224 – 227. nap, Húsvét-sziget

A repülőgép hat órai szárnyalás után szállt le a 117 km²-es szigeten. A leszállás után besétáltunk a reptéri váróba, ahol elleptek bennünket a különböző szállásajánlatok. Egy középkorú hölgy kérdezte tőlem, hogy szükségem van-e szállásra, mert az ő házában volna lehetőség, akár kempingezni is. Kis alku után az üzlet megköttetett. Pár perc múlva már Elvira – a panzió gazdája – kocsijában ültünk és robogtunk a szállásunk felé. A házikóban már akadt vendég. Brúnó egy brazil srác, aki korábban modellként beutazta a fél világot és most Miami egyik szállodájában pincér. Ő szörfözni jött a szigetre. Aztán ott volt Fiona és Tim, egy ausztrál pár, akik egy hónapos dél-amerikai túrájukra tették fel a koronát ezzel az utolsó megállóval. Ott lakott még Alexandra, egy fiatal terhes chilei leányzó, akinek szerintem leginkább egy pszichológusra lett volna szüksége. Hamish és Paula az internacionalizmus jegyében érkeztek a szigetre. A fiú új-zélandi, Paula chilei. Vegyes társaság jött össze Elvira 5 szobás panziójában, illetve kertjében.

A sátorverést követően elindultunk felderíteni a környéket. A Nap iszonyú melegen sütött, szinte égetett. A fejemre egy pólóból készült turbán került, illetve hátamra és végtagjaimra egy vastag naptej-réteg. Alig öt perc séta után megláttuk az első moait, azaz egyet a sziget híres kőarcai-testei közül. A szobor háromszor akkora volt, mint Eszter. Több történet szól ezeknek a nagy szobroknak a születéséről.

A szigetet porózus vulkanikus anyag alkotja. Az egyik kialudt vulkán oldalában számos kész és félkész moai (szobor) fekszik és áll. A legvalószínűbb elmélet szerint a szobrokat fekve kezdték kifaragni, majd mikor a profiljuk elkészült, akkor körbevésték és a hátukat vágták el utoljára a földtől. Aztán egy okos, fából készült emelővel mozgatták azokat, amelynek következtében a szigeten alig maradt élő fa. Däniken professzornak persze erre is megvan a földöntúli elmélete. Polinézek népesítették be a szigetet, akik a mai Francia-Polinéziából hajóztak ide több mint 3,500 km-t téve meg az óceánon kikötés nélkül úgy 1500 évvel ezelőtt. A sziget elérhető természeti forrásai korlátot szabtak a népesség számának. J. J. Rousseau a francia forradalom idején tett egy magvas kijelentést, amit már idéztem egyszer, ám itt is jól jön: „Amíg két ember él a Földön, addig lesz enyém és tied!”. Itt, a világ végén is voltak belháborúk. Kétféle népcsoport népesítette be a szigetet az 1500-as évek felé. A rövidfülűek és a hosszúfülűek. A rövidfülűek olyanok voltak, mint a mai polinéz emberek. A hosszúfülűek viszont valamilyen furfangos módszerrel meghosszabbították a fülcimpáikat, annyira, hogy az a nyakukig ért. A két népcsoport között tört ki az ellenségeskedés. Ez a hosszúfülűek végét jelentette. Érdekes, hogy a szobroknak mégis kivétel nélkül hosszú füleik vannak.

Az első európai, aki megpillantotta a szigetet, egy Roggeveen nevű holland hajós, ő 1722-ben futott bele a szigetbe. És mivel ez pont húsvét napján történt, ez motiválta, hogy a bennszülöttek által Rapa Nuinak nevezett szigetet átkeresztelje a ma ismert nevére. A Rapa Nui polinéz nyelven Nagy Jogart jelent. A chilei expanzionista kormány 1888-ban bekebelezte a szigetet, amire senki másnak nem fájt a foga. Hamarosan európai farmerek érkeztek, akik szinte az egész szigetet egy nagy birkafarmmá tették, erőszakkal véve el a földet a polinéz őslakosoktól. A szigetet 1967-től köti össze rendszeres repülőjárat az anyaországgal. A Pinochet rezsim idején itt is katonai uralom volt, ám 1989 óta a sziget saját maga intézheti belügyeit. A földek nagy része visszakerült a jogos tulajdonosok kezébe.

