám nem minden nap lát az ember egy 20 km hosszú és hatvan méteres mozgó jégréteget. A jegyek megvásárlásával vártunk egy kicsit. Hátha olcsóbb lesz máshol. Szálláskeresés közben hirtelen egy kortalan szőke biciklis hölgy állított meg bennünket és kérdezte, hogy szállást keresünk-e. Mert ha igen, ő tudna ajánlani. Az ára alacsony volt így megnéztük. Hát a hely minősége hagyott maga után kívánnivalót, nem egy Hilton. Egy ezeréves tákolmányba vezetett bennünket Patricia – mint megtudtuk becsületes nevét -, ahol a falak szabálytalanul összeszegelt farostlemezből, vagy bádogból voltak, a fürdőszoba ajtaját nem lehetett becsukni és a mi szobánk ablakán ujjnyi rés tátongott. Az ágynemű viszont tisztának tűnt.
Puerto Natales tisztán a turizmusból él, ez nagyon hamar kiderült. Az utazási irodák és a vendégházak egymást érték. Ehhez természetesen kellő számú vendéglátó egység is kapcsolódott. Beugrottunk a város egyik internet lelőhelyére, ahol igazán kellemes meglepetésben volt részünk. Még Santiagóból küldtünk egy levelet a Toyota Australia Co.-nek leírva a sztorinkat, egy alapos szervizt kérve tőlük. Erre jött meg most a válasz, amiből kiderült, hogy örömmel várnak bennünket és természetesen a szerviz költségeit ők állják. Ez azért volt nagyon jó hír, mert Ausztráliában egy nagyon alapos szervizt terveztünk, ahol számos alkatrészt ki kell cserélni. Ismét eszembe jutottak az általunk kiküldött szponzori megkereső levelek és az azokra kapott nemleges, illetve egyáltalán meg nem kapott válaszok. Úgy látszik, Ausztráliában jobban szeretik a vállalkozókedvet.
Több utazási irodába is betértünk, de ezek, úgy tűnt, kartellt alkottak, és mindenhol azonos árat ajánlottak. Későre járt már, de még mindig világos volt. Visszatértünk Patricia rezidenciájára és elbeszélgettünk egy német házaspárral, akik két évre jöttek Dél-Amerikába, és be akarják biciklizni a helyet. Az éjszaka eseménydúsnak bizonyult. A konyha mellett kaptunk szobát, s mivel az ajtónkon tenyérnyi rés tátongott alul is, felül is, így látatlanban meg tudtuk állapítani, hogy ki és mit főz. Az egyik vendég halat sütött, aminek átható szaga belengte szobánk levegőjét. Éjfél felé beesett egy új vendég, aki természetesen vacsorázni akart és a szándékból tettek lettek. Éjjel egy körül aztán elcsendesedett a bádogház és álomra tudtuk hajtani akkor már eléggé ideges fejünket. Érkezésünkkor úgy terveztük, hogy az összes – szám szerint három – éjszakát itt töltjük, ám ez a terv hamar szertefoszlott az első éjszaka tapasztalatai után. A „szálloda” olcsó volt ugyan, ám az ember azért megy egy hotelszerű helyre, hogy aludjon. Na most, ez Patriciánál majdnem lehetetlen volt.
Reggel hatkor ébresztett bennünket Patricia. Hamar megjelent a kisbusz is, amit Charlie vezetett. Csapódott hozzánk még 5 szingapúri diák és csakhamar róttuk a kilométereket az argentin határ felé. Chile ezen déli részébe közúton csak Argentínán keresztül lehet eljutni, mivel a chilei hegyeken keresztül nem vezet út. Hasonló a helyzet, mint az alaszkai Skagway-jel vagy Hyderrel, azokat is csak Kanadán keresztül lehet megközelíteni. Próbáltunk aludni, ám az a rázós út miatt nem ment. A táj egyhangú legelős-köves jellegű, néha birkák tarkították. Az első és egyben utolsó útba eső lakott terület egy El Calafates nevű kisváros, a gleccsertől 90 km-re. A városra 1 órát kaptunk, ami több mint elég. Szuvenírboltok és méregdrága éttermek sorakoztak az egyetlen utcácskán. Az árak nevetségesen magasak voltak, így csak az árlapokig jutottunk.
