267–277. nap, A farmtól Sydney-ig

David egy kis tengerparti falu és az azt körülvevő falvak háziorvosaként serénykedik. A teremtő jó humorérzékkel áldotta meg, így vidáman telt a 7 órás út Victoria állam fővárosáig, Melbourne-ig. Ott már várt ránk Fiona és Tim és másfél hónap után régi ismerősökként köszöntöttek bennünket. David maradt Ausztrália második legnagyobb városában, mi pedig útra keltünk a Melbourne-től 100 km-re lévő Daylesford városába, ahol Fiona és Tim nemrég új otthont teremtett magának. 11 után értünk a kisvárosba, ahol a vendégszoba már várt reánk. Hosszas beszélgetés után bújtunk csak ágyba. Ez volt a 267. napunk és a 166. otthonunk.

Fiona jobb keze lebénult. Ez egy 19 éves korában elszenvedett agyvérzés eredménye, amit az agyában összekuszálódott vénák és artériák felrobbanása okozott. Egy kicsit a járásán is észrevehető, ám ettől függetlenül teljes életet él és elfogadta, hogy ez történt vele. Azóta szó szerint bejárta a fél világot. Pedig egy kézzel nem könnyű. Elég, ha csak a cipőfűzésre, a pénztárca elővételére és használatára vagy egy gyufa meggyújtására gondolunk. Ha valaki teljesen meg szeretné érteni, hogy milyen is ez, az egy napig ne használja a bal kezét. Vagy a jobbat, tökmindegy. Fiona így él boldogan idestova 13 éve.

Azt hiszem, az ilyen dolgokat csak az tudja legjobban átérezni, akivel történt hasonló. Az én jobb kezem sem az igazi már több mint három éve, amikor is egy öklöm nagyságú cisztát – vízzel teli hólyag, nem tumor – véltek felfedezni a bal agyféltekémben. Az orvosok gyorsan átlátták a helyzetet és két lehetséges utat láttak: hagyni mindent úgy, ahogy van, ám ekkor lassan, de biztosan elvizesednek a közeli agysejtek, le fog épülni agyi kapacitásom, magyarul meghülyülök. A másik lehetőség egy műtét, ami során eltávolítják a cisztát, ám senki nem tudja garantálni, hogy nem lesz valami maradandó sérülés. Amikor az ember 26 éves és élete teljében van, ráadásul mindössze 3 hónapos házas, akkor el tud képzelni jobb híreket is.

A döntés egyértelmű volt és sajnos a maradandó károsodás is. A jobb kezem ujjai azóta csak lassan mozognak és néha begörcsölnek. Aztán jött még két műtét – az utolsó napra pontosan azon a napon 3 éve történt -, ám a helyzet nem változott jelentősen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem viselt meg a dolog. Kellett hozzá közel fél év, míg újra a régi lettem. Ilyen esetben az ember két dolgot tehet: otthon ül és siránkozik, illetve elfogadja a történteket és él, mint hal a vízben. Fiona és én – és még sok más fogyatékos ember, akit azóta megismertem – igyekszünk az utóbbi csoportba tartozni. Azt hiszem, máskülönben sosem tanultam volna meg bal kézzel írni. Ez tulajdonképpen egy pozitív következmény! Azóta teljesen másként nézek a testi fogyatékossággal élő emberekre, és ahol csak tudom, igyekszem segíteni őket. Hiszen akár velem is történhetett volna az, ami Fionával történt. Fiona egyébként a Shell vállalatnál dolgozik a szervezet belső működésének javításán Melbourne-ben, értékes alkalmazottként.