Ma 2,500 ember lakja a szigetet, akik nagy része polinéz eredetű és a saját rapa nui nyelvüket beszélik. Ám a turizmus fejlődésével egyre több a fehérbőrű lakos. A szigeten egy nagy falu (város?) van csupán, a neve Hanga Roa. A tengerparton számos kőszoborba botlottunk, illetve a város határában egy 5 tagú moai csoport is áll. Itt már készültek a másnapi szilveszteri programra. A TV élő adást tervezett, a tűzijáték kilövőállásait is akkor telepítették. Három teljes nap állt rendelkezésünkre a sziget felfedezéséhez. Ebből egy napra szükségünk lett volna egy autóra. Brúnó és az ausztrál páros is hasonló terveket szőttek, így ötünknek már megérte összeállni egy autóbérlés erejéig.  Elvira – meghallva tervünket – említette, hogy a menye is foglalkozik autóbérlettel, beszél angolul és este úgyis tiszteletét teszi a panzióban. Nagyon meglepődtem, mikor egy középkorú kanadai-amerikai hölggyel, Sharonnal ismerkedtünk össze, mint Elvira menyével. Sharon 50 éves lehetett és beszélt valamennyire spanyolul. Mint kiderült, turistaként érkezett a szigetre 1999 márciusában, amikor megismerkedett Elvira fiával és ittragadt. Sharonnal megegyeztünk az árban, illetve a másnapi fél 9-es indulásban.

Reggel Sharon be is futott a terepjárójával. Kis idő múlva megérkezett Pitaki, a férje is. Ekkor lepődtünk csak meg igazán. Egy 35 év körüli, hosszú hajú, bőrruhás, borotválatlan, sötét napszemüveges férfiúhoz volt szerencsénk. Akinek foglalkozása: művész. A házaspár két tagja közötti ellentét számomra túl nagynak tűnt, ám a szerelem nem ismer korlátokat.

Az egész szigetet körbe lehet autózni 2 óra alatt. Sharon először egy Anakena nevű helyre vitt el bennünket, ahova a rege szerint az első lakók érkeztek. Egy nagyszerű, pálmafás, homokos tengerpartra érkeztünk, ahol ugyancsak több nagy kőszobor állt. A kőszobrok egy kivételével mind a sziget belseje felé néznek. Némely szobor tetején volt egy kalapszerű kő – topknot a neve – ami állítólag a nőket szimbolizálja. Anakena után a vulkán felé vettük utunkat, ahonnan a kőszobrok származnak. Előtte áll 15 moai egy sorban. Ez a legtöbb szobor, ami egy helyen áll, köszönet érte a japán kormánynak. Monumentális kőszobrok sorakoznak mértani pontossággal egy sorban és mind a sziget belseje felé néz. Ez a monda szerint azért van így, mert az itt élő embereknek nem voltak külső ellenségeik, így a belső békét kellett megőrizniük. A 15 szobor a vulkánra néz, amelynek oldalán, fel egészen a kráter széléig számos félig-meddig föld lepte, és fűvel benőtt moai áll, némelyik egészen elképesztő szögben megdőlve.

Biztosan sokan hallottak már Thor Heyerdahl norvég kutatóról. Ez a magányos farkas állította, hogy a húsvét-szigeti emberek igenis képesek voltak elhajózni Dél-Amerika partjaihoz. Az ő véleménye szerint kapcsolat van a hosszúfejű kőszobrok és az inka építészet között. Ennek bizonyítására meg is építette Kon-Tiki nevű hajóját, amit csak olyan anyagokból állított össze, amelyek az 500 évvel azelőtti polinézek birtokában is lehettek. És elhajózott a perui partokra. Nos, ugyanez a norvég úriember modellezni kívánta a moaik faragásának menetét. Ehhez fogadott néhány bennszülöttet és velük vállvetve nekiállt a faragásnak. A bennszülötteknek azonban 3 nap után elegük lett a kőfaragásból és leléptek. Ez is azt az elméletet látszik alátámasztani, hogy a kőfaragók annak idején nem önszántukból fogtak neki a fejek kifaragásának.

Sharon visszavitt bennünket a reggel meglátogatott Anakena óceánpartjára, ahol 10 másodperc alatt átvedlettünk és vágtattunk a felüdülést kínáló hullámok felé. Bár a part egy védett öbölben volt, a hullámok nemegyszer elérték a méteres magasságot is. Ismét magunkhoz vettünk egy heti sókészletet és mezítláb ballagtunk vissza az autóhoz. A 2000-es év beköszöntét vártuk, amitől már csak pár óra választott el minket.

