237–244. nap, Új-Zéland, Déli-sziget

Új-Zéland Déli-szigetén első úticélunk a sziget legészakibb pontja, Farewell Spit volt. Ez szabad fordításban Búcsúköpést jelenthetne, de az angol nyelv egyik szépsége a rendkívül sok azonos alakú, ám gyökeresen mást jelentő szó. Így a helyes fordítás a Búcsú-félsziget. Egy parti úton mentünk. A kezeim, mint két szorgos motolla, úgy jártak, annyi kanyart kellett bevenni. Bár kisautónk volt, néha egy-egy éles kanyarban attól féltem, hogy összeakadunk a szemben közlekedővel. Nelson városában éppen egy mozi előtt sikerült leparkolnunk, ahol az Anna és a Király című filmet játszották. Vennünk kellett két jegyet.

A mozi kezdetéig Eszter ki akarta próbálni az autó vezetését. Neki mindössze 5 perces tapasztalata volt a jobbkormányos autók terén. Meg kell vallanom, ügyes feleségem hamar beletanult. A film is nagyszerű volt, különösen a nyelvezete. Nekivágtunk a parti út folytatásának. Kempinget kérdezősködés ellenére sem találtunk. Hajnali egyre megérkeztünk az Abel Tasman Nemzeti Parkba, ahol eredeti terv szerint csak másnap akartuk tiszteletünket tenni.

Reggel nem kellett sátrat bontanunk, ugyanis az aznapi estét is ott kívántuk eltölteni. Az új-zélandi privát és néhány állami kemping természetes tartozéka a konyha. Így a reggeli pirítós és kávé elkészítése egy pillanat műve volt. A Farewell Spit 100 km-re esett a kempingtől. A félszigetre csak két cégnek van joga autóval behajtani és gyalog is csak 4 km-re lehet behatolni, mivel a további rész egy hatalmas madárrezervátum. Számos hosszú nyakú fekete hattyú evezett ott a sekély vízben. A félsziget védettebb felén és egy kicsit beljebb is akadt némi növényzet a parton. Ám amikor átvágtunk a növényzeten a félsziget túlsó felére, ott sivatag fogadott bennünket. A sárgás homoksivatagban sikerült teljesen elveszítenem tájékozódási képességemet. Ha jobbra néztem, homok, balra szintén, elöl és hátul pedig homokdűnék. A Nap, illetve a fel-felbukkanó tenger adták az összes tájékozódási lehetőséget. A végtelen homok olyan, mint a végtelen tenger: a távolságok rendkívül csalókák. 3 és fél órás séta után autónk egy meleg katlanhoz volt hasonlatos, ám a felmelegedett víz így is üdítően hatott. A hazafelé vezető úton beugrottunk egy érdekes forráshoz. Az érdekesség abból származott, hogy nagy mennyiségű hideg víz tör a felszínre és máris kész egy bővizű patak.

A 239. reggel péntekre esett. A Nappal próbáltunk ébredni, de neki már hosszabb ideje mindig sikerült megelőznie bennünket. Egy gyönyörű folyóvölgyön keresztül vezetett utunk. Ismét megláttuk a Tasmán-tengert és a parti úton haladtunk délre. Egy nagyon furcsa hely következett a programunkban. A neve Pancake Rocks, azaz Palacsinta-sziklák. A tudósok máig törik a fejüket, hogyan is alakulhattak ki ezek a tengerparti, a palacsintatoronyhoz hasonlatos sziklák. A hely a réteges sziklaformációiról kapta nevét. Számos szikla 4-5 cm-es vízszintes rétegekből áll, mintha egy hatalmas palacsintagyár gyártotta volna. A sziklákat kikezdte már az idő vasfoga. A tenger hullámai hatalmas zajjal csapódnak be és a szél is szinte állandó vendég. A hely két – a Tahiti szigetéhez hasonló – „blowhole” -t, azaz víznyelő-prüszkölőt is rejt.