Kora délután értünk a gleccserhez, ami már messziről fehérlett. Ez egy érdekes gleccser. Azon kevesek közé tartozik, amelyek folyamatosan nőnek és elég gyorsan mozognak. A Moreno gleccsernek van azonban egy egyedülálló tulajdonsága is. A jég egy tóvá szélesedő folyóba érkezik. Vele szemben egy félsziget van. A gleccser folyamatosan csúszik előre és egyszer csak a jég eléri a félszigetet, így elzárja a folyó útját egy gátat képezve. Mintha a Tihanyi-félsziget lassan elérné Szántódot és emiatt a Zala folyó folyamatosan emelné a Balaton nyugati felének a szintjét, míg a Sió csatorna folyamatosan csökkentené a keleti fél vízszintjét. A gleccser által elzárt részben folyamatosan emelkedik a víz, mígnem elér egy olyan magas szintet, hogy áttöri a gleccser alkotta gátat és hatalmas erővel elsodorja a robosztus jégmennyiség egy részét. Ez négyévente esik meg, legközelebb 2002-ben várható. A gleccser csakhamar ismét el fogja zárni a folyót.
A látvány elkápráztatott mindkettőnket. Bár láttunk már utunk során számos gleccsert, ez mindegyiket felülmúlta. A 60 méteres magasság egyedülálló. A gleccser – holott rendkívül lassan, ám – folyamatosan mozog. Ezt hatalmas, kísértetiesnek tűnő reccsenések kísérik. Szinte minden félórában egy hatalmas jégdarab – több tíz tonna súllyal – leválik, hatalmas zajt és hullámokat csapva. Két ilyen jéghegyet sikerült megfigyelnünk, amint azok lehullottak és apró darabokra törve változtatták a víz felszínét fehérre. A természet egyik nagyszerű csodájának látványával lettünk gazdagabbak.
A visszaút ugyanolyan unalmasnak bizonyult, mint az odaút. Este fél 10-kor nyújtóztathattuk ki zsibbadt végtagjainkat Puerto Natales-ben. Charlie elvitt bennünket egy másik rezidenciára, ami nagyságrendekkel múlta felül Patricia – aki tőlem a Lukrécia becenevet kapta – rezidenciáját. Mintha egy putriból a Novotelbe mentünk volna. Meleg nappali, tiszta csendes szobák és kábel TV. Ilyenben nem volt részünk már São Paulo óta. Bár az éjszakára csak öt óra alvás jutott, egy filmvígjátéknak nem tudtunk ellenállni. Fél kettőkor bújtunk ágyba, tudva, hogy másnap fél 7-kor kell kelnünk.
Másnap reggel a ház elől indult egy busz a Torres del Paine Nemzeti Parkba pontban 7-kor, és 10 körül ért a park bejáratához. Itt mindenkit regisztráltak, felírták, hányan vagyunk, meddig maradunk, ugyanis az elmúlt években eltűnt néhány egymagában kalandozó turista. A busz elvitt a park központjába és ott lepihent pár órára. Mi úgy döntöttünk, hogy gyalog elindulunk vissza a bejárathoz és a busz majd felvesz bennünket, ahol utolér. Ez így is történt. Nagyszerűt sétáltunk a szeles, ám egyáltalán nem hideg időben.
Visszaérve a park bejáratához, lepattantunk a buszról. Itt kezdődött ugyanis a Torres-hoz – azaz a tornyokhoz – vezető 13 km-es túra. Az első 7 km-t meg lehetett volna tenni autóval is. Ám az üzlet az Chilében is üzlet: a kisbuszok szemtelenül magas árért vitték a hátizsákból ki sem látszó megrakott turistát a 7 km-re lévő kempingig. Időnk volt, pénzünk kevésbé, így számos más vékonypénzű – vagy teljesítmény-kényszeres – turistához hasonlóan mi is nekivágtunk a 7 km-nek. Az elején vidáman lépkedtünk, aztán ahogy távolodtunk a buszmegállótól, a lelkesedésünk is lohadt. Nem a távolsággal volt a probléma, hanem a súlyos hátizsákokkal, no meg az állóképességemmel. Annyira azért nem volt rossz a helyzet, hogy beszálljunk egy fizetős autóba. Félúton lehettünk, amikor jött egy argentin rendszámú, fiatalokkal teli kisteherautó és felvett bennünket a platójára.