Még aktív munkás koromban szétküldtem egy üzenetet a munkatársaim között, hogy szerintük mikor kezdődik az új évezred. A válaszok 35 %-a szerint 2001. január 1-én. 30% szerint 2000. január 1-én. A maradék 35% mellébeszélt. Mi a vita alapja?

Az az alapkérdés, hogy amikor valamilyen oknál fogva úgy döntöttek, hogy időt kezdenek számítani, akkor ez 1. év január 1-én történt-e vagy 0. év január 1-én. Ha az első év az 1. év volt, akkor a századik év 100. december 31-én ért véget, azaz a második század 101. január 1-én kezdődött. Ezt a gondolatmenetet követve a XX. század századik éve a 2000. év lesz, ami azt jelenti, hogy a XXI. század csak 2001. január 1-én fog elkezdődni. Ha azonban az első év a 0. év volt akkor a XXI. század pár óra múlva beköszönt.

Ahogy közeledett az est, úgy vált egyre nyüzsgőbbé ez az amúgy csendes kicsi sziget. Autók szaladgáltak fel s alá, a panziónk lakói pedig hadat üzentek az alkohol több fajtájának is, elkezdték pusztítani azokat. A lak-, illetve sátorhelyünktől másfél km-re állították fel a sziget hivatalos ünneplőhelyét. Elsétáltunk oda és éppen egy szabadtéri mise kellős közepébe csöppentünk. A pap háromnyelvű misét tartott: spanyolul, angolul és Rapa Nui nyelven. Mellette hófehér ruhába öltözött nők és férfiak álltak, mögötte pedig néhány gitáros és egy énekkar. A mise végén mindenki felállt és egy hosszú láncot alkotva, kéz a kézben a békéről szólt egy ének. Végül jöttek az adományok. Míg a világ legtöbb országában egy sekrestyés fiú körbemegy egy kasszát csörgetve, itt a természet adta dolgok gyűltek az Úr asztala előtt. Halak, tyúkok, banán, különböző kézműves tárgyak és végül egy kis kecske. Nagyszerű táncbemutatót láttunk a helyi bennszülöttek előadásában. Pontban éjfélkor aztán durrantak a pezsgősüvegek és megkezdődött a tűzijáték. Mi egy üveg borral köszöntöttük az új évet. A tűzijátékot követően vége lett a központi rendezvénynek, mindenki mehetett haza, vagy abba a buliba, ahová hivatalos volt. Az időeltolódás miatt Magyarországon ekkor már reggel 6 óra volt. Boldog újévet kívánva minden szembejövőnek, kis sétát követően értünk vissza sátrunkhoz és rejtőztünk el benne. Rendhagyó évzárás-kezdet volt ez.

Azt tartja a közmondás, hogy amit az ember január 1-jén csinál, azt fogja tenni egész évben. Ennek jegyében mi pihenéssel kezdtük az új évet. Majd kora délután egy kis sétára vállalkoztunk. A cél egy Orongo nevű emlékhely meglátogatása volt, ami a sziget déli kráterének tetejére épült sok száz évvel ezelőtt. 4-5 km után értünk fel a kráter szélére. Délre és nyugatra a végtelen óceán, északra és keletre egy kis szárazföld, majd ismét a végtelen óceán. Visszafelé menet alaposan eláztunk. A vihar hirtelen jött és tartósnak bizonyult. Hazaérve száraz gúnyába bújtunk és a tornácról néztük az elemek harcát. Ismét bővült a társaság. Pár napja befutott egy kis hajó 6 ifjú férfival a fedélzetén. A fiúk Alaszkából indultak egy tengerjáró vitorlással és céljuk a dél-chilei Puerto Natales volt. A Húsvét-sziget előtt a Galápagos-szigeteken kötöttek ki, ami pontosan az Egyenlítőn van. 12 napi vitorlázás után értek ismét partot ezen a kicsiny szigeten. Az eső egész éjszaka esett és másnap sem akart elállni. Kora délután hagyta csak abba. Ám a Nap nem sütött ki és a szél is eltűnt a láthatárról (mit csinál a szél, amikor nem fúj, tehetnénk fel a kérdést). Mivel még aznap este tovább kellett repülnünk, csak ez a délután maradt a száradásra. Kezdtünk összecsomagolni és mikor végeztünk, előkerültek a szilveszteri maradék borok. A kis csapat még egyszer utoljára összejött és borozgatott.