250–255. nap, Sydney

A nemzeti ünnep elég mozgalmas volt Ausztráliában.

A vámosok nem sokat foglalkoztak velünk. A vízum még Magyarországon került útlevelünkbe. Juliana ugyanabba az „osztályba” járt Londonban, ahova Maurício Brazíliából, illetve Mike Angliából. Ő ausztrál származású, aki egy angol fiatalember személyében találta meg élete párját. 24 évig éltek Angliában, 1994-ben döntött úgy a családi tanács, hogy szerencsét próbálnak Ausztráliában. Juliana Sydney-ben nőtt fel, így ő újra hazajött. Férje, Edward és két leánya – Kathy és Celia – azóta már megszokták itt. Juliana hazavitt bennünket és berendezkedtünk az egyik leánya szobájában. Két-három hétig kell autó nélkül tengetni létünket Ausztráliában. Beszélgetős este volt, hiszen több mint 6 éve nem láttuk egymást. Legutóbb Londonban találkoztunk 1993 októberében, mikor az MBA diplomamunkámat adtam le.

Január 26-a nagy nap Ausztrália 220 éves történelmében. Ezen a napon érkezett meg a bűnözőket szállító első hajókonvoj 1787-ben. Következzen egy kis Ausztrália-történelem.

Ausztráliát tartják a leghosszabb ideje folyamatosan lakott szigetnek. Az első emberek 70 ezer évvel ezelőtt érkeztek a szigetre, valószínűleg Délkelet-Ázsiából. Akkor a tenger szintje 50 méterrel alacsonyabb volt, így lényegesen kevesebb vízen kellett áthajózniuk az első „felfedezőknek”. Az őslakosok helyi neve „aboriginal”, ami szó szerint bennszülöttet jelent.

Az első európai szemek, amelyek meglátták Ausztrália partjait, portugál vagy holland hajósoké voltak. 1606-ban egy Torres nevű spanyol kapitány elsőként számolt be írásban a mai Queensland északi csücskéről. Róla kapta a nevét az Ausztráliát Új-Guineától elválasztó szoros is. Abel Tasman holland felfedező az 1640-es években délről közelített és felfedezte a mai Tasmániát. A kontinens hivatalos felfedezője egy Dampier nevű kalóz, aki Ausztrália nyugati partjainál szállt partra többször, ám az ott lelt sivatagos föld nem tett rá mély benyomást.

1768-ban James Cook, a brit tengerészet admirálisa kapta azt a parancsot, hogy nézzen utána Tahitinek és keresse meg a Nagy Déli Földet. A Nagy Déli Föld létezését a tudósok feltételezték. Abból indultak ki, hogy az északi féltekén lévő hatalmas szárazföldnek kell, hogy legyen egy déli párja, különben Földgolyónk elbillenne, mivel nem lenne egyensúlyban. Ez az elmélet azóta már megbukott, de 1768-ban még hittek a Nagy Déli Föld létezésében. 1770. április 19-én pillantotta meg Cook kapitány Ausztrália délkeleti partjait. Ezt tekintik Ausztrália hivatalos felfedezésének. Cook elhajózott egészen a mai Queensland északi csücskéig (Cape York) és azonnali hatállyal angol gyarmattá nyilvánította az újonnan felfedezett földet. Cook még kétszer tért vissza az ausztrál vizekre és máig a leghumánusabb és legnagyszerűbb felfedezőnek tartják. Fiatalon halt meg a mai Hawaii-szigeteken 1779-ben egy, a bennszülöttekkel történt összecsapás során.

A brit szigeteken a XVIII. század során megteltek a börtönök. A bűnözés a hatalmas nyomor miatt azonban nem csökkent. Az angol kormány megkezdte az elítéltek Amerikába szállítását. 1783-ban kikiáltották az Amerikai Egyesült Államokat. Ez egyben azt is jelentette, hogy az angol raboknak új helyet kellett találni, mivel Amerika megszűnt brit gyarmat lenni. 1786-ban indult el az első hajókaraván 750 rabbal és ugyanennyi tengerésszel, katonával, illetve a gyengébb nem képviselőivel. A raboknak hét évig kellett keményen dolgozniuk, hogy szabadságukat visszanyerjék, és bizony nem voltak szabadnapok.

