244–250. nap, Új-Zéland, utolsó hét

Ken egy jachtépítő társaságnak dolgozik. Ő adja el a hajókat. Ezek a hajók mindig egyedi rendelésre készülnek. Nem egytestű hajókat, hanem kéttestű, úgynevezett katamaránokat és háromtestű trimaránokat építenek. Ezek a hajók sokkal gyorsabbak, mint az egytestűek és általában vitorla hajtja őket. Fiona háziasszony, aki éppen az egyik unokáját próbálta gardírozni. Charlotte – így hívják a rosszaságot – édesanyja spanyol, így ő beszéli mindkét világnyelvet. Kicsi a világ, ez lépten-nyomon bebizonyosodik. A vacsora Angliára emlékeztetett. A felszolgált ételekből csak a bárányhús volt új, ami Angliában általában marha szokott lenni. Kent kifaggattam a hajóépítésről, illetve megtudtam néhány alapvető vitorlázási szabályt, például azt, hogyan tud egy vitorlás szél ellenében is haladni.

A számítógép nem hagyott nyugodni. Bevittük egy szervizbe, ám mikor kiderült, hogy garanciális, nem nyúltak hozzá. Vigyük Toshiba szervizbe, mondták. Kennél aztán találtam egy apró csavarhúzót és kiszereltem a billentyűzetet. Hát sok minden volt benne. Széna, szőr, hajszálak, még egy libatoll is. És természetesen temérdek por. Kifújtam és megjavult!!!

Csütörtökön reggel Ken egy ügyféllel találkozott, aki Seattle-ből, az USA Washington államából – ahol a híres Mt. St. Helens vulkán is található – repült ide egy hajó ügyében. Ebéd után aztán maga mellé vett bennünket és elmentünk a „műhelyeikbe” egy kis vitorlásépítő okosításra. Szinte az egész hajó üvegszálból és nagyon kemény műanyagból készül. Bepillantást nyerhettünk a tervezésbe, a gyártásba, s végül Ken kivitt a kikötőbe, és trimaránján kihajóztunk az óceánra. Delfineket kerestünk. Azokra nem kellett sokat várnunk. Hamarosan megjelentek és csoportosan produkálták magukat. Ők nem egyszerűen feljöttek levegőt venni és lemerültek, hanem kiugrottak és hancúroztak a hajó körül. Kiültünk a trimarán elejére és onnan élveztük az ingyenes előadást.

Kentől, Fionától és a kis Charlotte-tól este 6 óra felé vettünk búcsút. Az estét egy nagy erdőség kempingjében töltöttük. A telefonomat beállítottuk, hogy ébresszen hajnali 5 órakor, ugyanis otthon akkor lesz csütörtök délután 5 óra, a rádióinterjú ideje. Megbeszéltük Eszterrel, hogy felváltva fogjuk az interjúkat adni. Ez most az ő hete volt. A nap már rózsaszínre festette az ég alját, mikor kitápászkodtunk a sátorból. Az álmos hangú interjú után sikerült még visszaaludnunk.

A pénteki napot Christchurch-nek szenteltük. Ám előtte egy érdekes kerítés látványa állított meg bennünket. A kerítésre a „Cipőkerítés” név volt felfestve és mindenféle lábbelik tucatjai csüngtek rajta: kiszolgált sportcipő, körömcipellő, síbakancs, szandál és gyerekcsizma. „Ha megtetszik egy, vidd el, ha neked van felesleges, akkor hagyd itt” hívta fel a figyelmet egy másik, kézzel pingált tábla.

 Azt mondják, Christchurch a legszebb új-zélandi város. Az angolok alapították a múlt század elején és próbálták annyira angolossá tenni, amennyire csak lehet. Mielőtt azonban belvárosi sétánkat megkezdtük volna, egy egyedülálló múzeumba, vagyis inkább ismeretterjesztő helyre látogattunk el. Ez a Nemzetközi Antarktisz Központ volt. Új-Zéland a hatodik kontinenshez – az Antarktiszhoz – legközelebb fekvő angolajkú ország. Ez volt az oka, hogy az USA ide telepítette antarktiszi bázisainak kiszolgálóközpontját. Ehhez csatlakoztak a kiwik és az olaszok is, így most három nemzet tartja fenn ezt a központot. Új-Zélandnak és Olaszországnak csupán egy bázisa van az Antarktiszon, ám az USA-nak több is. Christchurch repteréről szállnak fel az élelmiszert és a felszerelést szállító gépek 3,500 km-es útjukra, a különböző bázisokra.

A központban megismerhettük egy antarktiszi bázis mindennapi életét. Fogalmat alkothattunk a hideg mértékéről is: volt egy kamra, ahol mínusz 5 fokot produkáltak. Ez rövidgatyában nem tűnt túl élvezetesnek. Ám mínusz 5 fok az Antarktiszon nyárnak számít. A téli mínusz 50 fokban az ember hétköznapi ruhában 1 perc alatt megfagyna, és mértek már mínusz 80-at is. Számos bázis csak az itteni nyárra nyit ki, azaz októbertől márciusig. Ugyanis 4 hónapig a Déli-sarkkörön belül – ahol az Antarktisz nagy része fekszik – télen nem jön fel a Nap, teljes sötétségben hagyva a vidéket. A Déli-sarkra egy Amundsen nevű norvég férfinak, no és persze kutyáinak sikerült először eljutni századunk elején. A híres Scott kapitány néhány héttel később ért csak oda, de vissza már nem. Útközben megfagyott, kísérőivel egyetemben.

A kutatómunka a Nap ismételt megjelenésével kezdődik. Az új-zélandi bázis létszáma a téli 6 főről 40-re duzzad. És az új munkatársak felavatásának szertartása van. Mindenkinek meg kell fürödnie egy fagypont környéki kis medencében, természetesen meztelenül. Rég láttam már embereket olyan fürgén mozogni, mint az erről készült felvételen.

Tagadhatatlanul a legdélisarkibb állatok a pingvinek. Egy kisfilm bemutatta életüket. Több faj él a sarkon ezekből az esetlen külsejű, ám annál ügyesebb madarakból. Nem is gondoltam volna, hogy milyen sokféle állatnak ad helyet ez a kontinens. Az alapvető különbség az Északi- és a Déli-sark között az, hogy míg az utóbbi alatt van föld, addig az előbbi csupán úszó jégtábla. Az Északi-sarkon található jég vastagsága átlagosan pár méter, ám a Déli-sarkon ez a több km-es vastagságot is eléri. A legmagasabb pont meghaladja az 5,000 métert. Érdekesség, hogy a déli sarkponton lévő jég egy hatalmas gleccser része, ami mozog. Így az Amundsen által bemért sarkpont ma már méterekkel odébb van, mint a legutóbb bemért pont. Egy AIESEC-es gyűlésen találkoztunk egy Robert Swan nevű angol természetjáróval. Ő most az ENSZ Természetvédelmi részlegénél dolgozik. Robert besétált mind az Északi-, mind pedig a Déli-sarkra a peremekről. Ő mesélt egy történetet. Azt hiszem, megéri idézni: „Mikor az Északi-sarkon – ami alatt köztudottan nincsen föld, azaz egy nagy egybefüggő jégtábla – egyik reggel sátrat bontottunk, hirtelen elkezdett a jég darabokra töredezni. Annyira „felmelegedett” a légkör, hogy a sarktól párszáz kilométerre az addig egybefüggő jégrengeteg elkezdett olvadni és persze mozogni. Akkor és ott azt szerettem volna, hogy velem együtt az összes ország kormányfője ott legyen az éppen olvadozó jégtáblán és akkor, és ott magyarázza meg nekem, hogy nincs globális felmelegedés!”

A Déli-sarkon nincsen por sem. A Húsvét-szigeten találkoztunk egy francia-olasz sráccal, aki Argentína déli kikötőjében – Ushuaiában – egy olyan hajó mesterszakácsa, amely a Déli-sarkra visz és hoz vállalkozó kedvű turistákat. Nagy viták folynak arról, hogy – az egyébként egyetlen országhoz sem tartozó, azaz senki által sem igazgatott – kontinensre szabad-e turistautakat szervezni. Ez jó kérdés, de amíg a pénz beszél és a kutya ugat, addig lehet. Ha már ennyire környezetvédelmi a hangvétel, hadd idézzem egy plakát feliratát, amit még Írországban láttam 1993-ban: a plakát egy indián asszonyt ábrázol, aki karján tartja néhány éves gyermekét. A háttérben egy kopár szikla, mellette egy elszáradt fa, a lábai előtt egy kis, szennyes patak csordogál. A felirat rendkívül elgondolkodtató: „Ha az ember kivágta az utolsó fát és beszennyezte az utolsó folyót, akkor fog rájönni, hogy a pénzt nem lehet megenni.” Ez volt a legnagyszerűbb plakát, amit valaha is láttam. És igaza lehet…

Az Antarktisz Központ után leparkoltunk a városban és szétnéztünk. A város székesegyháza, óvárosa és hatalmas botanikus kertje akár Angliában is lehetett volna. A pálmafák azonban figyelmeztették arra az eltévelyedő, botor turistát, hogy ez bizony nem Anglia. Például azért sem, mert Christchurch-ben van villamos.

Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e arról, ami azon a délutánon történt. Mivel ez is része a történetünknek, ezért írok róla. Azon a délutánon összevesztünk. Úgy alaposan. 246 napos FOLYAMATOS (24 órás) együttlét után szerintem ez nem csoda. Hiába vagyunk egymás számára a legfontosabbak, abból is elegünk tud lenni. Nem kell válásra gondolni, csupán egy kis privát létre vágytunk. Eszter ment jobbra, én pedig balra. Hogy mi volt az ok? Meg nem mondom. Semmi és minden. Érdekes módon este alig vártuk, hogy ismét találkozzunk és 246 nap után először tudtunk mesélni a másiknak, hiszen először fordult elő utazásunk során, hogy mást láttunk.

 Az újraegyesüléses kibékülést követően Eszter elcsalt egy mutatványos bemutatóra. A leginkább bizarr mutatvány, amit valaha is láttam, egy motorfűrészhez kapcsolódik: egy helybéli fogott egy kisméretű motorfűrészt, beindította, a gázt kiakasztotta – ami azt jelenti, hogy a fűrész pörögni kezdett anélkül, hogy fogták volna -, a kezébe vett még két figurát és nekiállt zsonglőrködni a 3 tárggyal. Aki már látott motorfűrészt közelről és látta, hogy az mire képes, az megérti, miért szörnyedtem el a látványtól. Elég egy rossz mozdulat és a srác 5 ujja 5 felé szalad… Ismét bizonyítást nyert az egyik alaptörvényünk, miszerint az Isten állatkertje elképesztően gazdag! Este 10 körül álltunk tovább ebből a gyönyörű városból. Útba eső kemping hiányában a 246. éjszakánkat ismét egy út menti pihenőben töltöttük. Annyira szép idő volt, hogy sátrat sem vertünk, csak úgy a szabad ég alatt háltunk a matracainkon.

 A Nap nem sokat teketóriázott reggel. A komp délután négykor indult vissza Picktonból Wellingtonba. Néhány száz kilométert kellett megtennünk végig a Csendes-óceán partján. Ahogy haladtunk észak felé, egyszer csak napozó fókákra lettünk figyelmesek a tenger partján. Elég közel engedték magukhoz a kíváncsiskodókat, ám a túl közel merészkedőkre rábömböltek, majd sietve és sértődötten elvonszolták magukat a tenger felé. Majd egy óráig bámultuk őket. Ezek az állatok is a tengerben vannak otthon, ám napjuk egy részét kint töltik a köveken. Napoznak.

Felcuccoltunk a kompra és 6 körül értünk át a túlpartra, ahol kaptunk egy másik Honda Logót. Hosszú vezetés következett a következő megállóig, ami a korábban csak kutyafuttában látott geotermikus mező volt. Képzeljetek el egy több mint 50 hektáros területet, ahol szinte minden 10 méteren gőz és gáz tör fel, felhőbe borítva a tájat. Némelyik nagyon aktív, némelyik éppen kihunyófélben van. Az igazi geotermikus működés megtekintése másnapra maradt. Az aznapi estét a Tongariro Nemzeti Parkban töltöttük. Itt kell megemlítenem a számos maori helység, utca, folyó, park és egyéb neveket. Több a maori földrajzi név kiwiföldön, mint az angolszász eredetű. A probléma csak az, hogy a grönlandi hosszúságú szavak számunkra gyakran kiejthetetlenek.

Az illető parkban található egyébként Új-Zéland legaktívabb vulkánja. Mivel késő este értünk oda, nem sokat láttunk ebből a nevezetes hegyből. Mellesleg szakadt az eső is. A kemping szinte minden helyét elfoglalták, egy kivételével. Erre be is parkoltunk. A parkoláskor döccent az autó valamin, de nem foglalkoztam vele. Esőben sátrat verni nem túl élvezetes sport. Arról nem is beszélve, hogy a cövekek lépten-nyomon kőbe ütköztek. Sátorverés után vettem csak észre, hogy az a bizonyos döccenő egy méretes fadarabnak volt köszönhető. Kihúztam az autó alól és csak akkor vettem észre, hogy a „Reserved”, azaz „Foglalt” szó van ráírva. Jó mélyre eldugtam a táblát a bokorba és bíztunk abban, hogy mi vagyunk az utolsó vendégek a kempingben aznap este.

Másnap reggel az orrunkig sem láttunk, akkorra köd vett körül bennünket. Hamar továbbálltunk és célba vettük a maori központot, Rotoruát. Az odavezető úton azonban több helyen is meg kellett állnunk. Az egyik megállás a sziget leglátványosabbnak mondott geotermikus parkjánál történt. Betértünk és megbizonyosodhattunk arról, hogy nem csak Izlandon és az USA-beli Yellowstone parkban vannak színes források, forró vizű kicsi tavak és köpködő sárfürdők. Egy másik megállónál ismét a sárfürdők hívták fel magukra a figyelmet. Írtam már ezekről az érdekes kis köpködőkről. Az egész egy mocsaras-sáros terület, ahol különböző gázok jönnek fel a föld alól. Mikor aztán a felszínre érnek, egy nagy adag sarat lőnek fel a levegőbe. Izlandon láttunk ehhez hasonlót, ám ez sokkal aktívabbnak tűnt. A harmadik megállót egy természetes medence jelentette, amiben a földből feltörő melegvíz szolgáltatta a kuriózumot. Szintén Izlandon volt már szerencsénk egy ilyen tóban fürödni, illetve Eszter Guatemalában is megmártózott egy melegvizű patak vizében. Ebbe a kis patakba mindketten beleugrottunk.

Kora délután érkeztünk meg Rotoruába, ami a „legmaoribb” város Új-Zélandon. Ám semmiképpen sem hasonlítható az USA-beli rezervátumokhoz. Sétáltak ugyan sötétebb bőrű és göndörkés emberek az utcán, ám számuk alacsony és az utóbbi 2 évszázadban már jócskán keveredtek. A városban van egy öreg maori templom, amire mi is kíváncsiak voltunk, de meglepve tapasztaltuk, hogy formára egy anglikán templomról van szó, amiben a megtérített maorik gyakorolták új vallásukat. A templommal szemben egy, a Waitangiban látotthoz hasonló közösségi (törzsi) ház árválkodik, ami annál érdekesebbnek tűnt. Ebben az óriási házban nincs egy darab vas sem, és a vörösre festett gerendákhoz használt festék anyagát is a természetből nyerték, mindenféle kémiai folyamat nélkül.

Rotoruában éppen aznap tartottak egy úgynevezett cigányfesztivált. A cigány szó errefelé vándorló életmódot folytató, mutatványos, apró bizbaszkészítő emberek gyűjtőneve. Ezek a családok általában egy kiberhelt és lakókocsivá átalakított teherautóban vagy buszban laknak és ezzel vándorolnak városról városra. A járművekről készült fotógyűjteményem ismét remekbe szabott darabokkal szaporodott.

Rotorua másik nevezetessége annak szabadtéri geotermikus parkja. Ide is betértünk pár percre, aztán célba vettük Aucklandet. Este 9 felé értünk vissza Zoli rezidenciájára. A lakók nyugovóra térése után rácsatlakoztam az internetre és jó pár órát „lógtam a hálón”. Ez csak másnap reggel okozott némi problémát, mikor fel kellett kelnem. A kocsit 9-ig kellett visszavinni az AVIS belvárosi irodájába. Én persze emlékezetből akartam odajutni, ami félórás késést jelentett és egy nagy kavarást Auckland belvárosában. Voltam olyan ügyes, hogy egy árva fitying nélkül indultam el reggel. Ez azt jelentette, hogy gyalog kellett hazabaktatnom, ami úgy 6-7 km-es túrát jelentett. Eszter mindent kimosott, mire hazaértem.

A délután közepén leesett az eső. Ezt csak a kint száradó ruháink bánták. Én imádom az esőt, persze csak, ha egy száraz helyről tudom nézni azt, forró teával a kezemben. A repülőgép másnap fél kettőkor indult.

Kedden reggel pakolással kezdtük a napot. Zoli hazajött értünk délben és kivitt minket a reptérre. Ismét egy reptér, ismét egy búcsúzkodás. És ismét egy új ország kalandjai következnek.