A kempingben felvertük a sátrat, a túránk során először. December 24-ét írtunk, Szenteste volt. Otthon ekkor szoktunk nekilátni a karácsonyfa feldíszítésének, és nemsokára jön az ajándékozás. Itt egy teát főztünk és azt ittuk az egyre erősödő szélben. Az ajándékok inkább intellektuálisak voltak, mint materiálisak. Megköszöntük egymás szeretetét és elbeszélgettünk az elmúlt néhány év kellemes eseményeiről. Szerelemről, szeretetről, barátságról, a családjainkról. Aztán elénekeltük a „Kis karácsony, nagy karácsony” kezdetű dalt. A zenei műveltségemből ennyire futotta. Eszter még legalább másik öt dalt is énekelt. Hiába járt már az óra este 10 felé, világos volt és ez mindenképpen különlegessé tette azt a karácsonyestét.
Karácsony első napján fél 9-kor már róttuk a métereket a természet alkotta tornyokhoz. Hárman vannak egymás mellett és vagy a levegőből láthatók jól, vagy pedig akkor, ha az ember veszi a fáradságot és felmászik hozzájuk. Nekünk a mászás jutott. Először egy meredek emelkedőt kellett legyűrnünk, majd egy le-fel-le-fel útszakaszt. Aztán következett a feketeleves, egy 50 perces mászás, időnként botladozás felfelé a nagyméretű köveken. Hasonlóan a Mt. St. Helens-hez, itt is utalt néhány jel arra, hogy merre vezet a „hivatalosan kijelölt” út, ha láttad a következőt, akkor jó helyen voltál, ha nem, akkor ideje volt visszafordulni és más utat keresni. Nem mondom, hogy a mászókás gyakorlat közben nem hagyta el csúnya szó a számat, mert nem lenne igaz. Ám mikor felértünk, a látvány kárpótolt az izzadságért. Ott állt a három, többszáz méter magas hegy egymás mellett. Előző nap, 24-én felhős volt az idő, így nem láthattuk volna őket, de aznapra kitisztult, és a Nap is megcsillant a sziklafalakon. A visszaút lényegesen könnyebben ment, hiszen szinte folyamatosan lejtett. Az egyik bukkanónál egy heves szélroham messze fújta a sapkámat, aminek ezúttal búcsút kellett mondanom, mert az egy szakadékos területen landolt. Az igazat megvallva sajnáltam, hiszen társam volt már több mint fél éve. Visszaérve rögtön ledőltünk a matracunkra a kellemes napsütésben egy kis pihenőre.
A világ ezen távoli pontján sok kalandvágyó ember összejött. Láttunk egy svájci mikrobuszt, ami az Alaszka-Patagónia távot tette meg, 3 francia kisbuszt, amelyekkel Dél-Amerikát barangolják be. Egy német és egy angol busszá alakított teherautót, amelyek kalandvágyó turistákat hoztak el ide.
A buszunk este 7-kor indult vissza Puerto Natales-be. Lebontottuk a sátrat és kiálltunk az út mellé. A fárasztó túra után ezúttal hajlandóak lettünk volna fizetni a kisbuszért, ám azért a stoppolásnak is adni kellett egy esélyt. És az első teherautó – amely éppen fáért ment – felvett a platójára. Igaz, faforgácsok között és fel-felcsapó porban utaztunk, ám ez minket egy cseppet sem zavart. A rezidencián a háziasszony régi vendégekként fogadott bennünket. Ismét ottragadtam a TV előtt. Kedves feleségem dörmögve ment aludni.
Másnap reggel a busz negyed 8-kor indult Punta Arenas-ba. 10 után egy kicsivel értünk a reptérre. Ott egy kis meglepetésben volt részünk. Kiderült, hogy a repcsink nem az általunk ismert és a jegyen szereplő időpontban száll fel, hanem másfél órával később. Ez csak azért volt bosszantó, mert ha ezt tudtuk volna, akkor jöhettünk volna egy későbbi busszal is. De hát az a mondat, amiben a „ha” és „volna” szavak együtt szerepelnek, teljesen felesleges. A Punta Arenas-i reptér nem egy Heathrow, de még a mi Ferihegyünknél is nagyságrendekkel szerényebb. 10 perc alatt bejártam. Azért csak elérkezett az 1 óra és beszálltunk a gépbe. A levegőből láthattuk a tornyokat és a fehérlő gleccsert is. Mivel Santiagoban az utolsó két km-t gyalog tettük meg hátizsákokkal, ezért nem kellett altatódal lefekvés előtt.
