231–237. nap, Új-Zéland, Északi-sziget

Új-Zéland gazdasági központjába, Aucklandbe tartott időutazó repülőnk. Ott egy magyarországi jóbarátunk – aki utazásunk emblémáját is kitalálta – barátjánál lesz a főhadiszállásunk. Bár személyesen még nem találkoztunk Zolival, a közös barát garancia. Zoli 1995-ben jött ki Új-Zélandra, szó szerint szerencsét próbálni. Nem tudott angolul és egy visszafelé szóló repülőjegy volt az összes vagyona. Azóta gyökeret vert itt.

A repülő reggel fél hatkor szállt le. Vízumot még otthon sikerült beszerezni, azok egyikeként, amelyek érvényesek egy évig. Új-Zélandon nagyon komolyan védekeznek mindennemű külföldről jövő bacilus és fertőzés ellen. Éppen ezért semmilyen élelmiszert nem lehet behozni. Megvallom, füllentettem a reptér munkatársának, mivel volt nálunk néhány „békebeli” májkonzerv és két fej hagyma is. A sátrunk vonzotta a felügyelők tekintetét, elkérték, hogy nemistudommit tegyenek vele, mert idegen talajjal érintkezett. Negyedóra múlva azt is visszakaptuk.

Még csak reggel 6 felé járt az idő és nem tudtuk, hogy Zoli hogy néz ki. Eszter felírta egy papírra a „Zoli, hol vagy?” szöveget és én – mint véres kardot – a fejem fölé emelve sétálgattam vele körbe-körbe. Érdekes volt, ahogy néhány angol anyanyelvű nekiállt betűzni. Zoli azonban nem volt sehol. Felhívtuk és kiderült, hogy éppen akkor indult el a reptérre értünk. Ő Auckland egyik külvárosában bérel egy házat egy barátjával. Kaptunk egy szobát, ami még lakóra várt. Bár nem aludtunk előző éjjel – ami tulajdonképpen 2 éjszaka volt az időutazásnak köszönhetően –, az új környezet kiverte az álmot a szemünkből. Zoli folyton kérdezett az utunkról, mi pedig őt arról, hogy mit is keres Új-Zélandon, mit csinál, hogy él.

Beautóztunk a belvárosba, csak úgy körülnézni. Betértünk egy Qantas (ausztrál légitársaság) irodába, hogy meghosszabbítsuk új-zélandi tartózkodásunkat. Eredetileg január 23-ra szólt a jegyünk. Az autóra így is, úgy is várnunk kell még Sydney-ben, így inkább több időt töltenénk ebben a gyönyörűnek mondott országban. De azért nem sokkal többet, mert 26-a Ausztráliában egy nevezetes ünnep, így csak 2 nappal toltuk el a távozást.

Zoli azon a héten nem dolgozott. Új-Zélandon karácsony előtt megáll az élet és csak január közepén indul újra. Itt ugyanis nyár van. Ekkor van az iskola nyári vakációja, a meleg idő, no meg az ünnepek is. Mint nálunk július-augusztusban, itt is félgőzzel megy csak az élet. Betértünk Zoli munkahelyére. Ismét elámultam az új technológiák adta lehetőségeken. Vegyél egy darab vásznat, egy kis festéket és egy okos masinát, s máris Auckland látképe lenghet az ajtód felett. Egy kép a számítógép monitorján, ami egy vászonra varázsolható. Ez persze nem ilyen egyszerű. Zoliék zászlókat készítenek, amin akármi lehet. Eső-, hő- és hidegállók. Nagyszerű reklámhordozók.

Vendéglátónk nemrég költözött be mostani lakába, ahol nem volt mosógép, illetve hűtő. Nem tudom, hazánkban lehet-e hűtőt és mosógépet bérelni. Itt lehet, és elég sokan élnek is a lehetőséggel. Előnyös azért, mert nincs egyszeri nagy kiadás, illetve egy többlakós háznak ideális megoldás, hátrányos azért, mert a bérlet mindig ablakon kidobott pénz. (Szerintem.)