Ők egy hónapot töltöttek Dél-Amerikában. Ecuador, Peru egy kis Bolívia és Chile szerepelt a programjukban. Számos közös helyen voltunk, így kellemes volt felemlegetni a perui helyi vonat, vagy La Paz közlekedési szépségeit. Tim nemrégiben hagyta ott munkahelyét. és saját vállalkozásba kezd. Az elmúlt hétig Melbourne-ben éltek, ám a nemrégiben vásárolt daylesfordi ház felújításával mára már elkészültek és így be is költöztek. A házikót rendkívül barátságos hangulatúvá varázsolták. Van egy érdekes masinájuk, amivel tudnak otthon kenyeret sütni. Láttam már otthon is ilyen gépet, de szombaton reggel a reggelinél volt alkalmam először kipróbálni a meleg kenyér ízét. Egy egész kenyér elfogyott reggelire. Csak az alapanyagokat kell beletenni – lisztet, sót, vizet, élesztőt meg én nem tudom még mit – és a gép megdagasztja majd megsüti.

Elmentünk a környékre kirándulni, barangolni az erdőkbe, csak úgy tengeni-lengeni. A nap fénypontja a dél-amerikai diavetítés volt. Tim már előhívatta a diákat. Hangos felkiáltás jelezte: „ott mi is voltunk!”. A vasárnap is későn kezdődött. Nagy napra ébredtünk. 1971. február 13-án hajnali fél ötkor született meg Eszter. Most töltötte be a 20. életévét, idestova tizedszer. Azt már kitaláltam, hogy mi lesz a következő születésnapi ajándéka, ám a mostani elég szerényre fog sikeredni.

Nem tudom, lehetséges-e az, hogy az ember túlalussza magát, azaz, ha túl sokat alszik, „belefárad”. Azon a vasárnapon is csak fél tízkor vert ki a lelkiismeret az ágyból. Ám utána felgyorsultak az események. Egy kis fűnyírás, kertészkedés. Majd kocsiba ültünk és kikalandoztunk egy helyi kis tó partjára piknikes ebédre. A választékos ebéd után egy séta a tó körül emlékeztette lábainkat arra, hogy nem csak ülni és feküdni lehet, amit az utóbbi napokban tettünk. Befutott David és rögtön vacsorázóhely kutatásba fogtunk. Egy thai étterem nyert, ahova 8 körül érkeztünk meg egy kis közös kertészkedés után. David, Fiona és Tim egy nagyszerű, felnőtteknek is szóló mesekönyvvel lepték meg Esztert születésnapja alkalmából.

Fiona minden reggel vonattal jár dolgozni Melbourne-be. A vasútállomás 30 km-re van Daylesfordtól, reggelente Tim viszi őt és este érte megy. Hétfő reggel azonban Fiona édesapja vitte leányát a vonathoz. A napunk békésen telt. Timmel egy komposztos dobozt építettünk. A komposzt lényege, hogy minden konyhai hulladékot – főtt étel és hús kivételével -, illetve természetes anyagot, amit csak kidobnának, egy nagy szellős ládába gyűjtenek. Majd egy kis vizet öntenek rá és hagyják, hogy a természet végezze a dolgát. Egy év alatt kitűnő tápértékű „trágya” készül, amit a kertben nagyszerűen lehet hasznosítani. Vacsora közben megemlékeztünk a Húsvét-szigetről, a furcsa amerikai hölgyről, aki hozzáment egy rapa nui férfihoz pár hónapos ismeretség után és most kezd rájönni, hogy a lét arrafelé sem habostorta, a szilveszteri buliról és a közös kirándulásokról.

Kedden reggel Tim már visszaért a reggeli fuvarból, mikor mi kitápászkodtunk az ágyból. Aznap egy összerakós játékkal kezdtük a napot. A házzal együtt örököltek egy régi nagy szekrényt, amit szétszedtek – mivel nem fért ki az ajtón – és most a garázsban hevert darabokban. A probléma abból származott, hogy volt vagy 30 fadarab és Tim sem mindig emlékezett, hogy honnan mit vett ki annak idején. Néhányszor szét kellett szednünk egy-két darabot, ám kreativitásunk határtalannak bizonyult és a szekrény összeállt. Majdnem elfelejtettem megemlíteni a ház macskáját, Basilt, egy igazi vérbeli herélt kandúrt. Neki egy csengőt akasztottak a nyakába, hogy ne tudja elkapni a figyelmetlen madarakat. Kedden este a jól bejáratott rakott krumpli szerepelt az étlapon, amit Eszter egyre jobban és jobban készített. Azt hiszem, vendéglátóink is meg voltak vele elégedve.