Eljött december 27-e is, ami arról híres, hogy akkor van János-nap. Meg is jegyeztem még kisfiú koromban édesanyámnak, hogy ez nem igazán igazságos. Ugyanis nekem december 6-án van a születésnapom, ami Mikulás napja is, így általában fele annyi ajándékot szoktam kapni, mintha mindkét alkalomra kapnék külön-külön. A másik probléma a karácsony és a névnapom egybeesése, ami hasonló problémát jelent. 4 ajándék helyett nekem csak 2.5, jó estben 3 jut. De azért nem maradtam vissza a fejlődésben. 27-én lényegében nem csináltunk semmit. Ez az igazság.
28-án besétáltunk a P&O Nedlloyd irodájába, ahol Sylvia átnyújtotta az autó szállítólevelét. Ez a dokumentum fog segíteni az ausztrál ügyintézés során abban, hogy visszakapjuk jogos tulajdonunkat. Utána Susanához vezetett utunk, ahol kifizettük az Ausztráliába szóló repcsijegyek árából még esedékes részletet.
29-ére két feladatunk maradt. Be kellett vásárolnunk a húsvét-szigeti túránkra, illetve be kellett csomagolnunk. A szupermarket szinte mellettünk volt, a pakolásból azonban már kezdett elegünk lenni. Először úgy tűnt, hogy nem lesz elég a hely, de aztán Eszter tökéletességig fejlesztett pakolóképessége odáig finomult, hogy az egyik táska végül csak félig telt meg. Még délután kiugrottam egy cipészhez a bakancsommal, hogy ragassza meg. Ez a bakancs muzeális értéket képvisel és nagyon a szívemhez nőtt, még 1995 őszén szereztem be. És amelyik cipő kibír a lábamon 4 évet, azzal törődni kell. Csak a cipésznél jutott eszembe, hogy a bolíviai csörlős kaland során elkezdett a szandálom is szakadni, így itt volt a nagyszerű alkalom, hogy „elvarrjuk a lógó szálakat”. Bár éppen az a szandál volt a lábamon, egy percig sem haboztam lehúzni azt, és mezítláb ballagtam haza. Eszter nevetőgörcsöt kapott, mikor beállítottam. Két órával később elkészült mindkét lábbelim.
December 30-án reggel fél hétkor már kint ácsorogtunk a követség előtt a reptéri transzferbuszra várva. A kocsival lehetett valami probléma, mert állandóan lefulladt. Ez a lefulladási hullám egy idő után odáig fajult, hogy a kocsi már csak 10-zel döcögött és a srác csak kínozta a motort. Amikor fel mertem emelni a hangomat az alacsony sebesség miatt, azt válaszolta, hogy egy másik autó már útban van felénk. Az idő repült és nekünk legkésőbb fél 9-re kint kellett volna lennünk reptéren, mivel a repülőnk fél 10-kor felszáll. Fél 9 volt, mikor a kocsi véglegesen megállt a leállósávban. Eszter már majdnem elpityeredett, mikor megjelent a „mentő” kisbusz és gyorsan átpakoltunk bele. Bár csak a szükséges cuccokat hoztuk magunkkal, mégis málhás szamárhoz voltunk hasonlíthatóak. Ezzel az ember nem tud szaladni. 9 előtt nem sokkal végül sikerült bejelentkeznünk és most az egyszer nem kellett várakoznunk a beszállásra. A gép pontban fél 10-kor indult 3,800 km-es útjára a Csendes-óceán közepére. A Húsvét-sziget volt az úticélunk, amihez a legközelebbi sziget is 2,000 km-re van.
Ha ma indulnánk….
Ahogy az előző fejezetekben írtam, mai fejemmel meghosszabbítanám a tartózkodást 10-15 nappal és lemennénk egészen Ushuaia-ig a Tűzföldre. Így Punta Arenas-i repülőutra sem lenne szükség és rugalmasabban tudnánk közlekedni avilág ezen távoli, déli részén.
Az út, amit megtettünk nagyjából így nézett ki, kisebb-nagyobb kitérőkkel:
És a repülő út vissza Santiago De Chile-be:
A bejegyzéshez tartozó képeket itt is meg tudjátok nézni.
Vissza a blog oldalra