Az első 15-20 évben, míg az új gyarmat önellátóvá vált, az éhenhalás folyamatosan Damoklesz kardjaként lebegett felettük. Egy-egy Európából várt ellátmány késése, illetve estleges elsüllyedése egyenlő lett volna az éhenhalással. A második rabkonvoj 1790-ben érkezett meg, aztán már jöttek évente többször is. Az 1800-as évek elejére Ausztrália önellátóvá vált. A katonatisztek földet kaptak, amin az elítéltek ingyen dolgoztak. Ez hatalmas előnyt jelentett egy egyszerű farmer alkalmazásával szemben. London messzesége miatt a katonák saját kis államot alkottak.

Bizonyára számos olvasó hallott már a Bounty hajón, az 1800-as évek elején történt lázadásról. A hajó kapitányát – William Bligh kapitányt – egy csónakba tették a Csendes-óceán kellős közepén. Bligh azonban nagyszerű és rafinált tengerész volt, elkormányozta a csónakot egy holland kikötőbe, majd onnan hazautazott Angliába. Miután elmondta a Bounty-n történteket és felmentették a hajó elvesztésének vádja alól, kinevezték Ausztrália kormányzójává. 1808-ban aztán Bligh ismét egy lázadásban találta magát. Ezúttal azonban a katonatisztek lázadtak fel a kormányzó korlátozó intézkedései ellen. Bligh-nak sikerült úrrá lennie a Rumlázadásnak elkeresztelt rebellión, aminek eredményeként az itt szolgáló tiszteket hazarendelték Angliába. Helyettük érkezett John Macquarie saját katonáival. Ő engedélyezte a felszabadult elítélteknek közhivatali poszt betöltését. Az 1868-ban érkezett az elítéltekkel teli utolsó hajó Ausztráliába. Összesen 168 ezer „csínytevőt” deportáltak Angliából.

Az aranylázak sorából Ausztrália sem kivétel. Az 1850-es években a déli Victoria államban találtak aranyat. Sokan jöttek, kevesen távoztak gazdagon, a többiek itt maradtak. A kontinensnyi országban 7 kolónia alakult ki. 1901-ben érkezett el az idő arra, hogy ezek a kolóniák létrehozzák az Ausztrál Nemzetközösséget. A nemzetközösségben 6 állam – New South Wales, Queensland, Victoria, South Australia, Western Australia és Tasmania -, illetve egy állami jogokkal nem rendelkező terület – Northern Territory – kapott helyet. Ez egészült ki az ausztrál kormányzati területtel (Australian Capital Territory), amelyet Canberra, a főváros és annak környéke alkot.

Az amerikai típusú alkotmány nem ad túl nagy mozgásteret a központi kormánynak. Az állam elnöke – Új-Zélandhoz hasonlóan – az angol uralkodó. Ezzel kapcsolatban egyébként egyre több ausztrál támaszt kételyeket, saját elnököt szeretnének választani. 1999-ben tartottak is egy névszavazást erről, ám a többség II. Erzsébetet tartotta a legalkalmasabbnak az államfői posztra. Az alapvető érv: „eddig jó volt, miért változtassunk”. A fejlődő világ hatalmas alapanyag- és élelmiszerszükséglete biztosította az ausztrál gazdaság megerősödését. A hatalmas távolságokat is legyőzték a felfedező kedvű emberek. Utak és telefonvonalak épültek. Fontos információ az országról, hogy az százszor nagyobb kis hazánknál, a népessége viszont alig több mint kétszerese.

A tengerparttól távoli tájakon, különösen a száraz vidékeken napokig utazhat úgy a bátor turista, hogy nem lát élő embert. Érdekesség a távoli farmon élő emberek orvosi ellátásának biztosítása. 1928-ban vezették be a Repülő Doktor fogalmát. A hatalmas távolságok és az utak hiánya miatt számos távoli település rádión kér és kap rendszeres orvosi ellátást.

Ausztrália kivette részét mindkét világháborúból. A Gallipoliban zajlott értelmetlen mészárlás több ezer fiatal ausztrál életet követelte (1915). A második világégés már sokkal közelebbről érintette Ausztráliát. Sydney kikötőjébe besurrant egy japán tengeralattjáró, amit két ausztrál cirkáló bánt, illetve az északi Darwin városát érték bombatámadások. Ausztrália kormánya katonáival is képviseltette magát a vietnami háborúban.