Az út egy Hokitika nevű érdekes, meseszerű város mellett vezetett el. Ez a város volt az 1850-es évek új-zélandi aranylázának központja. Akkoriban valaki aranyat talált ezen a környéken, ami bebizonyította, hogy szerencsevadászokból a világnak ezen a felén sincs hiány. Hokitikában volt a környék egyetlen kikötésre alkalmas helye egy folyó torkolatában. Ám a tenger sekély ezen a vidéken, ezért több mint 150 hajó futott zátonyra, számos közülük be is fejezve ezzel tengeri pályafutását. Az est egy Ross nevű kicsi, egykori aranybányász faluban köszöntött ránk. A kemping megtelt és az egyetlen alkalmas hely a járda és az út közötti kétméteres sávon volt. Nem lévén más választásunk, az „árokparton” vertünk sátrat, ahogy Eszter fogalmazott.

Reggel egy „aranytúrára” indultunk. A városka környékén is számos korábbi aranybánya húzódott, egy hatalmas területen ma is folyik az arany utáni kutatás. Az aranymosáshoz – ahogy neve is sejteti – víz kellett, és nem is kevés. Hamarosan néhány vállalkozó kedvű ember nekilátott egy csővezeték építésének és árulni kezdték a vizet. Ők meggazdagodtak, a szerencsevadászok többsége azonban lógó orral hagyta el ezt a dzsungelszerű terepet.

A Déli-sziget közepén, annak nyugati partján két nevezetes és látogatható gleccser vonzza a legtöbb tekintetet. A gleccsereket egy osztrák hegymászó-földrajztudós cserkészte be először a múlt század derekán és el is nevezte az egyiket Franz Joseph-nek a leghosszabb életű Habsburg uralkodóról, a híres-hírhedt Ferenc Józsefről. A másik a Fox – Róka nevet – kapta egy helyi művész után. Nekem máig a legérdekesebb látványok egyike volt pálmafát látni egy gleccser lábánál. Megtudtuk azt is, ha egy adott évben sok hó esik, akkor annak hatása csak 5 év múlva érezhető azzal, hogy a gleccser hossza nő.

Először a Ferenc József gleccsert cserkésztük be, aztán következett a Fox. Annyira közel lehet hozzá menni, hogy meg lehet érinteni. Ezt mi is megtettük. Rövidnadrágban és farmeringben indultunk a félórás túrára. Ahogy közeledtünk a gleccserhez, a hőmérséklet méterről méterre csökkent. A gleccser alól hevesen tört elő a szürke vizű folyó, néha egy kisebb jégdarabot is magával sodorva. Nekem a gleccserek látványa mindig maradandó élményt nyújt. Bár már a sokadik gleccserhez volt szerencsénk utazásunk kezdete óta, ilyen közel még egyikhez sem férkőztünk. A népsűrűség ismét az izlandihoz kezdett hasonlítani. Egy kis tónál találtunk aznap este szállást.

Másnap reggel egy hágó következett egy gyönyörű vízesés után, majd pedig Queenstown, a Déli-sziget Siófokja. Tele mindenféle szórakoztatóipari pénznyelővel, éttermekkel, szállodákkal. Az úticélunk Milford Sound volt, egy aranyos fjord a sziget alsó csücskén. A sziget déli részén Norvégiához vagy Izlandhoz hasonlatosan számos, több tíz kilométeres fjord kanyarodik be a szárazföld belsejébe. Ezek legszebbi­kének tartják a Milford Sound fjordját. Kora este értünk a 20 fős népességű kis faluba és beneveztünk egy másnap délelőtti hajóútra. A világ e távoli tájára már nem húztak ki elektromos vezetéket. Egy hatalmas generátor adta az áramot. És ezt a generátort nem sokkal éjfél után leállították. Koromsötétben botorkáltunk ki a kemping társalgójából a sátrunkhoz.