Szerdán korán kezdődött a nap. 5-kor keltünk, mert fél 8-kor indult vissza a buszunk Sydney-be Melbourne-ből. A Nap szinte csodákat produkált, miközben felkelt. Mivel egész úton kelet felé haladtunk, részesei voltunk az egyik legszebb napfelkeltének, amit életemben láttam. A jegyek felvétele után mondtunk – remélhetőleg csak rövid – búcsút Fionának és Timnek. Ha minden terv szerint halad, egy kicsivel több mint egy hét múlva viszontlátjuk egymást, immár Toyotánkkal együtt.

Az út vissza Sydney-be hosszú és unalmas volt. 12 óra, 2 megálló, 2 videofilm és sok zsibbadás. 8 előtt szálltunk le az emeletes buszról és sétáltunk haza, azaz Juliana lakásába. Megkaptuk Maurício barátomtól a januári „Quattro Rodas” című magazin számát, benne a velünk megjelent cikkel. Nagyszerű érzés viszontlátni magunkat egy neves brazil magazinban. Krisztina – az otthoni mindenesünk – elküldte a 2000. évi tanárkártyákat, amelyek immár kiszolgálnak bennünket hazáig. A Toyota Motor Hungary Kft. is küldött néhány esetlegesen cserére szoruló pótalkatrészt, ám azokat még nem kézbesítették.

Éjfél felé bújtunk ágyba. Az elkövetkező napokban ismét „vissza kell szereznünk” a kocsinkat, immár harmadik alkalommal, ám még nem utoljára. Csütörtökön az első utunk a P&O Nedlloyd irodájába vezetett. Eddig mindhárom P&O-s kapcsolatunk során – Panamában, Ecuadorban és Chilében – nagyszerű, segítőkész emberekkel találkoztunk, akik messze többet segítettek, mint amit a munkakörük megkívánt volna. Ezzel a gondolattal léptünk be a cég belvárosi irodájába. Azonban csakhamar kiderült, hogy az ausztrál P&O-nál szigorúan betartják a munkaköri szabályzatot, azaz csupán annyit segítenek, amennyit a munkakörük megkövetel, csupán arra a kérdésre válaszolnak, amit kérdezünk és egy csepp erőfeszítést sem tesznek azért, hogy az autónkat mielőbb visszakapjuk. Marina Leongnak hívták a kontaktembert, aki 35 körüli, kissé klimaxos hp (ejtsd: hápé) volt, és itt most nem a Hewlett Packard remek nyomtatóira gondolok. Előkerült ugyan, ám a pult mögül kommunikált velünk és csak halvány fogalma volt az ügymenetről. Nem is kellett, hogy legyen, mert mint szállítmányozó az ő feladata ott lezárult, hogy a konténert kirakták a hajóból. A többi már legyen a speditőr dolga, gondolta ő. Ám a speditőr errefelé szemtelenül nagy összeget kér, ezért próbáltunk mi magunk a saját speditőrünk lenni.

Nagyon hamar kiderült, hogy – a New York-i és guayaquili példával ellentétben – itt nem engedik kinyitni a konténert a kikötőben, hanem onnan ki kell hozni, még ha csak 5 perc erejéig is. Egy vámszabadterületi raktárban kell azt kinyitni. Ott kell lennie a vámosnak, egy karanténos felügyelőnek, akinek az a fe­ladata, hogy ellenőrizze, nehogy valami fertőzést hozzunk Ausztrália területére, illetve nekünk, mert a konténer kulcsa nálunk volt. Miss Hp azt mondta, hogy először a vámhivatalt kell meglátogatnunk a chilei szállítólevéllel. Sydney-ben két hatalmas konténerterminál található. Az egyik az öbölben, a belvárostól nem messze, a másik pedig a Sydney déli részén a reptér mellett üzemel. A vámhivatal a reptéren volt, így oda kellett kivergődnünk valahogy.