Autó hiányában – illetve, mert Új-Zéland Tahitinál 2 lényegesen nagyobb és néhány kisebb szigetből áll – autót kell bérelnünk, ha a rendelkezésre álló 2 és fél hétben fel szeretnénk fedezni. Még a reptéren érdeklődtem, csakhogy megtudjam, hogy az árak hogyan viszonyulnak a mi költségvetésünkhöz. Az alapos tervezésnek hála, az árak egybeestek a tervekkel. Eszter ismét mosott és az egész péntek és szombat a naplóírás jegyében telt. Jól esett egy napig semmit tenni, és a naplóinkkal foglalkozni, illetve kihasználni az ingyenes helyi hívás adta lehetőséget internetes levelezésünk rendbetételére. Este grilles vacsi készült, aminek a végén mindhárman majd kipukkadtunk. Rég ettünk már ilyen finomat. Utána mozi következett, megnéztük a legújabb James Bond filmet. Kellemes szórakozást nyújtott a brit akcentus, a számos szóvicc, és természetesen az akciók.

Vasárnap újult erővel indultunk Auckland belvárosába felvenni az autót. A lehető legkisebb autót kértük, ami az Opel Corsa kategóriájának felel meg. Az AVIS garázsából kifogytak az ilyen méretű autók, így azonos áron egy Honda Civic-et kaptunk. Új-Zéland a közlekedés terén is hű maradt az angol oroszlánhoz. Már a reptéren rossz oldalról közelítettem meg Zoli autóját. A kormány ugyanis az autók jobb oldalán van és ez a nép is az út bal oldalán közlekednek. A körforgalom visszafelé pörög és balra kanyarodnak kis ívben, jobbra pedig nagy ívben. Érdekes egy balkormányhoz szokott elmének. Emlékszem, mikor Londonban tanultam, az első hetekben mindig a rossz oldalon vártam a buszt. Arra ment, ahonnan szerintem jönnie kellett volna. Angliában volt szerencsém egy 2 hetes túrán jobbkormányos autót vezetni. Ott csak azt volt nehéz megszokni, hogy a sebváltó nem az ajtóban – ahova automatikusan a jobb kezemmel nyúltam –, hanem a bal oldalon van.

Biztos, ami biztos, kötöttünk CASCO biztosítást is. Lassan kanyarodtam ki a garázsból. Az első kanyarban hívta fel Zoli a figyelmemet, hogy az index és az ablaktörlőkar is helyet cseréltek. Néhány kanyarban még az ablaktörlő indult be, aztán lassacskán hozzászoktam. Beugrottunk egy nagy ABC-be – bocsánat, szuper-, vagy hipermarketbe – beszerezni a kétheti eledelünket. Az árak barátságosak voltak, a választék pedig óriási. Rengeteg készétel sorakozott a polcokon, amiket csak melegíteni kell. Ezeket nekünk találták ki. Úgy döntöttünk, hogy aznap csak egy villámkirándulást teszünk egy Auckland-közeli félszigetre, és másnap reggel indulunk csak el nagy túránkra. A cél a Coromandel-félsziget Aucklandtől délkeletre.

Új-Zéland két nagy és számos kisebb – általában icipici, lakatlan – szigetből áll. A felső szigetet Északi-szigetnek, az alsót Déli-szigetnek hívják. Auckland az Északi-sziget északi, elvékonyodó részénél található. Nyugati oldala a Tasmán-tengerre néz – ami Ausztráliát és Új-Zélandot választja el – a keleti oldala pedig a Csendes-óceánra nyílik. Az egész szigetet 3.5 millió ember lakja, ám a birkapopuláció meghaladja a 14 milliót.

A Coromandel-félsziget egy nagy üdülőközpont. A félsziget fő látványossága a Cathedral Cove – Katedrális Átjáró – nevű kis barlangszerű átjáró. Angliában láttunk már hasonlót Devon megyében. A barlang alig hosszabb, mint 30 méter és 20 méter magas. Ilyen természeti látványosságoknál mindig elgondolkozom, hogyan is jöhettek létre? A barlang mellett láttunk még néhány érdekes formájú homokkőből álló sziklát a vízből kikandikálni.