Utazásunk 242. reggele kellemesen szeles, napos időt jósolt. Számos hajó sorakozott a mólón. A miénk egy 20 személyes hajó, aminek aznap csupán négy fizetővendége akadt. A hajó kifutott és a többszáz méteres hegyek a szemünk előtt nőttek ki a vízből. A hajónk egészen közel tudott menni a sziklafalhoz, mivel ez még közel száz métert szinte tejesen függőlegesen haladt lefelé a vízben. Az egyik kis öbölnél napozó fókákra akadtunk. Azok már megszokhatták a bámészkodókat, mert egyáltalán nem zavartatták magukat. Ahogy közeledtünk a tengerhez, úgy erősödött a szél és nőttek a hullámok. Szinte egyidejűleg pillantottuk meg a Tasmán-tengert és a benne hancúrozó delfineket. Vagy 10 delfin úszott versenyt a hajónkkal és néha-néha kiugorva vettek levegőt. Kora délután intettünk búcsút a delfineknek és a Milford Soundnak is. Új-Zéland gyümölcsöskertjein haladtunk keresztül. Alma, szilva, barack és a nálunk nem otthonos gyümölcsök ültetvényei jöttek és mentek. Az est egy Luggate nevű falucskában ért bennünket, melynek ingyenes kempingjében vertünk sátrat.

Reggel alig haladtunk néhány kilométert és egy kis repülőtér mellett egy nagy közlekedési múzeumba ütköztünk. Rég találtam ennyi érdekes járművet egy helyen. Volt ott Ford híres T-modelljétől kezdve a napelemes autón és tankon keresztül 100 éves tűzoltóautóig számos érdekes járgány. Trabant azonban nem, pedig kiérdemelt helye lett volna itt. Többórai barangolás után indultunk csak tovább a Mt. Cook felé, hogy közelről is megcsodálhassuk ezt a 3,700 méteres hófödte csúcsot, ami Új-Zéland „teteje”. A benzinégőnket már ötödik alkalommal fúvattam ki eredménytelenül. Most kapott még egy esélyt. Először úgy tűnt, működik, aztán megint felmondta a szolgálatot. Elfutott a méreg és egyetlen hajítással egy bokorban találta magát palackostól együtt. Csak Eszter kérő arcára tekintve mentem be érte a sűrűbe és ajándékoztam oda a szervizes fiúnak, aki kicsit furcsán nézett a nem várt ajándékra. Lassan fogynak az eszközeink…

Nemsokára feltűnt a távolban a Mt. Cook csúcsa. Az első utunk egy érdekes gleccserhez vezetett. Érdekessége abból adódott, hogy a legutóbbi visszahúzódásakor a jégrétegek közötti kőzúzalék teljesen belepte 1-2 méteres vastagságban. Ebből kifolyólag nem egy fehér jégfolyam látható, hanem egy több km hosszú szürkés kőzúzalék- „folyam”. Az, hogy a kő alatt jég van, csak a gleccsertónál derül ki, mikor a gleccsernek hirtelen vége szakad és a néhány méteres jégfal alatt láthatóvá válik a csörgedező víz. 5 km választott el bennünket a Mt. Cooktól és mi megelégedtünk ezzel a közelséggel. A kemping tele volt fanatikus hegymászókkal és túrázókkal, így továbbálltunk. A szálláshelyünkül választott távolabbi kempingben nagyszerű kilátás nyílt a Mt. Cookra. Szerettem volna a naplómat írni, de a számítógépünk billentyűzete – ami kétségtelenül minden Istenadta megpróbáltatáson keresztülment már – felmondta a szolgálatot. Bíztam benne, hogy csupán a porból és szemétből lett elege.

