227 – 231. nap, Tahiti

A szálláskeresés nehézkesen indult, végül 2 csodás napot töltöttünk a szigeten.

Ismét véget ért utazásunk egy komoly fejezete: Dél-Amerika. Mikor nekiláttam az út tervezésének még 1998 elején, keveset tudtam erről a földrészről. Sokat tanultam már indulásunk előtt is, ám az utazás ettől függetlenül is szolgált számos tanulsággal, érdekes meglepetéssel. Sokan óva intettek bennünket Dél-Amerikától. Talán azért, mert pletykákat hallottak és kevés tényt. Kétségkívül Kolumbia a világ 3 legveszélyesebb országa közül az egyik, de mi ügyesen kikerültük.

Közép-Amerika után ez a földrész felüdülésnek tűnt. A közbiztonság hiányához már hozzászoktunk, az ivóvizet itt is venni kellett, gázolajat itt is kaptunk. Az emberek néhány kivételtől eltekintve kedvesek és segítőkészek. Az Andok, a gleccserek, az őserdő és a pánsíp viszont feledhetetlen emlékeket hagytak bennünk. Az utak minden fajtájához volt szerencsénk, ugyanez elmondható az autókra is. Meglepően nagy számú Ladát és Skodát láttunk. Ám a csúcspontot egy Trabant és egy Ifa jelentették, mindkettő Guayaquil kikötőjében. A nálunk Suzuki Swiftként ismert „Amiautónknak” itt 3 nevet is adtak: Suzuki Forsa, Chevrolet Swift és Suzuki Swift. Az Opel itt is sok helyen Chevrolet logo alatt futott és ismét bebizonyosodott, hogy az USA-ban nincs annyi kiszolgált iskolabusz, amire ne lenne vevő, még ha az matuzsálemi korú is, avagy nincs szélvédője. Peru a sofőrökről hagyott bennünk, Bolívia pedig autónkban mély benyomást.

Ecuador és Brazília különösen belopták magukat a szívünkbe. Ezekbe az országokba mindenképpen vissza kell még térnünk. A legtöbb arcú ország Peru volt. A legfelejthetőbb Argentína. A leghosszabb Chile és a legkalandosabb kétségkívül Bolívia.

Holott este 11-kor szálltunk fel a Húsvét-szigetről, még aznap megérkeztünk Papeetébe, Francia-Polinézia fővárosába, Tahiti szigetére. Hogy miért francia? A sziget első lakói mintegy 30 ezer évvel ezelőtt érkeztek a délkelet-ázsiai szigetekről erre a távoli szigetcsoportra. Egy Wallis nevű angol hajós szemével látta azt az első európai ember, ám nemsokára érkezett Cook, aztán Bligh kapitány is a híres lázadóhajóval, a Bounty-val. Őket követték az angolok és a franciák felváltva. A két ősellenség itt is szembekerült egymással, ám most a franciáké lett a pálma, azaz ők „védhették” meg a bennszülötteket 1842-től kezdődően az angoloktól. 1880-ban aztán megegyezett a helyi király a francia állammal, hogy a szigetcsoport annak részévé válik, egy képviselőt delegálva a francia nemzetgyűlésbe. Ám ezt néhányan kevésnek tartották és próbáltak nagyobb önállóságot kiharcolni.

Mint annyiszor már a történelem során, ezek a szigetek is a háborús versengésnek köszönhetik fejlődésüket. Történetesen a francia atombomba-kísérleteknek, amelyek csak 1996-ban értek véget, nem kis felháborodást okozva. 1984-ben kapták meg a szigetek a belső autonómiát, ezzel együtt a saját kormány és a saját elnök jogát is. Ám ez nem jelent önálló külpolitikát, és a rendőrséget is közvetlenül Franciaországból irányítják. Érdekes módon a sziget pénzneme nem a francia, hanem a Polinéz frank, ami kötött árfolyammal kapcsolódik a francia pénzhez.

Itt 5 órával volt kevesebb, mint Húsvét-szigeten, azaz 11 órával kevesebb, mint otthon, Magyarországon. A repülőút 6 óráig tartott és éjfél előtt egy kicsivel szálltunk le erre a sok reklámban szereplő szigetre. Lényegében Franciaországba érkeztünk, csak kicsit messzebb attól. A reptéren elbúcsúztunk Fionától és Timtől, akik repültek tovább, haza Ausztráliába. Egy hónap múlva talán újra találkozunk velük Melbourne-ben.

