277–286. nap, Dél-Ausztrália

Ausztrália számos dolgot örökölt az öreg Angliától. Ezek közül az egyik leginkább szembetűnő – Új-Zélandhoz hasonlatosan – a jobb oldali kormány. Az út bal oldalán kell haladni és az előzésnél Eszter mondja meg, hogy mehetek-e vagy sem. Ugyanis ő lát ki. Az első utunk egy benzinkúthoz vezetett. Aztán következett a Hume Highway (főút, a továbbiakban Hwy), amely Sydney-t köti össze Melbourne-nel. A farmra igyekeztünk, ahol korábban 10 napot töltöttünk és egy nagy hátizsákot hagytunk hátra, 450 km-re Sydney-től. Mivel 5 körül keveredtünk csak ki az olimpiára készülő városból, ezért besötétedett, még Canberra előtt. Én nem szeretek éjszaka vezetni – egy 1994-ben éjszaka elütött szarvas okozta baleset óta –, ezért lehúzódtunk egy pihenőhelyre és ott töltöttük az éjszakát. A pihenőhelyen hatalmas táblák hívták fel a figyelmet a kígyóveszélyre. A természet e rusnya teremtményeitől maradandó undorom alakult ki, így még a WC-re vezető 100 métert sem kockáztattuk meg. Észre sem vettük, de elérkeztünk utazásunk kétharmadához. Azon a kedden virradt fel a Nap 278-adszor, mióta elhagytuk otthonunkat. A naptárra tekintve kiderült az is, hogy 2 nappal ezelőtt volt a 9. hónap vége. Mindjárt hazaérünk!

Canberrából nem a már ismert, háromszor végigstoppolt, hanem egy rövidebb, vadregényes utat választottuk a farmig. Thérése régi ismerősként köszöntött bennünket. Kivettük a farmon hagyott hátizsákot és nekiláttunk a ki-bepakolásnak, Isten tudja hányadszor. A karanténra való tekintettel Chilében egyáltalán nem hagytunk elöl élelmiszert, illetve a nagy szerviz miatt számos alkatrészt is elő kellett venni. Előrelátóan kellett pakolnunk, ugyanis legközelebb csak Indiában szerettünk volna rendezkedni, ami csak május elején válik esedékessé. Besötétedett, mire végeztünk. Rick a jó munka örömére egy pohár borral kínált bennünket. A kedves vendéglátásukat megköszönve előkerült egy üveg Egri Bikavér és igazi paprika is. Kiderült, hogy Ricknek egész komoly bor gyűjteménye van. Cserébe mi is kaptunk egy 1988-as ausztrál bort. Hamar fogytak a borok és előkerült Rick saját készítésű keveréke is: két üveg portói és egy üveg brandy. Másnap szerettünk volna reggel fél 9-kor lelépni, ám ez elcsúszott a hajnali ágybamenetelünk és reggeli koordinációs problémáink miatt. Az aksik komolyan kezdtek aggasztani, ugyanis a kocsit úgy kellett betolnunk. Eszter tolta be, míg „én a fenekemet meresztettem a volán mögött” – mondta ő.

Ausztráliában hatalmas kincs a víz. A főként mezőgazdaságából élő ország fennmaradása múlik azon, hogy van-e elegendő víz. A Snowy Mountainben télen leesett hó tavasszal hamar elolvad és keleti lejtőiről hamar lefolyik a Csendes-óceánba. Nyugati lejtőiről lefolyó víz a Murray folyóba ürül, ami 1000 km-rel odébb ömlik a Csendes-óceán déli részébe Adelaide előtt. Egy hatalmas projekt keretében 25 évi munka árán óriási gátrendszert és erőműhálózatot építettek azért, hogy a hegység nyugati oldalán élő farmereknek és gazdaságuknak elegendő vizet tudjanak biztosítani egész évre a hegy keleti oldaláról is. A gátak felfogják a tavaszi olvadás vizét, a 240 km-nyi földalatti csőhálózat a keleti oldal tározóiból átszállítja a vizet a nyugati tározókba, a hét erőmű pedig adja az elektromos áramot. Ezzel a mérnöki csodával – amin egyidejűleg 7-8 ezer ember dolgozott, összesen több mint 100 ezren – elegendő vizet tudnak tárolni és szállítani a nyugati farmoknak, az erőművek kapacitása pedig Dél-Ausztrália áramfogyasztásának 60%-át képes adni.