Az első európai ember érkezésekor 300 ezer aboriginal bennszülött élt Ausztráliában. Azóta számuk lényegesen lecsökkent, Tasmániában teljesen kiirtották őket. Mivel nem voltak egységesek és lényegében nomád életet éltek, nem jött létre egy, az új-zélandihoz hasonlatos alapszerződés köztük és az európai betolakodók között. Az ausztrál kormány egészen 1961-ig (!) emberszámba sem vette őket, csak akkor kaptak szavazati jogot. Ma rezervátumokban élnek az ausztrál életszínvonaltól messze elmaradva. Ez is a mai ausztrál valósághoz tartozik.

Sydney egy mély öböl két partjára épült, amit ma egy híd köt össze a város egyik jelképeként. Számos kisebb öböl és félsziget teszi változatossá Sydney képét. A város szíve az öböl déli partjára épült. Mi épp a nemzeti ünnep évfordulóján, január 26-án indultunk Sydney felfedezésére. Csakhamar bevettük magunkat a forgatagba. Érdekes módon a város központi parkját – London után szabadon – Hyde-parknak hívják. Ezt a parkot ellepték a chicagói kóstolókhoz hasonlatos kis étel-kirakodóvásárosok. Indiai, kínai, arab és még sok más nemzet eledele forgott ott közkézen. Mi az indiai mellett döntöttünk. A belvárost félig lezárták. A lezárt utcákon veterán autók végeláthatatlan sora parkolt. Ahhoz képest, hogy Ausztráliát csupán 20 millió ember lakja, a veterán autók száma meglehetősen magas. Trabantot itt sem láttunk. Talán azért, mert nem gyártottak belőle jobbkormányos verziót.

Egyszercsak lent találtuk magunkat az öböl partján. A híres operaház ott állt előttünk. Talán nem sokan tudják, hogy az operaházra nyílt pályázatot írtak ki. A nyertes egy impozáns tervet készített, ám mikor neki akartak fogni a kivitelezésnek, akkor derült csak ki, hogy a statikai tervek hiányoznak. Azaz a tervező szabadjára engedte a fantáziáját, de építészeti ismeretei hagytak némi kívánnivalót maguk után. Ebből az „apró” hiányosságból kifolyólag módosítani kellett a terveket, ám a vitorlákat szimbolizáló építmény külseje megmaradt olyannak, mint ami az eredeti tervekben szerepelt. Az már csak színesíti a dolgot, hogy az építők többször is becsődöltek.

Ünnepnap révén millió ember ténfergett a víz partján és várta a vízi és légi bemutatók műsorszámait. James Cook egykori hajójának mása is megérkezett, a színes csíkot húzó ejtőernyősökkel egyetemben. Két F16-os vadászgép is elhúzott a levegőben, ám legnagyobb bánatomra hamar eltűntek. A műsort egy 6 gépből álló légi akrobatacsoport zárta.

Január 27-e az ügyintézések napja volt. A kocsink érkezése csak február 13-án esedékes, mint megtudtuk a P&O Nedlloyd helyi képviselőjétől. Ám végleges dátumot csak február negyedikén tudnak mondani. Számos vízumot kellett beszereznünk, szám szerint ötöt. A fő kérdés azonban Kína volt, azaz annak kiderítése, hogy miként vihetjük be autónkat ebbe a népes és eléggé zárkózott országba. Kiderítettük, hogy a szükséges vízumok közül – Thaiföld, Kambodzsa, Vietnam, Kína és India – csak a kambodzsaiért kell Canberrában sorba állnunk, a többit meg tudjuk szerezni Sydney-ben, bár jelentős időbe fog telni, és mindkét útlevelünkre szükség lesz. A telefonok után az első utunk a kínai konzulátusra vezetett. Az épület előtt néhány tucatnyian az emberi jogokért tüntettek, ám ehhez valószínűleg hozzászoktak már a konzulátus munkatársai. Bent egy hölgy felvilágosított bennünket a vízumbeszerzés menetéről, de arról fogalma sem volt, hogyan lehet autóval bejutni Kínába. Adott viszont egy címet, a Kínai Utazási Szolgáltatások (China Travel Services, a továbbiakban CTS) irodájának címét.

Elballagtunk hát ebbe az irodába, ami történetesen a sydney-i kínai negyed kellős közepére települt. Ott is hitetlenkedve fogadták ötletünket. Annyit azért kiderítettünk, hogy egy kínai belügyesnek folyamatosan velünk kell lennie az ő autójával és minden költségét nekünk kell állnunk. Ez nem volt jó hír. Ők megadták egy másik kínai információs iroda címét, ahol állítólag többet tudnak a dologról. A lehetőségeket elemezve tértünk haza. Ha ez a kínai kisérgetősdi – amit már indulásunk előtt is hallani véltünk – valóban igaz, akkor a költségek akkorák lesznek, hogy messze nem éri meg nekünk autóval menni Kínába. De akkor hova megy az autó? És honnan?