Egy reptérre menő buszt fogtunk, ami pimaszul magas összegért – mint minden reptérre menő busz – vitt el bennünket. A sofőr megmutatta a vámosokat rejtő házat. Kicsit félénken tekeredtünk be a forgóajtón. Egy hölgy került elő, aki – miután előadtuk a problémánkat – azt mondta, hogy nagyon-nagyon nehéz lesz, mivel állami engedélyt kell beszerezni, ami heteket is igénybe vehet. Hirtelen nem kaptunk levegőt, ám ekkor elhangzott a varázsszó: „carnet de passage”. Amint a hölgy megtudta, hogy nekünk van carnet-nk, azonnal mutatta az utat a harmadik emeletre. „Így mindjárt más!” mondta nagy megkönnyebbülésünkre. Ott egy kedves, Vic nevű, rövidgatyás-egyenruhás korombeli srác kezdett el foglalkozni az ügyünkkel. Hamar kiderült, hogy különösebben nem kíváncsiak az autónkra. Ám nem tudják a vámszabadterületről való kiszállítási engedélyt megadni, mert a hajó majd csak pénteken – másnap – fog megérkezni. Vic azért kitöltötte a carnet megfelelő oldalát.

Ausztrália nagyon védi az élővilágát mindennemű külföldről behozható fertőzés ellen. Egy komoly hivatal – az ausztrál karanténhivatal – felel azért, hogy a lehetséges kórokozók még a vámszabad területen elhalálozzanak. Ha valaki kedvenc kutyáját, macskáját, tengerimalacát, netalán egerét akarja Ausztráliába hozni, annak minimum 3 hónapra – ami nemrég még 6 hónap volt – elkülönített helyen kell tárolnia kedvencét a karanténhivatal által kijelölt helyen. A külföldről hozott autók esetén azt vizsgálják, hogy van-e az autón sár, por vagy föld. Ha van – én el nem tudom képzelni, hogy ne lenne – akkor úgynevezett gőzmosást vagy fertőtlenítést kell megejteni, aztán vihető csak közútra a járgány. Nekünk is egyeztetni kellett hát a karanténnal, hogy mikor és hol kívánják az autót ellenőrizni. Telefonon azt a választ kaptuk, hogy csak a vám felszabadítása után tudunk elmenni hozzájuk. Maradt még egy feladat. A konténert valahogyan ki kellett varázsolnunk a terminálból és ki kellett nyittatnunk. Erre a legmegfelelőbbnek egy teherautó tűnt, ám ez a dolog sem volt ilyen egyszerű. A konténert ugyanis nem elég kiszállítani, azt vissza is kell szállítani. A fertőtlenítést is csak bizonyos „speciálisan kialakított” helyen lehet elvégezni. Nem volt mit tenni, fognunk kellett egy speditőrt.

A speditőrök néhány fokkal jobbak a közjegyzőknél. Ám az ügyvitelük folyamatának hatásfokát nagyságrendekkel lehetne javítani. Több árajánlatot is begyűjtöttünk. Néha elámultunk a szemtelen hangvételen és az elképesztő árakon. Végül megállapodtunk egynél, az ár azonban itt is horribilisnek tűnt. Egy dolog például nem fér a fejembe. Miért számolnak fel 25,000 forintnak megfelelő összeget a kicsomagolásért, ami tíz darab szeg kihúzásából és négy kötél átvágásából áll? A kérdésemre azt a választ kaptam, hogy a faékeket vagy vissza kell juttatni a feladó országba – ami nonszensz, egyszerűen nem hiszem el -, vagy fertőtleníteni kell, mint külföldről jövő árut. Ezek után nem volt több kérdésünk. Ez az egész ügymenet kezdett nagyon-nagyon mondvacsinálttá, bürokratikussá válni.