Hétfőn reggel „már” fél 8-kor robogtunk Aucklanden keresztül. A cél Bay of Islands – Szigetek Öble – nevű vidék, mintegy 300 km-re északra. Az útikönyvet lapozgatva Eszter felhívta a figyelmemet egy telekommunikációs központra, amely nagy parabolaantennákon keresztül kapcsolja össze Új-Zélandot a világgal, és van egy kis ismeretterjesztő kiállítása is. Természetesen letértünk a főútról és néhány km múlva már fehérlettek előttünk a hatalmas méretű parabolaantennák. A kiállítás éppen akkor nyitott ki. Mi lettünk az első vendégek. Ha vetünk egy pillantást a térképre, láthatjuk, hogy Új-Zéland, ha nem is a világ végén, de ahhoz egészen közel fekszik. A telefon térhódítása itt is sikeresen megtörtént, ám ehhez a tenger alatt több ezer km hosszan kábeleket kellett lefektetni. Ezek a kábelek azonban „csupán” néhány ezer hívást tudtak egyidejűleg kezelni. Bár fektettek le üvegszálas kábeleket is a tenger fenekére – amik nagyságrendekkel több hívás lebonyolítására alkalmasak –, az sem bizonyult elegendőnek. A megoldást a kereskedelmi műholdak megjelenése hozta el, amiből az elsőt már 1965-ben fellőtték. Ezek a műholdak a Föld felszínétől 37 ezer km-re keringenek úgy, hogy mindig az Egyenlítő azonos pontja felett vannak, azaz a Földhöz képest állnak. Érdekes szerkezetek. A nehézségi erő tartja őket a pályájukon. A működésükhöz szükséges energiát napelemek segítségével a Nap sugaraiból nyerik. Hogy mire jók? Információ egyik helyről a másikra történő gyors eljuttatására.

A rádióhullámok csak egyenesen tudnak haladni, igaz azt fénysebességgel (300,000 km/s) teszik. Ha nincs vonalas kapcsolat két pont között, akkor a Föld gömb alakja miatt az egyik helyről kilőtt rádióhullá­mok – amik lehetnek telefonhívások vagy akár TV csatornák is – nem érik el a másik pontot, mert az túl messze van és közben a Föld felülete görbül. Ezért gondoltak egy nagyot, és fellőtték a rádióhullámokat egy parabolaantenna segítségével egy műholdra. Mivel az a Föld felületének elég nagy területét tudja lefedni, így arra is képes, hogy a fellövési ponttól néhány ezer km-re visszalője az információt. Mivel ezekből a szerkentyűkből napjainkban már több száz kering a Föld körül, az is megoldható, hogy egy Új-Zélandról fellőtt jel úgy jusson el Magyarországra – ami a világ másik felén van, így ugyanaz a műhold nem „láthatja” -, hogy az első műhold átjátssza még másik három műholdon keresztül egy olyannak, amelyik „látja” Magyarországot. Aztán az lelövi a jelet egy magyar fogadóállomásra és édesanyám végre hallhatja a hangomat. Első hallásra ez talán bonyolultnak tűnik, de működik.

 Egy órás barangolás után vettünk búcsút a parabolaantennáktól. Kora délután láttuk meg az öblöt és benne a sok apró szigetet. A környék legnagyobb városa Russel, ami Új-Zéland első fővárosa is volt, mígnem Wellington átvette tőle ezt a szerepet.