Másnapi úticélunk Timaru, egy óceánparti kikötőváros volt. Hamish-sel és az ő chilei barátnőjével, Paulával a Húsvét-szigeten találkoztunk. Hamish Új-Zélandon látta meg a napvilágot és szülei ma is itt élnek. Még azon az apró szigeten ajánlotta fel, hogy keressük meg nyugodtan a szüleit Timaruban. Interneten már leleveleztük a találkát.

Azt hiszem, sokan nem tudják, miért hívják a kiwi gyümölcsöt kiwinek. Az egész sztori a kiwi madárhoz nyúlik vissza, aminek még a maorik adták ezt a nevet. A kiwi madár nem tud repülni, akkora, mint egy termetes csirke és hosszú csőre segítségével éjszakánként gondoskodik napi betevőjéről. A madárról az itt élő emberek is a kiwi becenevet kapták. Az 1850-es aranyláz idején számos szerencsevadász érkezett Kínából is. Közülük néhányan magukkal hoztak helyi növényeket. Ezek között akadt egy eperszerű növény. Az aranylázat elfújta a szél, a növény azonban maradt. Egy vállalkozó kedvű zélandi aztán nekifogott a nemesítésnek és ebből jött ki a rendkívül ízletes barna bőrű, zöld gyümölcsű finomság, a kiwi. Új-Zéland nagyon hamar híres lett az egyre fontosabbá váló, az export jelentős részét kitevő gyümölcsről, amit az ország és a benne lakók becenevéről kiwire kereszteltek. Az új-zélandiak egymás között gyakran hívják magukat kiwinek, aminek egyáltalán nincs negatív jelentése, sőt, ellenkezőleg. Aznap betekintést nyerhettünk egy igazi kiwi család életébe.

Néhány tucat kilométer után egy Tekapo nevű kis faluba érkeztünk, aminek két nevezetessége csábítja a turistákat. Az egyik egy kis templom, ami a 30-as években épült a falu határában. Nincs tornya és az oltár mögötti ablak a hegyekre néz. Megnyugtató érzés leülni a padsorok egyikében és csak úgy elmélkedni. A másik nevezetességhez bevezetőként el kell mondanom, hogy Új-Zélandon minden élő emberre 4 birka jut. A juhok és azok gyapja adják a kiwi nemzetség másik legfontosabb exporttermékeit. A megtekintett nevezetesség egy Londonban készült bronzszobor, ami egy terelő juhászkutyát ábrázol. Az aláírásból kiderül, hogy a korai időkben a juhászkutya volt a juhászok legfontosabb segítőtársa, ennek szerettek volna méltó emléket állítani. Sajnos kicsit későn érkeztünk és megérkeztek a turistabuszok, amikből főleg japán turisták jöttek villámlátogatást tenni. A világ sok országában találkoztunk már japán turistával, ám a viselkedésük mindig azonos volt. Elmondom hát, hogy viselkedik egy tipikus japán turistacsoport.

Ők sosem utaznak egyedül, mindig turistabusszal érkeznek. Az idegenvezető már felhívta a figyelmüket az elkövetkező látványosságra és ők arra kihegyezve áramlanak le a buszról. Mindegyikük kezében legalább egy kamera vagy fényképezőgép. Gyorsan körbeszaladják a látványosságokat – esetünkben a templomot és kutyaszobrot – aztán pózt állnak vagy ülnek előttük, amíg társuk lefényképezi őket. Sok esetben a látványosság nem is látszik, de Fakenuba Fur Amuki mindig teljes életnagyságban látható. Elmondhatja, hogy ő volt ám itt és ott. Ha készít egy fényképalbumot, az abban lévő fényképeken kivétel nélkül mindig ő lesz. És a busz pontosan 10-15 perc múlva ismét menetre kész. Volt olyan turista, aki mihelyt leszállt a buszról, a szeme elé tartotta kameráját és ott is tartotta, míg vissza nem szállt a buszra. Csak nehogy elfelejtse, hogy hol készült a felvétel. Bár lehet, hogy az nem is fontos…