A hét erőműből kettő a föld alá települt. Ezek egyikéhez hajtott most a kíváncsiság. A Tumut 2 erőműbe szervezett túrán lehet bejutni 244 méterrel a föld alá. A 8 emeletnyi erőműrészben 4 turbina kapott helyet egyenként 82 MW teljesítménnyel (a paksi erőműben 4 blokk van – 8 turbina – melyek összteljesítménye 1860MW, ami a magyar fogyasztás több mint 40%-át biztosítja). Egy diavetítésen bemutatták az erőmű építésének menetét. Egyébként Rick is dolgozott ezen az erőművön még aktív építészmérnök korában. A víz a másik földalatti erőműből érkezik és még további 3 felszíni erőműben generál áramot, mielőtt elérné a végcélját, valamelyik nyugati víztározót. Ausztrália legnagyobb folyójának, az előbb már említett Murray folyónak az évi csapadék mennyiségétől függően 8-30%-a származhat az eltérített vízből.

Nemsokára elhagytuk New South Wales államot és átgurultunk Victoria államba. Aznap este Daylesfordba igyekeztünk Tim és Fiona házába. Az államhatáron nagy táblák tiltják a gyümölcsök engedély nélküli bevitelét a másik államba. Még konténerek is találhatók az út mentén, ahova mindenki kidobhatja a nála lévő almát vagy banánt. Mi nem dobtuk ki. Daylesfordba este fél 10 körül értünk. Az ígértnél egy nappal korábban érkeztünk, vendéglátóink nem voltak otthon, így beparkoltunk az udvarukba és kinyitottuk beépített sátrunkat.

Csütörtökön reggel a madarak hangjára ébredtünk. Az első utunk egy szupermarketba vezetett, romlandó készleteinket pótolandó. A laptopunk cigarettatöltője még Brazíliában elromlott. Azóta próbáltuk megjavíttatni számos helyen, de mindenhol furcsán néztek ránk. Most adtunk magunknak egy utolsó esélyt. A helyi elektromos boltban az eladó rákérdezett, nem lehet-e, hogy a biztosíték égett ki. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy biztosíték is van a cigarettatöltő fejben. És lássatok csodát, a biztosíték égett ki. Ilyesmi csak olyan technikai antitalentumokkal fordulhatott elő, mint, amilyenek mi vagyunk. A következő autószervizben beszereztük a szükséges biztosítékot és a nagynak hitt probléma egy csapásra megoldódott. Aznap egy 200 km-re lévő nemzeti parkot kívántunk meglátogatni. Az oda vezető úton szinte kilométerenként kenguruveszély táblákat láttunk, bár kengurut egyet sem. A Grampians Nemzeti Park különös kőformációiról híres. Az első utunk egy Pinnacle nevű kiugró sziklához vezetett. Oda azonban sétálni kellett egy kicsit, hegynek felfelé. Kis kanyonokon, csepegő „vízesések” mellett vezetett utunk. A látvány kárpótolt a csepegő izzadságért. Legutóbb ehhez hasonlót Brazíliában láttunk Chapada vidékén, vagy a Mesa Verde parkban az USA-ban. Egy hatalmas fennsík ér itt hirtelen véget és többszáz méteres szintkülönbség után folytatódik a talaj. Elég merésznek tűnt a szakadék szélére állni, de hát onnan nyílt a legszebb kilátás.

A visszaút feleannyi ideig sem tartott. A következő megállóhely a park fénypontja, a Balconies (Teraszok) nevet viselő kőformáció. Mint két kis nyelv egymás felett, úgy nyúlt ki több méterre a sziklafalból a két „terasz”. A biztonság kedvéért lezárták azok elől a bátor kedvű vállalkozók elől, akik szerettek volna kimerészkedni a több száz méteres mélység fölé. Az a csütörtöki nap – az utazásunk kezdete óta eltelt 279 naphoz hasonlóan – is elmúlóban volt, így hazafelé vettük az irányt, ami aznap este szintén Daylesfordot jelentette. Még a parkban vettünk észre egy „hivatalos” kengurunéző területet, ahova természetesen betértünk. Nem kellett csalódnunk. Több kenguru is legelészett ott a zöld gyepen. Bár a farmon láttunk már kengurukat, most volt az első alkalom, hogy közelről is megfigyeljük a természet e zsebes teremtményeit. Hatalmas, erős hátsó lábak és karvastagságú erős farok, amire támaszkodnak. Ezeket az erőteljes tagokat két kis satnya „kézzel” toldotta meg a természet. A kenguruk, mikor legelésznek, két hátsó lábuk között a földre hajolnak, csakúgy, mint az egyszeri diák 15 sör után a WC-ben. Az első lábukra és farkukra támaszkodva tolják előre hátsó lábukat. Ha azonban sietősre akarják fogni a dolgot, felegyenesednek és hatalmas – több méteres – ugrásokkal húznak el. Az Európában egyszerűen kenguru névvel illetett állatfaj tulajdonképpen egy széles családot takar. Csakúgy, mint a banánnak Közép-Amerikában, a kenguruknak is több faja van. Vannak barna nagyok és szürke kisebbek – úgynevezett wallaby-k. A farmon nagy szürkéket láttunk, ezek itt kisebbek és kékes szőrűek voltak. Létezik egy egészen apró is, ő a paddymelone.