Mielőtt azonban elértük volna Russelt, megálltunk egy kisváros postahivatalában. Egy faxot kellett hazaküldenünk az autó útlevelével, a „carnet de passage”-zsal kapcsolatban. A carnet csak egy évig érvényes és 10 lapja van, ami azt jelenti, hogy 10 országban tudjuk használni azt. Eddig 5 országban kérték. Ázsiában és az arab országokban azonban majdnem mindenhol szükségünk lesz erre a dokumentumra. Mindemellett május közepén lejár, amikor mi még – a terveink szerint – Indiával fogunk ismerkedni. Ezzel tisztában voltunk már indulásunkkor, azonban az autóklub illetékesei hajthatatlanok voltak a vastagabb, és 14 hónapra érvényes carnet kiállítása ügyében. Tehát szereznünk kell egy másikat!  Ez azonban nem olyan egyszerű. Ennek ismeretében kértük meg Öhler Józsi jó barátom – ő készítette fel az autónkat erre a nagy vállalkozásra és ezért örökre adósai vagyunk – feleségét, Juditot, aki egy meglehetősen rámenős teremtés, hogy próbálja meg elintézni e fontos dokumentum pótlását. Juditban nem kellett csalódnunk. Azt kérte, faxoljuk el haza az autóklubnak a carnet-nk használt lapjait, hogy lássák: valóban ki is vittük-e autónkat abból az országból, ahova bevittük.

Russelbe leggyorsabban egy párszáz méteres kompúttal lehet eljutni, mi is ezt választottuk. A part túloldalán egy aranyos-álmos kisváros fogadott bennünket. Új-Zéland történelme is csupán 180 évre tekint vissza, így az európai építészet is maximum ennyi idős nyomokkal dicsekedhet. Az ország legidősebb temploma is ebben a városkában található, 1836-ban épült fából. Egy templomba beülve az ember lelke egy kicsit megnyugszik. Kellemes érzés csak úgy betelepedni ezekbe a kis épületekbe és mélázni. Egy rövid séta után kompoztunk vissza és vágtunk neki a Waitangiba vezető útnak. Waitangi fontos állomás az új-zélandi történelemben. Egy kis háttérinformáció a témához:

Az első európaiak egy holland hajóról pillantották meg az Északi-sziget partjait. Mit sem sejtve partra is szállt egy csónaknyi tengerész. De pechjük volt, ugyanis ők lettek az aznapi vacsora a helyi bennszülöttek asztalán. Ez a húsbavágó kaland egy időre elbátortalanította az európai hajósokat. James Cook kapitány volt a következő, aki immár angol zászló alatt kikötött a szigeten és rögtön angol felségterületnek is nyilvánította azt. A sziget csak lassan népesült be. Részben azért, mert nagyon távol volt Európától, részben, mert az angolok el voltak foglalva Ausztráliával. A szigeteken élő maorik kezdetben ellenségesen fogadták a „betolakodókat”, de aztán megbarátkoztak velük. 1836-ban érkezett egy James Busby nevű brit alattvaló, aki azt a feladatot kapta királyától, hogy próbálja meg kolóniává szervezni a területet. Ám ehhez nem sok segítséget kapott feljebbvalóitól. Még a Sydney-ből Russelbe szóló hajójegyét is maga vette meg. Busby barátunkat el is nevezték a fegyver nélküli katonának.

Egészen addig nem került az új gyarmat reflektorfénybe, míg egy vállalkozó kedvű francia partra nem szállt és azt nem ígérte a maoriknak, hogy vissza fog jönni hajókkal és megvédi őket a betolakodó angoloktól. Ez nem tetszett franciahon ősellenségének, Angliának, ezért 1840-ben egy Hobson nevű kapitányt küldtek és kinevezték őt az új föld kormányzójának. Hobsonnak először azonban ki kellett egyeznie a maorikkal. Busby-t kérte meg a közvetítő szerepre, ezzel el is érkeztünk a Waitangi szerződéshez. Ebben a szerződésben biztosította Anglia a védelméről a bennszülötteket, cserébe viszont kötelezte földjeik egy részének eladására. A szerződést kétnapi vita után elfogadták. Ám a maorik, úgy tűnik, máig nem egységesek a szerződést illetően. Érdekesség, hogy a maoriknak nem volt írott nyelvük, ebből kifolyólag az angolok írták le úgy, ahogy azt hallották.