Találkoztam már értelmetlen bürokráciával, ám az ausztrál mindegyiket kenterbe vágná. A speditőr cég azt mondta, hogy talán a következő hét szerdáján lesz kocsink. Erre mi azt választoltuk, hogy ez nem lesz jó. Nagy nehezen belementek a keddi napba. Ám egy dokumentumot hiányoltak, amit – mint kiderült – Miss Hp elfelejtett odaadni nekünk reggel a P&O irodájában. Megegyeztünk a speditőrrel, hogy pénteken reggel fél 9-re ott lesz nála a papír. Visszabuszoztunk hát a P&O irodájába a szükséges papírért. Amikor megkaptuk azt, ki kellett volna fizetnünk kereken 90 dollárral többet, mint ami a mi szállítólevelünkön szerepelt. A szállítólevélre ugyanis még Chilében felírták az Ausztráliában esedékes lerakási költségeket. Érdekes módon ezek a költségek nem egyeztek meg az akkor elénk dugott papíron lévő összeggel. Természetesen megkérdeztük az eltérés okát. Erre azt a választ kaptuk, hogy Chilében nem jól tudták az árakat. Ekkor már – az aznapi gyűrődések miatt – kellő formában voltam. Mutattam a srácnak, hogy ugyanaz a P&O Nedlloydos fejléc van mindkét papíron és a korábbin 90 dollárral kevesebb van. Az, hogy ők nem kommunikáltak a chilei irodájukkal, minket egy cseppet sem érdekel és nem vagyunk hajlandók megfizetni az ő hibájuk árát.

Úgy tűnt, komoly fejtörést okoztunk a cég pénzügyeseinek. Egy 4 fős csapat ült össze, hogy megvitassák a dolgunkat. Aztán egy manager jellegű kisfőnök jött elő és afelől érdeklődött, hogy nincs-e nálunk elég pénz a többlet fedezetére. Erre az én talpraesett kis feleségem kijelentette, hogy valószínűleg nem értettük meg egymást, ugyanis nem az a probléma, hogy nincs nálunk pénz, és nem tudjuk, hanem az, hogy nem akarjuk kifizetni a különbözetet. Ha egyszer egy világcég azt mondta, hogy ennyi az annyi, akkor az legyen annyi, ne 90 dollárral több. A srác rögtön nekilátott a számla kijavításának, nem vitatkozott tovább. Kicsit feldúltan hagytuk el az irodát. Mindketten neves cégeknél dolgozunk, ezért tudjuk, hogy egy hasonló hiba – ha elő is fordulna – semmiképpen sem csapódhatna le a fogyasztón. A P&O Nedlloydnak olyan kedves munkatársaival ismerkedtünk meg eddig Panamában, Ecuadorban és Chilében. És most az ellenpélda, egy fejlett ország fejlett piacán, ahol a fogyasztót át akarják vágni.

Aznap még egy feladatunk volt. Be kellett mennünk a helyi autóklubba, hogy a „carnet de passage” cseréjét meg tudjuk oldani. Otthoni barátunk – Öhler Judit – beszélt a Magyar Autóklub képviselőivel, akik azt mondták, hogy az új „carnet de passage” kiadásához meg kell kapniuk a régit, amit mi most éppen használunk. Elmondtuk, hogy az bizony nem megy. Erre ők azt az áthidaló megoldást találták ki, hogy ők elküldik a carnet-t az Ausztrál Autóklubnak, az érvényteleníti a mostanit és kiadja az újat. Ennek intézése ügyében kerestük meg az illetékes hölgyet. Ő hamar megértette problémánkat és megígérte, hogy felveszi a kapcsolatot a felelős magyar hölggyel. Van rá 5 hét, hogy az új carnet megérkezzen. Lassan öt óra lett és hivatalos ügyeink végére értünk. Kezünkben volt a papír, amit másnap reggel fél 9-re kellett a speditőr irodájába eljuttatnunk.

Péntek reggel pontban fél 9-re ért be a taxi a speditőr külvárosi irodájába. Nem tudom, az ausztrál szállítmányozó iparral van-e probléma vagy velünk, de megint az elviselhetetlen stílusú nők egy jeles példányával hozott össze bennünket a sors. Őt Anitának hívták. Mint megtudtuk, a kikötőből ki kell hozni a konténert, tehát azért el kell menni egy teherautóval. A fuvart azonban 2 nappal előre le kell foglalni és naponta kétszer lehet leadni az igényeket. Mi azért mentünk fél 9-re, hogy a 9 órai lista élére kerüljünk. A gyengébb nem eme jeles példánya nekiállt nyávogni, hogy „nem tudom befér-e még a 9 órásba”. Majdnem kimondtam, ami akkor megfordult a fejemben, hát pont ő volt az, aki előző nap azt mondta telefonon, hogy jöjjünk fél 9-re, mi jöhettünk volna egy órával korábban is! Azért valahogy mégiscsak befértünk.

Következő utunk ismét a vámhivatalba vezetett. A hajó aznap reggel befutott, így a vámhivatal már „fel tudta oldani a zár alól”, ahogy ezt hivatalosan mondják. A vámnál tudatták velünk, hogy bár a hajó megérkezett, a P&O nem vezette még be a rendszerbe a szükséges információt, így várnunk kell. A várakozás idején elbuszoztunk az ausztrál karanténhivatal irodájába. A karanténhivatalban azt a papírt kaptuk meg, amire a speditőr cég karanténosa fel tudja jegyezni, hogy mit és miért tett az autónkkal. És mint minden papírt, ezt sem adták ingyen. Ez komolyan kezdett hasonlítani a hondurasi határra, ahol engedélyt kellett szerezni, hogy megvehessünk egy papírt.

Visszaballagtunk a vámhivatalba, ami úgy 5-6 km-re lehetett. A repülők felettünk szálltak fel és le. A vámosok – miután megtudták, hogy a karanténirodától gyalog jöttünk vissza – minden sorban álló ügyintéző elé vettek minket, és megkülönböztetett figyelmet fordítottak ügyünkre. Azt mondták, ha valaki képes átgyalogolni a karanténhivatalból a vámhivatalba, az mindenképpen megérdemli a kitüntetett figyelmet. A P&O-tól átjött a szükséges info, ám egy rubrika üresen maradt, holott abban pipának kellett volna lennie. Felváltva hívogattuk a P&O irodáját és próbáltuk a pipát bevarázsoltatni. Az illetékes „elvtárs” éppen ebédelt, ettől már nem tudtuk, hogy nevessünk, vagy sírjunk-e. Ám fél óra múlva megérkezett a pipa és a kocsink átesett a vámvizsgálaton anélkül, hogy azt valaki is látta volna. A biztonság kedvéért visszamentünk a női nem jeles képviselőjéhez, hogy megbizonyosodjunk róla, a konténerünk tényleg kikerül-e a kikötőből. Bár a csaj reggel még hétfőre ígérte, délutánra már kedd lett a határidő. És baromi flegmán azt is hozzátette, hogy számos fontos konténer van a miénk előtt. Kedden fél 11-re beszéltük meg a konténernyitást. Bebuszoztunk a város központjába aztán hazasétáltunk. 3 nap várakozásra ítéltettünk.

A szombat városi bolyongással telt, a vasárnap szintén. A nap eseménye számomra egy igazi ausztrál bőrkalap beszerzése volt, amire mindig is vágytam. A nap eseménye Eszter számára a monorail – légvasút – kipróbálása volt. Ez egy, a földtől 5-10 méter magasságban egyetlen sínen haladó járgány. Sydney belvárosában köröz a felhőkarcoló épületek között és nagyszerű kilátás nyílik róla. Egy másik nevezetes esemény egy mutatványos fiú volt, aki igen ügyesen használta minden testrészét és a száját is. Ki tudta fordítani a vállait, ami nem mindennapi teljesítmény. Élvezetes egy órát töltöttünk el a műsorát bámulva, amibe engem is bevont, mint szereplőt.

A kikötőben nagy meglepetésünkre épp a Queen Elizabeth 2, a világ talán leghíresebb tengerjáró luxushajója dekkolt. Sok földi halandó elsétált mellette és nézte azt a pár száz szerencsés – vagy inkább pénzes – embert, akinek része lehetett a hajókázásban. Érdekesség, hogy a hajó alsó 10 métere víz alatt volt. Vasárnap egy hadihajó jött a távozó QE2 helyére, felengedték rá az érdeklődőket, így azt is bejártuk.

Hétfőn reggel a következő repülőjegy kapta az első számot a teendőink között. A választásunk a Lauda Air Kuala Lumpurba (Malajzia fővárosa) induló járatára esett. (Igen, ennek is lesett egy gépe jó néhány éve Bangkok mellett.) Ez a város csak párszáz km-re van Szingapúrtól és vonattal vagy busszal csupán néhány órányira. Csak úgy, a biztonság kedvéért felhívtuk a speditőr céget hétfőn reggel. Kiderült, hogy a jeles nőszemély szabin van aznap és legnagyobb meglepetésünkre az is kiderült, hogy a konténerünk már ott van, és amint odaérünk, kinyitják. Ez nagyszerű hír volt. Arra nem szeretném az időt pazarolni, hogy Anita viselkedését elemezzem. Szerencsére nem kell találkoznunk vele ismét, azt hiszem egyikünk sem örült volna ennek a viszontlátásnak. Kapkodva, gyorsan viharzottunk ki a külvárosi vámszabad területre. A konténer, amit mintegy két hónapja Chilében zártunk be, most arra várt, hogy kinyissuk. A lakaton és a láncon – Bár mindkettőt kezelték rozsda ellen – vastag só-, és kezdetleges rozsdaréteg burjánzott. És az autónk ott volt. Az aksik szinte teljesen lemerültek, épp csak annyi maradt bennük, hogy beinduljon a motor. Megjegyzem, a rögzítő faékek mindenféle fertőtlenítés nélkül kerültek a kukába, ennyit a karantén komolyságáról. A karanténos koma elkérte a személyes cuccainkról még Chilében készült listát. Kiszúrta a vizeskannákat, a kempingfelszerelést és a cipőket. Szakértő szemekkel megvizslatta azokat. A cipőkhöz érve elővette bugylibicskáját és nekilátott a sár levakarásának a cipőink redőiből. Össze kellett harapni a szánkat, nehogy elnevessük magunkat.

Szakértőnk megvizsgálta autónkat és arra a következtetésre jutott, hogy az bizony néhol sáros és gőzmosást írt elő. A bürokrácia köztudottan végtelen, ez ismét kiderült. A gőzmosásra ugyanis külön időpontot kellett kérnünk, holott ugyanazon speditőr cég munkatársai végezték. Fél 12 volt, 2-re kaptunk időpontot. Nem akartunk nagyon messzire menni, ott ténferegtünk az iroda és a raktár között. Pár perc múlva egy újabb koma érkezett és azt mondta, hogy hozzam gyorsan az autót, megmossák. Egy hatalmas targoncával találtam magam szemben, ami éppen a kocsi alá akart nyúlni, hogy megemelje. Nem értettem, mire készül, ha alá akart volna nyúlni, akkor a kipufogó, kardántengely és még számos más hasznos alkatrész sérült volna. Aztán fagerendák kerültek elő és azok segítségével sikerült az alváznál fogva megemelni az autót. És ekkor jött a következő meglepetés. A gőzmosást én forró vizesnek képzeltem. Ám errefelé egy nagynyomású hideg vízsugarat hívnak ennek. Tehát tulajdonképpen egy alvázmosás került 90 dollárba. Fertőtlenítőszer annyi volt benne, mint a desztillált vízben. A lehullott sár elmerült a lefolyó vizében, ami belefolyt a helyi csatornába. Ha tehát netán fertőzést importáltunk volna, akkor az már terjedhetne…