Otthon már várt ránk Tim. Előző este Fionával együtt Melbourne-ben aludtak, mert ott akadt dolguk. Fiona aznap este is ott töltötte az éjszakát. Tim büszkén mutatta újonnan beszerezett kisteherautóját, amit a munkájához használ. Beszámoltunk neki a hajóztatási és kocsi-visszaszerzési tapasztalatainkról. Ő mosolyogva hallgatta, aztán elmondta, hogy Ausztráliában a szállítmányozási iparág rendkívül bürokratikus, talán azért, mert ez a legrégebbi üzlet a világ e távoli táján. Ha ide valaki hozni akart valamit, akkor azt csak hajóval tehette. A szakszervezetek igen erősek és a legkisebb probléma esetén sztrájkkal fenyegetőznek. Így már érthetőbbé vált az általunk is tapasztalt magatartás.

Pénteken reggel a Toyota Ausztráliától megtudtuk, hogy a szervizre Adelaide-ben kerül majd sor hétfőn. Az autóval együtt reggel fél 8-kor kell a szerviz bejáratánál kopogtatnunk. Volt tehát 3 napunk és mivel Fionával mindenképpen szerettünk volna találkozni, ezért úgy terveztük, hogy este Melbourne-be megyünk. Addig is meglesz a kellemes időtöltés: mosni fogunk, helyesebben Eszter. Még Chiléből maradt koszos ruha az autóban és erre rátettünk egy lapáttal az előző két hétben. 3 töltet is kerekedett. Kora dé­lután indultunk, este 6 körül értünk a nyári záportól nedves Melbourne utcáira. Fiona már várt reánk. Kiruccantunk Melbourne „Nagy Körútjára”. Éttermek, bárok és gyorsbüfék végtelen sora, néha egy üzlettel megtűzdelve. Egy török étteremben kebabot ettünk, majd a messzeföldről híres fagyival zártuk a programot.

Fionának korán kezdődött a napja szombaton, így mi is korán indultunk. Reggel 8-kor már a Great Ocean Road (Nagy Óceánparti Út) aszfaltján koptattuk a gumikat. Aznapi programunk Ausztrália leglátványosabbnak mondott tengerpartjának meglátogatása volt. Ezen a parton van a híres 12 Apostol kőformáció, több nevezetes öböl és hullámvájta partszakasz. Hatalmas – 5-10 méteres – hullámok teszik ezt a partot a kontinens egyik legkedveltebb szörfparadicsomává. A 12 Apostol 12 egymást követő kis kőtorony a parttól 10-150 méternyi távolságra a vízben. A magasságuk változó, ám a színük aranysárga, amit csak tetéz a lemenő Nap aranyos sugara. Először csupán kettőt láttunk a tizenkettőből, igaz azokat elég közelről. Egy másik kilátópontról hét másikat véltünk felfedezni. Az egyik parkolóban egy népes család vette körül az autónkat. Mint kiderült, magyarok voltak és az anyuka örömében folyamatosan azt hajtogatta: „Ez nem lehet igaz!”

Egy híres partszakaszhoz érkeztünk. A híresség forrása egy tragikus történet. 1878-ban egy ír be- (vagy ki-?) vándorlókkal teli hajó sodródott neki a sziklás partnak és a több mint 50 emberből csupán kettő élte túl a katasztrófát. A hajót Loch Ardnak hívták, erről kapta a partszakasz is a Loch Ard Gorge – ez utóbbi szó földszorost jelent – nevet. Mintha csak az izlandi fjordokat láttuk volna viszont, ám tizedakkora méretben. A hullámok rendkívül hevesen mosták a partot, az pedig szívósan tűrte. Lassan lement a Nap. Láttunk még egy hatalmas tengermosta boltívet és egy London Bridge-nek hívott „valaha híd volt” hidat. Ha tíz évvel ezelőtt jöttünk volna erre, akkor láthattuk volna a két íves, 3 pilléres természetes hidat is. Ám egyik percről a másikra a híd egyik íve beszakadt. Szerencsére senki sem sérült meg az éppen rajta lévők közül, bár néhányan a hirtelen szigetté vált második íven voltak kénytelen várni néhány órát, míg egy helikopter vissza nem emelte őket a szárazföldre.

Sötétben mondtunk búcsút a Great Ocean Roadnak. Adelaide 650 km-re volt, aminek a legyűrésére a vasárnap elég lesz. Egy, az úttól pár kilométerre lévő farm mellett vertünk tanyát éjszakára. És elkövettem azt a hibát, nem néztem meg, hogy merre lejt a terep. Ez csak másnap reggel okozott fejfájást, amikor az akkumulátorok – mind a kettő – végleg beadták a kulcsot. Egy kattanás és kész. Próbáltuk betolni, ám egy kéttonnás, homokos talajon álló autót nem könnyű még megmozdítani sem. Ott szenvedtünk, mikor arra jött egy közeli farmer, aki traktorral sietett a segítségünkre. Érdekes módon, mikor tankoltunk és a motor már meleg volt, akkor simán indult, bizonyára töltött a generátor annyit.

Az a vasárnap ismét egy vezetős napnak bizonyult, bár sok kis nézelődéssel és hullámbámulással. Ezen a vasárnapon láttuk az első koala macit. Betértünk egy védett területre ebédelni. Először emuk jöttek oda, hátha csurran-cseppen nekik valami, aztán vettük észre a zsebes, álmos kis macit egy eukaliptuszfa törzsének elágazásánál. Kicsinyét tartotta az ölében és kétszer is meggondolt minden mozdulatot. A koalák a kengurukhoz hasonlóan erszényes és rendkívül válogatós állatok. Az eukaliptuszfák közül csak egy bizonyos fajtán hajlandók megtelepedni. Szinte egyáltalán nem isznak, a szükséges vizet a fa leveleiből nyerik. Néhány percig nézegetve nekem az ecuadori lajhár jutott eszembe. Egyébként a maci ránk se hederített. Az emuk elsétáltak néhányszor asztalunk előtt. Az asztalon volt egy táblácska, ami azt magyarázta el, hogyan kell elzavarni az illetéktelen emukat. Ki kell tartani az egyik kezünket és fennhangon mondani „Go away emu!”, azaz „El innen, emu!” Ezt mi eljátszottuk, először angolul, aztán magyarul is. Eredménytelenül. Az emuk érdeklődve néztek ránk. Talán nem beszélik egyik nyelvet sem.

Sötétedéskor már csupán 40 km választott el bennünket Adelaide-től. Éjszakai hálóhelyünkül egy útmenti parkolót választottunk. Most már – tanulva a reggeli példából – okosan álltam meg, azaz egy cseppet lejtve előre. Időközben Ausztrália egy újabb államába hajtottunk be. Érdekesség, hogy South Australia államban nem egy órával van kevesebb, nem is kettővel, hanem mindössze féllel. Ez azt jelenti, hogy ami este 8 óra Sydney-ben, az csupán fél 8 Adalaide-ben. Nem tudom, hogy a TV műsorokkal mit kezdenek.

Reggel pontban fél nyolckor gurultunk be a CMI Toyota szervize előtti parkolóba. 8 után megjelent egy korombeli srác és átvette az autót. Igaz, előtte kitolt egy pótakkut, hogy beindítsa a motort. Ez egy komoly szerviz lesz. A vezérműszíj cseréje maga egy fél napos program. Mindemellett egy teljes műszaki felülvizsgálat. A munkafelvevő azt javasolta, délután 5 körül térjünk vissza. A Toyota kereskedés minden reggel bérel egy limuzint (!), hogy az autójukat a szervizben hagyó klienseket az vigye el oda, ahova kocsijukkal máskülönben igyekeztek volna.

Adelaide nem tűnt túl érdekes városnak, így már kettő előtt ismét a szerviz légkondicionált várójában ültünk. Kiderült, hogy az akkukat ki kell cserélni, mert abszolút nem reagáltak a töltésre. Az első és hátsó fékpofákat is Adelaide-ben hagytuk az összes fáradtolajjal együtt. A szerelő megkérdezte, nem szokta-e az autónk forralni a vizet. Válaszomból kiderült, hogy az Andok néhány emelkedőjén bizony kibillent a mutató. Erre azt válaszolta, hogy egyáltalán nincs meglepve, ugyanis a hűtő alsó fele tele volt sárral, bogárral és még ki tudja, mivel. A törött fényszórót nem tudták kicserélni, mivel a jobbkormányos autók másként világítják meg az utat, mint a balkormányosok. Maradt a szigetelőszalaggal kerített fólia. A szerelők megnéztek szinte minden mozgó alkatrészt és mindent rendben találtak. Egy órával a munkaidő lejárta után gurult ki megújult Toyotánk a műhelyből. Az új akkukkal „pöccre” indult az autónk és egy fénykép után boldogan mondtunk búcsút South Australia állam fővárosának. A Toyota Australiának és azon belül is Mike Breen PR főnöknek ezért a grátisz szervizért köszönet jár.

Az idő elégtelensége miatt lemondtunk a teljes Ausztrália körről, inkább néhány igazi terepjárós út kipróbálását terveztük az úgynevezett „outback”, azaz az Isten háta mögötti vidékeken. Oda csak kevés vállalkozó kedvű turista merészkedik el, részben azért, mert nincs mivel – egy négykerék-hajtású jármű elengedhetetlen feltétel – részben pedig, mert ez időigényes „szórakozás”. Adelaide-től északra fordultunk és célba vettük a Flinders Range Nemzeti Parkot. Addig még jó néhány száz km-t kellett megtennünk, így aznap estig csak a fele útra futotta. Egy Snowtown nevű kisváros kempingjében hajtottuk álomra a fejünket egyedüli vendégekként. A város neve Hóvárost jelent. Elképzeltem, mikor láthattak az emberek errefelé havat. Hacsak ide nem hozták…

Másnap reggel fényes napsütésre ébredtünk. A sátorból kibújva azonban sosem látott mennyiségű légy döngött a fejünk körül. A kezünk, mint a motolla járt, de csak a huzat tudott végleg megszabadítani bennünket a dögöktől. Hamarosan letértünk a főútról és megkezdtük az „outback” kalandunkat. A gázolaj ára exponenciális növekedésbe kezdett, ahogy elhagytuk a lakottabb területeket. A park előtti utolsó városkában tankoltunk és beszereztünk egy légy távoltartó szert is, mert a mi Off-unkat nem vették komolyan az ausztrál rovarok. A park egy néhai vulkán krátere köré települt. Számos sétaút és kimondottan terepjáróknak való – úgynevezett 4WD – túra közül választhattunk. Először a kráterbe kívántunk betekinteni. Ehhez egy 7 km-es sétaút vezetett. Útközben többször is kengurukba botlottunk. Ezek kisebbeknek tűntek és fekete volt a lábuk és farkuk vége. Szinte mindegyik esetben anya-gyermeke párost láttunk. Egy nagyobb kenguru mellett egy kicsi és félénk csemete. A kráterben nyoma sem maradt a néhai lávának. Egy hatalmas zöld ligetes mezőt láthattunk. Egy kis 4WD csemege következett. Az egész út 15 km volt és egy eldugott kanyonhoz vezetett. A kanyon túl száraznak bizonyult, csak itt-ott maradt benne víz. A visszaúton aztán kenguruk tucatjai ugrándoztak keresztül-kasul a mezőn és néha autónk előtt is. Kicsik nagyok, csemeték és néha egy-egy nagyobb hím is.

Már sötétedett, mire visszaértünk a park központjába. A következő túra nem fért bele abba a napba, ezért egy nagyszerű vacsora készült. Eszter már régóta nyaggatott azzal a kérdéssel, hogy milyen lehetek én bajusz nélkül. A hosszas kérésnek engedve megígértem neki, hogy Ausztráliában – miután megvan a kínai vízum – leborotválom. Egyszer már tettem ilyen meggondolatlan lépést és akkor a saját édesanyám alig ismert meg. Itt most egy hónap alatt visszanő és valószínűleg nem fogunk közös ismerőssel találkozni sem. Nem tudom, ki nevetett nagyobbat, én, avagy kedves feleségem, miután lefolyt a bajuszom a mosdó lefolyóján. Van rá pontosan 4 hét, hogy helyreálljon a régi rend.

Reggel ébredéskor az autónál egy kíváncsi kenguru várt rám. Egész közel jött és már éppen át akart ölelni, mikor én távolságtartásra szólítottam fel. Egyértelműen kajáért jött, de azt tőlünk nem kapott. Erre ő is csakhamar rájött és nagyokat szökkenve integetés nélkül távozott. Emlékül néhány fénykép maradt.