Az angolok szép lassan benépesítették a szigeteket, pontosabban igazából a birkáik tették ezt. Új-Zéland 1947-ben vált teljesen függetlenné az angol oroszlántól. Ma az egyetlen kapcsolódási pont az Egyesült Királysággal a Főkormányzó kinevezésében van. Ez a pozíció nálunk az államelnöki posztnak felel meg, tehát inkább reprezentatív jellegű. A szabadon választott új-zélandi miniszterelnök tesz javaslatot a főkormányzó személyére és az angol uralkodónak jóvá kell azt hagynia. Ennyi. Ettől függetlenül az angol királynő képe van minden helyi pénzen. Mint megtudtam, megszokásból. A papírpénzek egyébként ebben a hazánknál két és félszer nagyobb országban műanyagból készülnek. Nehezebb hamisítani, nem is gyűrődnek és sokkal nehezebben szakadnak.

Waitangiban, a szerződés aláírásának helyén egy nemzeti parkot alkottak. Egy történelmi áttekintést adó diaporáma bemutató után láttuk a legnagyobb maori harci kenut. Ebben vagy 100 harcos fért el és 3 óriási kaurifa – erről később kerekedik majd szó – törzséből faragták ki. A maorik közül sokan ma már az anglikán vallást gyakorolják, ám ez nem volt mindig így. Előtte egy Gyülekező Házban gyűltek össze a saját isteneik imádására. A waitangi Gyülekező Házat nagyszerűen felújították. Díszes vörösre festett fafaragások őrzik a maori mesterek szakértelmét és ügyességét.

Új-Zéland történelme még rövidebb, mint az USA-é. Ebből a 180 évből kell kihozni minél többet. Valószínűleg ezért tartanak nagy becsben minden épületet, melynek akármilyen kicsi jelentősége is volt a múltban.

Egy 10 perces kiadós eső után indultunk el ismét, ezúttal a Waipoua Kauri Erdő Nemzeti Parkba. A kauri egy új-zélandi fafajta. Nem nő túl magasra, ám törzse több méter átmérőjűvé is dagad. Erre mondják felénk, hogy könnyebb átugrani, mint megkerülni. Még fent volt a Nap, mikor beértünk a hatalmas fákat rejtő nemzeti parkba. Nemsokára már a legnagyobb élő kaurifát csodáltuk. Nem nőtt akkorára, mint a vörösfenyők Kaliforniában, ám a méretei mindenképpen kívül estek egy egyszerű 100 éves tölgyfa méretein. Lassan besötétedett. A park kempingje felé vettük az irányt. Az út ismét a Mecsek Rally útvonalára hasonlított, így csak lassan értük el aznapi „otthonunkat”. Kellemes éjszakát töltöttünk el ott, a 235-ödiket.

A kedd reggel ismét madárcsicsergéssel köszöntött ránk. Még maradt látnivaló az előző napról, így ismét kaurifa nézőbe mentünk. Volt egy 4 testvérnek nevezett együttes, amelyen 4 fa nőtt ki egy magból. A kaurifák után délre fordultunk Wellington irányába, ami az Északi-sziget déli csücskén helyezkedik el. Ott kompra kell szállnunk és azzal tudunk átmenni a Déli-szigetre. Mivel a bérautót nem lehet átvinni a szigetek között, pontosan meg kellett mondani az AVIS-nak, hogy mikor fogunk hajózni, hogy a másik oldalon tudjanak autót biztosítani. Átszáguldottunk Aucklanden, majd egy kisebb nemzeti parkban álltunk csak meg, ami geotermikus működéséről híres. Mintha csak Izlandon, vagy a Yellowstone parkban lettünk volna. Gázok és gőzök törtek fel a mélyből és a látványt egy nagyszerű vízesés is tarkította. Wellingtonba kellett érnünk, ezért most csak belekóstoltunk, majd visszafelé jövet lesz alkalmunk bővebben is megnézni a természet e szépségeit. Szép csillagos este köszöntött ránk. Megálltunk egy autós pihenőben és az egyik fa alatt sátrat vertünk. Ez errefelé egészen természetes.