Pénteken a további telefonok ismét kedvezőtlen hírekkel szolgáltak. A vietnami konzulátuson egyértelműen kijelentették, hogy bizony Vietnamba nem lehet külföldi autót bevinni, helyesebben, ha be is lehet, azt csak vietnami vezetheti. Ismét egy kísérgetős ország. Ekkor már nagyon úgy tűnt, hogy a délkelet-ázsiai utazás kedves autónk nélkül ölt testet. Mivel az autóra még jó két hetet várnunk kellett, felmerült az is, hogy elrepülhetnénk Szingapúrba és bejárhatnánk Malajziát és Thaiföldet. Ez a terv is kútba esett, mivel erre nem elég két hét. Nem akartunk Juliana nyakán sem lógni két hétig. Nekem régi vágyam volt egy ausztrál farm közeli megtekintése, lehetőség szerint kivéve részünket a mindennapi munkából. Mikor Juliana meghallotta, mire készülünk, lázas telefonálgatásba kezdett az ismerősei körében, illetve az interneten is böngészett.

További lehetőségnek tűnt egy melbourne-i túra, ahol a Húsvét-szigeten megismert ausztrál pár – Fiona és Tim – meghívásának tehetünk eleget. A tömegközlekedés nem olcsó játék Ausztráliában. Mind a busz, mind pedig a vonatjegy elég drágának bizonyult. Ha a farm nem jön össze, akkor megyünk Melbourne-be.

A harmadik kínai irodába már nem is mentünk el. Döntés született, az autó Ausztráliából Indiába megy, mi pedig szárazföldön fogunk Szingapúrból Kínán keresztül Indiáig eljutni, majd autónkat ismét viszontlátni Bombay-ben. Egyszerűen nem volt értelme a kínai és vietnami autós kalandot erőltetni. Juliana azzal a hírrel jött haza, hogy jó esélyeink vannak egy farmra, Sydney-től 450 km-re Canberra irányába. Szombaton kell felhívnunk a tulajt és beszélgetni a feltételekről. Hazafelé kitértünk egy érdekes nevű félszigetre – Woolloomooloo a becsületes neve, 8 darab „o” betűvel. Innen készülnek a sydney-i képeslapok ékes példányai az operaházzal és a híddal.

Szombaton reggel kíváncsian vártuk a farm válaszát. Kiderült, hogy a tulajdonosok 6 nap múlva el fognak utazni két hétre Új-Zélandra, ezért amint tudunk, mennünk kell. Ez azt jelentette, hogy vasárnap lesz utazásunk napja és egy igazi ausztrál farmon fogunk dolgozni! Ausztráliában elterjedt dolog szállásért és ellátásért dolgozni egy farmon. Mi is ezt vállaltuk, holott a munkáról nem sok derült ki a telefonból. Juliana magához vett bennünket és addig jártuk a város utazási irodáit, amíg a legolcsóbb lehetőséget meg nem leltük a másnapi utazásra.

Ausztráliában fejlett a vasúti és közúti hálózat – a népesség számához viszonyítva –, ám a tömegközlekedés lehetőségei szinte kivétel nélkül profitorientált cégek kezében vannak. Mindemellett boldog-boldogtalan kocsival jár, ezért a tömegközlekedés lehetőségei a főbb útvonalaktól eltekintve meglehetősen korlátozottak. A farm, ahova igyekeztünk például 450 km-re fekszik Sydney-től. Canberráig – 300 km – vonat visz, utána jön az autóbusz 100 km-en egy Cooma nevű kisvárosig. Oda bejön értünk Thérése – a farmtulajdonos-házaspár hölgy tagja – a további 50 km-re fekvő farmról. Én szívem szerint stoppoltam volna, ám Eszter bizonytalan volt, így maradt a tömegközlekedés. Megvettük a jegyeket és hazaérve sokadszorra nekiláttunk a pakolásnak.