A Húsvét-szigettel ellentétben itt nem volt senki, aki szállást kínált volna. Aki ide érkezik, már jó előre foglalt szállást magának. Ez egy nyaralósziget, ahova pihenni és szórakozni jön az ember, és nem két nagy hátizsákkal és sátorral, ahogy mi érkeztünk. A dolgot csak színesítette, hogy a hivatalos nyelv a francia, amit én sosem fogok megtanulni és kedves feleségemnek sem erőssége. Eszter vigyázott a csomagokra, míg én tudakozódtam. Éjfélkor nem könnyű egy reptérről olcsó szállást intézni, ám semmiképpen sem lehetetlen. Holott a felkapott prospektusok szerint az információs pulttól ingyen lehetett volna hívni a szállodákat, erről az infós hölgy más véleményt alkotott. Be kellett hát szereznünk egy telefonkártyát. A harmadik hotelben találtunk is szobát és a tulaj hajlandónak mutatkozott arra, hogy kijöjjön elénk a reptérre is. Nem volt olcsó, ám abban az órában nem sok választási lehetőségünk maradt.

Meg is érkezett értünk egy középkorú házaspár és a reptér túloldalán lévő házukig fuvaroztak bennünket. Mint kiderült, ez volt a „hotel” és a család egyik vendégszobáját kaptuk meg, közös vizes blokkal. Eredendően 4 éjszakát terveztünk eltölteni Tahitin, ám az csakhamar világossá vált, hogy másnap váltanunk kell szállást. A falak itt is papírvékonyságúaknak tűntek és a család is későn fekvő típusnak bizonyult.

Reggel szakadó esőre ébredtünk. Ez szöges ellentétben állt a reklámokban és prospektusokban látott folyamatos napsütéssel, a háziasszony sem tűnt egyedi szépségnek. Az eső hol belehúzott, hol elállt, és mindezt 10 perces időközönként tette. A családfővel visszavitettük magunkat a reptérre reggeli után. Tahiti szigetén nincs kemping, így nem maradt más választásunk, mint egy másik hotel után nézni. A megfizethető kategóriába csupán 2 hotel tartozott a városban. Már az elsővel szerencsénk volt, hála Eszter német tudásának. Mint kiderült, egy 40 éve itt élő német vette fel a telefont és csakhamar kiderült, hogy az egyetlen közös nyelv a német. Ő is kijött elénk a reptérre és elvitt a „hotelhez”, ami – mint kiderült – a házában kiadott 2 szobából állt. A fürdő itt is közös volt és abban a szobában, amit kaptunk, rég nem aludt már senki. 3 éjszakáról beszéltünk Dammeyer úrral, a házmesterrel, ám ekkor már erősen foglalkoztatott bennünket a korábbi elrepülés.

Első utunk a Qantas – ausztrál légitársaság – irodájába vezetett. A jegyünk Új-Zélandra január 7-ére szólt, amit mi szerettünk volna egy kicsit korábbra hozni. Megtudtuk, hogy ez a járat minden másnap repül. Így legkorábban 5-én tudjuk elhagyni ezt a – biztosan – csodás szigetet. A járat hajnali 1-kor szállt fel, ami azt jelentette, hogy ha a január 5-i járat mellett döntünk, akkor 4-én este kell a reptérre mennünk, vagyis két teljes napunk lesz Tahiti felderítésére. Meg hánytuk-vetettük az előnyöket és hátrányokat és úgy döntöttünk, hogy inkább legyen 2 nappal több Új-Zélandon, korábbra hoztuk a távozást.

Tahiti nem nagy sziget. 120 km megtételével teljesen körbe lehet autózni. A nyaralók nagy többsége áthajózik Moorea szigetére vagy elrepül a közeli Bora Bora szigetre és ott élvezi a kék vizű tenger és a luxus szálloda nyújtotta előnyöket. Természetesen vannak Tahitin is nyaralóközpontok, de többnyire Papeetén, a fővároson kívül.

Így autó nélkül jön csak rá az ember gyereke arra, hogy mit is jelent egy négykerekű. Az autóhoz szokott jellemünk most kezdte csak igazán becsülni a járművet. Bár az a néhány természeti látványosság, amit látni szerettünk volna, csupán 30 km-re volt tőlünk, próbáltunk stoppolni a tömegközlekedés helyett. Úgy tűnt, hogy nem sokan szoktak így közlekedni Tahitin, mert csak nagy sokára vettek fel bennünket. Rengeteg szörfözőt láttunk a tenger hullámai között. Szinte minden korosztály képviseltette magát. Eszter meg is jegyezte, hogy errefelé a gyerekek biztosan hamarabb tanulnak hullámlovagolni, mint beszélni. Két stoppal el is jutottunk a vágyott helyre, amely 2 vízesést és egy blowhole-nak nevezett víznyelő-prüszkölőt rejtegetett. A vízesésekhez igazi dzsungelen keresztül vezetett az út. Eszter virágkollekciója szépen szaporodott. Egy kívülálló számára néha népi táncosoknak tűnhettünk, amint csapkodtuk a szúnyogokat, amikből adott a teremtő szép számmal erre a vidékre is. A víznyelő-prüszkölőre nem találtunk helyesebb magyar fordítást, de biztosan létezik (angolul blowhole). Tahiti is – mint sok másik polinéz sziget – vulkanikus eredetű. Ahol a forró láva elérte a tengert, ott hirtelen megkövült. Egy ilyen helyen egy hosszú, a tenger szintjén lévő járat alakult ki, mint egy cső. A hossza 15, az átmérője fél méter és lassan elvékonyodik. Az egyik vége a tenger szintjén található a parton, a másik beljebb és pár méterrel a tenger szintje felett. A járat folyamatosan vékonyodik a tenger felől a szárazföld felé, és éppen ez a trükk a dologban. A víz átlagosan egy-másfél métert hullámzik. A tenger felőli nyílás hol üresen tátong, hol pedig hirtelen megtelik vízzel. Amikor hirtelen megtelik vízzel, akkor a járatban lévő levegő összesűrűsödik, mivel a másik kijárat sokkal keskenyebb és nem tud az összes levegő kiáramlani rajta. Mikor a levegő elér egy bizonyos sűrűséget, visszanyomja a vizet a tenger felé és mikor már csak fél méterre van a tenger felőli végétől, akkor nagy nyomással, mint egy porlasztó kilövi az előtte lévő vizet. Ez lehet éppen csak észrevehető, ám akár 5 méter magas vízoszlop is. Érdekes látványosság és a hanghatás is különleges.

Papeetébe visszafelé már több szerencsénk volt a stoppal. Egy kivétellel mindig kisteherautó vett fel bennünket. Kellemes élmény a platón utazni a melegben, élvezve a szelet. Vendéglátónk igazi német volt. Még a pengék is az élükön álltak a fürdőszobában. Mihelyt egy koszos pohár kerekedett, azonnal mosogatni kezdett. Mikor bejelentettük neki, hogy csak arra az éjszakára leszünk a fizető vendégei, nem örült. Azt azonban megengedte, hogy a cuccainkat ott hagyhassuk nála másnap napközben, mivel a repülőnk csak késő este indult. Mikor Eszter megkérdezte, hogy lehetséges volna-e egy fuvar a reptérre, azt mondta nagy köntörfalazás közepette, hogy ő nem szívesen vezet sötétben és a lányának kell az autó este. Nem akarásnak nyögés a vége, ezt ugye tudjuk.

Reggel hűvös vakkantással válaszolt a mosolygó köszöntésemre és egyet biccentett az asztal felé, ahol a reggeli volt. Eszternek már ennyi sem jutott. Éppen a vendéglátónk kelletlenségéről beszélgettünk, mikor odajött az asztalhoz, letett egy papírt és csak ennyit nyögött németül: „A számla.” Lehet, hogy errefelé ezt mondják „Jó reggelt” gyanánt?

Kipakoltunk a szobából és kiballagtunk a kikötőbe. Aznap át szerettünk volna menni a közeli Moorea szigetre, ami igazi turistaparadicsom. A hajók minden második órában indultak és egy menet egy órácskáig tartott. Moorea kisebb sziget, mint Tahiti és egy út visz körbe rajta. Ismét megtapasztalhattuk, hogy a Handó família félkezű óriás autó nélkül, ám az első intésre megállt egy mozgóbüfés és mi felpattantunk a család és a hűtődobozok mellé a platóra. Az autó úticélja tökéletesen egybevágott a mi tervünkkel. Egy pálmafás, homokos parton pakolta ki portékáját a büfés. A tengervíz itt is sósnak bizonyult, ám elképesztően meleg, valószínűleg azért mert sekély, csupán néhány méter mély. Szinte az egész szigetet korallzátony veszi körül 1-2 km-re a parttól. Igazi nyaralóidő volt. Istentelen meleg és egy kis szellő. Árnyékban elviselhető, ám azon kívül csak a vízben. Eszter élvezte a topless-es lehetőséget, én pedig kőgyűjtésbe fogtam. A víz sekélysége lehetővé tette, hogy szabad szemmel is lássam a fenéken lévő köveket, amik között számos páratlan szépségű is akadt.

Papetee-be visszaérve hazasiettünk. Mivel házigazdánk nem volt hajlandó kivinni bennünket a reptérre, ezért magunknak kellett gondoskodni a fuvarról. A tömegközlekedést elég sajátságosan oldották meg. Este 6-ig járnak a „le truck”-nak nevezett buszok. Ezek egy teherautó platójára szerelt, fedett, két-négy padsoros ülőalkalmatossággal ellátott járművek. Engem leginkább a hadseregben megtapasztalt szállítójárművekre emlékeztettek. A buszok tehát leállnak este 6-kor és ez természetesen azonnal kétszeresére nyomja fel a taxiárakat. A taxi tehát szóba sem jöhetett. Mivel már 5-körül hazaértünk, jó esélyünk volt egy teherbusz leintésére. Mikor szedelőzködtünk, Dammeyer úr megkérdezte, hogy hol a taxi, erre mi azt válaszoltuk neki németül, hogy nincs pénzünk taxira. Erre ő megjegyezte, hogy sok a csomagunk. Tényleg? Egy nagy darab bunkónak neveztem volna németül, ha tudtam volna, így csak magyarul mondtam ki.

Kivánszorogtunk a főúton lévő buszmegállóba. Alig pakoltunk le, egy kisbusz lassított le mellettünk és kiszólt belőle polinéz sofőrje, hogy a reptérre kívánunk-e eljutni. Elgyötört arcunk hirtelen felvidult és pillanatok alatt bepakoltuk cuccainkat az autóba. A repteret Faaa-nak hívják. Ez nem elütés, tényleg 3 „a” betű van benne. Pontosan 7 óránk volt a repülő indulásáig. Nem tudom miért van így, de a papeete-i reptérről egy kivételével éjszaka érkeznek és indulnak a repülők. Jó üzlet a taxisoknak.

A reptér felderítéséhez elegendő volt fél óra. A többi idő olvasással, naplóírással és alvással telt. Csak akkor vettem észre, hogy a kőgyűjtő akcióm eredményeként az egész hátam és hátsó felem is leégett. Fájdalmas volt még ülni is. Nagy nehezen 11 óra lett és leadtuk a csomagjainkat. A maradék helyi pénzünkön vettünk néhány, tengeri herkentyűkből készült nyakláncot. Aztán eljött az éjjel 1 óra és ismét felszálltunk. Igazi időutazásnak néztünk elébe. Január 5-e volt, hajnali 1 óra. A repülőnk azonban egy nappal később, január 6-án reggel fél 6-kor ér Aucklandbe, Új-Zélandra. Időközben ugyanis átrepülünk a dátum vonal – amit vasárnap-hétfő vonalnak is hívnak – felett és ezáltal egy nappal idősebbek leszünk. Hogyan?

Ennek megértéséhez szükségünk volt egy térképre. Tahitin 11 órával volt kevesebb, mint Magyarországon. Ha továbbra is nyugat felé haladunk, akkor az időkülönbség 12 órára nő, azaz 12 órával lesz kevesebb, mint Magyarországon. Ám 13 órás időkülönbség már nem lesz, ahelyett egy napot ugrik a naptár és a hazai időhöz képest 12 órával kevesebből 12 órával több lesz. Eddig folyamatosan a magyar idő után jártunk. Otthon már reggel 6 óra volt, mikor a Húsvét-szigeten ránk köszöntött az újév. Új-Zélandon azonban fordul a kocka, míg otthon reggel hat óra lesz, addig nálunk már aznap este 6 óra, azaz 12 órával több. Így történt, hogy a január 5-e csak pár óráig tartott. Szép lassan fogjuk visszanyerni ezt a napot az elkövetkező 6 hónap során.

Ez volt a 13. felszállásunk az indulásunk óta és remélhetőleg ez lesz a 13. leszállásunk is. Ahogy haladtunk nyugatra, a Nap lassan utolért bennünket és bemutatott egy még sohasem látott, csodálatos napkeltét. A horizonton a citromsárgától a sötétkékig a színskála minden színe megmutatta magát. Káprázatos látvány volt. Reméljük, a fényképek sikerültek. Ekkor voltunk legmesszebb kicsi hazánktól.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk akkor is megállnánk Tahitin, ám a digitális világ fejlődése miatt a szálásfoglalást már előzetesen elintéznénk. Valószínűleg 1-2 napot rátennénk a látogatásunira és egy kis extra pénzért autó bérléssel bejárnánk a szigetet.

Ez a fejezet is egy repülőúttal kezdődött:

Aztán jött a sziget rövid tengerparti része és Moorea-i hajóút:

Vissza a blog oldalra

Legutóbbi bejegyzések

Minden bejegyzés