Reggel a vonat pontosan indult. Én folyamatosan bámultam ki az ablakon. Hol van már egy kenguru? Azok azonban nem mutatkoztak. Dél körül futott be vonatunk Canberra, az ausztrál főváros vasútállomására. Itt közel 4 órás várakozás várt ránk. Canberra egy előre megtervezett főváros. 1912-ben írták ki a pályázatot az akkor 11 éves államszövetség vezetői egy új főváros kialakítására. Egy amerikai építész nyerte el a lehetőséget, hogy megtervezze Ausztrália új fővárosát. Canberrát ma 300 ezren lakják. Rendkívül tágas város, egyes városrészei több kilométerre fekszenek egymástól. Hatalmas zöld parkokat és egy mesterséges tavat is magába foglal. Tömegközlekedése jól szervezett, ám két hátizsákkal és 35 fok melegben nem vállalkoztunk városnézésre.

Sydney-ben megkaptuk otthonról bankszámláink elszámolásait. Mivel volt időnk bőven, nekiláttunk átnézni azokat. Mint említettem, minden költésünknek nyoma van a költségvetésünkben, ami egy 50 oldalas Excel táblázatrendszer. Meg tudjuk mondani, mennyit költöttünk ételre, szállásra, gázolajra, telefonra és büntetésekre, akármelyik országban jártunk is, akármi is legyen az adott ország pénzneme. A legfontosabb számlánk – az USA dollár – egyeztetésének fogtunk neki. Az árfolyamokat csak körülbelül ismertük a közép- és dél-amerikai országokban. Ezért a számlaegyeztetés során néha örültünk, néha nem, ez az árfolyamok kérdése volt. Az ecuadori sucre mélyrepülését ismét nyomon tudtuk követni. Ám a legnagyobb meglepetést az argentin peso okozta, amelyet 1:1-ben váltanak a dollárhoz képest, ám a kártyás fizetéseknél többe került egy peso, mint egy dollár! Ha tehát valaki Argentínába megy, vigyen magával USA dollárt és ne használja a hitelkártyáit. Hasonlót javaslunk azoknak is, akik Chilébe igyekeznek. A hitelkártyával automatából kivett pénzt rendkívül kedvezőtlenül számolják el a bankok.

Befutottak az első hitelek is. Szüleim tettek a számlánkra pénzt, egy kedves barátom is növelte egyenlegünket, illetve angol barátomtól, Mike-tól érkezett egy jelentősebb összeg. Bár még messze voltunk attól a ponttól, hogy a számlánk kiürüljön, az ördög sosem alszik – ahogy azt felénk mondják – inkább legyen, mint sem. Még akkor is, ha vissza kell fizetnünk. Lassan végeztünk az egyeztetéssel, és lassan eljött az autóbusz indulásának időpontja is. Cooma 110 km-re délre van Canberrától. Az egész várost mindössze 8 ezren lakják, ám fontos adminisztratív és kereskedelmi központnak számít azon a farmokkal teli vidéken. A busz érkezésével szinte egyidőben gurult be az állomásra Thérése, leendő „gazdánk” is. Egy negyvenes évei elején járó vígkedélyű hölgy mutatkozott be nekünk. Az első utunk a helyi italüzletbe vezetett, vörösborért. (Kanadához és Új-Zélandhoz hasonlóan alkoholt nem lehet kapni egy átlagos boltban, csak arra kijelölt, úgynevezett „liquor store”-ban.) Ahogy Thérése fogalmazott, „egy kis benzin a testnek”. Aki pedig a vörösbort szereti, rossz ember nem lehet.

50 km-t kocsikáztunk a farmjukig, amit Windradeen farmnak hívtak. A következő napjaink itt telnek majd. Ismét dolgos hétköznapok elé nézünk, ami ellen csak elkényelmesedett testünknek lett volna ellenvetése, nekünk magunknak semmiképp sem.

Ha ma indulnánk….

Ha ma indulnánk akkor is Sydney lenne az első ausztrál állomás. Sajnos a konténerhajók pontos érkezését nehéz kiszámolni, különösen ha a konténer hajót vált. A mi autónk ugyanis a chilei valparaiso-ból Szingapúrba ment, ott átrakták egy Sydney-be induló hajóra. Azonban Szingapúrban lekéste a „csatlakozást” az autónk (helyesebben a konténer, amiben az autónk volt), így lett 2 héttel hosszabb a hajóút.

Annyiban más a világ ma, hogy a digitalizáció miatt már nagyon pontosan látható, hogy mi, mikor és hova érkezik. Ha tudtuk volna, hogy az autónk késik 2 hetet, akkor valószínűleg hosszabb időt töltöttünk volna Új-Zélandon.

Először Aucklandből repültünk Sydney-be.

Aztán Sydney-ből a Windradeen farmra utaztunk.Ez összessen 450 km volt, de a perspektíva kedvéért egész Auszráliát mutatom: